XV.

Ettől kezdve mindenben rosszra fordult Dömötör körül az élet.

Hiába volt ő maga elégedett és jókedvű, hiába fogta meg újból a

mintázófa, véső és kalapács nyelét, hiába faragta a zárda számára

a leggyönyörűbb Madonnákat, napról-napra sötétebb lett a páterek

hangulata. Az ujságok komoly veszedelmeket jósoltak. A királyok

és országló hatalmasságok, miniszterek és követek között

megbomlott a barátság. A nemzetek egymás ellen fenekedtek. Az

Isten békéje, amely a jólét, nyugalom, kényelem és nyájas

egyetértés áldásaihoz szoktatta az embereket, több évtizedes

jámbor uralkodás után meginogni látszott. Eleinte merényletekről

szóltak a hirek. Aztán keményhangu levélváltásokat jelentettek:

császárok és miniszterek haragos fenyegetéseit. Végül behivták a

rezervistákat. A népek megmozdultak, mint megháborodott

sündisznók és felborzolták szuronyos hátukat. A püspök ráirt a

szerzetesekre, hogy a templomban dicsőitsék a háborut és

buzdítsák a híveket: ragadjanak fegyvert a haza védelmére. A

parasztok káromkodtak, szidták az ellenséget, fiaikat szekéren

vitték a városba, nagyokat ittak, éltették a királyt és megverték

az asszonyt, aki siratta a magzatát. Később hire jött az első

puskalövésnek. A Duna és a Dráva partján kezdődött el a háboru.

Páter Bonaventura még többet imádkozott, mint azelőtt.

A vikárius dörgő hangon hirdette a szószékről, hogy mindez azért

van, mert az emberiség elfordult isteni Atyjától és a fényűző,

tobzódó, bujálkodó, felfuvalkodott és lázadozó Sátán szolgálatába

állott. Öldöklést, pusztulást, dögvészt és földrengést jósolt és

még az eddigieknél is keményebb penitenciát rótt a vezeklőkre. Ám

a fiatalokat ő is harcba küldte, hivatkozván az Assisi példájára,

aki ifjú korában maga is kardot rántott és vitézül harcolt hazája

védelmében.

Lőrinc testvér azt ajánlotta, hogy töltsék meg a magtárakat, az

éléskamrát, a pincét és a padlásokat.

--Háborúra éhség és nyomorúság következik és nem árt ha

aranypénzt gyüjtünk a szegények kincstárában.

Dömötör János szomoruan állapította meg, hogy semmisem sikerül az

embernek ezen a nyomorult világon. Milyen szép lett volna

időtlen-időkig csendben, békességben farigcsálni körtefa

Madonnáit--s lám most összezavarodott, sarkából kifordult,

tótágast áll, dühöng és tajtékzik körülötte minden és egész nap

síró-rívó asszonyokat, hencegő rekrutákat, részeg huszárokat,

káromkodó sebesülteket és jajveszékelő menekülteket kell

hallgatnia.

A háború nagy ujjongással, síppal, dobbal, zeneszóval kezdődött,

de csakhammar belefúlt az ijedtség és eszeveszett rémület

túlzásaiba. A sebesültek elmondták, hogy az ellenség tizszeres

nagy túlerővel támad; temérdek ágyuja okádja a halált és égő,

kénköves tűzeső irtja a hadsorokat. A vad rác hordák semmiféle

emberi és isteni törvényt nem respektálnak. A foglyoknak

lenyúzzák a bőrét, tűzzel-vassal sütögetik, megcsonkítva fára

akasztják, darabokra vagdalják, vagy elevenen eltemetik őket.

Hiába irtak az ujságok győzelmektől mámoros büszke cikkeket, a

menekültek vesztes; csatákról, vérbefojtott támadásokról,

emberevő fenevadakról és felperzselt falvakról beszéltek. A

népeket, akiket nem győznek felkoncolni, rabszíjra füzik,

teherhordó baromnak használják, messze zord hegyek, járhatatlan

rengetegek belsejébe hurcolják.

Az egész falu reszketett, álmatlan éjszakákon körmeneteket jártak

a fiaikat sirató anyák, az özvegyen maradt menyecskék és apátlan,

csavargókká vált gyenge gyermekek. A kolostorban kórházat

állítottak fel, a barátok kötözték, kenték, mosogatták a

megcsonkult katonákat; a gvárdiánnak az ezredorvos parancsolt,

Lőrincnek a manipuláns őrmester és Dömötör János a szamarak

hajcsárává lett, serényen szállítván a vizet az égő ínyű, beteg

katonáknak.

János szívéből még ez sem tudta kiűzni az egykedvűséget és

nyájasságot. Szokása szerint csak az első pillanatban érzett némi

bosszankodást; hamarosan rájött, hogy egyre megy, mi történik az

ember körül, egyedül az lévén fontos, hogy mindenben megtaláljuk

lelkünk igénytelen szórakozását.

--Lám, rosszabbul is történhetett volna. Például jöhetett volna a

háború egy évtizeddel előbb. Bevonultam volna, éheztem, fáztam,

dideregtem, verejtékeztem volna a halál szolgálatában. Srapnel

roncsolja szét jobb karomat és soha többé nem nyúlhatok

agyagmodelljeimhez és mintázó-szerszámaimhoz.

Erre a gondolatra összerázkódott. Mert szerette ugyan a hazáját s

gyülölte az ellenségét, de nem tartotta szükségesnek, hogy önmaga

előtt eltagadja félelmét a testi fájdalmaktól, az

elnyomorodástól, a tehetetlenségtől és a haláltól. Utálta a vért

és a szenvedést, mert nagyon egészséges volt a szíve, husa,

idegrendszere. Semmi szépet nem talált a szenvedésben, mert

bőségesen és egyszerűen tudta élvezni az örömöket. Sajnálta volna

itthagyni a pipáját, boroskancsóját és Lőrinc testvér pompás

mártásait. Őszintén megvallotta: nagyon kiváncsi arra, hogyan

végződik ez a háború. Arra is kiváncsi volt--és nem

titkolta--milyen lesz a termés jövő esztendőre. Egy éppen most

megkezdett domborművét is nagyon szeretné befejezni. Az újságot

is jobban megszokta, mint valaha. Néhány könyv is eszébe jutott,

amelyeket feltétlenül ki kellene még olvasnia. Sőt--de már erre

maga is megdöbbent--kezdte belátni, hogy igaza van Lőrinc fráter

egyszerű eszejárásának. Nem kell éppen holtig ittmaradni a

zárdában s ha egyszer éppen kedve kerekedik, szépen elbúcsuzik a

gvárdiántól, kényelmesen leutazik Olaszországba és ujból alaposan

megnézi Donatello Dávidját, János apostol felségesen jámbor

képmását, Michelangelo Mózesét és Ghiberti firenzei lovasszobrát.

A háborút tehát szépen kivárja itt az Istentől védett vastag,

hűvös falak között. Aztán majd újra belenéz a meleg, aranyos,

illatos Élet szivárványos szemébe.

És esténkint az ő gladiátori teste izomzatán, oroszláni

idegrendszerének acélos szövedékén keresztül a nyugalom és derű,

jólét és boldog reménykedés, édes biztonság érzése zsibbadt s úgy

hajtotta le fejét báránybőr bundájára, mint a gyermek az ő

édesanyja ölébe.

*

Történt azonban egy szép napon, hogy halkan gördülő, nehéz fekete

hintó állott meg a zárda kapujában s egy lefátyolozott, előkelő

hölgy kért bebocsáttatást. Van Roosen bárónő volt, a szobrász

felesége.

Dömötör János egész testében pokoli félelmeket érzett.

Asszony-ember nem tehette lábát a kolostorba, tehát János a

templom előtt, lombjukat hullató öreg hársfák alatt beszélgetett

a feleségével. Van Roosen Herta megfogta a kezét és a szobrászt

maga mellé ültette egy kőpadra, melyet simára és fényesre

koptattak a zarándokok.

--János, a Boldogságos Szűzre esküszöm, nem tudok élni a te

szerelmed nélkül. Elég volt a dacos, önkínzó és kegyetlen

árvaságból nekem is és úgy hiszem, te neked is, János. Tudd meg,

hogy jobban, szebben, tisztábban szeretlek, mint valaha.

Elfelejtettem mindent, amit vétkeztél ellenem és csak arra

emlékszem, hogy milyen tökéletes és elragadó boldogságot adtál.

Ime, letérdelek előtted és imádkozom hozzád. Te voltál az első,

akit szerettem, aki megtanított a szerelem édességére és te vagy

az utolsó férfi, akit kívánok, akiért szenvedni és meghalni is

tudnék. Irtózom attól a gondolattól, hogy más férfi érintse a

testemet, de a te szerelmedben elmerülni: ez ma is egyetlen

illuziója életemnek. Azt nem mondom, hogy csak a tied voltam,

János. Te a második férjem vagy s az embernek kötelességei is

vannak. De arra esküszöm, hogy úgy, mint a tied, senkié sem

voltam. Ebben te voltál az első és az utolsó. Ez az, amiért te

nekem testileg is egyetlen vagy az életemben. Boldog vagyok, hogy

ezt neked tartogathattam. Az egész lelkem a tiéd, s amikor te

mindent elvettél tőlem, én mégis a tiéd maradtam egészen. Te nem

vagy az enyém, azt tudom. Arról volt szó, hogy válassz és te nem

engem választottál. Én senkié sem vagyok, csak a tied. Én is

választottam és téged választottalak. Te rendelkezhetsz velem,

mint a tulajdonoddal. Mindenkit megérdemelsz, mert én szeretni

tudtalak és csak téged tudtalak szeretni és sohasem tudlak nem

szeretni, drága szerelmem.

Van Roosen bárónő még szebb volt, mint valaha. A délutáni

napsugár aranyos fürdőjében átlátszó bőre úgy ragyogott, mint a

pároszi márvány. Nagy kék szeméből egy alexandriai hetéra

csábítása lövelt, s ahogy belenézett János szemébe, hátborzongató

intimitások kéjére emlékeztette őt. Mindenki beleszédült volna

ebbe a felséges, gyönyörű kéregetőbe.

János ijedten védekezett.

--Jobb így, kedves Herta. Nyugodjék bele, aszszonyom. Ápolja ön

is a sebesülteket, állitson fel kórházat és szolgálja az Istent

és a szenvedőket.

--Nem, János!--fakadt ki az asszony.--Nekem elég volt a magam

szenvedéseiből. Vissza akarok menni Hollandiába. Itt van az

útlevelünk. A tenger partján, Scheveningen mellett, a kastély

északi szárnyán hatalmas atelier vár rád, melynek ablakain

keresztül a szelid vizre látni, lomha szürke folyam torkolatával,

a mocsaras deltával, Ruisdael cölöpzetével. Az ablakon néha

beszól a szélvihar, amint vöröses hullámokat és opálos fényű

tajtékot csap a fekete cölöpökhöz. A házad körül erdő van, amely

felfogja a viharok erejét és megköti az ibolyaszín visszfényü

agyagos talajt, A parkban kis kerti házikók várják délutáni

álmodozásainkat, ahol szeretni fogjuk egymást, miközben az egész

világ vonaglik, szenved, vért izzad és átkozódik. Tudom, szereted

a szelid tekintetü teheneket, amelyek modellt állottak

Hobbémának, Van Ostadenak, Teniersnek; szép kis istállót

épittettem a major végén fayence kövezettel és parkett

gyalogjáróval. A teteje piros, a homlokzata fehér és rózsaszínre

égetett porcellán és csillog a szürke, nedves levegőben. Gyere,

János, a Rembrandtok és Van Eyckek hazájába, Quentin Massys

kékszemü, ábrándos leányai közé, akikhez én is tartozom.

Hatalmas, mennyei szépségü szobrokat fogsz mintázni és nem

törődsz a háboruval, mint Leonardo da Vinci, mikor a Sforzát

megmintázta. Te vagy a legnagyobb művésze a századnak, azt

akarom, hogy legboldogabb férfia is te légy a korodnak. Nem

szeretsz, János?

--Madame, nekem elég volt a szerelemből.

Van Roosen bárónő megesküdött, hogy addig el nem hagyja kocsiját,

amig János nem tér meg az ő karjai közé.

--Mi lesz a szobraiddal, amelyeket még meg nem alkottál, amelyek

még agyad lángoló lelkesedésében, szíved forró ellágyulásában,

álmaid vizióiban élnek? Ha engem nem szeretsz, szeresd a

művészetet, a dicsőséget, az égi mámort, amelyet az alkotás ad

neked.

--Elég volt, Madame, a művészetből is.

--Itt nyomoruság, zaklatás, betegség, éhség, dühöngés vár reád.

Itt elpusztul minden, csavargó léssz egy koldus-országban és

mindenki elfelejt, a nevedet betemeti a szégyen, a vér és a

szegénység iszapja.

--Jó itt, a szerzetesek között.

--Erővel foglak kényszeríteni. Botrányt csapok, belopódzom a

kolostorba és bebujok az ágyadba.

--Zárva van a cellám, asszonyom.

--Az ajtód elé fekszem és tizenkét katona nem tud elhurcolni a

szobád küszöbéről.

Van Roosen bárónő odadobta magát a szobrász mellére és őrjöngve

csókolta a nyakát.

--A boldogság, a csend, a fény, az emberek hódolata, a történelem

minden dicsősége várakozik rád az oldalamon, ha jössz.

--És ha nem megyek?--kérdezte megrökönyödve a szobrász.

--Akkor megölöm magamat itt a zárda kapujában.

Dömötör ismerte az ő feleségét. Tudta, hogy ez az asszony nem

tágít az ő akaratából.

--Igy lett a feleségem,--tünődött megszeppenve --így hagyott el

engem és így fog meg másodszor is, ha nem leszek ravasz és

óvatos. Erővel nem birok vele, itt furfangra van szükség, a

teremtésit, máskép örökre elvesztem.

Gondolkozott egy kicsit, aztán sóhajtva megszólalt.

--Legyen, ahogy akarja, asszonyom.

A bárónő szeméből kicsordult a könny.

--Szeretsz?

--Szeretlek.

--Jösz velem?

--Megyek.

--Most?

--Holnap, hajnalban Madame.

--Miért nem e pillanatban?