II.

Két kis gyermeket, egy feketehajú leánykát és szőke fiu testvérkéjét

őrizte az egész nap és vitte sétálni a Józseftér orgonabokrai alá.

Szaladgáltak, játszottak a kavicsos porondon, boldogan és gondtalanul.

Magdolna ott ült a sötétzöld padon, koronként belepillantva abba a régi

ujságdarabba, melyet otthon talált a konyhában és elhozott magával.

Vasárnap aztán, egy egész ujságot vett magának és valóságos mámorban

olvasta azokat a rendőri hireket, melyek örök chablonnal beszéltek

egy-egy tolvajlásról vagy egy rossz cselédleányról, a ki valamelyik

kapualjba kitette a gyerekét, hogy viseljen rá gondot az, a kinek több

köze van hozzá, mint a tulajdon édesanyjának. A szemei kimeredtek a

kicsiny hir néhány sora felett, az arcza tüzelt, mintha a szeretője

csókolta volna lázzal, szenvedélyesen. Egész lélekkel mélyedt bele az

ujságba és gyűlölte azt az előtte teljesen ismeretlen cselédleányt és

szánta azt a kis majomarczú fattyút, a kinek már bűne volt az is, hogy

megszületett. Napsugaras tavasz fakasztott új rügyet a sétatér száraz

faágain és ez a meleg, bimbót termő levegő megnyugtatta az ő bolondos

sajnálkozását azzal a kidobott csecsemővel szemben. Az ölébe esett az

ujságpapir, a mikor beszélt önmagához, naiv lélekkel megvigasztalódva,

egészen tudatlanul:

– Legalább nem fog megfagyni a szegényke!

Azután olvasott tovább és művelte magát az ujságból. Elegáns fiatal

emberek, nagyobbára belvárosi kereskedősegédek siettek végig a

sétatéren, selyem vagy vászon mustra-csomaggal a hónuk alatt. Egyikük

sem háborgatta, de sőt meg sem nézte a még mindig fekete ruhájú és rossz

czipőjű sovány leányt, a ki csontos testalkatával, kék szemeivel olyan

igénytelen és semmitmondó volt ott azon a zöld fapadon, mint egy oda

dobott búzavirágszál. Még fehér arczát is homályositó árnyékba vonta

ereszes szalmakalapja, a mint lehajtott fejjel belemélyedt az ujságba. A

kis gyerekek szerették, oda csoportosultak köréje. Hát beszélt velök

szeliden és okosan, mintha a kisdedeket szerető Jézus felesége lett

volna. Egy tömzsi, szürkeszemű nevelőnő, a kinek kis tanitványai együtt

forgolódtak a Magdolna csemetéivel, néha-néha oda ült a sovány leány

mellé és azután beszélgettek sok mindenről, a tavaszi időről, a

városligetben töltött vasárnapról és a nagyságos asszony új

selyemruhájáról.

Egyszer Anna, – igy hivták a szürkeszemű nevelőnőt – bizalmasan fordult

oda Magdolnához:

– Van önnek barátja, kisasszony?

Magdolna mosolygott és azt mondta, hogy nincs. Összehúzta szempilláit a

másik és gúnnyal kérdezte, mint a ki tudja már a választ is:

– De fivére csak van?

– Nincs; egészen árva vagyok.

Egyszerűen hazugságnak vette és bosszankodott. De azért folytatta

tovább, jóakaró szóval:

– Ha nincs, akkor szerezni kell.

Magdolna rámeresztette a szemeit. Tele voltak azok csodálkozással:

– Szerezni?

Gyorsan, majdnem hadarva válaszolt a másik:

– Igen, szerezni fivért, a kit szeretünk és a ki minket is szeret.

Fivért, a ki csak akkor fivér, ha nem vagyunk egyedül vele, különben

pedig barát, vagy…

Fanyarul vágott bele a szavába:

– Vagy szerető?

És Anna kisasszony mosolygott, miközben jól esett, hogy nem neki kellett

kimondania ezt e szót: »szerető«. Azután hozzá gondolta: tulajdonképen

nincsen abban semmi rossz. Az ember azért él, hogy szeressen és

szerettessék.

Hát az a sovány, mellbetegnek látszó leány, ott ült szótlanul és mereven

a zöld fapadon, a másik, a bizonyára okosabb mellett. Eszébe jutott az

édes anyja, az az elefántcsontszinbőrű asszony, a kiről azt mondták,

hogy rossz, mert szeretője volt. És ime hirtelen, megszakadt a

gondolatfolyása és vitte másra az eszét. Nem annak az asszonynak a

rosszaságán füződtek tovább a gondolatai, hanem csak maga az asszony

járt a fejében, minden ismeretlen erényével együtt és minden ismert bűne

nélkül. Végtelen vágya volt az édes anyja után, látni szerette volna,

látni az egész alakját tetőtől talpig és meghalt volna a következő

perczben, ha az azt megelőzőben megcsókolhatja a kezét. Egészen

elmámorosodva, azt hitte, hogy minden pillanatban előtte fog teremni,

fehér halotti ruhában ott a József-sétatér makadamján és nézni fogja ő

is azokat a homokbuczkákat épitő gyerekeket. Ebből a mámorból azután

magához téritette az Anna beszéde, a ki már a meséje felén tartott:

– Itt ismerkedtünk meg a sétatéren. Ferencznek hivják a keresztnevén és

egyik belvárosi divatboltban van alkalmazva. Nem szép ember, azt nem

mondhatnám, de nagyon jó. Szeret, én is szeretem és már őszszel elvesz

feleségül.

Azután beszélt a jövőről, egészen kipirosodva:

– Tudja, szerényen kell majd élnünk. Ő megmarad a boltban, én meg varrni

fogok. Már láttam is egy kedves kis lakást a Terézvárosban. Kicsiny, de

el fogunk férni ott ketten, sőt akkor is, ha többen leszünk… a mikor

majd az én fiacskámat fogom ide vezethetni a sétatérre!

Csakhogy nem tapsolt az örömében. Szép és egyszerű vala a beszéde, hát

tetszett Magdolnának. Már azért is, a miért újnak találta, egészen

újnak. Egynéhány perczre irigykedett is. De azután jól esett neki, azt

tanulva, hogy szegény leány nem kerül föltétlenül Rothnéhoz még azért, a

miért szeretője van. Tisztára szűrt mindent a fejében és odajutott, hogy

ime neki nincsen ilyen szerencséje. De azért nem tette fel magában, hogy

a jövőben keresni, hajhászni fogja ezt a szerencsét. Csak azon

tépelődött, mi lesz vele a jövőben messze, messze, ha majd megöregszik,

ha majd nem lehet aféle szárazdajka többé. És azon tépelődött, mig azt a

fekete leánykát és azt a szőke fiut vezetve, hazafelé tartott.

És tépelődött folyton-folyvást. Estélyre készültek Ságiék. Hát a mig

elaltatta a gyermekeket és a mig segitett a cselédeknek, folyton azon a

jövendőn járt az esze, melyet szomorúnak, reménytelennek látott. A késő

estére hajló idő nem űzte el a gondolatait, de sőt inspirálta a folyosó

sötétsége, a mikor kiment vizért a vezetékhez. Egy csomó kép torlódott a

szemei elé, őrületes gyorsasággal, minduntalan megújulva, mint a

kaleidoszkop tánczoló alakjai. Belegyengült a képei nézésébe és mintegy

fáradtan dőlt neki a folyosó vasrácsának. Mi lesz vele? El fog

pusztulni, meg fogja ölni a jövendő nyomorusága. Mert csak nyomort

várhatott attól a jövendőtől, mely másnak örömet, fényt, gazdagságot

jelentett. Egy pillanatra megvillant agyában: a rossz. Igen, czéda lesz,

a ki eladja magát, a testét, máról holnapra, aztán kezdi előlről.

Fiatalság, szenvedély, valósággal tőke, főleg ha leányé, ha kamatoztatni

tudja szabadon, a nélkül, hogy valakinek beleszólása lehetne. Hát ez a

szabadság, ez az önmaga felett való föltétlen rendelkezés, még

keserűséget is termettek neki. Fájt, hogy árva, hogy nem tartozik ő

senkihez és nem tartozik ő hozzá senki. Bitangul van a világban, ez a

mentsége, ha czéda lesz. Nem, azért sem fog éhezni, hanem eszik majd

osztrigát és iszik hozzá champagneit. Aztán majd ád csókot, ölelést,

meleget, forrót, ád vért az ő véréből, húst az ő húsából, csak ép ugy,

mint a mészáros a birkáéból, pénzért szivesen. Húst? És eszébe jutott

önmaga. Ugy látta magát a sötétben, akár nagy tükörbe nézne. Ott volt a

szemei előtt nagy szőke fejével, csontos kebelével, sovány lábaival.

Valamely ismeretlen erő vitte a karját a melléhez, a lábaihoz és

fogdosta, tapogatta magát, mintha kúszó bogarat keresne aggódva a

ruháján.

A szakácsné kikiáltott az ajtóból:

– Ugyan hol marad olyan soká?

És a sovány leány sietett be a konyhába. Gyönge karjai alig birták a

nagy vizes dézsát, de hát viz kell a főzéshez. És főztek ott a

konyhában, főztek valóságos lelkesedéssel. Hangot adott minden köcsög,

minden lábas a nagy takaréktüzhelyen, muzsika volt a konyhában.

Meztelen, zsíros karral dolgozott a szakácsné, zsírfényű volt még az

arcza is. Egy fiatal kukta segitett neki, sőt Magdolnát is maga mellé

fogta. Egyszerűen csak Magdának nevezte és hol kaczagott, hol

bosszankodott az ügyetlensége miatt. Aztán maga Ságiné is kijött a

konyhába. De a nagy meleget nem birta soká. Azt mondta, hogy megy

öltözködni és hivta Magdolnát magával. A selyemmel kárpitozott szalonban

és a melléktermekben ki voltak gyujtva a kristályüveges luszterek és

fényes, ezüstszinű világosság ömlött végig az egész lakosztályon.

Bársony és selyem székek várták az embereket.

És az emberek jöttek. A nádor-utczai ház elé egymásután robogtak a

fogatok. Nagyon sokan voltak, a kik a saját kocsijukon, még többen a kik

fiakkeren érkeztek. A ház tágas kapuja előtt, bámuló közönség verődött

össze. A szomszédházak cselédleányai többnyire, a kik áldották a

gazdáikat, hogy korán lefeküdtek, mi által mód nyilott gyönyörködniök

ebben az érdekes látványosságban. Még a pásztoróra után áhitozó

szeretőiket is magukkal hozták és karikára nyilt szemmel bámulták az

estélyre érkező hölgyek elegáns ruháit. Egy-egy szép asszony, vagy

leány, meztelen karjával és mellével, vagy még gyakrabban a saját

magánál többet érő gyémánt és gyöngy ékszerével, az összesugdosásra

birta ezeket a jámbor cselédleányokat, a mint a fény és gazdagság

láttára, ámuló lélekkel egy-egy kritikai megjegyzést tettek. Voltak

olyanok is közöttük, a kik az inasoknak leborotvált elegencziája fölött

voltak elragadtatva és bámészkodtak, a mikor azok a még haladó kocsi

bakjáról leugorva, kézben tartott kalappal segitették ki urnőjüket a

kocsiból és kisérték fel az emeletre. Még a fiakkerek bakján is volt

libériás inas és még a fiakkerekben is jöttek selyemruhás asszonyok és

frakkos férfiak.

Azután esti kilencz óra körül már nem jött senki többé. A nádor-utczai

ház első emelete, kivilágitott ablakaival lemeredt a mindinkább

csendesülő utczára. Nagyon sokan voltak az esteli hazatérők közül, a kik

felnéztek azokra a fényes ablakfüggönyökre, melyekre egész tisztán

rajzolódott le egy-egy teát hordó inas vagy a nagy szalonon végig lejtő

frakkos ur alakja. Az ugynevezett előkelő világból nagyon sokan voltak

odafenn. Ságiné, fényes selyem ruhában, erősen berizsporozott mellel és

karokkal csinálta a honneur-öket. Mindenkihez volt egy-egy kedves,

lekötelező mondása, tele hizelgéssel és hiján az őszinteségnek. Majd

meghúzódott a cousinejával – egy fiatal, macskaszemű asszonynyal –

valamelyik oldalzugban s kritikai szemmel nézte onnan a saját szalonja

társaságát. Ugy rémlett, mintha csak azért hitta volna meg a vendégeit,

hogy mulathasson rajtuk. De a mint ez a kövér asszony kritizált, ép úgy

törtek pálczát fölötte is. Az asszonyok izléstelennek tartották az ő

mélyen kivágott ruháját, melynek derékja alól, mintha ki akarták volna

pattanni vészesen dudorodó emlői.

– Ha még a bőre volna szép fehér! jegyezték még sokan az asszonyok

közül.

Mások meg azt mondták, hogy fiatal leányokat lehetetlen elhozni ebbe a

szalonba, mert Ságiné ugy öltözködik, mint egy szinésznő. Azután

valóságos kórusban kaczagtak rajta, kigúnyolva a háziasszonyt, a ki az

estélyére hivta meg őket és nagy költségbe verte magát miattuk. Több

frivol-ajkú asszony látni szerette volna Ságinét az ágyban, a férje

mellett. Azt mondták, hogy monstruózusnak kell lennie és hogy bizonyára

nagyon erősen izzad. Egyben pedig sajnálkozva nézték a férjet, azt a

sötétszemű gabonakereskedőt, a ki az egyik mellékterem küszöbén, élénk

gesztusokkal beszélt az új vámtarifáról, az ő képviselő rokonával. A

leányoknak tetszett Sági ur, azt mondták róla, hogy karcsú, hogy érdekes

feje van és a feleségét csak a pénze miatt vette el. Még hozzátették,

hogy művelt ember s igen jó nevelésben részesült.

Lenn már egészen csendes volt az utcza. Csak néha-néha hallatszott

néhány hazatérő tisztnek hangos beszéde és kardcsörtetése. A fiakkeresek

beleültek a kocsijukba s ott aludtak, mig a magánfogatok államférfiui

külsejű kocsisai nem merték ezt megcselekedni. Hát megmaradtak a bakon s

ott szunyókáltak, mig a lovaik vihánczolva, hangos nyikorgással harapták

ezüstös zabláikat. Itt lenn csendes éjjel volt már, mig ott fenn még

lármás nappal. Egyes csoportok képződtek a szalonban, szép, kivánatos

csoportok. A már félig leégett gyertyákat újakkal váltották fel és a

mindinkább fényesedő világosság sárgás reflexet vetett a fiatal nők

meztelen, opálszinű keblére és karjaira. Az elegáns ruhák szinei

kaczéran váltak ki egymásból, a hajba és a kebelbe tűzött virágok illata

beleszállt a levegőbe, mig a meztelen szépség mintegy versenyt

hivalkodott egymással. Egészen élénken látni lehetett, melyik aszszony,

melyik leány ér testben többet a másiknál. A virágok illatával valóságos

hússzag terjedt szerteszét, melyet mintha a fényes vállak, a pihegésben

kidagadó emlők terjesztettek volna. Hát ezeket a födetlen bájakat

kölcsönösen megbámulták még magok a nők is, és a ki közülök szépségben,

testben legyőzött vala, az ékszereiben adta meg a győzelmet magának.

Szótlan, de annál elkeseredettebb harcz folyt a szépség-almájáért, s ugy

tetszett, mintha a testök kápráztató plasztikájával, a meztelenségök

ingerlő és óhajtott liliomszinével, mintha tüzelő arczukkal és érzéki

nézésükkel az egymás férjét akarták volna elhóditani. A saját

meztelenségök, önmagukat izgatta a legjobban, s mig érezték a levegő

lomha és meleg érintését a keblükön és a karjaikon, mig kivánatos

mivoltuk a szemökbe kaczagott a szalon nagy tükreiből, feltámadt bennük

az érzékiség, melyet a saját testök inspirált. Tűzcsóva szemük nézésébe

beleolvadt minden érzése, minden vágya a testöknek, s ha tépték volna a

ruhát magukról, nem mondhattak volna többet, mint igy a szemeik

tekintetével. A nagy társaság hölgyei vásárt csaptak önmagukból, vásárt

olyat, a milyet kereskedők csapnak, kik bár ismerik az árúik értékét,

tudják, hogy biztosan elkél, mégis dicsérik hangos szóval, lankadatlan.

Valósággal tűzbe jött mindenik asszony, a szép is, meg a rút is

egyaránt. Ugy látszott, hogy beszédes ajkká lett a szemök, a mely

otthon, a bizalmas nagy tükör előtt, nem egyszer látta a meztelen test

minden örjitő báját. Hát most, mintha árulkodva mondana el mindent…

milyen szép ez a fej, ha kibomlik a gazdag ében haj, s mint vastag puha

selyem málik szét az ágy párnáján… milyen ez a kicsiny száj, a mikor

ajkaiban reszketve, óhajtja a csókot, a mikor sóhaj rebben végig rajta,

meleg lehelletű sóhaja az édes szerelemnek. És milyen fényes ez az arcz,

a mikor befesti az egész testet megreszkető érzés és milyen lázas

pihegésű ez a kebel, a mikor összeér szorosan azzal a másik testtel,

mely ép oly édes, mint maga az érzés, melyet okozott. És milyen

észtbontó maga az egész test, a mikor nem fedi többé selyem czafrang, a

mikor felszabadul a magányban, a mikor hajlik és fonódik éhesen mint a

kigyó.

Ezenközben a táncz megmutatta mindezt, megmutatta az asszonyt olyannak,

a milyen. Széles levelű pálma-ágak közé bujtak a czigányok. A primásuk

hajlongott jobbra-balra s ugy nézte mosolygó szemével az asszonyokat,

mintha tüzelő arczukról hegedülné le mindenik hangját a nótájának. És az

asszonyok, mintha kigyúltak volna mind, mintha égtek volna sugárzó

fényben, meleg lángban. A testök zaklató vágya odaszoritotta őket a

tánczosaikhoz, hogy összeértek a tagjaik, hogy az ajkuk forró lehelete

az egymás arczát égette. És ringtak, hajlongtak, mint a szélfujta sás,

mind közelebb simulva az idegen testhez, melynek az érzése gyönyörrel

töltötte el minden porczikájukat. Az összefonódó kezek forró szoritása

csak még vészesebben hangolta a testet s ugy tetszett, mintha a

következő perczben a tánczosaik nyakába fognának borulni, hogy

megkoldulják azt az apotheozist, mely a gyönyörök teljességéhez még

hiányzott. És a miért érezték a hiányt, a miért még nem teltek be

teljesen, hát csak tánczoltak tovább, egyik férfival a másik után,

fáradhatlan tagjaikban mintegy megvadulva. A szemök, az ajkuk, a

karjaik, a keblök és a lábaik, mintha együtt kiáltották volna, hogy az

egész test éhes, éhes húsra, meleg vérű húsra, férfihúsra. És látszott

tisztán, miként élveznek az éhségökben és miként akarnak élvezni még

többet, miként veszik ki mintegy kétségbeesett igyekezettel minden

gyönyörét a táncznak a maguk részére, az éhes testök részére.

Egy fiatal asszony – Rény Marinak hivták – ott tánczolt a szeretőjével a

szalon közepén, a nagy luszter alatt. Naiv, szemérmetes asszonykának

mondták, a ki mindig fehérben jár. Most is fehér atlaszruha volt rajta

és szűzies keblének, ívben hajló vállainak a meztelensége mintegy

egybeolvadt az öltözéke színével. Csak pipacsszinű arcza vállott ki

ebből a fehérségből. Szép volt, és a férje nézte boldog nézéssel, mint

reng a felesége a szeretője karján, lassú, majdnem óvatos keringőzéssel,

hogy az egyik test annál jobban érezhesse a másikat, és hogy annál

tovább tartson a gyönyörük. Nem tünt fel senkinek, mert mindenki csak a

saját testével törődött, csak magának áldozott vak hittel, rajongón,

mintha ennek az életnek ez volna az utolsó kéjjel teljes keringése. Csak

a csendes vérű férj bámulta a lustának tünő tánczot, kezdetben

irigykedve a felesége tánczosára, majd nyugtalankodva, a mikor látta

tisztán, a saját két szemével, miként dörzsölődnek egymáshoz a tagjaik.

De az ő buta, konzervativ világnézletéből ki volt zárva, hogy az asszony

lehet rossz is, hát tisztának és jónak látta a feleségét. Ez pedig majd

összeroskadt a gyönyörének túláradása alatt. Szerette azt a szőke fiatal

embert, a kivel künn szokott találkozni a császár-fürdőben, mig a férj

az irodában volt s dolgozott a feleségeért. És sohasem akarta annyira a

magáénak, sohasem akart annyira betelni vele, sohasem óhajtotta annyira

egészen magához ölelni, mint épen ma, a mikor látta a férjét is, meg a

szeretőjét, a mikor érezte, hogy csak az egyiket szereti, hogy csak az

egyik kell neki, a mikor bolondos szeszélyből merész akart lenni, az

egész este csak a szeretőjével tánczolva, családja, rokonai és összes

ismerőseinek a jelenlétében. Nem törődött a feltünéssel, de mintegy

provokálta azt, mig azután nem birta tovább. Ugy érezte, hogy megszakad

valami a bensejében, s minden ízében kifáradva, akár valamilyen terhes

munka után, rogyott le a szalon fülkéjének egyik karosszékébe. Lázasan

pihegő emlői ütemet vertek a tomboló muzsikával, a ruhája odatapadt volt

izzadtságtól harmatozó testéhez, a haja kiomlott, a szemeit behunyta

egészen, hogy ne lásson semmit, csak érezzen.

A szerető legyezte, a férj odahajolt hozzá:

– Akarsz inni valamit?

Hát az elalélt asszony, súlyosodó szemhéjai alól meleg pillantást vetett

a szeretőjére és azt mondta a férjének:

– Nem kell semmi.

És a mikor egyedül maradtak buta férj és hűtlen asszony, egy szavuk sem

volt egymáshoz. Az asszony ott ült még mindig lihegve, még mindig

behunyt szemmel a karosszéken, a férje belemeredt az arczába. Csak

később merte megjegyezni:

– Nagyon lassan tánczoltál aranyhalam, az fárasztott el. Az én időmben

gyorsabban keringőztek.

– A maga idejében, kis bolondom…

Ugy érezte, hogy nem mondott eleget. Hát pajkosan belemarkolt a férje

ingébe s odavonta egészen a közelébe:

– Nem keringőzhetek eszeveszettűl, a mikor – megáldottál te is, meg a jó

isten is…

Anyának hazudta magát és meglepődve nézte, mint csillan fel hirtelen a

férje két szeme. Ugy örült ennek a hirnek, mint gyermek, a mikor

játékszert igérnek neki. Már a megváltozandó üzleti czégről is beszélt,

ha fiu lesz az édes. Egyszerre csak megijedt és félt ettől a

hazugságától. De az az ösztönszerű ravaszság, a mely a szegény megbukott

asszonyoknak a nyelvmesterük, ezuttal is kisegitette.

– Még kétséges, nem vagyok még egészen bizonyos benne… nem is akartam

megmondani.

Rény József szorongatta a felesége kezét és szólt hozzá lágyan,

behizelgőn:

– No jól van… csak várjunk még… meg lesz bizonynyal. Egyébként okos

dolog volt az elővigyázat.

Hát az asszonynak tetszett ez a derék, becsületes férj, a ki hitt

tudatlanul. Még egyre nézte a felesége arczát, melyet egynéhány percz

óta szebbnek, elragadóbbnak talált és nem törődött az előtte keringőző

párokkal többé. Pedig a táncz folyt javában. Tánczolt mindenki megújult

hévvel, még a butorok is mozogni látszottak, még a nagy pálmalevelek is,

mintha hajlongtak volna.

Csak Ságiné nem tánczolt. Azt mondták róla, hogy nagyon nehéz s igy nem

akad férfi, a ki engageálja. Még a férje is más párt keresett. A

felesége cousinját, azt a macskaszemű ideges asszonyt forgatta, a ki

nagyon sok pezsgőt ivott az este és főfájásról panaszkodott. S ez a

főfájás jó ürügy volt ahoz, hogy mintegy a gyengét játszva, egész

testtel dőljön oda a tánczosához. És érezték az egymás testét mind a

ketten, mely, mint az emlék származott át multból a jelenbe. Ez a mult

fakasztott azután bizalmas és szemrehányó mosolyt az asszony szürke

szemében, pajkos tréfát a férfi ajkán. Füzi Klára odaszorult a valamikor

nagyon szeretett férfi mellé, s ugy érezte magát a karjában, mintha még

mindig a mátkája volna. Érzékeny idegei, a melyeket egy szerencsétlen

házasság és egy öngyilkos férj csak még jobban elrontottak, felidézték

lelkében az elszaladt időket, és egyszerre volt gyönyöre meg fájdalma.

Érezte a tánczosa meleg kezét a hátgerinczén és eszébe jutott az a

már-már meg nem történtnek tünő egyesülés, mely korán volt, a miért még

az esküvő előtt esett meg. S miközben rengett a férfi karján, a saját

hibájának tudta be, hogy nagyon szerelmes volt és sokkal szegényebb a

cousinejánál, a ki ime ő helyette lett ennek a szép, sötétszemű embernek

a felesége. Annyira szeretett, hogy le is tudott mondani, s a miért a

leánynak hivatása az, hogy asszony legyen, egészen csendesen feleségül

ment ahoz a legelsőhöz, a ki Sági Károly után megkérte a kezét. Gyermeke

nem született s rövid házaséletének egyetlen kimagasló pontja, férjének

a temetése volt. Ez a szegény ember az üzlettársaival és az élettel

szemben is csődbe került. Ám teljesen lerótta az adósságait.

Üzlettársait az utolsó krajczárig kielégitette s minthogy több pénze nem

maradt, az életnek fizetett a halállal. De a temetésére aztán el is

jöttek az emberek mind, egy sereg koldus jajveszékelt az elhunyt után,

Róhn, a tisztes külsejű imátmondó pap, zokogó hangjával belefult a

gyászbeszédébe és együtt hullattak könyet vele a különböző egyleti

küldöttségek, a melyek czifra zászlót hoztak magukkal és a tőzsdetanács

tagjai, kik fekete flort kötöttek a kalapjuk körül. S ez a siralom ott

táncz közben ismét felújult, bár jólesett, hogy az emléke keserűségét

tompitá a másik emlék édessége. Hát csak keringőzött tovább, mint a

többi asszony, élvezettel, kigyúlva testben és lélekben.

Azután oda rebegte a férfinak:

– Milyen rég nem tánczoltam veled!

A tánczosa erős kezével egészen a közelébe vonta az asszonyt és a mikor

csakhogy össze nem tapadt a testök egymással, ugyanoly hangon válaszolt:

– Azóta megkövéredtél, határozottan.

Nem válaszolt, csak élvezte némán a tánczosa lobbot vetett szenvedélyét

és elengedte ragadtatni magát általa. Mintha minden ugy volna, mint

régen, ittak champagneit titokban egy pohárból, kétszer-háromszor

egymásután és tánczoltak tovább, szakadatlan. Az újonnan felváltott

gyertyák gyenge, mozdulatlan lángjukkal már beleégtek a hajnali

világosságba, mely kopott szürkeséggel köszöntött be a szalonba. A

muzsika is engedett már az erejéből, a hajlott vonók szőréről leszáradt

a gyanta, nyekkentek a meglazult húrok, a mig egyre dobogott a padló. A

házbeliek nem aludhattak az éjszaka, de nem mertek panaszkodni, mert

hisz Sági Károly volt a háziur. A háziur pedig nem törődött a mindinkább

fényesedő nappal, a háznépével, de még a vendégeivel sem s nem volt

kifáradva még akkor, a mikor már szállingózni kezdtek a meghivottak, a

mikor felébredt az utcza és az utczán az élet. Néhány pohár champagnei

kikergette a gabona árfolyamát a fejéből, az asszonyok szépsége, a

keringőzés mámora elbóditotta s mig kifénylettek a szemei, mig a haja

belelógott a homlokába s mig a melléhez tapadt inge alatt lázasan vert a

szive, teljességgel lehámlott róla a gabonakereskedő és a rendetlen

öltözékében, a kicsapongó mulatozása közepette is az az elegáns világfi

lett ismét, a ki volt csak nem rég, a mikor az apja a tradiczió kedvéért

belefogta őt is az üzletébe.

Odaült a czigányok elé, mintha a primásuk lett volna. Azután odahuzta a

közelébe a kisébenfa asztalt, a melyen még legénykorában szerelmes

leveleket irt. Champagnei volt az asztalon és annyi pohár, a mennyien a

czigányok. És ivott, dalolt, kaczagott. A felesége már elment aludni,

csak néhány intimusa maradt vele a kis ébenfa asztal körül. Kontráztak a

Sági Károly dalának. Ő pedig csak énekelt bánatos hangon, mintha nem is

gabonakereskedő volna. Soha sem volt szebb, mint ez átvirrasztott

éjszaka után, ebben a perczről-perczre világosodó szalonban, a melynek

rendetlen elegancziájához nagyon jól illett az a pálmák alatt és

czigányok előtt mulató társaság. Füzi Klára odajött hozzájuk, mielőtt

ment volna haza, nyugalomra. Ő volt az utolsó az asszonyok közül. Kezet

csókoltak neki mindannyian, egyedül Sági Károly nem. Champagnei pohár

volt a jobb kezében, a bal kezével az asszony szép kacsóját szorongatta.

El sem akarta bocsájtani, ám tartogatta egyre folyvást, mig mosolygó

szemmel meredt rá a Füzi Klára arczára. Elejtette a pezsgős poharat s

mig az aranyszinü bor végig ömlött a nadrágján s végig kigyózott a

szalon parquettején, mintegy belevéste tekintetét az asszony arczába és

énekelt hozzá fájdalmasan, mintha a szive akart volna megszakadni:

– … Csak a régi szeretőmet sajnálom!

Azután ivott valamelyik czigánynak a poharából. Füzi Klára kiosont az

ajtón. Észre sem vette a távozását, a czigányok is, a társasága is csak

elszökött mellőle.

Ugy maradt ott egyedül a szalonban, kinyujtott tagokkal, a székének

támlájához szoritott fejjel. Melege volt, tüzelt az egész teste, mintha

ereit nem is vér, hanem láng járná által. Kigombolta a mellényét, az

ingét s azután mámoros agyával gondolkozni kezdett. De a legelső

gondolatát megszakitotta a második, a másodikat a harmadik, a többit

pedig elfojtotta egy érzése, mely egészen hirtelen fakadt a szivében.

Azt mondta magának, hogy ugy érez, a hogyan nem érzett még soha. A lelke

mintha ringott volna a testében, a szemei előtt a butorok mintha most

kezdenék el a tánczot, melyet a gazdáik már abbanhagytak. És ebben a

ringás-hajlongásban, mintha a Magdolna alakja imbolygott volna feléje.

Tényleg ő volt. Fekete ruhája össze vala gyűrve, a szemei pirosak

voltak, a haja kósza, a mikor a gazdája hitta magához, mintegy

félálomban, tagolva:

– Magdolna, ide… hozzám… a közelembe…

Hát a sovány leány ment. Mintha kergette volna a fényes nappal, mintha

tanácsot adott volna neki, belesugva a fülébe: »Siess, nincs sok időd,

mindjárt fel kell öltöztetni a gyermekeket.«

Ott rogyott le a férfi előtt, valóságos áhitattal, átszellemülve, mint

az a templomban szokás a megváltó előtt. Mintha az üdvösségét, mintha

illatos levegőt lélegzett volna be a lelkébe, a tüdejébe, ugy szivta

magába kidagadt ajakkal mohón és éhesen, a férfi beszédét:

– Szeretem és – szeretem!

Felébredt volt már abból a félálomból akkor, a mikor azt a sovány testet

szorongatta a karjaiban.