A mikor abból a terézvárosi közvetitő-intézetből, a melyben markos
cselédleányokat, dagadó emlőjű dajkákat és svájczi bonne-okat árulnak,
felkerült a Lipótvárosba, a mikor csak egy kilincsnyomás választotta el
a szalon parquette-jétől, – visszahőkölt, a nélkül, hogy akarta volna,
egészen öntudatlanul. Néhány forintjából keservesen lefizette a
közvetitési díjat, négy hónapon keresztül gubbasztott bágyadt, szomorú
nézéssel a közvetitő-intézet farácsos irodájában, perkail-szoknyájú,
faczér cselédleányok között, kik originális prózájukban sok minden
érdekeset beszéltek el a volt nagyságáról, a kisasszonyról, meg az
ifiurról. Esengte azt a perczet, melyben az intézettulajdonos
jóakaratából szerény nevelőnői álláshoz fog jutni és gyűlölte azt a
terézvárosi fészket, a hová a kenyér taszitotta be. Néha-néha még kora
délután meghuzódott a Roth Fanny asszonynál bérelt hónapos szobában s
azután napokig nem nézett a közvetitő-intézet felé. Rothnénak tartozott
a szoba bérével, hát ez tuszkolta, – ki az utczára.
– El fog rothadni, ha itthon ül mindig!
Vette a kalapját, a rongyos napernyőjét és ment a közvetitő-intézetbe.
Itt Roth ur ugy fogadta, a mint Rothné búcsuztatta:
– Ha az utczákon fog szaladgálni az egész nap, soha se lesz állása!
Ez az »utcza« fájt neki. Fölemelte a fejét és naiv büszkeséggel szólott:
– Kérem, én nem szaladgálok az utczákon!
Azután leült oda a cselédlányok közé és várt, várt nyugodtan. Czittler
Magdolnának hivták és ama fiatal női alakok közzé tartozott, kik
örökösen fekete ruhában járnak, bár nem gyászolnak senkit, legfölebb azt
az életet, mely szebb is lehetett volna, vagy azokat az igéreteket,
melyeket elfeledtek beváltani nekik. Elnyűtt, fekete drapp ruhát hordott
folyton, zilált tollu, likacsos szalmakalapja, de még a szakadt keztyűje
is fekete volt. Ő maga pedig: sovány, húsz éves leány. Kékek voltak a
szemei, de a pillái gyulladásos-pirosak. Csak pazarul gazdag szőke haja
vala szép. Ráütött az anyjára, annak is csak a bőre volt fehérebb, – az
apját nem ismerte. Az anyja meghalt, hát kereste az apját, mert szerette
az életet és nem akart éhen halni. Azt mondták neki, hogy a katonaságnál
kell kutatnia utána. Persze ez nehéz dolog, a mikor olyan sokan vannak a
hadseregben. Nem tudta megtalálni. Hát rimánkodott a szülővárosának
szépen és okosan. Elküldték tanulni valamely zárdába s a mikor
visszakerült onnan, adtak neki néhány forintot s menesztették a
fővárosba – nevelőnői állást keresni. Ugy tudták odahaza, hogy nem baj,
ha »mást« talál is. De ő nem talált. Már csontos testalkatánál fogva sem
volt ehhez a »más«-hoz tehetsége. Hát kereste, a miről azt mondják, hogy
a legnehezebb találni: a tisztességes kenyeret. S mig törte magát utána,
mig reménykedett a közvetitő-irodában, módja volt a mesékben is. Egy
sötétszemű, kávészinbőrű cselédleány, a volt nagyságos urról, meg a
nevelő kisasszonyról regélt. Hogy a nagyságos ur meg a német gouvernante
összeszálltak, mint párzás idejekor a galambok, hogy a nagysága
szétdúlta a fészküket, hogy az egész ház, az egész utcza beszélt róluk s
hogy végre a nevelő-kisasszony a szerelmes-nyoszolya után a kórház
matraczára került. És a miket ezekből a történetekből hallott, azt látta
is egyuttal otthon, Rothnénál. A hány czéda leánya van a fővárosnak,
mintha mind oda került volna az asszonysághoz. Három is feküdt egy
szobában, jajgatva és nyöszörögve egész nappal, egész éjjel szakadatlan.
A bűn felett való jeremiád tisztán behallatszott a szobájába, majd pedig
bekerült hozzá egészen, hogy Rothné egy újonnan érkezett leányt már nem
tudott hová helyezni. Nagy volt a klientelája, a lakása pedig szűk, szűk
főleg a bűnnek. Ápolták Magdolna is, Rothné is. Aztán Magdolna nem birta
ki tovább. Kapkodott a menekvés után. S a mikor a megváltást jelentő
állás végre előtte volt, mégis csak habozva állott ott annak a
lipótvárosi lakosztálynak a fénymázos szárny-ajtajánál. Nem tudta, hogy
miért áll meg, de valamilyen hideg, idegen érzés járta át az agyvelejét
és a habozásra késztette. A várakozás néhány percze alatt annyi sok
minden járta keresztül-kasul az eszét, hogy mintegy elkábulva,
támolyogni látszott, mint a részeg.
Az intézetbeli kisérője, egy kopott ruháju, fakó arczú fiatal ember,
durván odaszólott neki:
– Hát mit ácsorog?
Nem hallott és nem látott semmit. Köd volt előtte, mögötte, köd, mely a
láthatlan szinével festett mindent, a melybe beletünt, beleveszett
mindaz, a mi környezte, csupán ő, a húszéves sovány leány maradva meg,
elevenen, tisztán, csupán magát érezve létezőnek. A mult szüziségével
állott semmitmondó küszöbe előtt a jövőnek, félve és aggódva, a miért
ugy érezte, hogy gyönge. És csak gyöngének érezte magát továbbra is, mig
okos akart lenni, ugy tudva, hogy ezeken a fényesre kefélt parquetteken,
melyektől már csak egy vékony ajtó választja el, nagyon könnyen el lehet
csúszni, meg lehet botlani, főleg, ha az embernek olyan rossz, szakadt
czipője van, mint neki. És ebbe a tudásába belopóztak, beleüvöltöttek
azok a jóakaró szavak, melyeket a gazdasszonya mondott búcsuzáskor:
– Isten vele, de aztán találja meg az utat ide hozzám, ha valami baja
esik!
És abban a mindent eltakaró ködben csak egyre járták az eszét a
képtelennél képtelenebb gondolatok, melyeket az a szőnyeges küszöb, az a
fénymázos elegáns ajtó inspirált az örökösen szegényeshez szokott leány
fejében. Már elzüllöttnek és elpusztultnak érezte magát, olyannak, mint
a kin nem lehet segiteni többé, a miért ez idegen küszöb elé került.
Valósággal összerezzent, a mikor ebből az álomszerű tétovázásból,
kisérője durván felébresztette, megrázva a lány gyönge karját. Magdolna
nézte, kimeredt szemmel ezt a szürke arczú embert s ugy rémlett előtte,
mintha íme ez volna az első, a ki a szennybe akarja taszitani. De a
következő perczben már elmúlt, elmosódott mindaz, a mi még a mult
perczben létezve, egész bensőjét átaljárta. Halvány pir festette be az
arczát, mig zsebkendőjével megtörülte a szemeit, a homlokát és
mosolygott a saját félénkségén.
És minden ereje a lelkének teljességgel visszatért már akkor, a mikor
Ságiné elé került. A lakosztály fénye és elegancziája immár nem
kápráztatta, de jól esett szemének. És bensőjében kéjesen nyugtatta meg
az örvendezés, hogy ime vége van annak a nyomornak, mely a Terézváros
piszkos kövezetéhez kötötte, hogy meghalt, semmivé lett előtte a
terézvárosi leány-vásár és a terézvárosi anya-kórház.
A közvetitő-intézet inasa dicsérte a leányt:
– Nagyon becsületes leány, nagyságos asszonyom!
Nagyságos asszonynak nevezték Ságinét, pedig csak gabonakereskedőnek
volt a felesége. De gazdagok voltak s igy nagyságosak. És a kövér,
megdagadt keblű asszony, fürkésző szemmel seperte végig azt az előtte
álló sovány leányt, keresve rajta valami kifogásolni valót. Az ő mély,
férfias hangján kérdezte:
– Kit gyászol ön kisasszony?
Magdolna végig nézett magán s azt mondta:
– Senkit.
– Hát akkor miért jár egészen feketébe?
Nem tudott mit felelni, pedig a kisérő ugyancsak tuszkolta a
válaszadásra. Hát Magdolna válaszolt, megmondva az igazat:
– Mert más ruhám nincsen.
A kisérőnek nem tetszett a válasz. Haragosan sugta oda a leánynak:
– Milyen buta maga. Miért nem mondta, hogy meghalt az édesanyja!