Vadházi vitte fel és protegálta be a »Hirek Kürtje« szerkesztőségébe. A
váczi-utczában volt a műhely s ott voltak mindannyian azok a
napszámosok, a kiket különben ujságiróknak neveznek. Dolgoztak buzgón,
szorgalommal, az iróasztaluk fölé hajolva, mig a gazdájuk, a lapkiadó,
zugligeti nyaralójában mulatott és számlálgatta azokat a pénzeket, a
melyeket rosszul fizetett emberei hordtak össze neki.
Fülledt, rossz szagú levegő terjedt végig a szerkesztőség szobáin. Az
udvarból csapott fel, a hol az óriási gépház egyre okádta a füstöt. De
nem érezte itt a levegőt senki, mig a láz, az izgalom nyert
souverenitást a lélek és a test felett. Pokol, testet bénitó, lelket
fásitó, agyvelőt rontó pokolja a munkának volt ez a váczi-utczai fészek,
a honnan eltünt, elveszett immár minden ideál, a hol nem maradt meg
egyéb az állati vágynál a kenyér után.
Pedig azok az emberek, a kik ide kerültek, lelkesedést, rajongást és
ambicziót hoztak magukkal. Iskolának akarták a redakcziót. Iró vágyott
lenni mindenik, journalista, iró, a ki nagy munkát teremt majd és itt
húzza meg magát, a mig megérkezik az elismerés. Mások politikai
pályájukat akarták egyengetni itt, abban reménykedve, hogy önálló,
szabad czikkeikkel, éles kritikájukkal feltünést fognak kelteni. Azonban
voltak olyanok is, a kik relácziókért epedtek, hogy szigorlataikat
protekczióval tehessék le s olyan proletárok is, kik már csak a végső
inségben lettek az ugynevezett közvélemény hirdetőivé. De azért itt, a
»Hirek Kürtje« szerkesztőségében nagyrészt mégis csak nemes vágy és
ambiczió találkozott egymással, hogy nézze az egymás vergődését, hogy
nézze az egymás pusztulását. Mint naiv kezdők dolgoztak a nagy czél
érdekében, mig azután elbuktak, a helyett, hogy az eszményt érték volna
el. S lassankint a meddő és lehetetlen küzdelemben elvesztették
önmagukat, mig kipusztult minden szép és nemes a szivükből. Benső
érzéseik közül csak az éhség maradt meg nekik, s mindent kikaczagó
nihilizmusokban csak a gyomruknak dolgoztak, a lelkök nyomorával nem
törődve végezték a munkájokat, szellem és agyvelő nélkül, géppé
aljasodva. Meghalt, elégett minden vágyuk, minden ambicziójuk, megölte
azt a pokol őrének az érdeke. Látták, miként rombol a hatalmasok
politikája, de támadni azt még sem volt szabad. Csalni kellett a népet,
hogy azok a nagy urak az ő boldogitásukra törekszenek, a mikor pedig a
hatalom örök megőrizése volt a tömjénezett czéljuk. Sujtó kritikát
gyakorolni, mely alatt összeroskadtak volna, gyujtó igaz szót kiáltani
ki az országba, mely világosságot oltott volna a nemzet vak szemébe,
megfújni a harczok kürtjét, hogy a jogának védelmére szálljon sikra a
népek összessége, lehetetlen volt, mert a kenyérbe került. Beláthatlan
puszták közepén, az árvaság süket levegőjébe belekiálthatták a
meggyőződésük szavát, de itt ugy kellett tánczolniok, a hogy a
legfelsőbb érdek verte az ütemet. Vasutakat épitett a kiadó s azért
tartotta az embereit, hogy azok a síneket rakják le neki. S csak nem
volt bolond, hogy az igazságért, a proletárjai meggyőződéseért
feláldozza a vasutját, mely ezrekkel kecsegtette. A hajózási társaság
krajczárokkal fizette barmok módjára dolgozó munkásait, a vasutak
igazgatói a szabad ég viharába csak kiverték könyörtelen álmos
kalauzaikat. Hát a hajósok nyomorogtak, a kalauzok még ezt sem tehették.
Elbódult fejjel zuhantak le e robogó vonatról és az árváik
jajveszékelése volt az egyedüli muzsikája az entreprise hatodrangú
temetésének. Nem volt szabad támadni sem a hajózási társaságot, sem a
vasutakat, nem volt szabad megkérdeni a főmogulokat, vajjon van-e szivök
s nem állatok-e? A hajózási társaság olcsón szállitotta a kiadó
gabonáját, a vasut adott évről-évre osztalékot és szabadjegyet a »Hirek
Kürtjé«-nek, ironizálva, mintha a szerkesztőségnek adná, pedig csak a
kiadónak volt haszna és öröme belőle. A »Nagy-Bank« hamis mérleget
csinált, de tilos volt leleplezni a bűnt, mert a kiadó hitele lett volna
engagálva a megtorlásban; lágyelméjű emberek a legnagyobb frivolitással
nyitották meg a német múzsa bordélyházát, de nem volt szabad keritőknek
nevezni őket, mert nem érvényesitették volna befolyásokat a kiadó
érdekei körül. A Lipótvárosban vétkes bukással került csődbe egy eddig
tekintélyesnek ismert kereskedő, belerántva a bukásba tisztességesen
dolgozó, de kisebb tekintélylyel biró társait; és ime, a vétkes bukásnál
is nagyobb vétek lett volna a becsületes kereskedelemre figyelmeztetni
az üzlet-világot, mert hisz az elbukott kereskedő, a kiadó sógora volt.
De meg kellett irni minden szemtelen részletével együtt, hogy Sági
Károly megcsalja a nejét, hogy Rény Mari váltót hamisit a férje nevére,
mert ők nem tartoztak a cliquehez, mert konkurrencziát mertek csinálni a
kiadónak a kereskedelemben, mert ők is mertek nyerészkedni, mert nekik
is vala érzékük az ezres bankjegyek színjátéka iránt. És ütni kellett a
nemzeti szinházat, nem azért, mert a szinészek játszottak rosszul, hanem
mert a kiadó kiesett a bérletből és az igazgató nem adott neki
szabadjegyet az első sorban a mágnások mellett. Ám magasztaló szót
kellett hirdetni az elkorcsosodott operáról, mert a kiadói-dinasztia egy
női tagját, minden készületlensége és minden hangnélkülisége daczára
fényes feltételekkel szerződtették. Nem volt szabad még csak meg sem
emliteni a lapban azokat az irókat, kik más ujságnak küldték a
munkáikat, de bálványozni kellett azokat, kik a könyveiket a »Hirek
Kürtje« nyomdájában csináltatták.
És ennek az ezernyi tendencziának a tömkelegében minduntalan
összetűzésbe jött az iró énje a munkájára reá parancsolt szellemmel.
Akadt olyan, a ki nem birta és inkább ment díjnoknak a vámházba, mint
maradt meg ujságirónak. A legtöbbje meg tudta fojtani a lelke érzéseit,
meg tudta nyugtatni az agyvelejét azzal, hogy elsején utalványoznak
pénzt a kiadóhivatalban és vigasztalást talált abban, hogy névtelenül ir
s csak nagyon kevesen tudják, hogy ez vagy az tőle származik. Kezdetben
talán fájt ez a vigasztalás, de később jól esett, a mikor kezdettek nem
létezni, vagy csak mint gépek léteztek. Igy hát nem szégyelték, hogy
erkölcsi értékükben elpusztultak, hogy eladták magukat havi nyolczvan,
vagy száz forintért. Ám csak dolgoztak a falatért hévvel, kitartóan,
mintha valamely fenséges eszme győzne a munkájuk nyomán. Pedig csak
kapzsi érdek volt az eszme, érdek, a mely őket hajszálról sem érintette,
érdek, a melyből a kiadó házakat épitett, a melyből hizlalta a
családját, a gyermekeit. Szabadság, a mely méltóságossá teszi az embert,
istenné ezen a földön, a gúnynak tárgya volt ennek a fészeknek a falai
közé szorult rabság közepette. Gúny volt itt minden és gúny kaczérkodott
itt az élet mindenségével. Ki volt gúnyolva a munka, a mely nemesit s a
mely itt természetellenesnek tünt fel; ki volt gúnyolva a természet, ki
volt gúnyolva az erő, a szenvedély, az emberek enerváltságában, ki volt
gúnyolva a vallás, a művészet és a poézis a munkatársak nihilismusában
és az üdvösséges, a világot megváltó szerelem olyan vendég volt itt,
mint fiatal fenkölt szűz leány, ha bordélyházba téved. Prostituálva volt
az ember, el volt adva az önálló világnézlet, el volt adva a kritika, el
volt adva a szabadság, melyről azt mondják, hogy eladhatatlan, el volt
adva a toll, mely eddig az eszmének hódolt, dicsőitette vagy megtagadta
az Istent, bitóra vitt királyokat, megmásitva a világot, bátran,
vakmerőn.
Strucztollért, hogy az a felesége és az eladó leánya kalapját díszitse,
többet költött a kiadó, mint azért a tollért, a mely ott szaladt a
papiron, a munkatársak kezében. Pedig azon a nagy madáron ismét megnő a
toll, de az ember önmagát adja el vele. Emberhús és emberlélek égett el
ebben az irtózatos pokolban, még mielőtt a végső elkárhozás elérkezett
volna. Ám a világ előtt még sem volt igy. Az emberek megvették három
krajczárért az ujságot csak ép úgy, mintha sajtot, vagy burgonyát
vásárolnának. A poklot »szerkesztőség«-nek nevezték, a pokol
közigazgatását pedig »kiadóhivatal«-nak. És az a kiadónak nevezett
modern Plutó nem azt hirdette országszerte, hogy emberhúst árul, hanem
hogy a legélénkebb, a legjobb ujság az övé. Csalóka papirt árult, sokat,
olcsón s igy az nem sejtetett semmit, pedig az emberhús ép úgy bele volt
csomagolva abba, mint akármelyik birkaszelet, ha a mészárszékben veszik.
És ennek a végtelen nyomorúságnak Pásztor Endre volt a legújabb
áldozata. Ő, a ki telve volt idealizmussal, a kinek lelkesedés volt a
lelkében, a kinek rajongás volt az organizmusa, itt csak veszithetett. S
a mig veszitett lassan-lassan, utálat és undor fogta el ennek a
gyalázatos gyárnak a még gyalázatosabb munkája iránt. Érezte a jármot a
nyakán, érezte a szolgaságot, mely felfalta a napját s az éjjelét, még a
lelkét sem kimélve meg. Szabadult volna, ha vissza nem tartja a kenyér,
ha belé nem fogódzik a nyomor, oda kötve, oda lánczolva ahhoz a másik
nyomorhoz. A kenyér és a nyomoruság protegálják egymást s megosztják az
embert maguk között.
Hát dolgozott ő is. Megkérte az édes anyját, hogy ne olvassa az ujságot
És Magdolna megigérte, de nem állotta meg egy-két napnál tovább a
kedvencz lapja nélkül. A pikáns krónikák s a sikkasztások állandó rovata
egyaránt érdekelték. Olvasta az ujságot titokban, a mikor Endre nem volt
odahaza.
Egyszer azután rajtakapta az édes anyját.
– Megigérted, hogy nem olvasod ezt a lapot!
Zavarban volt az asszony. Összegyűrte az ujságot és védte magát:
– De a mikor nagyon szeretem… különösen mióta téged is oda vettek, mióta
te is irsz!
Vád és szemrehányás volt a szavában, a mikor szólott:
– Tetszik hát neked a kínlódásom, a nyomoruságom, mely azokból a
sorokból bámul reád, a tulajdon édes anyámra?
Megijedt az asszony. Endre pedig csak folytatta, kiöntve mind azt a
keserűséget, a mely már rég ideje, hogy megtelitette a bensejét:
– Hát meg kell mondanom neked, hogy pokolba kerültem, a hol el fog égni
a lelkem, el fogok égni magam is? Hát megmondjam neked, hogy a
fegyházban nincs annyi bűn, mint a mennyi ott abban a váczi-utczai
házban a lelkemnek torlaszkodik, hogy elpusztitson, hogy piszkos kézzel
kaparitsa meg s hogy piszkos vágygyal ejtse meg az ideált, a mely még
megmaradt nekem. Hát megmondjam neked, hogy elvették a szabadságom, hogy
czédává tették a tollamat, hogy megmérgezték a testem és a lelkem
egészségét, hogy megvakitották a szememet, hogy gyilkos izgalmat
oltottak belé az idegeimbe, őrjitő lázat a fejembe. Meghajlott a
hátgerinczem, sebez és szúr, mint hegyes tű, ott egészen fenn a
nyakszirtemen. Kegyetlen szúrás, mely beleszakad a fejembe, karczolja,
lyukasztja az agyvelőm, hogy meg kell őrülnöm… meg kell bolondulnom…
énnekem…
Mind a két kezét görcsösen a szemeire szoritotta és zokogott, mintha már
önmagát temetné. Később azután ismét ott nyugodott a feje az anyja
ölében, mint régen, a mikor az első versét irta meg, a mikor boldog volt
és gondtalan, a mikor még meg volt minden és nem hiányzott semmi. És
Magdolna ismét együtt sirt a gyermekével, mig az egész testét borzongató
félés ejtette meg. A fia szavából csak a »tű, a szúrás« volt, a mit
megértett s felfogott egy röpke pillanat alatt. Valósággal rángatta a
kétségbeesés, mig irtózatot kiáltó nézéssel tapadt meg a két szeme azon
a még mindig piros vérfolton, mely most is mintha belebökött volna a
kimeredt szemgolyóiba. Lehozta volna az eget, hogy ne legyen ott az a
pir, mely mintegy a régi bűn, szégyen szinének tünt. De hogy nem
tehetett egyebet, hát ismét csak az ajkát szoritotta az egykori szúrás
megmaradt helyére s csókolta azt ismét lázzal, megvadulva, mig a Róthné
tudásával nyugtatta meg magát. Öntött írt magába azzal, hogy anyajegy és
szólott a fiához gyöngéden, szeretettel:
– Nem, nem Endrém, nem igaz… nem lesz semmi bajod. Nem mész fel oda
többé, a hol bántanak, meg fogsz maradni nálam, meg leszesz velem,
nyugalomban.
A fiu felütötte a fejét. Már fájt, hogy fájdalmat okozott annak az
áldott asszonynak, a ki őt annyira szereti és a kit ő annyira szeret.
Halovány arczán szétterpeszkedett a szenvedés, mig a szemei még mindig
könnyben úsztak. Engesztelődve kérdezte aztán:
– Ugy-e nem veszed kezedbe a gyilkosom többé?