Az egész nap és az egész héten által szelid nyugalommal és csendes
boldogsággal töltötte el az az érzése, hogy ime most már meg van mentve,
– mert megejtették. Gyulladásos szemeibe beleült az a sajátos fény, a
melylyel csak akkor birnak a fiatal leányok, ha asszonyokká lettek,
testének az egész formája is, mintha megváltozott volna. Meg van mentve,
nem fog elzülleni, nem fog elpusztulni többé, nem kerül elevenen abba a
koporsó-kocsiba, melynek a látása mindannyiszor megremegtette, az
eltolonczolást juttatva az eszébe. Belevette abba a szőke fejbe, hogy
ime ő most meg van váltva, a lelkének is, a testének is üdvösséget
hozott az a sötétszemű férfi, a ki szereti őt szerelmetes szivének
minden érzésével, a ki beszélt hozzá virágnyelven, a ki magához ölelte
lázzal, a ki csókolta szenvedélylyel – s a ki tulajdonképen csak részeg
volt. Részeg a fejében, hogy ott felejtette magát a szalonban és részeg
az egész testében, hogy azt a mellbeteg leányt kivánta meg magának. Az a
mellbeteg leány pedig visszaszállott a szerelmének kezdő gyönyöreihez,
hizlalta hazugsággal a lelkét, csalva magát, hogy ő már rég ideje
szereti a szeretőjét, szerette attól az első percztől fogva, a melyben
megpillantotta s esengte az időt, a melyben testben is átadhassa magát
neki. Pedig csak ugy volt, hogy mig a kisebb küzdelmeket ki tudta
állani, a nagy, az igazán válságos előtt mint vesztes rogyott le
erőtlenül. De még jól is esett a lelke nyomorusága. Édes volt ennek a
szegény, gyámoltalan leánynak leomlania a gazdag, a hatalmas férfi
előtt, a ki pedig csak társa vala a nyomorúságban, a miért őt akarta,
őt, a ki még a József-téren végig robogó kereskedősegédeknek sem
kellett. De hát nem lehetett másképen. Az elegáns szalon, selyem
butorával, üveges luszterével és délszaki virágaival, az illatos levegő,
de mindenekfölött az elegáns férfi az ő fekete frakkjával és arany
inggombjaival, mintha elvette volna minden erejét, mintha parancsolón
lenyügözte volna, híva és taszitva abba az örvénybe, melyben elszokott
kárhozni az ember, a melyben Magdolna azonban megüdvözölni vélt.
És csak később lett belőle az ugynevezett bűnbánó Magdolna. Tiszta lett
minden az agyában akkor, a mikor a teste a piszkot vette fel. Nappal
áhitozta az éjszakát, éjnek idején nem tudott aludni. Lerogyott a
vaságyára, nagy szőke fejét beletemette a párna redői közé és sirt,
fuldoklott. Az fájt neki legjobban, hogy semmi, semmi vissza nem
adhatja, a mit elvettek tőle, a mit ő odaadott, hogy nincs hatalom ezen
a földön, a mely az egykori szűziségbe tudná visszavarázsolni. Mardosta
a szemrehányás, a vád, hogy íme hát ezért volt minden küzdése eddig.
Azért maradt tiszta, mert nem bántotta senki, különben már régen czéda
volna; s azért őrizte meg a testét, azért nem vitte vásárra, hogy
belekerülve ebbe az elegáns lakásba, a nagyságos úrnak annál nagyobb
legyen a gyönyöre. És eszébe jutott a sejtelme, mely még csak nem régen
ott fogta el először a fénymázos ajtók előtt. Hát igaz volt. Szakadt
czipőkkel nagyon könnyen elbotlik az ember. Azután védte magát az
eszével, a lelke vádja ellen. A szegénység sötétjét felváltotta a fény
és elvette a két szeme világát. Szép, nagyszemű férfi beszélt hozzá
olyan hangon, mint a pásztorkürté. A nyomorúság meghajszolta… nem akart
kijutni az utczára, hiszen olyan kinos, olyan keserves kereset után
látni ott, főleg ha sár van, ha esik az eső. A tolonczkocsi koporsó, az
eltolonczolás útja a halálnak. Igy hát mindennek vége. És íme már a
lelke sem vádolta többé, hanem védte az is, az érzésével. A gyöngesége
csak ismét legyűrte mindazt, a mi erő volt benne eddig és felolvadt
abban az érzésben, melylyel a hatalmas férfiút szerette. Azt hitte, hogy
szerelem, pedig csak az érzékek emlékezése volt. S a mint hitte nemrég,
hogy nyomorúsága miatt föltétlenül czédává kell lennie, úgy volt
meggyőződve most, hogy e szerelem megváltást hoz neki. Hiszen őt
szeretik, és ő is szeret; hiszen az a ki szereti, gondoskodik róla majd
és meg fogja váltani az elpusztulástól.
És mig gyökeret vert ez az új tudás a lelkében és az agyában, mindjobban
kibékült magával, meghasonlása elpárolgott, visszanyerte a nyugalmát,
szelidségét, csendet érzett magában és maga körül.
Ezenközben csak vitte tovább a fekete leánykát és szőke testvérkéjét
sétálni a József-térre. Néha-néha betértek a Sági úr irodájába. A
gabonakereskedő mindenkor csak megörült ennek a társaságnak. Megcsókolta
a fekete leánykát és a szőke fiúcskát, Magdolnának adott öt forintot s
azt mondta, hogy menjen el a gyermekekkel a czukrászdába. Ime ez volt a
megváltás és Magdolna gyűjtögette a visszamaradt pénzt a kofferébe.
Elgondolta, hogy megfog gazdagodni, mig nyugalommal hallgatta azokat a
terveket, melyeket Anna, a másik nevelőnő csak még egyre szőtt, ott azon
a zöld fapadon.
Egyszer aztán nem szőtt többet, hanem szomorkodott.
– Ferencz nem szeret többé, hűtlen lett, elhagyott…
Csak később mondta meg az igazat.
– Lopott selymet a boltban és elcsukták. Az oltár elől vitték a
börtönbe, mert hisz már a jövő héten kellett volna megesküdnünk.
Hát Magdolna sajnálta és szólott hozzá szelid hangon:
– Talán épen azért tette a szegény.
Ríva fakadt a másik, hogy a józseftéri gyerekek bámész nézéssel mind
köréje csoportosultak.
– Persze, hogy azért… nem volt elég pénzünk a butorokra!
Durva zsebkendőjével pirosra dörzsölte a szemeit és szólott
rezignálódva, szomorúan:
– Hát vége ennek is. Megyek haza a falura, szegény leánynak jobb ott,
ápolom majd az édes anyámat. Képzelje, megvakult a szegény…
Elbúcsuztak. Anna ment haza a falura, Magdolna ment haza a Lipótvárosba.
Az egész úton a társnőjére gondolt, a kit még csak nemrég irigyelt. S
mig fájt a sorsa az ő érzékeny szivének, egyben jól esett, hogy íme az ő
szerelmesét sohase fogják elcsukni. Inkább ő csukat el másokat, hiszen
olyan gazdag, olyan hatalmas.
És estére várta haza ő is, Ságiné is ezt a hatalmas urat. De csak egyre
késett. Nyugtalankodott az asszony, küldött utána, kerestette, felverte
a könyvvivőt, de ez csak annyit tudott mondani, hogy Sági korán ment el
az irodából, ma is csak ép úgy, mint máskor.
Becsomagolt és sietett a gyermekeivel Bécsbe az anyjához, a mikor másnap
délfelé megtudta, hogy Füzi Klára, a cousinja, együtt tünt el az urával.