XIII.

Julius végén megérkezett a gyüdi zárdába a bírósági irás, amely

Dömötör János szobrászon a háromezer korona tőke és járulékai

felöl kereskedett. Végrehajtóval, foglalással, árveréssel

fenyegetőzött a törvény. Kolduló barátok kolostorában végrehajtó:

ez több volt, mint kellemetlenség. Erre példa nem volt a zárda

évszázados történetében. A szerzetesek szíve megreszketett, mint

nagy istencsapások idején. A katasztrófa okozójára magiszterek,

kusztoszok, fráterek, kukták, ministránsok, kolduló terciáriusok

oly megdöbbenéssel és félelemmel néztek, mint egy rablógyilkosra.

Banaventura atya összehívta a rend tagjait, még Lőrinc frátert is

odaültette a refektórium hosszú asztalának végére, hogy bölcs

körültekintéssel megbeszéljék a teendőket. A gvárdián magával

hozta Assisi szent Ferenc regula primitiváját, amelyet III. Ince

pápa 1210-ben megerősített. Ebből felolvasta az első fejezetet,

amely az engedelmességről, szegénységről és szüzességről szólott.

Rámutatott a negyedik fejezetre, amely megtiltja, hogy a rend

tagjai pénzt fogadjanak el; figyelmeztetett a hatodikra, amely a

magántulajdontól tiltja el a szerzeteseket, s fölolvasta a

tizenegyediket, amely a világi személyekkel való érintkezést

szabályozza. Mindezeket egybevetve, megkérdezte az atyákat, mi a

véleményük a háromezer koronáról és járulékairól.

Anzelmus atya sötét szeméből villámokat szórva a körülülőkre,

menydörgő hangon mutatott arra, hogy János testvérnek oly világi

kötelezettségei vannak, amelyekkel ellentétbe jön a szent

szegénység elveivel. El kell dönteni, vájjon az általa készített

kegyszerek, szobrok, olvasók, fafaragványok, feszületek a rend

közös tulajdonát, a templom berendezését, avagy a művész egyéni

sajátját teszik-e? Nézete szerint Dömötör Jánosnak attól a

pillanattól kezdve, ahogy a rendház küszöbét átlépte, semmiféle

tulajdona nem lehetett, az általa alkotott tárgyak a Szent Lélek

birtokába mentek át, következésképpen neki magának semmije sincs,

amire világi hatóságok rátehetnék a kezüket.

A bírósági felszólításnak ennélfogva ellenállunk,--menydörögte a

prédikátor--szent javaink összegéből egy porszemet sem fogunk

kiszolgáltatni a profánoknak.

--Ellenállunk!--kiáltották kórusban a magiszterek, akik

megszokták Anzelmus atya szavait úgy fogadni, mint az isteni

kinyilatkoztatást.

A gvárdián azonban szelíden megjegyezte:

--Igaz ugyan, hogy rendünk szent Ferenc Testamentumának

szellemében irtózik minden világi vagyon, pénz és érme, váltó,

értékpapiros és adóslevél kezelésétől. Adót nem fizet, minthogy

nem is szed adót hiveitől és jobbágyaitól. De nem tagadható, hogy

szarvasmarhánk, teherhordó szamarunk, igáslovunk, juhnyájunk és

kecskecsordánk van, és a sajtot, túrót, vajat pénzért árulja

Lőrinc testvérünk, nem is szólva veteményeskertünk, borunk és

dohányunk, ökreink és sertéseink áráról, amelyet készpénzben

fizet a korcsmáros, a hentes, a kofa. Olvasóink és kegyszereink

ellenébe gyakorta veszünk el ércpénzt és váltóbankót, mert mi is

pénzzel fizetünk a szabónak, aki reverendánkat, a bocskorosnak,

aki saruinkat, és a gyolcsos tótnak, aki vászoningeinket

szállítja. Itt tehát összezilálta az élet a szabályokat és

figyelmeztetlek benneteket, testvéreim az Úrban, hogy már

1230-ban kénytelen volt IX. Gergely pápa elismerni, hogy a szent

alapító intenciói az előírt szegénység körül gyakorlatilag

keresztülvihetetlenek.

--Úgy van, keresztülvihetetlenek--bólintgattak megkönnyebbülten

a magiszterek, akik eszükben tartván a szabályzatnak az

engedelmességről szóló nyolcadik fejezetét, megadták magukat a

gvárdián tekintélyének.

--Ellenemondok!--ugrott föl megbotránkozva és szent

fölgerjedéssel a vikárius.--Ellenemondok a dekrétum ily

értelmezésének. Hivatkozom V. Kelemen Exivi de Paradiso kezdetű

zsinati határozatára, amely világosan kijelenti, hogy a rend maga

sem bírhat vagyonnal, származott légyen az akár a tagok önkéntes

adományozásából is. Az adományok sem válnak az ő tulajdonává,

hanem a római egyház és a pápa rendelkezik azok fölött. A rendet

legföljebb a használat joga illeti meg, az is csak az usus arctus

alapján.

--Úgy van, így írta V. Kelemen--zúgta rá visszhangosan az egész

refektórium, mert megszokta, hogy ebéd alatt a prédikátor szavait

az álmosan emésztő testvérek ajkain ismételje.

--Ha kedves testvérem V. Kelemenre hivatkozik, én is az ő

dekrétumával védem a magam igazságát --válaszolt halkan a

gvárdián.--V. Kelemen mondja, hogy a kisebb testvérek nem

kötelezhetők a szent írásban ajánlott szerzetesi fogadalmakra,

hanem csak az engedelmesség, szüzesség és szegénység hármas

önfeláldozására, de még ezeket sem szabad nude et absolute

értelmezni. Nagyon csodálnám, ha ezek után Anzelmus testvérünk,

akiben a meggyőződés heve néha túlmegy a tekintélyek tiszteletén,

megnyugvást nem találna abban, hogy némely világi dolgokat a

békesség kedvéért szeretnék elintézni. Mert jegyezzétek meg

magatoknak az apostol szavait: egy lat békesség többet ér egy

mázsa igazságnál.

--Egy lat békesség egy mázsa igazságnál--lelkendezett a

szerzetesek kórusa és mindenki örült, hogy a gvárdián eszes

diplomáciája megoldja a legkínosabb problémákat is.--Halljuk

Bonaventura atya indítványát!

--Az én véleményem szerint kiadjuk a kész szobrászmunkákat s ha

ennek értéke netalántán fedezi János testvérünk adósságát,

bízvást lezárhatjuk e kellemetlen ügy aktáit.

--Felebbezek a provinciális miniszterhez,--heveskedett a

prédikátor.--A templom és a zárda falai közül nem engedek

egyetlen porszemet sem kiadatni, hacsak nem az üdvözülés, a

megtisztulás, az enyhület és áldozat tulvilági céljaira.

--Nem engedjük, nem engedjük--harsant fel a magisterek ajkán a

tiltakozás, tudván azt, hogy a hitterjesztő vikárius nagy becsben

áll a provinciális miniszter előtt.

Anzelmus atya diadalmasan dörögte oda:

--Egyebekben pedig indítványozom, tiltsuk meg János

testvérünknek, hogy a zárda falain belül tartózkodjék, nehogy

végeszakadatlan összeütközéseknek és botrányoknak legyen

okozójává.

Ekkor az asztal végén felállott fráter Lőrinc és mosolygós,

kövér, piros-pozsgás arcát jámborul a gvárdián felé fordította.

--Beszélj fiam, Lőrinc--bátorította szeretetteljesen a

gvárdián.--Az Isten néha az együgyűek száján át jelenti ki az ő

szent akaratát.

Lőrinc nem értett a Testamentumhoz, pápai dekrétumhoz, zsinatok

határozataihoz; világi dolgokban azonban jártas volt, mint elődei

a középkorban, akik vásáros napokon ügyes-bajos kereskedők között

mérték az igazságot; akik értettek az üzleti könyvek vezetéséhez,

a pénzérmek megméréséhez, a súlyok, mértékek hitelesítéséhez, az

árak, költségek, bérek, vámok és dézsmák kiszámításához. Kalmárok

voltak biz egykor a jámbor szerzetesek, felosztván maguk közt

szép rendben az isteni és emberi dolgokat: Mária és Márta

szerepét az Úr szolgálatában. Lőrinc fráter a Mártáét

választotta. Nem szólt bele a gvárdián és vikárius magasan

szárnyaló vitájába, ehelyett terrakottaszinű kámzsája mély redői

közül kihúzott négy darab gondosan összehajtott ezres bankjegyet

és szépen kiterítette maga elé a refektórium asztalára.

--Ime a pénz,--szólt mosolyogva, mint egy ártatlan gonosztevő,

aki nem ismeri a bűn nagyságát, amelyet elkövetett.

A szerzetesatyák arca elfehéredett és ajkuk reszketve mormogta az

ördögüző imádságokat.

--Istentagadó, pogány és vámos!--kiáltott felháborodva a

prédikátor vikárius.--Honnan vetted tömérdek kincset, elvetemült

lator?

--A konyhakertből--felelt együgyűen a fráter. --Tíz esztendő

alatt krajcárokból gyűjtögettem.

--A templom perselyébe kellett volna tenned--szólt rá szelíden a

gvárdián.

--Jó helyre jut ez így is--felelte egyszerűen a

terciárius.--Fráter Félix, aki az antikváriusok, kegyszer-árusok

és műkereskedők üzleteit csak úgy ismeri, mint én a gyűdi

hetivásárokat, azt mondja, hogy máris kapnánk negyvenezer koronát

a Dömötör-féle szobrocskákból, amelyek házunk és templomunk

kincstárát gyarapítják. Én tehát kiváltom a Domine spectabilis

adósleveleit és a többit a Szent Lélek sugallta bölcseségtekre

bízom.

Lőrinc fráter gyorsan elhagyta a termet, hogy valaki vissza ne

téríthesse szándékától. Elszaladt a végrehajtóhoz és kiváltotta

az adósleveleket.

A penitenciárius tizennégy napi bőjttel sújtotta Lőrincet, amiért

megszegte a szegénység fogadalmát. Anzelmus atya, aki dogmatikus

és rettenthetetlen a nagy Assisi hagyományainak tiszteletében,

nem volt engesztelhetetlen és irgalmasság nélkül való az együgyű

vétkezőkkel szemben.

A gvárdián pedig maga köré gyűjtvén alattvalóit, felment a

szobrász cellájába, amely tágas és világos volt, mint egy

atelier. Sorbaállíttatta a szobrász munkáit, a művészettől és

szentségtől szerafikus szépségben ragyogó műtárgyakat és

egyenként megtekintvén, megsímogatván és becézgetvén azokat,

magasztalta a Szentlelket, aki kiválasztott kedvenceinek értelme,

képzelete s dolgos, ügyes ujjai által megnyilatkozni méltóztatik.

És hangosan dicsérte Jánost és Isten további szeretetébe

ajánlotta őt és művészetét.

Magában pedig így gondolkodott:

--Hogy pedig mindez megmaradt az Isten szolgálatára, a hívek

épülésére, a bűnbánók és vezeklők elragadtatására itt e szentelt

falak között, voltaképpen annak az együgyű szakácsnak, a tudatlan

és parasztos Lőrinc fráternek köszönhetjük. Ha ő nem teszi félre

a saláta, ugorka, zöldbab és ribiszke árát, istentelen kufárok

hordják szét e kincseket, a rend elveszti büszkeségét, a művész

elhagyja azilumát, visszamegy a profán élet csábításai közé és

pénzért kényteleníttetvén dolgozni, valószinüleg mezitelen nőket

és szerelemtől dühöngő fajtalan férfiak testét ábrázolja. Lőrinc

fráter bűne mintha a Gondviselés kikutathatatlan akaratának

állott volna szolgálatában. A bűn vesszeje, lám, néha erényt

virágzik és az erény fáján megterem a bűn gyümölcse. Ki tudja, mi

a különbség erény és bűn között, az isteni előrelátás és kegyelem

magas nézőpontjáról?

Ezeket a gondolatokat jónak látta elhallgatni a testvérek előtt,

akik csodálkozástól kimeredt szemmel bámulták a Lőrinc fráter

konyhakertjéből kivirágzott Madonnákat, Benignákat, szenteket és

szeráfokat.