IX.

És szerelemben mult el a tavasz és szerelemben a nyár. Pásztor Endre

csak szeretett, csak rajongott most is ugy, mint eddig. Valamelyes

emésztő nyugalom fészkelte magát belé, mig teljességgel elveszett

mellőle minden keret és kiveszett belőle az anyag. Valósággal ugy

rémlett, hogy csak árnyéka egy élő embernek, árnyék, a mely nem tartozik

e földnek és e világnak a rendszerébe, mely előtt nincsen határ, melyet

nem köt és nem nyügöz le semmi, mely létezik önmagának s létezik addig,

a mig van fény és világosság. Átszellemült ebben a szerelemben, csak

ennek élt, csak ennek létezett, csak ennek a levegőjét szívta be magába.

S a mikor betelt vele teljesen, a mikor a túláradt lelke, a túlfeszült

érzései kifénylettek a szeméből és leríttak az arczáról, ugy nézett ki,

mint a ki megdicsőült, mint a kinek valamelyes titkos hatalom itt ezen

földön juttatta a megdicsőülést. Már rég ideje, hogy mindenki tudott a

szerelméről. Ismerték a szinészek, ismerte Tavasz Anna. Látták a

szinházban, a mint a halványságban is ragyogó arczczal, megfeszűlt

mellel, mintegy eszméletlen állapotban nézte az asszonyt, a kit

szeretett. Mintha a szemhéjai odatapadtak volna a homlokához, olyan

mozdulatlan, olyan mélán merev tekintete volt a szemének. Látott

mindent; egy leghalványabb sugárka annak az asszonynak a fényéből, egy

legparányibb mozdulata a játékának, nem veszett el láttatlanul előtte,

egy leghalkabb sóhajtása, egyetlenegy hangja a szavának, nem repült el

nyomtalanul a füle mellett. Olyan volt, mint egy élő kristálytükör, a

melyben Tavasz Anna megvala egészen. És látták, mint siet ki a

szinházból az előadás végén. Látták, mint áll ott, a meleg est daczára,

remegve és fázón a szomszédos bérház kapuja előtt. Mintha körülötte nem

nyüzsögne a kerepesi-út élénk élete, mintha nem járnának emberek, mintha

nem dübörgenének a lóvasuti kocsik. Mintha egyedül volna ezen a világon,

egészen egyedül, valamely napfényes kertben mint Ádám, várva Évát, az

asszonyt, a ki ép ugy van egyedül, mint ő.

Hát azok az emberek, a kik már a legelső ősükben is ki voltak zavarva az

éden platánjai közül, csak bámulták csodálkozással azt a fiatal,

holdkórosnak látszó embert. Nem szólta meg senki… a léhák kaczagtak

rajta, – a kiknek szivük volt sajnálták. Ime, ott őrlődött le előttük az

életnek csonttörő és vérthányó malmán ez a fiatal existenczia, mely

napsugárban, délszaki melegben vélt sütkérezni, voltakép pedig az

örökmagány hidege borzongatta, mely napporból vélt fényt és sugárt maga

körül, a mikor a nyomorúság vastag sötétje vonta be a ködével. A kik

ismerték a tehetségét, nemes rajongással telt szivét, fájdalmat éreztek,

látva, miként pusztúl el nap-nap után, miként fog hirtelen letűnni a

pályafutása közben. Letűnni, elbukni, minden tudásával, minden

szellemével együtt nyomtalanúl, mint a mikor kő esik belé a tenger

feneketlenségébe. Letűnni, elbukni akkor, a mikor ő azt hitte, hogy az

ideál felé tör, hogy még egy nap, vagy még egy éjszaka és ott lesz, a

hol az isteneknek fészke van. És letűnni, elbukni, a nélkül, hogy csak

egy szikráját leshette volna el annak a fénynek, a mely után epedett a

nélkül, hogy a föld jólétéből is csak egy csepp jutott volna neki, egy

csepp csupán, mikor másokra egész csöbörrel telik. És Pásztor Endre az ő

naiv tudatlanságában, a mikor a szerelem megváltotta a lelkét, azt

hitte, hogy tényleg ugy van minden, mint a hogy ő érzi azt. Azt hitte,

hogy tényleg nincs nyomor és nincs bűn a nagy ég alatt, hogy nincs

körülötte semmi korlát, semmi konvenczió, leomlott minden, mint ő omlott

le a Tavasz Anna alakja előtt. Azt hitte, nincsenek emberek, a kik

látják bolondulni, két kék szem és selyemlágy szőke haj után, a kik csak

sejtenék is a szerelmét. Azt hitte, hogy nem látja azt az asszonyt más,

csak ő, hogy senkié, csak az övé, az ő mátkája, az ő szerelmetes

szeretője. Azt hitte, hogy birja, hogy az egész napot, s az egész

éjszakát együtt tölti vele, s fényes szemének a tekintetével nézi egyre

és szünetlen. S az asszony is reá mered azzal a két nagy szemével, majd

leborul előtte és tündöklő arczát fölemelve hozzá, szűzi gyönyörűségben

mondja: »Én is oly csodálatosnak, én is oly fényes egyetlennek látlak

téged, mint te engemet és én is szeretlek és én is imádlak téged Pásztor

Endre, mint te szeretsz, mint te imádsz engemet!« Hallani vélte ezeket a

szavakat, a mint beledaloltak a fülébe, a mint mind erősebb, mind

őrületesebb forrongásba hozták az érzéseit. Valóságos forradalom volt a

lelkében, mig ugy érezte, hogy mindinkább nagyobbodik, mindinkább

tökéletesbedik ebben a szerelemben, a mikor pedig mindinkább gyengült és

csenevészszé lett. Igy követte az asszonyt, a ki látta futni maga után a

bolondját. Beszélt róla az egész szinház, csak hozzá nem beszélt senki.

Mintha megközelithetlen lett volna a lénye, mintha visszavert volna

minden szót már eleve, mielőtt az még hangot kapott volna. Nem tudott

tanács, jóakaró beszéd felvergódni mellette, bár látták pusztulni

napról-napra, látták, miként emészti valamelyes titkos betegség, melyet

ő az üdvözülésnek érzett. Ám meg akarták menteni minden áron. Az a

kopott bársonypamlag ott a »Várrom« kávéházban részvétet érzett iránta,

tudta, látta, hogy tehetség, melynek élnie kellene pusztulás helyett.

Beszélni akartak a kiadójával, gyüjteni pénzt neki, hogy mehessen enyhe,

balzsamos éghajlat alá. Sajnálták, látva miként ég s miként fog

elhamvadni nemsokára. Csak az öreg Márja János maradt könyörtelen, bár ő

látta legjobban a pusztulását. Együtt érzett vele s ugy volt, hogy az ő

lelke ég el a Pásztor Endre lelkével, az ő tradicziói, az ő

világfelfogása haldoklik az ő agoniájában. És mégis ő vette elejét

minden tervezgetésnek. Ám szólott, mintegy a vértanut dicsérve:

– Hagyjátok elégni őt, hagyjátok megdicsőülni a halálban!

Hát hagyták. Pásztor Endre csak ment egyre-egyre előre az édes

hangulatok levegőjében. Az érzései csak vezették, csalva, ámitva őt,

hogy robogjon vakon, ostobán. Hát robogott. Már nem tudott élni Tavasz

Anna nélkül és nem élt azon a napon, a melyen nem látta őt. A fény, a

világosság volt néki ez az asszony, mely egyszerű lényével bearanyozta a

napját. S valósággal falta ezt a világosságot epedő szomjas nézéssel,

hogy káprázat fogta el a szemét. Káprázat, a mely belefészkelte magát a

lelkébe, mámort adva annak, mely beleette magát a fejébe, elbóditva azt.

Immár be volt fejezve az új munka is, melyről senki nem tudott s a

melyet ott kezdett el a redakczióban, a mikor hajnalra vált az idő s a

melyet ott fejezett be a »Tengerpart« kávéházban, a mikor az anyja jött

érte, hogy vigye haza nyugalomra. Rajongó lelkesedéssel, minden hevét,

mindentudását áldozva fel irta meg azt a történetet, a melyről nem

tudta, hogy az utolsó. Elégette magát abban, elpazarolta a szivét, oda

vetve a papirra. Minden érzése, minden szenvedélye belé volt temetve

ebbe a munkába, hogy odaférjen, hogy odakúszszon Tavasz Anna mellé, hogy

megtartsa magának örökre, hogy ejtse meg a lelkét egészen.

Mert még teljesen nem volt az övé. Nem adta át magát egészen az imádott

asszony, s bár ott reszketett forró szerelmetesen a Pásztor Endre

karjában, maradt még egy utolsó gondolat, rejtélyes titok közöttük. Nem

az érzékek feltámadása volt, melyek szomjan esedeztek volna a gyönyör

után, nem is a vér pezsgése, mely össze akart volna keveredni, mely

hajszolta volna az ő testét a Tavasz Anna testéhez, a miért ha csalta

magát, ha hazugságokból táplálkozott eddig, legyen boldog végre az

igaznak széles pillanatában. Az ő szerelme megmaradt olyannak, mint a

milyen volt; nem a testet vágyta, a ki testben nem létezett, hanem

minden erejével lázasan tört a lélek után. S a lélek volt, a melyet nem

váltott még magához egészen, mely nem lehetett még föltétlen odaadással

hozzá, mert tartotta vissza az utolsó akadály. Az utolsó gondolat, a

mely miatt nem bontakozhatott ki még teljesen és egészen, az a szerelem,

mely abszolut, melyben nincs már mit kivánni, mit mondani többé s a

melyben vallássá lesz az érzés és szentté az ember. És ugy tudta, hogy a

másik lélek sajog a fájdalomban, a miért nem adhatja át magát egészen,

hogy vonaglik az utolsó akadály miatt, a mikor azt a föltétlen

megfakadást óhajtja magának. S ugy látta, hogy az utolsó gondolat

szenvedő fénynyel néz ki a Tavasz Anna szeméből, némán és mégis

sokatmondón s ugy érezte, hogy az asszony vágyódik hozzá egészen, hogy

össze akar olvadni a lelke az övével, hogy epedve remeg azért a nagy

pillanatért, a melyben senkihez nem fog tartozni többé, csak a Pásztor

Endréé lesz, örökre, elválaszthatlanul.

És az volt az utolsó gondolat, hogy nagygyá és hatalmassá kell lennie,

fenségesen dicsőségessé, mint a milyen fenségesen dicsőséges Tavasz

Anna. Az ő forró szerelme mondotta meg neki, hogy ez a megoldás, ez az

út a végső, az utolsó gyönyörhöz, a mely után már csak a halál

következik. Égett minden szenvedélye, láz bámult ki a mindinkább

homályosodó szemeiből, betegség rítt le a mindinkább sötétülő

arczbőréről, betegség hallatszott abban a szilaj dobogásban, melyben a

szive akart megszakadni. Megszakadni a kéjben, a reményben s a

győzelemben, mely kimaradhatlannak látszott, ha ugyan az a roskatag test

elbirja odáig. Mert mig égett az a lélek, mely nem emberbe volt való,

mig lobogtak az érzések, melyekre nem volt méltó földi asszony, mig

boldogságos meddőségben parázslott minden a bensejében, együtt égett ő,

az anyag is vele. Mig az arcza és a szemei a betegség fényében

tündököltek, a melegnek tetsző izgalomban, az édesnek tünő remegésben,

kigyulladt a test is, melyet organismusa nem e földre predesztinált és

együtt lángolt azokkal az érzésekkel, melyek nem e földre voltak valók.

S íme égett az egész ember, égett kivül is s belül pusztitó lánggal,

menthetetlenül. Egy élő tüzijáték volt valósággal, pompás és érdekes.

Hagyták égni, mert hisz tüzijátékot nem olt el az ember, hanem nézi

csodálkozó szemmel, bámulja a sikerét az elégésben. Ugy lett minden a

mint azt az öreg Márja akarta. Nézte csak ő is a szörnyű lángolást,

bámulta az égő embert, kit mintha ő gyujtott volna fel, gyönyörködve a

fényes tüzben, mint valamely pirotechnikus a saját tüzijátéka felett. És

együtt gyönyörködtek vele a segédei is, a kisebb tekintélyű

pirotechnikusok. Azt mondták, hogy nem hamvad el soha, nem hamu, hanem

örök parázs fog maradni utána; erősitgették, hogy nagy tehetség, a kit

ma meg nem értenek még, hogy széles, nagy sziv, a melyet megölnek az ő

hatalmas, egy egész világot felölelő érzései, hogy idealista, a ki nem

való e földre, mely nem szabad többé, melyet megvont, határozott keret

vesz körül s megrabol minden költészetétől. Ott bonczolgatták a lelkét a

»Várrom« kávéház márványasztalán egy csésze kávé mellett, valóságos

füstfelhőbe bujva, mintha ez volna az ő, e világtól s e földtől idegen,

magasabb szférájuk. Hát ebből a szférából mintegy konturjaiban tetszett

ki többé-kevésbé érdekes alakjuk, a soha sikert nem ült munkának, a

reménytelenségnek és az abban született blazirtságnak a nyomát viselve

magán.

És Pásztor Endre csak tört, tört előre. Tisztán állott előtte a czél

nagygyá lenni, mint az asszony, méltóvá ő hozzá, egyenlővé a

fenségesben. Csak igy érthetik meg egymást egészen, csak igy olvadhat

egymásba a lelkök. Nem volt kételye az iránt hogy minden ugy lesz, a

mint azt ő akarja, mig annak az egyesülésnek az elmaradhatlansága

mindjobban beteggé tette. Ime már a legteljesebb volt az égése, a mikor

beleélte magát abba a bolond gondolatba, miként dönti le ő az utolsó

akadályt, miként mondja ki az utolsó gondolatot s miként váltja meg az ő

nagyságával azt az asszonyt, a ki ma még nem boldog egészen. És ennek az

irtózatos égésnek a melege tartotta örök reszketésben, a mikor gondolt

arra a gloriozus pillanatra, a melyben ő szent lesz s a melyben nagynak

és dicsőségesnek fogja látni őt, az imádott asszony. Mintegy fuldoklott

az örömben, ugy érezve, hogy nap nap után közelebb jut a győzelemhez…

Együtt játszik Tavasz Annával abban a történetben. Ő van meg benne

tündéri szépségének teljében, kápráztató lényének minden poézisével és

azzal a csodálatos szerelemmel, a melylyel Pásztor Endrét köti magához.

S megvan benne maga a poéta is, a mint él Annával abban a szerelemben,

mely egyedül igaz, a miért élni tud az érzékek nélkül, mely egyedül

való, a miért nem ér véget soha. Tavasz Annát rajzolta olyannak, a

milyennek látta az ő szemével s tudta az ő eszével. S megirta önmagát

vele, önmagáról vette a modelt s önmagából meritett ugy, hogy

teljességgel kirabolta a lelkét. És mig őrületes lelkendezésben várta a

biztos győzelmet, a melyben ő nagygyá és hatalmassá lesz, nem tudta,

hogy erre az életre már teljességgel legyőzött. Nem tudta, hogy vesztes,

hogy elpusztult abban a beteges érzésben, a melytől a megdicsőülését

várta. Nem tudta, hogy vége van, nem tudta, hogy minden ereje feltámadt

még egyszer, hogy aztán örökre kipusztuljon belőle. Ez volt az utolsó

fellobbanás, mely egyaránt adott az ihlet és az izgalom lázából, mely

űzte, hajszolta minden rajongását az ideál, minden szenvedélyét a

költészet felé. Valósággal lerészegült a hévben, mig törte magát a

maradandó alkotás felé. Nem volt és nem létezett világ körötte, nem élt

együtt az emberekkel és ime mégis azoknak dolgozott. Őt is csak

beleragadta magába az élet, hogy fizesse meg az adót, a melylyel

tartozik neki, a miért itt mozog a földnek hátán. És ő fizetett bután,

kétszeresen. Ugy tudta s ugy érezte, hogy csak Tavasz Anna előtt vágyik

nagygyá lenni, pedig voltaképen földi hír s földi dicsőség volt, mi után

esengett, az ujjászületett akarat minden szilajságával. Életnek meddő

sikere remegtette meg, földnek hiú czélja csalogatta magához. Nem tudta,

hogy igy van s meg sem érti, ha megmondják neki. Ő csak a Tavasz Annáé,

ő csak néki dolgozik, hogy megváltsa őt s megváltsa önmagát vele.

Hát ugy volt minden, a mint azt az érzései akarták. Valósággal

életszükségletévé lett megvárni az asszonyt a szinház kapujánál, keresni

a délelőtti nap melegében s azután kisérni lépésről-lépésre. Ott volt

mindig a nyomában, kullogott utána, mint az árnyék, örömben fénylő

szemeit az asszony alakján nyugtatva meg. A kik ismerték, megszokták már

ott látni őt a Tavasz Anna nyomában. És megszokta volt maga az asszony

is. Már ismerte s tudott mindent a szerelmeséről. S a miért teljességgel

betelt a testet imádó szerelemmel, a miért már-már megunta azokat a

remegő szavakat, melyeknek az érzéki gyönyör adott hangot, határozottan

tetszett neki ez az új szerelem, mely egészen más volt, mint az, a

melyet eddig éreztek iránta. Nem bántotta a hiúságát, mert hisz áldoztak

annak mások, mert hisz tudta, hogy szép, tudta, hogy fiatal. De sőt jól

esett az a gondolat, mikép szeretik őt másképen is, mig az örökös

izgalomban élő érzékei, mintegy megnyugvást találtak a Pásztor Endre

poétikus szerelmében. Hát kérdezősködött a szerelmese felől,

megszólitott minden ujságirót, a ki az utjába akadt. Ezek beszéltek

róla, beszéltek a szerelméről, néhányan komolyan, legtöbbjük kaczagva.

Az aszszony hallgatta kiváncsian. S a miért erősitgették, mennyire

bolondul utána Pásztor Endre s a miért elmondtak minden legkisebb

részletet, butának és különösnek találva azt, az asszony, meleget érzett

a lelkében és szólott meghatottan, mig kaczagott a társasága:

– Az egyetlen, a ki igazán szeret.

És később, csak mind jobban esett látnia az ő beteges szerelmesét,

kiolvasni a szeméből mennyire szeret, mennyire rajong, mennyire boldog.

Meghatotta ez a nagy érzés, mely mintha odafurakodott volna a lelkéhez.

Megremegtette, jól esett neki – ez volt minden. Fiatal volt a testében,

de a lelke megvénült, elszikkadt annak a másik szerelemnek az örök

forróságában. S fájt neki, hogy nem tud hevülni már, hogy nincs lendület

a szivében. Már csak a test dominálta, abban volt meg mindamaz erő,

mindama fogékonyság, mely kiveszett a lelkéből. Elolvasta azokat

verseket, melyek hozzá voltak intézve, néha köny futotta el a szemét a

soraik felett, melyekből a Pásztor Endre érzésének melege mintha az

arczába csapott volna. Ő látta legjobban, mennyire pazarolja el minden

hevét az a fiatal poéta, mennyire ég el abban a meddő reménytelenségben,

a melyet üdvösséges jövőnek képzel. Ő érezte legjobban, mennyire

hiábavaló minden, mennyire nem történhetik meg semmi abból, a miért

eped, forró epedéssel Pásztor Endre. Azután mintegy titokban támadt az

érzése, mennyire nem érdemes ennek az ifjuságnak a nemes, forró

szerelmére ő, a kit egészen máskép szokás szeretni. Majd eszébe jutott,

hogy csak ő mentheti meg azt a szivet, mely el akar kárhozni. Különbnek

tartotta Pásztor Endrét, mintsem hogy ki akarta volna elégiteni,

boldoggá tenni egy órára, vagy egy éjszakára, opálszinű testének a

gyönyörével. Igy hát szólani akart hozzá nyiltan és őszintén: »Ne

szeressen engem, a ki a testemnél egyebet nem adhatok, ne pazarolja el

én reám a lelkét, a melylyel az enyém soha egybe nem olvadhat.« Ama nagy

pillanatok egyike volt ez, a melyben a nő nem hiú. De nem is volt több

egy pillanatnál. Az örök asszony hiúsága belékapaszkodott a Pásztor

Endre illuzióiba s most már mindenáron meg akarta őrizni azt magának. A

hiúság éhesebb a gyomornál, akkor is enni kér, a mikor jóllakott.

Alig hogy kijött a szinpadra, kereste, kutatta, Pásztor Endrét. A

világos szinpadról nehéz volt megtalálni az elsötétült nézőtéren. De

tudta, hol szokott ülni s megtalálta mindig. S bár messzire voltak

egymástól, nem egyszer tűzött össze a szemeik sugára. Mintha csak azért

játszott volna, mintha csak azért akart volna lenni vakitóan szép, hogy

mindjobban kápráztassa, elbóditsa azt a fiatal poétát, a ki rajongott

érte. Ám csak akkor láthatta igazán az elbódulását, a mikor az előadás

után kijött a szinházból. Már akarta, hogy ott legyen, hogy várjon

reája, s bizonyos aggódás fogta el, ha kilépve a kerepesi-útra, nem

vette észre azonnal. S már akarta, hogy jőjjön utána, elmámorosodott

lelkével, elbódult fejével. Édes muzsika volt a fülében, a mikor az

éjszakán által csendes utczán halkan kongtak utána a Pásztor Endre

lépései. Ment lassan, hogy az árnyék ott lehessen egészen a közelében,

hogy a lélegzését is hallhassa, kerülő utakat tett, hogy minél tovább

lehessen a nyomában. S a mikor végig haladva a belváros utczáin,

eljutott végre a lakásához az Erzsébet-térre, a mikor becsöngetett a

kapun, fájt neki, hogy ime, megszakad ez a kisérés, hogy ime, vége van a

lépések zenéjének. Megfordult, mielőtt belépett volna a kapun. Pásztor

Endre ott állott előtte. Olyan volt mint Jézus, szép és szenvedő. Az

asszony levette az ő nagy tollas kalapját, mert tudta, hogy szebb, úgy

hajadonfőtt, szeliden kétfelé símitott aranyszőke hajával. Nézték

egymást közösen egy röpke perczig. Azután az asszony besurrant és

Pásztor Endre mintegy fáradtan dőlt oda a zárjába esett kapuhoz.

Lecsukott szemhéjai alatt még látta az asszonyt, látta mint az előző

pillanatban, a melyben még ott állott előtte. Neki nem tűnt el a kapu

mögött, hanem még akkor is előtte látszott lenni, akkor is követte az

alakját, a mikor ment vissza a redakczióba. És már nem látott szenvedést

többé a Tavasz Anna szemeiben, hogy megfejtést nyert az utolsó gondolat,

hogy a nagy munka be lőn fejezve. Az asszony is csupa rajongás volt az

alkotás, csupa remény a győzelem iránt. Igen, még csak a győzelem van

hátra, az elmaradhatlan, biztos győzelem és akkor nagy és fenséges lesz

ő, nagy és fenséges mint Tavasz Anna.

Teljes holdvilág volt odakünn s a gazdag fényből áradt be a

szerkesztőség sápadt homályába is. Nyugalmas csend volt az utczán, mig

fenn a lázas munka mintegy lihegni látszott. Kinyitotta az egyik ablakot

s vékony deszkájú iróasztalát beletolta a fénybe, mely ott világitott az

ablak körül, valamely láthatlan villam-lámpa módjára. Azután leült, s

hozzáfogott a munkához, melynek láza még csak erősebben szította az

izgalmát. Az asztalát, az egész alakját is ezüstszínű fényesség ömlötte

körül, mig lehajtott fővel dolgozott s mig látta a fehér papirlapon

lebegni a Tavasz Anna alakját. Szép volt és dicsőséges, a mikor csupa

fényben, csupa glóriában úgy jelent meg, mint maga az isten. És sohasem

volt olyan gyönyöre a látásán, mint ma, a mikor borostyán-ágat látott a

kezében, kaczagó örömet a szemében. Érezte, mint fut végig édes érzés a

testén, mint lesz maró fájdalommá, a mint belekap a nyakszirtjébe és

beletűz az agyába. Mintha ezernyi apró tű kezdené ki a nyakát, mintha

ezernyi apró karom vájódnék bele az agy elevenjébe. Azt hitte, hogy

megszakad a fájdalmában, mig görcsfutotta kezéből kiejtette a tollat,

mig a fehér papirlapról ijedten elillant a Tavasz Anna alakja. Az

iróasztalát elrugta magától, görcsös vonaglásban terpeszkedett ki a

székén, a karjai mintegy a megdermedésben, ott reszkettek a nyakszirte

felett. Szép feje belemélyedt rángatódzó vállai közé, fénylő szemei

bárgyúan meredtek ki, az egész arcza eltorzult a hülyeségben.

Mintha minden hangja a szavának égetné a torkát, nyögte kínnal,

gyűlölettel:

– Gazemberek, hagyjátok meg az agyamat!

A munkatársak befutottak mindnyájan. A holdvilág bengáli fényéből meredt

rájok az a mindinkább eltorzult rémes arcz, a melyre iszonyat volt még

csak pillantani is. Öntözgették vizzel, szaladtak orvosért, hiába volt.

Ugy rémlett, mintha az az egész testében megdermedt volna. Csak az ajkai

reszkettek, mig ismételte tompán, szakadatlan:

– Az agyamat, gazemberek, az agyamat!