VII.

Az elmult hét alatt nem volt fenn a szerkesztőségben. Az anyja

tartogatta odahaza, az a szerencsétlen asszony, a ki félni kezdett a

jövőtől – attól a piros vérfolttól a gyermeke nyakszirtjén. S mig

mindjobban beleélte magát az »anyajegy« gondolatába, mégis attól

tartott, hogy fel fog fakadni az a vérfolt, ha a fia folytatja a lázas

éjjeli munkát. Tudta, látta, hogy milyen, mert hisz egyszer szinházból

jövet, felment a redakczióba s megvárva Endrét, együtt ment haza vele a

király-utczába. És kinlódott annál jobban, annál égetőbben, minél inkább

félt, minél inkább érezte, mennyire szereti, mennyire imádja a fiát.

S ez nem birta ki tovább egy hétnél. A láz, az izgalom is édes és jól

esik, ha az ember már hozzászokott. S mig mindegyre nőtt a

nyugtalansága, kezdte érezni, hogy nemcsak a kenyér az, a mi ahhoz a

váczi-utczai fészekhez köti. Nem is a hivatás, mert a rabszolgaság nem

az. De mégis, valamely titkos varázs, a melynek ismeretlen,

kifejezhetlen minden rugója, kifürkészhetlen a lényege, hivta, vonzotta

ellenállhatlanul. A ki megizlelte azt a munkát, nem tud attól válni

többé, valósággal a baczillusát oltja be a testbe, leküzdhetlen vágyat

teremtve a redakczió, az éjszaka után. Ismerjük minden nyavalyáját és

nem tudunk szakadni tőle, ha már egyszer összenőttünk, tudjuk, hogy

elkárhoztat és ime mégis hajlunk utána, ha egyszer birtunk már vele.

Olyan mint az asszony, a ki nem is szép, nem is fiatal, a kiről tudjuk,

hogy veszedelmes, hogy megöl időnek előtte és mégis bolondulunk utána,

epedjük egy éjszakáját, hogy oszsza meg velünk. És Endre ment, csak ép

ugy, mint előbb. Mintha már bántotta volna, élesnek tünt volna a

szabadság levegője, a melyről leszokott, hogy nélkülözte eddig. Kereste

a börtönt, a börtöne őrét és vágyódott a rabtársai közzé. Kiveszett

belőle, elfelejtette, miként ugrott fel az iróasztala mellől dühvel s

kétségbeeséssel a munka éjjelén, védekezve a nyomorúság messzire nyuló

keze ellen, a mint érezte, hogy fosztogatja, hogy meg akarja őrleni a

lelkét. És minden ugy lett, mint volt az előbb s mindent ugy talált, a

mint elhagyta volt.

Rossz, poshadt levegőben csak most is huzták a hitvány munka szekerét a

munkatársak. És csak most is cselédek voltak, mint eddig. Kármán, a

segédszerkesztő, csak most is ott ült az első szoba üvegajtaja mellett,

ujságok és kéziratok közé temetkezve. Neki kellett végig gázolnia a

munkatársak czikkein, nagy feje bódult, mig kék czeruzája végig siklott

az irások sorai felett. S bár minden felelősség őt terhelte, még sem

volt egy rossz szava az alárendeltjei számára, ha azok baklövést

követtek el. Szivének a jósága megmaradt, csak beteggé és czinikussá

lett a hosszú évek küzdelmében. Ő adta meg a direktivákat, ő hozzá

jöttek tanácsért, ő tőle kértek kölcsön a hónap vége felé egy-két

forintot a munkatársak. Derék ember vala, a ki egészen a szivén hordta a

lap érdekeit. Szerette is a kiadó s gyakran meghitta magához ebédre a

zugligetbe.

A munkatársak is szerették és nem irigykedtek reá az ajándék-ebédje

miatt. Szerették, mert nem bántotta őket, de sőt ismerve és tudva a

nyomorukat, segitségükre volt mindig. Nem egyszer történt, hogy éjnek

idején a halomszámra érkező táviratokat ő maga irta át, vagy forditotta

le, a miért nem akarta felkelteni a szerkesztőség alvó embereit. Kicsiny

alakja odalejtett a szuszogni látszó pamlagokhoz. Nézte a társait, mint

merengtek el az élet valója után, az alvás édes álmán s nem volt ereje,

hogy megránczigálva őket, visszahozza abba a nyomorba, a melyből csak

egy-egy percz előtt szenderültek át jobb, de múló létre. S csak azokra,

a szerencsétlenek közt legszerencsétlenebbekre kiáltott, a kiket nem

fizettek havonkint, hanem díjaztak a megirott s a megjelent soraik után.

Ezekre is csak azért, hogy munkát és ezzel pénzt adjon nekik. A szegény

»sorosok« pedig, a kiknek annyit jelentett egy-egy sor, mint

örömleánynak egy-egy »vendég«, a jóleső alvás után, kiveresedett szemök

buta nézésével és nagyokat prüszkölve, fogtak hozzá az iráshoz,

kanyaritva a hosszú mondatokat, hogy annál több sor legyen. Szakasztott

ép ugy tettek a soraikkal, mint azok az utczai leányok a vendégeikkel.

Siettek végezni az egyikkel, hogy immár jöhessen a másik a nyomába. S

tehették bátran, mert hisz Kármán nem igen törült a kéziratukon. Nem

volt lelke hozzá, hogy megrabolja őket – attól a vizes zsemlyétől, mely

egy sornak az értékét tette.

És a »sorosok« az óhajtott sorok reményében örökkön ott őgyelegtek az

üvegajtós első szobában, a Kármán iróasztala körül, hogy a »nagy tettek«

pillanatában kéznél legyenek, hogy robogjanak, ha megszólal a telephon

egy istálló égését vagy egy cselédleány öngyilkosságát jelentve. S

annyira apostolai lettek a soraiknak, hogy szivesen gyujtogattak volna

maguk is, ez által irhatva a tüzről. De nem bánták volna, ha például a

hetven éves nagyanyjuk, vagy a nyolczvan éves nagyapjuk lesz

öngyilkossá, mert ez által hasábokat tölthetnek meg az »aggastyán« vagy

az »agg aszszony rémtetté«-vel, nem feledkezve meg a számos gyászoló

unokáról sem, kik a ravatalt zokogják körül s a kik közé ők is

tartoznak. A szerkesztőség tapéta-rongyos falairól, plakát-betük

drágának és pénznek hirdették az időt. De nekik nem volt drága az idő, a

melybe fiatal éveik sorvadtak bele, csak akkor vették pénznek, a mikor

meg voltak a sorok hozzá. Lesték a szerkesztőségbe betoppantak szavait,

hátha abból néhány sort lehetne keriteni.

Néha lehetett, néha nem, bár látogató volt sok mindig. Legelőször jöttek

azok a tipikus alakok, a kik éveken át járják sorra a redakcziókat,

elhibázott vagy megrabolt életüket panaszolva. Az a fekete ruhás özvegy

asszony, a kinek a férjét egy hajókötél beleverte a Dunába, odafúlt s a

biztositó társaság még mindig nem akar fizetni. Zokogott már az első

szavánál s pityergett vele a gyermeke is, az a gyászruhás, de fehér

strimpflis együgyű arczú leányka is, a kit magával hozott, hogy nagyobb

legyen a hatás. A tanitó özvegye is szakasztott olyan volt, mint a

hajómunkásé, csak soványabb valamivel. Nem leánykát, hanem sörtehajú

fiucskát hozott magával. Meglehetős nagy választéka volt a »szegény

férje árvái« közt, mert nyolczan valának ők. Görbe körmös kezével a

zsebkendőjét huzogatta, mig kesergett, hogy a férje húsz esztendei

munkája daczára, sem adnak nyugdíjat neki, az éhező özvegynek.

Az asszonyok után jöttek a leányok. Egy húsz éves, szende arczú szűz,

fekete fátyolban és viganóban, a »szerkesztő urak« igazságérzetéhez

appellált, a miért csekély örökségét, melyet árvapénznek is neveznek s a

mely egy varrógépre és néhány tűre elég lett volna, az édes szülőváros

jegyzője elsikkasztotta.

– Még utoljára rossznak kell lennem! – végezte fuldokolva és ment el.

Azután nem is tehetett egyebet. Szép fekete szeme volt, a teste is

formásra nőtt. Hát a jegyző nemcsak a pénzét sikkasztotta el, hanem a

tisztességét is.

Egy másik leány vérbe futott szemekkel jött kérni, hogy a fitestvére

öngyilkossági kisérletét ne tegyék bele az ujságba.

A sorosokat majd megütötte a guta. Hogyan, nem megirni »Egy fiatal ember

öngyilkosságá«-t, a mikor az testvérek között is kitesz ötven sort? S

felfalták volna azt a gyűlölt leányt, a mikor beszélt tovább, megkapó

részleteket mondva el, melyek által az ötven sor csak még szaporodott

volna. Az ajkukba harapva, bősz dühvel hallgatták annak a szerencsétlen

fiatal embernek a sorsát, a ki menekülni akar a kezeik közül. Pedig

milyen nagyszerű, kidomboritható tragicum! A piaristákhoz járt iskolába,

szorgalmas volt és okos, de héber. Hát megbuktatták a reverendás

tanárjai és kiüldözték a világból. Nem fog meghalni, mert a golyó

eltévesztette keserűséggel telt szivét. Megmarad az életé. Tanulni fog

tovább liberálisabb iskolában, felvilágosodtabb tanároktól, orvos lesz

belőle, minek hát elrontani az életét ama kis hir által, mely senkinek

hasznot nem okoz.

– Nem okoz? Hát a sorosok miből éljenek? – mondotta halk, de boszankodó

hangon a sorosok legkétségbeesettebbje. Kármán meghatottságában kezet

szoritott a szomorú kisasszonynyal s megigérte neki, hogy a fivére esete

nem lesz benne az ujságban. Ment, sietett el megkönnyebbűlve, – egy

másik redakczióba.

Azután jöttek azok a kétségbeesett fiuk, a kiknek az apjukat

váltóhamisitás, vagy más egyéb »kicsinység az egész« miatt – a mint ők

mondották – letartóztatták; azok a levert apák, a kiknek praktikáns

fiaik egy »könnyelmű pillanatban« – a mint ők nevezték – orpheumbeli

énekesnőkkel verték el a gazdáik pénzét, a helyett, hogy azt a postára

vitték volna. És jöttek azok a kiábrándult férjek, a kiknek a feleségeik

a házitanitóval vagy a szomszéd fűszerkereskedővel szökött meg, faképnél

hagyva a becsületes házastársat és a gyermekeket. Azt kérték

mindannyian, hogy a dolgaik ne kerüljenek bele az ujságba.

És e »titkolódzók« után, a mint őket a sorosok nevezték, jöttek a

»nyiltszivűek«.

Legelsőbben az ezermester ur, a ki először fog ma este lángokat nyelni

és késeket zabálni a vigadó nagytermében. Rögtön utána a hosszuhajú és

sápadt arczú vicze-Liszt Ferencz, a ki holnap este fogja ugyanott a

Mondschein-szonátát játszani oly szépen, s oly fenségesen, mint a szász

király előtt játszotta, a ki rendjelet is adott neki, mert nagyon

kedveli a muzsikát.

Jóakaró sorokért könyörögtek, átadva egyuttal a szabadjegyet is. A

sorosok áldották őket. Ám azzal nem törődtek, hogy hova küldik őket, a

Boscó soiréjára, avagy a virtuóz hangversenyére; mindegy volt nekik,

csak azt mérlegelték, melyikről lehet többet irni. S nem egyszer adtak

előnyt a léha bűvésznek a komoly művész felett, csak azért, mert az több

sorral kecsegtetett.

– Dicsértessenek az ezermesterek és áldottak legyenek az ő mutatványaik!

– kiáltott fel boldogan a sorosok egyike, a kinek a végzet és Kármán

jószive a Boscó ur szabadjegyét juttatta.

És csak öröm ragyogott le a szegény pénzsóvár sorosok arczáról, a mikor

jöttek sorba a többi »nyiltszivűek«. Az a zordarczú orosz, a ki

szeliditett gorillákat fog bemutatni az állatkertben s közéjük megy majd

a ketreczbe, oda, a hová tulajdonképen való. Kvarcz Mózes, a geniális

fölfedező, a ki a föld tengelyét is a saját kocsikenőcsével szeretné

bezsirozni s a ki e fajta, új »lebegő«-nek nevezett találmányát fogja

demonstrálni a kereskedelmi muzeumban. Az ambicziózus vidéki szinész, ki

ma este fog először vendégszerepelni a nemzeti szinháznak rég áhitozott

deszkáin, – a saját pénzén és a drezdai énekesnő, ki ma lép fel először

az operában, – az állam költségén.

De hiszen hát jól van ez igy, legalább azok a szegény sorosok keresnek

mellette. Repültek ki a redakczióból, mint fecskefiak a fészekből. Épp

olyan hitvány falatra mentek mint azok és épp olyan sár csinálta

fészekből keltek szárnyra, mint azok.

Hát siettek, elmulasztva a redakczió legérdekesebb vendégeit. Pós Ákos a

képviselő jött fel a szerkesztőségbe, azt a szenzácziós hirt hozva

magával, hogy elhagyta pártját, távozása által válságot idézve ott elő.

S erről a válságról már készen hozta a czikkét is magával. Támadta és

leleplezte azt a pártot, a melyhez még ma reggel tartozott volt, s a

mely a saját pénzén választatta meg.

De mivé lett ez a derék politikus, a mikor Urmánczy, a nagy festő

szerencséltette meg látogatásával a redakcziót! Csak rövid időre jött a

szülőföldjére, mely nagy vagyonához az első garasokat adta, mely

küldötte a saját pénzén ki a külföldre. Azóta ott ragadt künn, azt

mondták róla hogy nagy géniuszának szűk a mi szegény Magyarországunk,

szűk, mint a föld szellemének a lombik. Pedig igazában csak itthon

dolgozhatott volna, csak itthon találhatta volna meg elevenen, magyar

csárdáinak búsuló szegény legényeit. Külföldön emlékezetből, elmosódott

rajzok után, vagy gúnyába és szűrbe bujtatott idegen modellekről vetette

őket a vásznára. Örök világosság kápráztatott a műtermében, tele volt az

fénynyel, gazdagsággal s mégis úgy rémlett, mintha vastag sötétség,

nyomoruságnak nyomorúsága, vert volna fészket ott magának. Az édes

anyaföld egyszerű természetétől elvonta magát, a nagyvilág léha örömei

és üres külsőségei közé, művészkúfárnak adta el az ecsetét, s ime, a

szabad alkotást is a szolgaság nyügözte le. Hát Urmánczy vesztett,

hanyatlott, mind jobban-jobban, mint bukik alkonyatkor perczről-perczre

a nap, nem hagyva fényéből egy sugárka maradandót. Elpusztult, eloszlott

előtte a művészi ideál, mely után hévvel, lelkesen vágyott egykor.

Megritkultak, meggyöngültek az alkotásai s nem jöttek el már művész

társai, hogy bámulják őt munka közben, mint Da Vincit a tanitványai.

Fényes palotája a véletlen születés hőseinek nyilott meg; jöttek az

estélyeire az arisztokraták, a kik nem lehettek maecenások, mert hisz

koldusok valának mind, nem lévén egyebük a predikátumoknál. De a jó,

izletes vacsoráért, a mámoritó champagneiért, élő reklámjai lettek

Urmánczynak. A művész szerette, tömjénezte őket, a társaságukban

elbódult s hogy mindig csak a nagy uraknak vélt proletárok környezték,

kezdett elzárkózni a saját földje emberei előtt, boszankodott, hogy nem

herczegek, grófok, vagy az ördögbe marquis-k legalább. A felesége pedig,

a parvenu asszonyok élő, lázas szenvedélyével, csak mérgezte még a férje

betegségét. Nyomoruságban sinylődtek mind a ketten, szerencsétlen

kolduspár voltak, kiket itthon ebben a hazában, mely jó, mely nemes,

mely feledékeny az ő rossz fiaival szemben, – ünnepséggel fogadtak.

Hazajött öt napra, hazajött! Mire valók hát a czigányok, ha nem arra,

hogy muzsikáljanak, mire valók a szakácsok, ha nem arra, hogy

banketteket főzzenek és mire valók az irók, művészek, journalisták, ha

nem arra, hogy tósztokat mondjanak?

És hazajött, hogy bizonyitsa, mennyire vágyik az anyaföld után, pedig

nem a föld, hanem a megrendelés után vágyott. Meglátogatta a

redakcziókat, hogy megmutassa, mennyire érdeklődik a hazai sajtó iránt,

pedig nem a sajtó, hanem a reklám iránt érdeklődött. A »Hirek Kürtje«

lelkesedett legjobban a nagy honfiúért, a miért ez, a kiadó nejét egy

skizzével ajándékozta meg. Ide jött hát a legelsőbben. Körülrajongták a

munkatársak s hódolattal adtak igazat neki, a mikor azt mondta, hogy

nagyon szép idő van oda künn. Azután ment el. A szerkesztőségben tett

látogatásáról a ritka betükkel szedendő ujdonság megiródott és leadódott

a nyomdába. A mai nap igaz hőse Pós Ákos lett ismét. Jól érezte magát,

jóllakva a gondolattól, hogy pártjában válságot idézett elő. Beszélt sok

mindenről, sok érdekes részletet. Kiöntötte magát, mint tavaszkor az

Alföld folyója, elmondta mindazt, a mi eddig csiklandozta a méhét. Gaz

és dudva nem terem olyan gazdagon, mint a mily pazarul termett ajkán a

pikáns affair és a szellemes ötlet. Tudta, melyik képviselőnek van

szerelmi viszonya gömbölyű polgári asszonyokkal, majd a papokról

beszélt, annak a meggyőződésének adva kifejezést, hogy azok sohasem

vitatkoznak kultur-kérdések vagy elkeresztelési problémák felett, hanem

ha összevesznek, ugy az csak asszony miatt történik. Tudott sok minden

aprócseprő dolgot arról a boldogtalan képviselőről, ki a külföldön főbe

lőtte magát s regélt egy fiatal vagyonbukott arisztokratáról, a kinek

szó szerint idézte a beszédjét:

– Azokhoz az emberekhez forduljak, a kik azzal hizelegtek maguknak, hogy

Marossy Tódor gróf jó barátjai? Mind cserben hagytak. Mig lovagolhatták

a lovaimat, mig a kaszinóban elnyerhették a pénzemet, mig a hintómon

járhattak a lóversenyekre és a szeretőikhez, jó barátaim voltak. De

most… egyetlenegy jó barátom maradt: az a revolver, a melylyel az apám

főbe lőtte magát. Ám nem fogadom el a néma tanácsát ennek a jó

barátomnak. Az apámnak volt oka, hogy egy ólomdarabbal nehezitse meg az

agyvelejét. Milliói voltak s nem akarta, hogy a fia koldus legyen. A

vagyon fele után el ment ő is. Ime, elment a vagyonnak a másik fele is,

én pedig maradok, kitartással és nyugodtan, mint egy miniszterelnök.

Maradok, mert hisz nem hagyhatok semmit magam után, a hullám pedig az

elrepült összegnek nem növelné az értékét… Csak az fáj, hogy azzal a

pénzzel, a mely reám maradt, nem fogtam bele a munkába… egy nagy gyárba

például. De átka az arisztokratának, hogy születésénél fogva dolgoznia

nem lehet. Vagy dolgozzam ma? De hát mit? Nekem nincs szakmám én nem

értek semmihez. Tudok ügyesen forogni a szalónokban, tudok lőni czélba

golyóval, vagy Kupidó nyilával… értem a lovakat és az asszonyokat, de

ezzel vége. S ki fizet ezért?

– A mi kiadónk! jegyezte meg Pásztor Endre.

Csak most vették észre, hogy bejött a szerkesztőségbe és kaczagtak

mindannyian az ötletén. Minő képtelen lehetetlenség! A legutolsó utczai

leánya a fővárosnak előbb lesz szűzzé ismét, mint a kiadó fizet az

ilyesmiért. Ő, a ki kicsinyli az ezreseket a mig behajtja és óriási

összegnek lát egy hatost, ha azt másnak kell adnia!

Hát csak kaczagtak. Kármán azt mondta, hogy örvend, a miért Pásztor

Endre már felépült. Azt hitte, hogy beteg volt. Krampusz, a szinházi

kritikus, kisietett a szomszéd szobából. Azért jött, a miért a Pásztor

Endre hangját hallotta meg odakünn. Ám hirtelen megjelenése kínos

feltünést keltett. Mikor fejezi be a czikkét, a melyen már délutáni két

óra óta vajudik? Nem egyszer késett el a lap az ő czikkei miatt,

melyekről azt mondták, az egyptomi gúláknál keservesebben készülnek.

Pedig nem is közvetlenül a szinházi előadás után, hanem csak egy nappal

később fogott hozzá az iráshoz. Ebben is, mint sok mindenben, Laub

Arnoldhoz a »Nagy Világ« pénzügyéréhez hasonlitott. Ő is szerette előbb

ismerni az összes tendencziákat, csak azután látott a dolog lényegébe s

mondhatta ki a véleményét, a melyre különösen ő nagy súlyt fektetett.

Mióta a pápa is csalódhatik, Krampusz lett a csalhatatlan. Iczi-piczi

kis fejszéjét nagy fába vágta mindig, azt hivén, hogy sujtott, pedig

csak a fejszécskéje tünt el. Most is eltünt, a mikor gúnyosan fordult

oda Pásztor Endréhez:

– Magáról »Veszta-szűz«-ek dalolnak. Csodálkozással kérdezte:

– Én rólam?

– Magáról… Tavasz Anna… he…? Megrándult az egész testében, mintha

hirtelen láz ejtette volna meg. Mindakét kezét odaszoritotta a szeméhez,

nyilván azért, hogy abban az igy támadó sötétségben lássa a

»Veszta-szűz«-et, – az asszonyt, szépnek és dicsőnek, mint a milyennek

látta eddig. S mig Krampusz, mint kórházi szolga, lelketlenül kidobta az

asszony meztelen testét a redakczió bonczasztalára, mig a munkatársak

feszűlt érdeklődéssel hallgatták a kórház inasának a diagnózisát, mig

bámulták tágra nyitott szemmel a bujaság és a báj jeleit a tagjain, –

Pásztor Endre nem élt közöttük és nem hallott semmit ebből. A szemeire

tapadt kézzel tartogatta, marasztalta annak a kápráztatóan szép

asszonynak az alakját, mely lebegett előtte túlvilági fényben,

szentséges glóriában. S mig nézte fájón és gyönyörrel, megszünt létezni

mint anyag, a teste is lélekké vált, mely kidagadva minden

szenvedélyében, kigyúlva minden vágyában, epedő óhajtással kivánta

magának nem a nőt, hanem az istent. Túlvilági érzések tartották lekötve,

túlvilág muzsikája, szinte ismeretlen távolból jőve, zsongotta édesen

körül: nem létezett többé nyomor, nem szenvedés, túlvilági, tiszta volt

maga is, mint az érzései, nem élt és mégis létezett, meghalt és mégis

meg volt épen. Tavasz Anna, te egy, te édes egyetlen…

És állott ott csak tovább, mintegy megkövülve a gyönyörben. Nézték egy

ideig, bámulták ámuló tekintettel, a ki nem tartozott hozzájuk, a ki nem

tartozott ennek a földnek és ennek a parquette-nek a nyomorához.

Krampusz azt mondta, hogy komédiázik – hajszálra, mintha attól az

asszonytól tanulta volna. Kármán panaszkodott, hogy a sikkasztások

rovatához kellene még negyven sor, hogy kifussa a hasábot.

Az egyik soros, a kinek ma rossz napja volt, tágra nyitott szemekkel

kérdezte:

– Sikkasztó kell?

– Igen, az.

Komoly önérzettel jegyezte meg:

– Legyen nyugodt, keritek én egyet. Sikkasztó van mindig…

Azzal rohant el. Egy félóra mulva már visszatért volt. Ragyogott az

arcza, mig beszélt gyorsan, hadarva:

– Felvertem a postaigazgatót és részleteket kértem a legújabb

sikkasztásról!

– Miféle legújabb sikkasztásról?

– Arról, a melyről találomra kérdezősködtem.

Azután kifeszült az egész testében és ünnepélyesen, mint a mikor nagy

államférfiak nagy eszmét enuncziálnak, válaszolt:

– A postánál van sikkasztás, örökkön!