XIV.

János testvér cellájában még éjfélkor is égett a petroleumlámpa.

A szobrász, a képrestaurátor és Lőrinc barát pörkölt mandulát

eszegettek és sűrűn hajtogatták a villányi vörössel töltött

kancsókat, a gondosan lefüggönyözött ablakok mögött.

--Hiába, pénz nélkül e siralomvölgyében semmit sem lehet

eligazítani--jegyezte meg szelíd dicsekvéssel a barát.

--Nekem már nincs szükségem ilyesmire--sóhajtott a

képrestaurátor.--Ha megvan a borocskám, jó pipadohányom,

burnótom, meleg csizmám, fűtött cellám, még a velencei

patriárkával sem cserélek. Örülök a freskóknak és temperáknak, a

nagy vásznaknak és miniatür elefántcsontoknak, s amint

javítgatom, tisztogatom azokat, sokkal inkább az enyémek, mint a

tulajdonosáé. Az enyém a gyönyörüség, másé a gond; az enyém a

siker, másé a verejték. Nekem nem kell a pénz; engem a jó Isten

etet, mint a nászutasok a Márk-téri galambokat. Én vagyok a

leggazdagabb ember a világon, mert jószágaimnak Assisi szent

Ferenc a tiszttartója.

A restaurátor arca furcsán vonaglott, mintha önmagát mosolyogta

volna ki gúnyos jókedvében. A szobrász csendesen szívta pipáját

és hálásan pillantgatott a kolduló barátra.

Amióta a háromezer koronás adóslevelet Lőrinc barát darabokra

tépte, azzal együtt elszakadt az utolsó kapcsolat is, mely Jánost

e cifra, szövevényes és hazugságokkal teljes világhoz láncolta.

Azóta mindig jókedvü volt és bizakodó. Sokat bolyongott az

erdőben és tenyerével emelte szájához a források vizét. Nézte,

hogy kél fel a nap s hogy húznak a darvak a mocsarak felett. Övig

merült a vízben, mint a pákászok, rákot és apró halakat fogván a

patakokban. Naphosszat figyelte, hogy köti kévébe a paraszt a

gabonát, hogy dobálja a szekérre, hogy csépeli ki a lelkét, hogy

rakja zsákokba és hogy viszi ökörvonta, nyikorgós szekéren a

malomba. A kovácsnál megpróbálta régi mesterségét. Mindenkit

bámulatba ejtett, amint ölébe kapta a mázsás üllőt és meghordozta

azt a mühely körül. Megpatkolta a zárda lovait s úgy csurgott

homlokáról a verejték, oly harsányan nevetett és oly vidám

mozdulatokkal dolgozott, mint a mámoros Hephaistos. Szakálla,

bajusza megnőtt és sörényes haja lobogott a szélben. Műtermét

majdnem elhanyagolta. Lelke a kovácsműhelyen keresztül, suhanc

ifjúságán túl, csecsemőkorába fiatalodott vissza, amely

szénakazal tetején, szérűskertben, tehénistállóban gyűjtötte az

első benyomásokat. Apjának, Pálnak, nagyapjának, Andrásnak és

azokon túl többi ősének temperamentuma újramegduzzadt a

véredényeiben s lassanként átitatta és egészen fölszívta a

férfikor hangulatait. Kilökte a szervezetéből és ezzel együtt

öntudatából is a bécsi, párisi, pesti életben rátapadt idegen és

ellenszenves festőanyagot. Két-három hónap alatt visszafejlődött

egyszerü, higgadt, közönyös, optimista paraszttá. Nap- és

földimádó lett és érezte a háziállatok sorsával való közösséget.

--Sohasem lázadoztam a sorsom ellen. Boldoggá tettek a

Hellmer-iskola ösztöndijai és a párisi Grand Prix örömére két

napig ittam a Montmartre csapszékeiben. Van Roosen bárónő

karjaiban sírtam a gyönyörűségtől és majd kiugrottam bőrömből,

amikor a zuglói-úti villát fölépítettem. A mindenségit neki,

micsoda fából faragott ember vagyok én, hogy csak örvendezni

tudok és semmin sem tudok elkeseredni? Balthazár barátom, Nóra,

Vékony Andrásné, ha most itt teremne valamelyikük, bizony Isten

megköszönném nekik, hogy idesegítettek a vizenyős gyüdi rétekre,

a klastrom csendjébe és a szerzetesek izletes asztalához.

--Ez azért van Domine spectabilis, mert rendben van az

emésztése--irigykedett fráter Lőrinc.--Csak volna az én

helyemben. Nekem olyan szúrások járják át a derekamat, hogy egy

ökör is elbőgné magát. A lábam ujjait kikezdte a köszvény és

keresztcsontomban, olyan szaggatások vannak, mintha kutyák

marcangolnák.

Lőrinc atya szaporán hörpentgetett a borából, sűrün hunyorgatott

vörös szemhéjjaival és mélabúsan sóhajtozott:

--Hja, hja, Domini spectabiles, könnyű önöknek az élet. De én

teherhordó szamara, igavonó barma vagyok a rendnek, céltáblája a

falusi élceknek, papgazdasszonyok gorombaságainak, cselédek

szemtelenségének, urak leereszkedésének, szolgák dölyfének,

ingyenélők irigykedésének. Meguntam ám az életemet, Domini

spectabiles.

--Nono--biztatta csendesen a szobrász és bort öntött a terciárius

kupájába.

--Bizony, bizony--fohászkodott amaz.--Én tizenkét éves korom óta

eszem Szent Ferenc kenyerét. Harangozó, ministráns gyerek,

szamárhajcsár, csizma-tisztító, szeméttakarító szerepében kezdtem

s csaknem harminc esztendő kellett ahhoz, hogy az Isten idáig

vigye föl a sorsomat, ahol mostan állok, Domini spectabiles.

Anyát, apát, gyermeket, testvért nem ismertem, csak a másét,

pedig család nélkül nem ér az élet semmit.

--No, no--dörmögött a szobrász.

--Tudja Isten, unom már ezt a klastromot.

--Csendes, kényelmes, nyugodt élet pedig--vélekedett amaz.

--Akárcsak a temetőben.

--Biztos menedék.

--Mint a sirhalom.

--Gondtalan kenyér.

--Mint az áristomban.

--No, no.

Mind a hárman sóhajtottak. Ittak. A barát szemei megtellettek

könnyel.

--Vallani akarok, Domini spectabiles.

--Mi baj van, Lőrinc?

--A négyezer koronáról.

--Magának gyűjtötte, úgy-e?--találta ki hirtelen a képjavító.

A vörös terciárius intett a fejével.

--Meg akartam házasodni--nyögte ki keservesen. --Nem élet ez a

barátélet. Én nem vagyok tudós pap, művész-orgonista, prédikátor,

hittérítő. Ego non sum vocatus. Én családot, feleséget, gyereket

szeretnék. Lám, Jézus Krisztus Urunknak is volt családja. Ácsok

voltak. Mária font a sarokban, József a szálfákat fürészelte, a

kis Jézus ott játszott a fürészporban. Erre vágyik az én lelkem,

uraim.

Kis időre elhallgattak. Csendben ropogtatták a pörkölt mandulát,

amely oly hatalmasan kivántatja az italt.

Fráter Félix egyszerre fölugrott, odábbrúgott egy készülő szobrot

és öklével az asztalra ütött.

--Mit tudtok ti az élet nyomorúságáról!--kiáltotta

hadonászva.--Az én szemeim előtt mindig egy tucat szunyog röpdös

s ne adj Isten, hogy hajnal előtt le tudnám hunyni a szememet.

Nem igaz az, amit előbb beszéltem. Nemcsak a velencei

pátriárkával, de egy utcasarki gesztenyeárussal is cserélnék, ha

csak egy jó órám volna naponként és egyetlenegyszer el tudnék

aludni, mint a barmok, naplemente után. Ha fekszem, futni

szeretnék, ha dolgozom, aludni jön kedvem, ha Raguzában vagyok,

Gyűdre vágyakozom, itt majd megbolondulok a tenger után való

epekedésben, ha asszonyt ölelek, utána majd megfojt a csömör, ha

templomban ülök, korcsmába kivánkozom, korcsmában felbőszít a

részegek fecsegése, évek óta mindig azzal fekszem, hogy éjjel

elvágja valaki a torkomat. Munkaközben félek, hogy leszakad

alattam az állvány, ha lenézek s mélybe, fölkavarodik a gyomrom,

ha hanyattfekve javítom a menyezet freskóit, úgy érzem, hogy

rámszakad a kupola. Néha megesküdnék rá, hogy tele van vízzel a

gyomrom, vérrel a tüdőm, röpködő, verekedő szunyoggal az agyam,

piócával a torkom, szeretném látni azt az embert, aki kibirja így

három hónapnál tovább! Biztos, hogy egyszer elvágom a nyakamat.

--Nincs rendben az emésztése, uram--vélekedett a barát.--Igyék

minden reggel ezerjófű teát, evés előtt kortyogtatva, közben egy

rózsafüzér tizedet mondva el félhangosan.

--Fráter Félix közönséges nyavalyás, neuraszténiás ember, hangyák

mászkálnak az agyában, ha valaki családi örömökről suttog a

fülébe--gondolta magában sajnálkozással a szobrász.

--No, no,--csendesítette az izgatott képírót--mindnyájunknak

megvan a maga nyavalyája.

Fráter Félix lecsendesedett, de gúnyosan és megvetőleg nevetett.

--Mit tudtok ti az élet nyomorúságáról?

És fenhéjázó arccal nézett körül, mintha szeretné látni azt az

elbizakodott fickót, aki versenyre mer vele kiállani rejtett

bánatokban és titkos gyötrelmek terén.

Aztán újra ittak, frissen megtömték pipájukat és lábukat

rázogatták zavarukban. Lőrinc végül nekibátorodott:

--Szeretnék egy vityillót valahol Mohácson, a Duna partján, az

udvaron öreg terebélyes diófát, amelyről ősszel gyerek veri le

hosszú póznával a gyümölcsöt. Legyen ott egy erős, egészséges,

gömbölyű vállu aszszony, térdig feltűrve a szoknyája, ahogy a

malacoknak korpás moslékot visz csöpögő dézsában. Mellette

tipegjen egy vöröshaju kölyök, gömbölyű és ólábu, mint az apja,

nagyobbacska leány, teringettét, hadd jöjjenek a gyerekek, mint

az orgonasípok, az egyiket hívják nagyapámról Péternek, a másikat

apámról ...

-- ... Pálnak, a harmadikat anyámról Klementinának, a negyediket

az asszonyról Nórának--folytatta önfeledten a szobrász és mámoros

szemeivel a pipa füstjén keresztül látta a dunaparti fehér

ateliert, a tyukokat, ahogy a szemétben kapirgálnak és az Odyssea

nimfáit, Kalipszot, Kirkét, Pénelopét, ahogy kigömbölyödnek és

kilépnek a nagy hasáb márványtömegekből. A barát nagyot nézett és

megrázta a fejét.

--Nem, a kislányt Zsuzsinak hívnák majd az édesanyja után. Mert

Zsuzsannának hívják az özvegy asszonyt, két gyermekkel. Az ura

korcsmáros volt az istenadta. Én is korcsmát nyitottam volna, ha

...

--Ha oda nem adta volna a négyezer koronát a végrehajtónak.

Mind a hárman elhallgattak. A szobrász azt gondolta, hogy lám

milyen egyformák a parasztok. Mind házat akar malacokkal és

feleséget gyerekhaddal. Fráter Félix egy raguzai ostéria

pincérlányára gondolt, aki olyan szép volt, mint Leonardo da

Vinci édesanyja, Katarina. Minden paraszt összetalálkozik a

vágyak délibábos országútján. Különbség csak annyi, hogy az egyik

innen van, a másik már túlesett a kiábránduláson. A vörös barát

arcán végigpergett az elérzékenyedés és alkoholmámor könnye.

--Most kezdhetem elölről Domine spectabilis. A gyerekek kedvéért.

És késő éjszakáig beszélgettek a gyermekekről, akik sohasem

fognak megszületni.

*

Másnap Fráter Félix, a képrestaurátor nem jelent meg a

refektóriumban. Hiába várták ebédre, vacsorára, éjjeli nyugovóra.

Harmadnap Lőrinc megtalálta azt a fuvarost, aki a festőt Eszékre

vitte a vasuti állomásra.

--Elinalt a piktor,--hiresztelte a barát--mintha rájött volna a

bolondóra, úgy hajkurászott a faluban valakit, aki elszállítsa a

hazája felé. Útközben azt mondta a fuvarosnak, hogy siet haza

Raguzába, mert vasárnap lesz az esküvője. Valószínűleg

megbolondult szegény a festék, tojássárga, terpentin, firneisz,

kőpor és petroleum szagától.

Bonaventura atya föltette magában, hogy imáiban meg fog emlékezni

meghibbant agyu testvéréről. Páter Anzelmus ebéd alatt a

refektóriumban kemény beszédet mondott a Sátán hatalmáról, amely

néha kiragad egyet-egyet az Úr jámbor nyájából és vad

rengetegekbe, ingoványos mocsarakra űzi.

Fráter Lőrinc, miután behozta a falu ajándékait, a tojást,

csirkét és malacokat, este besompolygott a szobrász cellájába.

--Ne higyje ám Domine spectalbilis, hogy megbolondult volna a

piktor, öregségünkre meleg fészket építeni, asszonnyal,

gyerekkel, unokával játszadozni s ha már nem élhetünk örökké, az

ő kezüket fogva várni a halál barátságos közeledését ... nem

bolondság az, Domine spectabilis.