Ugy volt, hogy elment a nemzeti szinházba. Vitte a redakczió
szabadjegyét, s ott ült közel a szinpadhoz. Valami drámát adtak és
Tavasz Anna játszott benne. Játszott, mintha nem is játszanék, élő,
lélegző erővel, beteges lényének szenvedélye mintha meg akarta volna
fojtani, mintha le akarta volna teperni a szinpad deszkájára, hogy ott
haljon meg a közönség előtt, ki eljött nézni és a ki sokat vágyott a
pénzeért. És ugy tetszett, hogy ő az egyedüli asszony ezen a világon, a
kinek értéke van, nincs kivüle más, nem is lesz tán soha.
Olyan volt a szeme, mint a tenger. Beláthatlan szin, feneketlen mélység.
A kidagadó szenvedély volt benne a vihar. S ez a vihar lezúdult oda a
nézőtérre s ugy rémlett, mintha valamely láthatlan fergeteg tombolna a
bámuló közönség felett. A férfiak mintegy mozdulatlan szemmel kisérték
Tavasz Annát a szinpadon, az asszonyok idegesen mozogtak a helyeiken és
félni látszottak, a mint az őserő megnyilatkozott. A gyermekek közül a
kicsinyek, a kiket csak azért hoztak el, mert nem akarták őket egyedül
hagyni otthon, sirtak, a nagyok pedig, a kiket viszont csak kérés és
könyörgés után bocsájtottak el, fiatalságuk minden lelkesedését
beletömték a szinház meleg levegőjébe. A szinpad e csodálatos asszonya
pedig csak játszott, belevetve magát az ő szilaj érzéseibe elszántan és
vakon, mint öngyilkos a folyóba. Láng támadt körülötte, széles,
félemlitő tűz, mint a milyen csak ott van künn a pusztán, a mikor éles
szélben kigyúllanak a szalmakazlak. Tűz, a melynek nincs parázsa, a mely
csak a lángjaiban él s a mely ép oly hamar hamvad el, mint a mily hamar
keletkezett. Azután csak a hamu marad meg és a kárvallottak
jajveszékelése. És itt a szinházban Tavasz Anna csak ép úgy ég el.
Ellángol a fiatalsága, elhamvad a szenvedélye, azután megmarad a hamu,
az üresség. De azért csak játszott tovább, játszott mintegy önmagának,
mintha egyedül volna egészen, mintha nem csüngene alakján százak
szemének a nézése. Pedig nézte mindenki s nézte Pásztor Endre is.
Azután megvárta az előadás után. Oda állott a szomszéd bérház kapujához,
a melyen a szinészek jönnek ki.
A szinház villanyos lámpáit kioltották, a molylepék mentek fényt keresni
máshová. Eddig is csak a szinházon kivül találták meg.
A nagy kapukat bezárták, nem járt a közelökben senki. A szomszéd bérház
körül annál élénkebb volt az élet. Most ott gyülekeztek a szinészek,
tárgyalva, hova mennek vacsorálni. Mert ők sem tudtak megélni a száraz
dicsőségből. Bámulójuk pedig akadt elég. Nagyon sokan a Pannonia-kávéház
körül lesték őket. Nagyobbára olyanok, a kik sohasem jártak a szinházba,
de azért jobban ismerték a szinészeket, mint akármelyik habitué. És
megbámulták őket a szobaleányok is, kik bolyhos kendőkkel a kezükben
eljöttek megvárni a kisasszonyaikat. Kisasszonyok, kik a
szinész-iskolába jártak, esténkint pedig mint figuránsok működtek a
szinpadon. Ötven krajczárt fizettek nekik, a miért a feszes trikóban a
tagjaikat mutogatták. Künn a való életben pedig vagy felemelték ezt az
árat, vagy engedtek belőle. Különben szánalmasan buták voltak mind, de
azért kedvesek. Különösen a szinészeknek tetszettek, a szerint, ki hogy
mutatott a trikóban. Gyakran fogdosták őket és véleményt mondtak a húsok
fajsúlya felett. A legtöbbje úgy jött ki, hogy még a festéket sem mosta
le magáról. A szinészek diskuráltak velök és ők boldogok valának. Azután
mentek egyik jobbra a másik balra. Igy volt ez a látszat kedvéért. Az
éjjelök ártatlan volt mindig, nappal azt tették, a mit akartak.
Maguk a szinészek is elváltak egymástól. Volt közöttük egy-kettő, a ki
nagyúri társasághoz tartozott, mert művész volt. Ezek lenézték a
többieket s mentek vacsorálni irók és politikusok közé, a kik viszont
őket nézték le. A legnagyobb részük azonban sietett a vas-utczába,
szerény kis korcsmába, a hol adós is maradhatott s hol egy vén drámai
hős, az ő meggyengült férfierejéről beszélt el melancholikus izű
adomákat. Néhányan a szinésznő feleségükkel mentek. Mentek haza
vacsorálni s azután lefeküdtek s aludtak, ha ugyan álmosak voltak. Az
egyedül álló szinésznők pedig, kiknek csak azért vala férjök, hogy
legyen kitől elválniok, úgy repültek ki a szinház udvarából, mint
sasfiók a fészkéből. Széles és bő művészi lebernyegük kifeszült, mintha
a szárnyuk lett volna. A szobalányaik kisérték ezeket is. Nagy nád-kosár
volt a karjaikon, telistele királynői ruhákkal és olcsó ékszerekkel,
melyekkel ma este a szinpadi lámpák fényében hóditottak. Kifáradva és
eltikkadva a játékban, örömmel haltak meg az utolsó felvonás végekor,
hogy azután kijőve az utczára, ismét feltámadjanak. Zsebkendőt
szoritottak az ajkukra a mig mentek, siettek végig a néptelen utczákon –
haza. Haza önmagukhoz, az asztalukhoz, a füstölgő tálaikhoz. Némelyik
nem szerette az egyedüllétet, nem szeretett egyedül étkezni, mint az
állat. Hát a szeretője ott várta valamelyik szomszéd utcza sarkán.
Rendesen misztikus alak volt, kinek csak az asszony tudta a nevét, a
foglalkozását. A többiek találgatták, rebesgették, de nem tudtak meg
semmi bizonyosat. Titok maradt a szerelmük, nem látta senki mig
összebújtak, mig szerették egymást édes szerelemben. Viszont a mások
szeretőit ismerte mindenki. Együtt jártak-keltek mindenfelé, az
asszonyról azt mondták, hogy érzéki, a szeretőjéről úgy szólottak:
szegény. Ám ők sok minden szépet találtak fel egymásban és nem törődve a
világgal, az emberekkel, de még önmagukkal sem, csak áldoztak a
szerelmüknek, melyről azt hitték, hogy létezik. És boldog szinésznép
voltak mindannyian, mert ott keresték a boldogságot, a hol annak igaz
forrása van: a szerelemben. Szerettek s nem volt asszony közöttük, a ki
nem lett volna, vagy nem hitte volna magáról, hogy szerelmes.
Betölthetlenül, örökös szomjúsággal szerettek, a lelkök minden érzése ez
egyetlenegybe fult bele. Igy kellett lennie ennek. A szinpad és a
művészetök csalárdsága, az őket belülről is kivülről is uralgó örök
hazugság, vágyra hangolta az igaz, a való után. Hát a mikor kijöttek a
szinház udvarából, az igaz élet makadamjára, a mikor kilépve a
kerepesi-útra, sűrű fátyolukon keresztül is az arczukba csapott a
levegő, a mikor belevesztek az esteli sétálók tömegébe, kezdték csak
igazán érezni, hogy léteznek, hogy vannak vágyaik, érzéseik. Kaczagva
jöttek ki egymásután, legelőbb a szinház naivája s utána a hősnő: Tavasz
Anna.
Ugy tetszett, mintha maga volna a legendai Margarétha. Gazdag szőke haja
kétfelé volt simitva, testben karcsú volt és magas. Ártatlan arczát
mintha pir soha be nem reszketné, gyönge melle betegesnek rémlett. Nagy
szemei megmaradtak olyanoknak, a milyenek voltak, bár a festék
guirlandja lemosódott róluk. De tenger voltak most is, tenger, mely
vészesebb a nyilt világ óczeánjánál, melynek mélysége mélyebb, örvénye
iszonyúbb, viharja pusztitóbb s hatalmasabb. A szine is kékebb volt, a
messzesége is beláthatatlanabb. Megremegett a testében, a mikor
megismerte az asszonyt s látta olyan szépnek, olyan csodálatosnak, mint
a milyennek látni akarta. Nézett révedező szemmel az eltünő alakja után,
mint a nap után a napraforgó. Eszébe se jutott, hogy ehhez az asszonyhoz
bizonyára férfi is tartozik. Boldog volt, hogy látta, látta a szemeit, a
keblét, a karjait, a selyemlágy aranyhaját. Jól esett neki, betelt vele,
elöntötte a meleg, az érzéseinek a melege. Titkot akart csinálni abból,
hogy látta s tagadja ha megkérdezik… Ment, sietett fel a redakczióba.
Keresett üres szobát magának, a hol kiönthette a lelkét. És dalolt arról
az estéről, a melyen legelőször látta meg, arról a szerelemről, mely nem
epedi a testet. Nem akart egyebet, csak látni azt az asszonyt, látni
egyre folyvást, nézni örökkön, egy árva szó, egy sóhajtás nélkül.
Hát látta Tavasz Annát, látta nap-nap után. Délelőtt bejárta a belváros
utczáit, tudta, hogy megy sétálni a napsugárban, hogy szereti a meleget,
felenged abban, mint a virág. Néha találkozott vele, néha nem. Este, a
mikor játszott, Pásztor Endre sietett a szinházba. Megvárta előadás után
s ment, ballagott utána egészen hazáig. Kereste a lépése nyomát az
aszfalton, magába akarta szivni azt a levegőt, a melyet ő szivott be s ő
lehelt ki. Sohasem gondolt arra, hogy megszólitsa, hogy beszéljen vele.
Soha eszébe nem jutott, hogy a magáévá tegye, hogy megölje őt s utána
önmagát, ha nem akarja követni szerelemben, a magány felé. Nem jutott az
eszébe, mert úgy érezte, hogy az övé. Látta maga előtt folyton, mindig
szebbnek, mindig dicsőségesebbnek. S érezte benn magában, azt hitte,
hogy oda van nőve az ő érzése a Tavasz Anna érzéséhez. Szerette a
lelkének minden érzésével, szerette magának, önzőn és titokban, még a
szerelmese nevét sem ejtve ki. Nem volt féltékeny, mert ugy tudta, hogy
senkié nem lehet, csak az övé; nem volt követelő, mert ugy tudta, hogy
nem adhat neki semmit, a mivel nem birna már. Hát nem akart semmit, csak
látni őt, csak szeretni, mindjobban, mind égetőbben.
És csak szerette, betöltött vágygyal boldogan, fiatalsága lázas hevével,
erejével. Elfelejtette a nyomort, a mely környezte, nem tudta már, hogy
hálátlan, lélekölő munkát végez, hosszú éjszakákon által. Elfelejtette,
mert úgy érezte, hogy a lelke ép, hogy nem halt meg, hogy nem pusztult
el, hanem, hogy édes érzések forrása lett. Nem érezte, hogy a fizetése
nem elég, nem érezte a nélkülözést s nem látta, hogy az anyjának még
mindig a rimák ingeit kell varrnia. A gyülölet, a megvetés s az undor, a
mely eddig környezete és munkája iránt eltöltötte, mintegy varázsütésre
kiveszett a lelkéből és csak egyetlenegy érzése volt, egyetlenegy, a
melybe beleégett mindegyik. Mintegy megüdvözült ebben a szerelemben, a
melynek méze minden keserűségét megédesitette. Nem tartozott ehhez a
világhoz, nem volt közös ezzel egyetlenegy érzése sem. A szerelme sem
olyan volt, mint a milyen itt ezen a földön szokásos. Más volt, egészen
más, mint a mily más meleg a kandalló tüze, meg a napsugáré.
És csak örömet, csak boldogságot látott a szemével, csak gyönyört érzett
a lelkével. Nem látta az élet szennyét, az emberek nyomorát fenn a
redakczióban, mig túláradt édes érzések tartották lekötve. S nem látta
beleveszni a munka éjszakájába a fiatalsága napját, nem látta azokat a
papirra vetett száraz sorokat, mig folyton előtte lebegett a Tavasz Anna
alakja, egyszerű, fenséges szépségével. Csak ment, csak ballagott utána,
akár a valóságban, akár a képzeletben. Ha nem volt maga előtt, akkor
felidézte s követte, szaladt utána. És minden czélja csak az volt, hogy
szeresse azt az asszonyt, szeresse úgy, hogy érjen el az érzése hozzá,
hogy égesse, hogy okozzon édes meleget neki. Szerelem volt a vallása,
szerelem a poézise, szerelem a levegője, szerelem minden körülötte ezen
a világon, a melyben nem érzett más csak ő, nem szeretett más, csak ő
egyedül.
És az a világ, a melyben élt s a melyhez még sem tartozott, megtudta,
hogy ez az érdekes arczú fiatal poéta szerelmes a Tavasz Anna két
szemébe, szép szőke hajába. Ám nem bántották érte, de sőt dicsérték a
verskötetét, mely együtt jelent meg a tavaszszal. »Dalok Annához« volt a
czíme és nem énekelt abban másról, csak a szerelemről. Csupa szerelem
volt ez a kötet, a mint csupa szerelem volt ő maga. A saját keserves
pénzéből fizette a nyomtatását, nem is keresett kiadót. Tudta, hogy nem
talál, azután nem is akarta eladni ezeket a szerelmes verseket. És
dicsérték a verselését, dicsérték a technikáját, a rimeit, de a
szerelmét nem értették meg. Földi asszonyt, földi érzéssel szeret az
ember s csak a szent Máriát lehet imádni. Azt mondták, hogy a szerelem
az egyesülés, a két lélek és a két test meleg átfonódása. A szerelem a
tűz, mely a csókban, az ölelésben talál az oltásra. A szerelem a
szenvedély, mely űz, mely hajszol a mi szerelmetes asszonyunk felé, hogy
birjuk őt, hogy miénk legyen az egész napon, az egész éjszakán
keresztül. A szerelem az erő, a mely összezúz minden akadályt, a mely
rabol és gyilkol egyaránt, megöli a férjet, kitaszitja a világba a
gyermekeket, szétrombolja a házi tűzhelyt, pusztit nyugalmat,
boldogságot, meg nem nyugodva addig, mig magának meg nem teremtette a
gyönyört, mig a nő meztelen testét nem az ő karjai szoritják. Hazug az a
szerelem, a melyik nem ilyen, és hazug a Pásztor Endre szerelme. Hogyan,
nem kivánni azt a másik életet, hogy közös legyen a miénkkel? Nem vágyni
a nő után, hogy együtt legyen velünk csendben, magányban, hogy átölelve
tarthassuk a karjainkban? Nem epedni testének a melege után, hogy az a
mi testünket égesse s gyujtsa ki, nem sóvárogni harmatos ajka után, hogy
az a miénkkel forrjon össze, hosszú, édes csókban örökre? Nem élni véle,
véle együtt, a mikor nélküle semmi ez a világ? És Pásztor Endre azt
mondta, hogy nem. Az ő szerelme szűzi tiszta volt, egy árva gondolat sem
piszkitotta be. Ugy érezte, hogy az az asszony az övé, a nélkül, hogy a
testét birná, hogy együtt él vele, bár egyedül van mindig, hogy az ő
drága imádott szeretője, bár soha nem is beszélt vele, hogy a
kézszoritása ott marad a tenyerében, hogy az ajka ott ragadt az ajkán,
bár soha nem is érintette, Igy élt együtt vele, abban a szerelemben, a
mely boldog, a mely üdvösséges, a mely nem bir semmivel s a melynek
mégis meg van adva minden. Együtt azzal az asszonynyal, a ki még a
létezéséről sem tudott s mégis átadta magát egészen. Ott volt folyton
körülötte, ott lebegett szűzi fenségesen a szemei előtt, ott nyugodott
édes odaadással a karjában és lélegzett vele egy levegőből s meritett
gyönyört vele egy érzésből.
Hát Pásztor Endre mindjobban égett a bensejében, mindjobban a fejében.
Valamilyen lázas mámor fészkelte magát beléje, izgalmat oltott a vérébe,
halotthalványra festette az arczát, beteges fényűvé a szemét. És élt
boldogan ebben az izgalomban, ugy hive, hogy igy fog élni örökké, a
mikor azt tartották, hogy már nem fog élni soká. S mig élt, nem látott
mást, csak az asszonyt, nem hallotta, csak az ő szavát, nem érzett mást,
csak szerelmet. Nem tudta, hogy fésületlen a haja, hogy korai ráncz vont
barázdát az arczán. Nem látta, hogy a ruhája lerongyollott a testéről,
nem érezte, hogy ma nem ebédelt, hogy kilyukadt a czipője talpa. Nem
bántotta a meleg, nem fujta az arczát a szél. Elhanyagolta a
szerkesztőséget, nem törődött az édes anyjával. Mintha nem szeretné
többé. Fenn a redakczióban kezdtek boszankodni reá, a bolond szerelme
miatt, az édes anyja sirt, a mikor a fia éjjeleken át nem jött haza,
hanem ott a kávéházban, víg, beszédes újságirók között, az egyik asztal
sarkába huzódva, csalóka álmokon merengett el s csinálta a verseket
utána. Csak a költészete volt, a mi multjából a jelenébe szövődött.
Irt szünetlenül, alkotta az új munkát, mig körülötte kaczagtak és
billiárdoztak az emberek. Éjszaka volt és a redakcziók tagjai mind ott
jöttek össze a »Tengerpart« kávéházban. El voltak fáradva s ki voltak
merülve mindannyian, a mikor bejöttek. Ám mintegy hirtelen új életre
keltek. El volt felejtve a nyomor, hogy eltünt a munkába telt éjszaka,
hogy megiródott minden frázis, minden dicséret s lehurrogás. El volt
felejtve, hogy az életök egy napja együtt mult ki ez éjszakával, el volt
felejtve mig beszélgettek, mig játszottak a zöld asztalok fölé hajolva.
De a mikor kihajnallott odakünn, a mikor a feltünő nap az alvásra küldte
őket, mindannyian csak undort éreztek és megcsömörlést. Fáztak a nyári
reggel daczára, a mely nem is regg volt nekik, hanem este. A veres nap
vala a holdjuk, az küldte haza őket, hogy feküdjenek le aludni s
meritsenek új erőt az új munkához. Hát mentek haza, átaludni a napot,
mely ugy sem az ő számukra virradt. Ők maguk is letüntek a nélkül, hogy
csillogtak volna, meghaltak a nélkül, hogy éltek volna. A névtelenség
örök homálya volt az atmosphérájok, annak is a hálátlanság az oxigénje.
Nem lehetett győzniök soha, nem számithattak elismerésre, diadalra. Hír,
dicsőség nem járt arra, a merre ők s ha mégis kijutott a részök belőle,
nem tudta senki, hogy kit illet. Mig irtak ambiczióval, senki sem
törődött velök, csak akkor estek nekik, mikor megbotlottak. A mikor
olyan édes még egyet rugni azon, a ki ugyis elbukott már!
Hátracsapott kalappal, lomhán dülöngve, mint a részeg mentek ki a
kávéházból, mintha bizony mulatozva töltötték volna az éjszakát. Mentek
mindannyian, csak Pásztor Endre maradt ott egyedül. Már ismerték a
kávéházban. Hát az ottlétével nem törődve, fogtak hozzá a hajnali
munkához, várakat épitve a székekből és seperve a padlót. Pásztor Endre
pedig csak irt, egész testében meghajolva, reszkető kézzel, mintegy
lázban. Kidülledt szemei megbámulták minden sorát, minden betüjét az
irásának. Ott tánczolt azon a Tavasz Anna alakja. Mint valamely viziót,
látta tisztán, kidomborodva, szivárványszinekben. Először követte a
papiron, azután a szemeire szoritott kézzel egészen maga elé vette, hogy
még jobban lássa, hogy még jobban bámulhassa. És mig elbódúlt fejével
hátradőlt a kávéházi nádszéken, behunyt szemei előtt kifényesedett
minden: kápráztató világosság ezüstszin mezején lebegett a Tavasz Anna
alakja, hófehér köntösén végigszaladó aranyhajjal, tágra nyitott
szemeinek kibékült nézésével, szűzi emlővel, az ölén összekulcsolt
kezeivel, üdvözitő szépen, mint a mily szép csak nő lehet. S ugy volt
ott, a fényből, a sugárból szőve, mint Jézus, a mikor a sík tengeren
jelenik meg. A túlvilágnak minden kéje, minden gyönyöre elöntötte, mig
behunyt szemmel nézte és bámulta azt a csodálatos asszonyt. Le szeretett
volna borulni előtte, hódolni akart volna néki a lelke minden érzésével,
hűen és odaadón szólani hozzá: »Szeretlek, szeretlek, te édes, te
egyetlen!« És elálmosodva és kimerülve, betegen ziháló mellel, maradt
ott azon a nádszéken, rángatódzó ajakkal rebegve egyre, szünetlen:
– Szeretlek… szeretlek…
Ott állott mellette Magdolna, az édes anyja. Ugy szaladt el a
király-utczából fekete csipkekendővel a fején. Már három éjszakán
keresztül nem volt otthon a fia s az anyai sziv, a mely kegyetlen vala
egykor, most tele volt gyöngédséggel.
Hivta haza Endrét, könyörgött neki édes szóval.
Hát mentek haza a király-utczába, egymás mellett szótlanul, mint akkor,
a mikor Rothnétól jöttek és kerestek fészket maguknak. Csak a kezök nem
volt egymásba fűzve. Már közel voltak a házukhoz, mikor fájó hangon,
mintegy szemrehányáskép szólott az asszony:
– Nem szereted már az édes anyád…
Nem válaszolt. Lehajtott fejjel ment Magdolna mellett, a szemei majd
leragadtak. Az asszony sem szólott többet. A mikor hazaértek,
meghuzódott némán az ablak mellett és hozzáfogott a varráshoz, mig a fia
elaludt.
Délfelé talpon volt újból. Napfényes volt a ház udvara, igy hát sietett
el keresni a napsugárban Tavasz Annát. Egy árva szót sem szólott
bucsúzáskor az édes anyjának, ugy tetszett mintha haragudnék.
Kisompolygott az ajtón. Magdolna kullogott utána s odadőlve az
ajtófélfához, könnyes szemmel nézett a fia után. A mikor azután kiért az
udvarból az utczára, odaszaladt a nagy kapu mögé s onnan küldte utána a
tekintetét, messze, a mig kisérhette, a mig csak el nem tünt az utcza
tömegében. Azután jött vissza és varrt tovább bágyadtan és szomorúan,
mig Endre ment, futott az ő lidércze után.
A mikor végig szaladt a hatvani-utczán, a »Várrom« kávéház ablakát
megzörgették utána. Itt ebben a kávéházban, a kopott bársony-pamlagokon
ütöttek tanyát az új irodalom fiatal apostolai. Csak Márja János volt
vén közöttük, a miért ő volt a fejedelmök, ő, a ki már előre érezte az
új irányt, mint érzi sirály a vihart. A kietlen sivár multból, harczolt
bele a még kietlenebb és sivárabb jelenbe, de fényes elméje, nagy lelke
nem szünt meg s nem tompult el a küzdelemben, melyben a dal volt minden
fegyvere neki. Igazi lyrikus volt és igazi lyrikusnak maradt meg. Csak a
teste vénült meg, ám tenger lelke nem tudott kiapadni, de hullámzott
örökkön. Senki annyira nem érzett nyomort mint ő, senkit annyira nem
mellőztek, mint őt. Milliókat áldoztak a katonákra, hogy minduntalan új
fegyverekkel, minél állatiasabb gyilkosokká neveljék őket; de engedték
éhen veszni, a ki a szeretet apostola volt, a ki dalolt az emberekhez,
hogy ne gyilkolják, hanem szeressék egymást. Hát Márja János elzárkózott
az emberek elől. Istennek vélte magát, a kihez nem jut el földi halandó.
Gőgös büszkeséggel és fenséges önérzettel taszitott el minden hivatlant
magától, csak azt a néhány embert türve meg a kávéház Olympusán. Pásztor
Endre most jött közéjük legelőször. Megdicsérték a kötetét s tudtak
buzditó szót a számára. Beszélt vele mindegyik, csak az öreg Márja
hallgatott. Az állához szoritott kézzel el látszott merengeni. És csak
akkor seperte végig durva nézéssel Pásztor Endre alakját, a mikor valaki
odaszólott a fiatal poétának:
– Vegyen új ruhát magának és vágassa le a haját!
Az öreg Márjának tetszettek ezek a szavak. Megelégedetten kelt fel s
ment el a kávéházból. Pásztor Endre sietett utána.
Mikor kiértek az utczára, megállott a fiatal ember előtt. Durván
belenézett a szemébe. Gúny és megvetés volt a nézésében. Azután szólott
olyan furcsán, olyan különösen, mint szólott egykor Vadházi a legelső
találkozáskor. Látta, hallotta tisztán, hogy az a fiatal poéta a Márja
elveit vallja a magáénak.
– Ne kontárkodj bele piszkos kézzel a mi szűzi zenénkbe. Petőfi,
Beranger és ez a nyomorult ember, a ki itt áll vénen és megtörödten
előtted, szent, mint szent a becsület, az eszmény. Mi vagyunk az isten,
mi vagyunk az örök! Pásztor Endre ne tolakodj az istenek közzé,
kirugnak, mint veszett kuvaszát a juhász.
Remegett az egész testében, mig folytatta lázzal, belemerülve, mintha
eldalolt ifjúságának minden szenvedélye, minden ereje, most támadna fel
utólszor, mielőtt végkép a vén, meggörnyedt test roncsai közzé vesznék.
– Nem mindenki született az éhenhalásra, nem lehet mindenki szegény
ember, kell, hogy gazdagok is legyenek. Különben éhen vesznének a
csordák… ma csak a birkaszivnek van értéke, nem annak, a melyből énekek
forrása csergedez. Füstre a sziveddel fiatal ember, bordélyba a
szenvedélyeddel! Légy kereskedő vagy természettudós, nevezd
fajfentartási ösztönnek az érzéseidet, nevezd bujaságnak a szerelmed!
Fajfentartási ösztön, ez az eszme, semmi más! A múzsádat is, ha nem
tudsz válni tőle, csak ugy tarthatod fenn, ha közösülsz vele. Vagy nem
birsz? Hát add el másnak, add el a háziuraknak, vagy a
polgármestereknek, irj ódákat hozzájuk, irj, bár nem érzed azt, mi
belőle folyik, irj buzgón, sokat és meg leszel fizetve. Helikon leánya
sem tartja fenn szűzen magát!
Majd hogy sirva nem fakadt a dühében.
Hát Endre odasimult a megvadult emberhez. Szörnyetegnek látta, de azért
még sem félt tőle. Belekapaszkodott a karjába mind a kezét kezével és
szorongatta, mintha kigyót fojtana. Azután feldúlt lélekkel szólott,
kétségbeesve, könyörgőn:
– Oh ne folytassa, ne öljön ön, a kit szeretek…
De azután egy csapásra megváltozott, a mikor Márja dühösen kirántotta a
karját reszkető kezeiből. Dacz és vakmerőség hangzott ki mindenik
szavából, mint zenekarból a pozaun:
– Ám folytassa, engem nem öl meg sem ön, sem senki ezen a világon.
Belekapaszkodhatik tiz körmével a lelkembe, de nem fogja kitépni, nem
fogja megmérgezni. Olyan az, mint az anyaföld, beléüthet a villám, az
isten bősz haragja, de terméketlenné még sem teszi soha. Én nem szűnök
meg, én nem szűnök meg soha és rimává nem teszem az enleányomat!
Ugy szólott, mintha égett volna az egész testében, mintha mindegyik
szavával rombolni, zúzni akart volna.
Márja meghőkölt. Mintha a gazság nézése ült volna a szemében, mintha
gyilkos mérget leheltek volna az ajkai. Néhány lépést tett előre, majd
megállott ismét és szemeinek a tekintetével mintha meg akarta volna
vakitani a társa két, káprázó fényben csillogó szemét. Ugy rémlett
előtte, hogy önmaga beszélt az előbb a fiatal ember szavaiban. Ugy
hitte, hogy megifjult, hogy most veszi fel az élet bénitó harczát a
költészetével, hogy az elbukásban is győz, mint győzött mindig, s mint
győz örökkön az erő. Mind a tiz ujját szétterpesztve, odanyomta az
ajkához, hogy meghamisitsa a hangja szinét és hogy ne tessék ki abból a
csodálkozás.
– Nem tudsz megválni a daltól, a mely a tisztaságról énekel?
– Nem!
– Ha felakasztanak érte?
– Ha odavisznek a bitó elé, ha látom azt a gerendát, a melyen kihúzzák a
testemet. Azt kérem utolsó kegyül, hogy dalolva mehessek a halálba és
még élve abban a perczben, a mely a pusztulásom előzi meg, kiáltom oda a
biráimnak: »Mint gyermek már Hellasról álmodoztam, nem közöttetek, de
ott, ott halok meg én!«
Büszkén, dagadó mellkassal, az egész testében kifeszűlve mondotta ezt,
hogy az utcza emberei komédiásnak nézték. Csak Márja nem nézte annak.
Tudta, hogy egy betűje sem hamis ennek a beszédnek, hallotta a maga
hangját belőle. Már nem leplezte az érzéseit többé, mig örömnek
csillogása vonta be mintegy zománczczal a szemét. Lecsendesült lelkének
a viharja. Ugy tudta, hogy két könnyes szemével az uj földet pillantotta
meg túl az oczeánon… Hát szólott remegve a rajongástól:
– Költő vagy, ember, halhatatlan, a ki nem félsz a haláltól! Költő, ki
el nem lankad, kinek lantján a húrok soha meg nem szakadnak. Költő, ki
dalolsz a boldogságról, bár néked nincsen kenyered, ki megbocsájtasz a
hétköznapnak, mely csak a nyomorát adta neked, megbocsájtasz az
embereknek, a kik a konczaik csontját juttatták csupán. Igen,
megbocsájtasz az életnek, mert hisz tiéd a halál. Azt mondod
bucsuzáskor: »Nyomoruságos föld, nyomoruságos világ, fölötted állok én,
– fölötted, mert meghalok. A halálomban van a halhatatlanságom!«
És a fiatal ember vállára tette mind a két kezét, mintha lovaggá akarná
avatni. És szólott hozzá diadalmas örömben:
– Jöhetsz közénk Pásztor Endre oda, a »Várrom« kávéházba!
Meg akarta jutalmazni és ime, ez volt a jutalom.