V.

A nyomorúság ringatta a bölcsőjét, az inség mondott dajkamesét neki.

Léghuzamot csináltak a szobában, hogy kis tüdeje meggyuladjon és elégjen

a kis test. De a »kis szemtelen« valamely okos ösztönből összehuzta

magát a paplana alatt. Az anyja emlőjét dagasztotta az édes tej, úgy

fröcscsentette ki a padlóra, de a gyermekének nem adott. Ám az éhes

pondró zokogott kis lelkének minden keservével, rimánkodott olyan

szivszaggatón, hogy lehetetlen volt kiállani. Betömték hát a száját és a

gyerek szopott szakadatlan, tiz ujjával bélekapaszkodva az anyja

emlőjébe és nagy energiát fejtve ki akkor, a mikor már azt hitték, hogy

elég neki. Jóllakott egy egész napra és azután előlről kezdte a

rimánkodást. Endrére keresztelték. Nem azért adtak nevet neki, hogy azt

az életben viselhesse, hanem hogy legyen mit irni a fejfájára, ha

elköltözik.

Igy mondta Rothné, de a »kis szemtelen« máskép gondolkozott. Nem akart

meghalni semmi áron, hanem megtanult enni s akkor nem szorult az anyjára

többé. Ment biczegve a szomszédok küszöbére s ott koldulta össze az

élelmét. Szép, koromsötét hajú gyerek volt, kért okosan, két nagy fekete

szemének a nézésével s adtak neki jó szivből egy kis darab húst, kifőtt

répát s burgonyát. Valósággal abból a raçe-ból való volt, melyik az

életre született. Már-már az anyja is kezdte szeretni. Felkapta az

ölébe, forgatta jobbra-balra és megakadt a szeme azon a vérfolton, a

mely ott vereslett a gyermeke nyakszirtjén.

Hát szólott irtózattal, mindinkább belehevülve:

– Nézze asszonyság, – ez a szúrás!

Rothné odajött, feltette a szemüvegét, hogy jobban lásson. Hát látta

tisztán a tűje helyét. Igen, érte a gyermeket jó, kritikus helyen, de

csak a végével. S bár látta s tudta, hogy igaza van a leánynak, mégis

csak hazudott neki, még meg is illetődve a butaságán:

– Ugyan, hogy beszélhet ilyen bolondokat… egyszerűen anyajegy, semmi

más!

Az anyajegy pedig megmaradt, mig a gyermek nőtt szemlátomást. Elhagyták

Rothnét s mentek saját fészket keresni. Az anya a gyermekével, a gyermek

az anyjával. Magdolna talált egy kis szobát s konyhát, ott messze fenn a

király-utczában, már a fasorhoz közel. Azt mondta, hogy varrni fog s

Rothné volt az első kliense. Oda adta a rimáinak összes szakadt

fehérneműjét és ruháit, hadd javitsa ki s legyen miből megélnie, mig új

munkát kap. Mégis csak jó asszony volt Rothné. Magdolnát is, a kis

Endrét is megcsókolta távozáskor. És a »kis szemtelen« ment azzal az

együgyű czammogással, a mely a kis gyerekek sajátja, ment boldogan

mosolyogva ki abból a ronda házból, a honnan el akarták küldeni a

sötétbe, a föld alá, mikor pedig olyan világos, olyan napfényes itt a

földön.

És éltek csendben, háboritlanul ott künn a király-utczában. Szerette

Magdolnát mindenki a házban, csak a házmester nem, mert ez azt hitte,

hogy az új bérlőné hoz majd »vendégeket« magához és lesz kapupénz bőven.

De a miért csalódott, szidta Magdolnát, a mig a szomszédok azt mondták

róla, hogy nagyon tisztességes. Ott ült naphosszat földszintes

szobájának az ablakában és varrt szorgalommal, szakadatlan. Visszanyerte

már teljességgel a testének is, meg a lelkének is a nyugalmát, boldog

volt, hogy a botlását meg tudta bocsájtani magának, hogy azt most a

gyermekével szemben jóváteheti. Sápadt arczának a vonásai

megszelidültek, két gyulladásos szeme is megtisztult, fiatal leányénak

látszott, a ki a fitestvérkéjét beczézgeti, ápolgatja. Senki el nem

hitte volna, hogy az a fekete fiucska az ő gyermeke. Kezdett okosodni s

az anyja szerette napról-napra jobban. Elfelejtette, hogy valamikor meg

akarta ölni s nem törődött azzal a piros folttal, ott a gyermek

nyakszirtjén. Ám mindjobban meggyőződött, hogy anyajegy. A nagyszemű

gyerek pedig kezdett már érezni is s minden érzése az anyjáé lett.

Gyűlölnie, megvetnie kellett volna azt az asszonyt, a ki meg akarta

ölni, s ime a természet tudatlanságában szerette, imádta. Odament az

anyjához, letérdelt előtte, rámeresztette nagy fekete szemeit. Olyan

volt a nézésök, mint az apjáé. Rajongás és szenvedély bámult ki belőlük

csupa fényben, csupa sugárban. Nagy érdekes gyermekfejét beletemette az

anyja ölébe és odaadással, csupa szivből ismételgette:

– Szeretlek, nagyon szeretlek.

Még a hangja is olyan volt, mint a Ságié. Hát boldog volt az asszony.

Hallgatta a gyermeke hangját, mely édes volt neki, nézte a fejét, a mely

az ölében nyugodott. Nézte egyre, mig könny nem jött a szemébe, mig bele

nem szúrt abba hirtelen, annak a vérfoltnak a pirossága a nyakon. Csak

egy átfutó pillanatra villant meg az agyában: »A tű, a szúrás!« De aztán

nem gondolt erre többet, hanem csókolta azt a vérpiros foltot, szilaj

érzéssel, mintegy megvadulva, mintha le akarta volna csókolni onnan,

hogy ne legyen ott többé, ne legyen ott soha. De ez csak maradt

olyannak, mint a milyen volt. Nem fájt s a gyermek alig tudott a

létezéséről. Boldog volt, hogy szeret s boldog volt, hogy szeretik.

És mindjobban összenőttek egymással. Egyedül létök mintegy egymásra

utalta őket s hogy magukon kivül senkiök sem volt, a mindenségüket

egymásban keresték és találták fel. A gyermek odanőtt az anyjához, mint

kúszó cserje, ha valamely fatörzs mellé ültetik. Ha nem voltak az egymás

karjaiban, a lelkök érzése ölelte át egymást, s mintha egy szivből

éreztek volna, egy érzésük volt örökkön, boldogitó érzése a szeretetnek.

Leomlott körülöttük minden, homályba veszett mindaz, a mi környezte

őket, csupán ők maradva meg közös érzésük melegében, annál jobban érezve

az édes együttlétet, minél inkább nőtt a magány köröttük. A gyermek

gloriozus szeretete teljességgel visszadta az anyát önmagának, örök

némaságba hangzott el a legeslegutolsó hangja is annak a diszharmonikus

muzsikának, mely a multból zúgott a fülébe. Tisztának, de sőt fenköltnek

érezte magát, kinek semmi köze a multtal, kinek nem is volt multja,

hanem csak jelene van, a melybe együtt született a gyermekével. Ugy

tudta, hogy a gyermeke senkitől nincs, csak önmagától; úgy szülte azt,

mint szűz Mária a megváltót. És megváltónak tudta, megváltónak érezte a

gyermekét. Mert ime a saját sorsán aggódó önzése most is megváltást

keresett csak ép úgy, mint a multban. Megváltást a nyomorból, megváltást

– az ingek közül, melyeket undorral foldozgatott, tudva, hogy azok

nemcsak a nő testét érintették.

És a gyermek is, mig érezni kezdte a nélkülözést, kárpótlást talált az

édes anyja szeretetében. Mintha ez az asszony az egész lelkét oda dobta

volna elébe, mintha a testének minden melegét átvitte volna a

gyermekére. Egészen öntudatlanul kárpótolni akarta azokért a hidegben,

keserűségben töltött évekért s ha meg akarta ölni valamikor, úgy most a

saját életével akarja fentartani. Önzés volt akkor és önzés volt most

is. De mindegy, ő szerette a gyermekét, annak dolgozott, annak élt.

És a gyermek nőtt és erősbödött. A formája olyan lett, mint az anyjáé, a

szeme, a hangja, mint az apjáé. Bizonyos kifejezhetlen fény ömlötte

végig fehér arczát, gyermekes ártatlanság súgárzott ki a szeméből, annál

tisztábban, annál szebben, minél inkább támadtak benne eddig ismeretlen

vágyak és érzések. Érezte, hogy él és érezte, hogy jó, hogy édes élni. S

akart élni úgy, hogy minden vágyát elérhesse, hogy boldog legyen ő s

hogy boldog legyen mindenki ezen a nagy földön vele. Alig birta el a

lelkét a testében, olyannyira túláradt az érzésektől; alig tudta

legyűrni azt a forrongó lázat, mely az ifjuságából fakadt s a mely

megremegtette kivül is és belől; csak két nagy, tiszta nézésű szemét

tudta kimereszteni és tudott belenézni a tavaszi világosságba, a nélkül,

hogy kápráztatta volna a napsugár izzó fényessége. Szívta magába a

világot a szemei nézésével, a lelke érzésével. Jóleső hangulatok vertek

fészket a bensejében, csupa egészség, csupa öröm volt, csupa

egészségben, csupa örömben látta a világot. Nélkülözésben, nyomorban

nőtt fel s ime az mégsem létezett neki. Sokkal többet látott, sokkal

többet érzett az élet elvont örömeiből és szépségeiből, mintsem hogy a

gyermekkor nyomorúsága megmérgezhette volna a szivét. Belefutott ide a

napsugár és az egész teste érezte a melegét. Ápolta az érzéseit, erőt

adott a hangulatainak, gyujtotta a szenvedélyét s nem érezte, hogy ma

csak kifőtt burgonyát evett ebédre, nem tudta, hogy szakadt czipő van a

lábán, rongyos ruha a testén, hanem az, a kit meg akartak ölni, boldog

volt, hogy él, boldog, hogy szép az élet.

És mintegy az érzéseitől megdagadt lélekkel szaladt ki a városligetbe,

bele a szabad természet szabad tavaszába. Már útközben, a fasor

gesztenyefái alatt, kifutottak az érzései a bensejéből az ajkára és

mámoros ihletében már el-elmondogatta magának a megirandó költemény

egy-egy sorát. És kiérve, lihegve fogott hozzá az iráshoz. A papir is, a

czeruza is reszketett a kezében, mig csinált verset a tavaszról, a

madárdalról. Csendes tavaszi reggel volt s nem háborgatta senki odakünn.

Jól esett, hogy kiénekelhette magát s úgy rémlett előtte, mintha az

egész liget együtt dalolt volna vele. Hát nyugalom töltötte el, a mikor

jött vissza az édes anyjához. Nem kért ebédet, evett ha volt, különben

elég vala egy darab kenyér is. Aztán elolvasta a versét az anyjának s

Magdolna hallgatta némán, mig nézte a gyermeke fehér arczát, csodás

fényben égő szemeit. Nézte hosszan a megváltót, a ki magában hordja a

gondtalan jövő minden garancziáját s a ki inspirálta a reményét,

megszülte a gondolatát: »Ha majd nem kell varrni többé ezeket a szennyes

ingeket!« Meg fogja váltani ez a gyermek, a kit le akart mészároltatni,

meg fogja szabaditani, a kitől ő akart szabadulni. Az anyja csalhatlan

reménye fűződött a testéhez, a verseihez, mig a gyermek ment, keresve az

elismerést, a sikert. A bucsúzáskor megcsókolta s hallgatta lelkes

szavát:

– A költő, az isten!

Felsietett a »Szerzetes-tér« számos redakcziójának egyikébe. Először a

kiadóhivatalba tévedt be, hol udvariasan fogadták, mert azt hitték, hogy

előfizető. De a mikor kisült, hogy csak poéta, bosszankodtak s azután

fanyarul útbaigazitották. Kijutott a »Homeros«-épület virág-ültetvényes

udvarára s mintegy áhitatos pillantással nézett fel az első emeletre, a

honnan kaczagás hallatszott le az udvarba. Azután maga is kaczagott

egész öntudatlanul, mig nézte az udvarban végig siető nyomdászlányokat,

a kik kaczérkodtak az estilapra beérkezett szedőkkel, bámulta a kapualj

óriási papirhengereit, melyek mind a gép alá, ujságnak voltak

predesztinálva. Felfutott a lépcsőn minden félelem, minden elfogódás

nélkül a szivében. Biztató remény vezette s hajszolta naiv idealismusa a

lelkének.

A »Nagy Világ« szerkesztőségében együtt voltak a munkatársak majdnem

valamennyien. Egy rokonszenves arczú fiatal ember, a segédszerkesztő,

kalandos szabadságútjáról beszélt, a melyről most tért vissza épen.

Jókedve és jószive hallatszott ki mindenik szavából, mig hozzáfogott

újból a munkához, melyet nem csinált egy hónapon keresztül. A többiek

ott voltak az iróasztala körül, hizelegtek neki, mert hát ő volt a

hatalom, a lap igazi lelke. Csak Karvaly, a lap drámairó munkatársa nem

hizelgett. Ibsen volt az ideálja, vele tartott az igazságban, az ő

tendencziájában csinált drámát, melyet a nemzeti szinház már el is

fogadott és őszre akart játszani. Büszke és önérzetes volt, már azért

is, a miért ő helyettesitette a távollévő segédszerkesztőt. De azért

alig várta, hogy visszaérkezzen és mehessen utána ő. Fiatal menyasszonya

várta, igy hát sietni akart. De tudta leplezni a vágyát s csak annyit

mondott:

– Erősen dolgoztunk ám, a mig távol voltál. Borzasztó anyag volt s

reggeli négy óra előtt sohasem jutottam el a szerkesztőségből.

Hát a segédszerkesztő belelátott a lelkébe s megértette a szavát. Az ő

megszokott finom mosolyával, mely mindenkor gúnyt és iróniát rejtett,

jegyezte meg:

– Nekem most már nincs szükségem reád, ha akarsz, utazhatsz még délután…

Itt van a vasuti jegy!

Nagyon jól estek ezek a szavak. Vette a felöltőjét, a vasuti jegyet s

ment el a munka műhelyéből.

A segédszerkesztő egészen a folyosóig kisérte s szólott hozzá

mosolyogva:

– Mulass jól… de drámát ne irj, az istenért!

Ezenközben a szerkesztőség beteg arczú poétája, ki mellesleg a lap

riportere volt, a segédszerkesztő távollétét arra használta fel, hogy

suttyomban egy versét tette az asztalára. Ez annyit jelentett, hogy

nagyon szeretné, ha a »Nagy Világ«-ban megjelennék. A szerkesztőség

egy-két fiatalabb tagja pedig, mig a folyosón tudta a segédszerkesztőt,

a legnagyobb nyugalommal halászott a czigaretteiből. De a mikor

visszatért, mindannyian már az iróasztaluknál voltak. Csak Laub Arnold,

a lap pénzügyi rovatvezetője várakozott az első szobában, nyugodt

melankholiával, mint rendesen. És csak akkor derült fel, a mikor a

segédszerkesztő jóakarólag kérdezte:

– Irtál czikket?

– Igen, irtam a valutáról.

Élénken szólott:

– Miért a valutáról? Hiszen azt minden lap már kiaknázta. Valósággal

agyon van czikkezve.

Hát Laub Arnold odament egészen a segédszerkesztő közelébe. Aztán

gesztusokkal kisérte magát, mig szólott nyugodt ünnepélyességgel,

meggyőző hangon:

– Édes barátom, a lapok mind helytelenül fogták fel a kérdést. Most,

hogy az összes tendencziákat ismerem, beleláthattam a dolog föltétlen

lényegébe s ime a legnagyobb tárgyilagossággal kimondom véleményünket.

Ma is csak úgy tett, mint máskor, hogy a német lapokból forditotta le a

saját legfelsőbb véleményét. Tudta a segédszerkesztő, de meghagyta

boldog nagyképűségében. Nevetett, mig kérdezte gúnynyal:

– Kimondod?

Két kezét, a melyre hiú volt, a mellére nyomta s válaszolt mint egy

apostol:

– Kimondom!

S azzal ment vissza az utolsó szobába, a hol a pénzügyi rovatot

szerkesztette ő és számos német újság. Most is csend volt itt mint

rendesen, mig a többi szobákban kaczagtak és beszélgettek a munkatársak.

A segédszerkesztő megpillantotta a riporter versét az asztalán:

– Te még mindig irsz verseket Vadházi?

Kisietett s beszélt szivhez szóló hangon:

– Kérlek, add ki a versemet, hogy vasárnapra pénzem lehessen. Ki

szeretnék rándulni ebből a piszkos városból a szabadba.

Gyűlölte a fővárost és rajongott a szabad természetért, a melyet az örök

munka elsánczolt előle. Hát sajnálta a segédszerkesztő és feltette

magában, hogy kiadja a Vadházi versét. Hanem azért nem mondta meg neki,

de sőt elvette a reményét.

– A laptulajdonos dühbe jön, ha költeményt lát az újságban. Nem vers

kell, hanem hirdetés! Ez az ő véleménye.

Vadházi sietve válaszolt:

– Tulajdonosoknak nem vélemény kell, hanem – akasztófa!

Szilárdul mondta ezeket, mint biró, mikor az itéletet olvassa fel.

Mindannyian kaczagtak, csak Laub Arnold, ott benn az utolsó szobában,

maradt nyugodt és komoly most is, mint rendesen. Ő nem látott és nem

hallott semmit. Valósággal drámai hősnek rémlett, a ki tragicumot hord

magában. Az újságirók azért Ödipusnak is nevezték.

És Ödipus benn az ő csendes fészkében, a munkájában maradt elmerülve még

akkor is, a mikor az első szobában újból megélénkült az élet.

A Magdolna fia jött be s már ott állott a segédszerkesztő előtt.

És szólott bátran, hátravetett fejjel, mintegy oknélkül daczosan:

– Hoztam egy verset!

Azt hitték, hogy meg van bolondulva. Nézték merev tekintettel ezt a szép

gyermekifjút, a ki egy nagy napilap szerkesztőségébe költeménynyel mer

beállitani.

És mig nagy szemeiből a szenvedély, lelkének a túláradása ragyogott ki,

ismételte:

– Hoztam egy verset!

Vadházi mosolygott, mig a segédszerkesztő odaszólott neki:

– Ime Vadházi, egy konkurrens!

Ott állott a versével a szoba közepén, mozdulatlan, mintha maga volna

Apolló. Végre is nagy, fekete szemeivel, melyekbe már-már beleült a

harag nézése, a homlokába lógó sötét hajával, tetszett a redakczióban,

minden exotikusságával együtt.

Vadházi leültette s elébe állott:

– Hogy hivnak bánat embere?

– A nevem: Pásztor Endre.

Az egész arcza elfanyarodott, mig kérdezte félig megvetéssel, félig

sajnálkozással:

– Ön verseket ir?

Pásztor Endre felállott ismét. Valósággal tűz volt a szemében, fehér

arcza mintha tündökölt volna:

– Irtam egyet s elhoztam ide. Nem tudtam, hogy önök nem szeretik a

verseket, nem tudtam, hogy meg fognak haragudni reám, hogy ki fognak

nevetni. Azt hittem, hogy minden ember, hogy önök is ugy éreznek, mint

én érzek, hogy tetszeni fog a költeményem, mely igaz érzésemből fakadt.

Áradt a szó a lelkéből, az ajkáról, mig a többiek hallgatták néma

csodálkozással:

– Láthatják, hogy szegény vagyok a külsőmben, nagyon szegény. Én eddig

nem kerestem, nem tudtam keresni… az édes anyám varr, messze a

király-utczában s ád nékem is abból, a mit a munkájáért fizetnek neki.

De azért még sem érzünk nyomort, mert gazdagok vagyunk tulajdonképen,

miénk a kincs, a mely e földön meg nem szerezhető. Van szivünk s tudunk

érezni, tudunk érezni egyet mind a ketten. Az anyám dolgozik s én

dalolok az ő szivéről, a mely az enyém is, az ő gondolatairól, a melyek

engem is lekötve tartanak, az ő öröméről, a mely engem is

megörvendeztet, az ő bánatáról, a mely nekem is fáj. És dalolok,

egyszerűen talán, de minden hazugság nélkül. Értem, hogy önöket sem az

édes anyám, sem én nem érdeklem, értem, hogy önöknek semmi közük ahhoz,

a mit mi érzünk!

Menni akart, de marasztalták. A segédszerkesztő adott neki egy

czigarettet, Vadházi megfogta a kezét és szólott hozzá csak ép ugy, mint

a hogy Pásztor Endre beszélt az előbb:

– Sajnálom önt Pásztor Endre, a miért ön érezni tud. Magam is ép ugy

érzek, mint ön s magamat is ép ugy sajnálom, mint önt. De ez az idő, a

melyben élünk, nem a poézis ideje, ez a hely, a hol vagyunk, nem a

poézis fészke ám. A gőz és a villam győzött a költészet felett, a

telephon és a phonograph összezúzta a lantot. Az óriási épület, mely a

földet és a századot teszi, ép oly felirással bir, mint az Andrássy-út

bármelyik palotája. »Tilos a kintornázás« és a ki mégis muzsikál, az

meghal éhen, fiatal barátom! Én magam is poéta vagyok, ön hallhatta már

a nevemet, mindennap láthatja nyomtatásban. S mint poéta, mondom én

magának, bármennyire fáj is a szivemnek, hogy ma megszünt a dal,

megszünt az ének. Nyomorúsága a századunknak, hogy nem az érzés a

jelszava, hanem a számitás, Pásztor Endre! A ki érez manapság, elpusztul

kiméletlen, a ki az ütemeket méri árúk helyett, a ki verslábakkal, s nem

számokkal dolgozik, a ki a rím és nem a pénz csengését keresi, az éhen

hal menthetlenül. A dalból csak erkölcstelen primadonnák és bárgyú

tenoristák élnek manapság. Nyomorult champagnei csőcselék!

Az arcza eltorzult a szitokban s kimerülten, mintegy hörögve dőlt le a

szoba pamlagára. Az igaznak érzetében nem szólott senki, csend volt az

egész szerkesztőségben, csak az utolsó szobából hallatszott ki a Laub

Arnold tollának a perczegése, a mint lázas gyorsasággal, hogy minél

előbb szabadulhasson a redakczióból, forditotta le a saját véleményét a

német lapokból.

Pásztor Endre szomorúan és leverten nyúlt a kalapja után. A Vadházi

szavai rátapadtak a lelkére, belefuródtak az agyába és iszonyattal

töltötték el. Ime ez volt az első fájdalma ebben az életben.

Szaladt, futott el innen, a hol azt hitte, hogy meg van mételyezve a

levegő s kiérve az utczára, fellélegzett és szítta magába tele tüdővel a

város fülledt levegőjét. Meg volt győződve, hogy nincs ugy, a mint

odafenn hallotta, ám azért a kétely egy szilánkja mégis beletűzött a

hitébe.

Meg akarta győzni magát a saját beszédével. Hát beszélt magához olyan

furcsa hangon, hogy az emberek megbámulták az utczán:

– Nem igaz… nincs igy… nem igaz!

És a mikor hazajött, az anyja együtt sirt vele. Az asszony a miért ugy

érezte, hogy nem hiányzik semmi, a fiu a miért ugy érezte, hogy hiányzik

valami abból, a mi eddig meg volt egészen.