Minden idege mintegy varázsütésre eltompúlt, kiégett minden érzés a
szivéből hirtelen lánggal, a mint a selyempapir szokott és maga a sziv,
maga a lélek megszenesedett a testében. Nem volt joga ennek a viszonynak
a révén megváltásra gondolni és ime ösztönszerű önzése mégis azt mondta
neki hogy elveszitett mindent, elveszitette önmagát. Ő megszünt lenni és
ő nincs többé.
A beköszöntő új tél csak még fagyasztotta ezt a testet, a melyben
elkárhozott a lélek. Fázott, didergett, szakadt czipőibe beletolakodott
az aszfalt hóvize, a mint ment, ment sietve fel Rothnéhoz.
Kedvetlenül fogadta az asszonyság. Rossz idők jártak reá is, hogy a
rendőrség szemet vetett az üzletére. Már csak nagyon óvatosan lehetett
csinálnia és nem is csinálta, ha jól meg nem fizették.
– Az a »kis szemtelen« nem hagyja békén ugy-e? Most bajlódjam magával
is, a rimáim miatt még utóbb elzárnak.
Hát Magdolna szólott, halk hangon, könyörögve:
– Meg akarok szabadulni…
Csodálatosképen még volt annyi sziv s annyi tisztesség az asszonyságban,
hogy kerülni akarta a bűnt, ha lehetett. Négy cselédleány nyöszörgött az
ő rosszlevegőjű szobájában, az ötödik ágy pedig mintha épen Magdolnára
várt volna. Lerántotta a takarót és odaszólott a leánynak:
– Feküdjék le, megvárjuk a mig megszületik, s aztán majd csak kotródik
valahogy…
Itt már azzal a halállal is számitottak, melyet még élet sem előzött meg
és reménykedtek annak a csepp féregnek a pusztulásában, – mely pedig
meleg tejet akart meleg emlőből és fel akart nőni szépen.
– Várjuk meg a születését, – ismételte Roth asszonyság.
Fagyos kezeit oda szoritotta a szeméhez, mig válaszolt lélek nélkül,
kegyetlenül:
– Nem akarom látni…
Hát halálra itélték a »kis szemtelen«-t.
Rothné tartott a házkutatástól, a miért is a szalmazsákja alján
rejtegette a műszereit. Kihivta Magdolnát a konyhába, a hol egyedül
lehettek, bezárta az ajtókat és befüggönyözte az ablakot.
Azután odament egészen a közelébe:
– Lássuk hát a »kis szemtelen«-t!
A leány félt. Az inai megcsuklottak, mig odatámaszkodott a konyha
falához, didergett az egész testében, mintha meztelen testtel volna
kiverve a deczemberi éjszaka hidegébe. Halotthalvány volt az arcza, a
szemei tágra meredtek, mig kérdezte alig hallható hangon, mintegy
suttogva:
– Agyon akarja szúrni?…
A Rothné tűje nem érte volt még, mikor hirtelen, egy csapásra,
megváltozott. Az operáló asszonyt ellökte magától, szabadkozott
kétségbeesetten, irtózattal:
– Nem, nem engedem!
– Jól van, hanem akkor ne bolonditson, hanem feküdjék le.
Másnap azután elmult az utolsó jobbik érzése is, nem sajnálta többé a
»kis szemtelen«-t, hanem olybá vette az egész dolgot, mintha valamely
éktelen sebét szurnák fel.
Ám ez a szurás fájt, kinzott kegyetlenül.
– Megszakadok! szólott lihegve.
Rothné beszélt hozzá logikusan:
– A gyönyörét sem én élveztem, a fájdalma sem lehet az enyém.
Alig ment valamire ügyes kezével, gyors műszerével. Magdolna
összerogyott és elterült arczczal a konyha vörös kőkoczkáin. A Rothné
tűje mintha minden legkisebb porczikájába is belefúródott volna. Ugy
volt ott mintegy megmeredt testtel a konyha hideg kövén, nyögve a
fájdalmában:
– Nem birom ki… lehetetlen…
Azután, mintha meghalt volna. Ugy kellett beczipelni az ágyba.
– Meg kell várni, a mig megjön, – szólott Roth asszonyság.
És Magdolna várt. Csak néha-néha jutott az eszébe, hogy mégis csak jobb
volna megszabadúlni… fáj, nagyon fáj ugyan, de hát aztán vége legalább.
S ilyenkor kérte az asszonyságot, próbálná meg még egyszer azt a famózus
szurást, jól fogja magát viselni. De Rothné szabadkozott s ijesztette a
leányt, hogy nagyon könnyen elvérezhetik a bensejében. Ugy hát
belenyugodott már a konkrét anyaságba is, és várta a »kis szemtelen«-t.
Azok a nagy gonddal gyűjtött ötforintosok, mind az asszonyságé lettek.
Ápolta a leányt, adott neki ebédet és vacsorát, hideg lábvizet is, hogy
a »kis szemtelen« ne legyen hosszú életű ezen a földön és megvette a
számára naponta a »Hirek Kürtje« nevű újságot. A leány pedig olvasott
gonddal és értelmesen. A »Hirek Kürtje« volt a kedvencz lapja. Még oda
fenn Ságiéknál hallotta, hogy ez a legjobb újság. Szerették, mert
pikánsul irt s mert állandó rovatot tartott a sikkasztásokról, meg a
házasságtörésekről. Emberek, hogy le vannak leplezve, asszonyok, hogy
megcsalták a férjüket, rendesen ebből az ujságból tudták meg
legelsőbben. Számos családnak valóságos evangeliuma lett a »Hirek
Kürtje«, mely kaján örömet okozva olvasóinak, még a szomszédjaik
hálószobájába is bepillantást engedett. S vajjon ki ne nézne be ide
örömest, a mikor az egész entrée, csak három krajczárba kerül! Rothné is
szivesen fizette, mert maga is olvasta Magdolna után az újságot. Azután
még el is diskuráltak az olvasottak felett. Magdolna beszélt Füzi
Kláráról, a kiről azt olvasta, hogy már Amerikában van a nagyságos
úrral; Rény Mariról, a kiről azt irta a »Hirek Kürtje«, hogy váltót
hamisitott a férje nevére, mert a szeretője ügyvédi irodát akart nyitni
magának és nem volt pénze hozzá. Beszélt a Füzi Klára melancholiájáról
és a Rény Mari szépségéről. Jól ismerte mind a kettőt, hiszen nem
egyszer látta őket Ságiéknál.
És ezzel újra feltámadt az emlékezése, mely a Ságiék szalonjához
kötötte. Egyszerre volt az fájdalmas és gyűlöletes. Sirva fakadt, a
miért ott kellett lennie Rothnénál, megkövéredett testtel abban a
szobában, a melyben egykor szűzi soványságban volt. És undok volt előtte
az a lipótvárosi lakás, minden butorával, a gazdájával, a házi
asszonyával, de még a kis gyermekeivel is egyetemben. Gyűlölte a
terézvárosi közvetitőt, az inasát is, a kik nem állást keritettek neki,
hanem őt keritették. És a mikor rájött a szülés, a mikor vonaglott a
fájdalomban, nem jajveszékelt, hanem átkozódott. Ugy született meg a
gyermek, hogy átkozták az apját.
Rothné hozta a világra s kritikai szemmel nézte, vajjon diszponált-e
hosszú életre. S a nagy, több órai munka után, mintegy megkönnyebbülve
szólott maga elé:
– Kár lett volna megölni, mert nagyon szép példány…