XII.

Frater Félix egy ragyogó délelőtt az apsis színes ablaküvegein

átszűrődő napfényben, az oltár fölött lebegő Atyaisten

vakolatsebeit gyógyítgatván, kérdéssel fordult a szobrászhoz:

--Mit szól Carissime ehhez a hitvány másoláshoz? Kedvem volna,

hogy levakarjam az egészet és olyan Giottot kanyarítsak helyébe,

amelytől elállna a gvardián lélekzete.

--Én azt hiszem, hogy a régi mesterek iránt tartozó tisztelet

okából ...

--Eh mit, tisztelet,--vágott közbe az indulatos raguzai--itt nem

kegyeletről, hanem művészetről van szó, barátom.

--Azt akartam mondani,--fejezte be János--hogy a restaurátor csak

a falrepedések betömésére, a vakolat megerősítésére, a

festékréteg megragasztására, szóval a status quo konzerválására

vállalkozzék.

Frater Félix apró, hegyes orrú, kutató szemű, lobogó szürke hajú,

száraz, feketebőrü, csontos, inas öreg legény volt, aki jámbor és

aszketikus szenteket, mennyei tisztaságú Madonnákat, gyermekded

angyalkákat tudott festeni, mint Fra Angelico, de éppen úgy

szerette a bort, a dalt, a csavargószabadságot és az asszony

csókját, mint másik nagy elődje, Fra Filippo Lippi. Jóbarátságban

volt a művészetekkel, pajtáskodott és komázott velük. A régi

mesterek remekművei nem keltettek benne szent elragadtatást, mert

úgy tekintette azokat, mint az orvos a betegeit. Semmi

tiszteletet nem érzett a nagyok iránt, mint ahogy a vadember is

megveri a fetisét, ha pórul járt a vadászatokon; a harangozó

lehordja szent Antalt, ha nem vezeti nyomára elveszett

dugóhúzójának. Ismervén a régi képek törékeny anyagát, a régi

művészek naiv receptjeit, már azt hitte, hogy fölöttük áll, vagy

legalább is képviseli és helyettesíteni tudja őket. Szentül

hitte, hogy újra tudná festeni a kontinens összes múzeumait és

most dühbe jött, hogy János oly mély kegyelettel emlegeti a

régieket.

--Ha tudná Carissime, hogy mily könnyű keresztül látni a

nagymesterek boszorkányosan ügyes, de sablonos

szemfényvesztésein, ha ismerné Vasari, Ghiberti, Leonardo da

Vinci receptjeit, akkor megengedné nekem, hogy olyan antik

képeket gyártsak, amelyekről csak az idő patinája hiányzik, hogy

tökéletesebbek legyenek az eredetieknél.

--Csak nem?--kérdezte megrökönyödve a szobrász.

Frater Félix, nem törődve a szent hely mennyei csendjével és

áhítatával, dörgő hangon magyarázta tovább:

--Teophilus Presbyter megírta, hogy miképpen kell az

üvegfestmények zafirkék, zöld, fehér és biborszinű diszítményeit

elhelyezni. A szélekre pedig--mondá--rajzolj köröket és indákat

és azokba virágokat és leveleket oly módon, ahogy a festett

betüket diszítik.

--Eh, ez gyerekes fecsegése a kezdetleges, dadogó, tapogatódzó,

középkori barátművészetnek--vetette oda János ingerülten.

--Gyerekes, dadogó, kezdetleges tapogatódzás? Jó. Mondok

nagyobbat. Dürer Albertnek is van receptje az emberi test

arányairól. Vegyük először a fejet, milyen sajátságos

gömbölyüsége van, aztán a többi részeket, az arcot, orrot,

szemeket, szájat, ki- és behajlásaikkal ...

--Dürer Albert tudákos német pedagógus.

--Gondolja? Hát azt tudja-e Carissime, hogy miképpen ábrázolunk

valakit, aki több személy társaságában beszél? Hallgasson ide. Ha

rábeszélésről van szó és az illető különböző okok alapján

bizonyít valamit, fogja meg jobbkezének ujjaival a balkéz egy

ujját, behajlítván a két legkisebb ujat és forduljon elszánt

arccal, beszélést feltüntető kissé nyilt szájjal a nép felé. A

nép a szónok arcába tekint, bámulatot kifejező taglejtéssel.

--Hát ezt meg hogy találta ki, ha szabad megkérdeznem?

--Nem én találtam ki, hanem Leonardo da Vinci

írta--méltatlankodott a fráter és az Atyaúristen feje és válla

közé nagy csomó ultramarint sülyesztett a vakolatba.--Látja, mily

könnyű dolog egy Leonardo-képet előállítani. A hallgatók

bámulatot kifejező arccal a szónok felé tekintenek. Igy állunk

Carissime a legnagyobb festői lángelmével. Balkezembe fogom a

recepteket a világítás megválasztásáról, a test tagjainak

arányairól, a szinek keveréséről, a szem tizféle szerepéről, egy

ütközet ábrázolásáról és jobb kezembe kapván az ecsetet, újra

megfestem az Anghiarii csatát, amelynek, sajnos, elpusztult a

kartonja. Ha akarom.

A szobrász lassan lemászott az emelvény gerendáin a templom

márvány padozatára. Megállt a keresztelő kút előtt, amelyen a

Jordán fölött összecsődült népnek a nagy Előhirnök kínálta a

megtisztulás cseppjeit. A hatalmas Keresztelő gladiatori teste

magasan kidomborodott a relief síkjából. Bozontos feje a nép felé

fordult és ujjaival görcsösen mutatott az égre. Körülötte kutyák

ugattak és bárányok bégettek. A nép szájtátva bámult.

János a művészet isteni értelméről és az emberek pokoli

ostobaságáról gondolkozott. Eszébe jutott Piacella Garibaldi és

az ő aestopsichofizikája, a tér képzete és kifejezése a

jelenségben. És összevetette azzal a tanítással, mint kellene az

Anghiarii csatát újra megfesteni a Leonardo-féle receptek

alapján. Mily hiú és haszontalan szavak! Mily eltérő és

ellenséges felfogások, módszerek, elméletek és célok. Csak

feneketlen sivárságukban és terméketlenségükben hasonlatosak,

vagyis abban, hogy egyetlen becsületes alkotás nem kerül ki

belőlük. Úgy érezte, hogy ha a művészet egy a földről az egekig

érő félisten, akkor Fra Félix a heros csizmájához tapadó por,

Garibaldi pedig a szemüveg, amellyel az ifjú arkangyal látását

elveszi a nagyképű és erőszakos bölcselet. Ő maga pedig--s itt

forró elérzékenyedés, büszkeség és hála lángjai gyulladtak ki az

agyában--a művészet szíve, amely hittel, szerelemmel,

elragadtatással, az ízlés Szentlelke által vezetett biztos kézzel

osztja a szépség áldásait. Megfürdeti és megtisztítja az emberek

lelkét, mint védőszentje, ama Keresztelő János, aki a meztelen

emberi testet megmártotta az üdvözítő habokban. Az is nehézkes és

goromba volt a szavakban; sáskával és mannával táplálkozott és

minden cicomája egy, az ágyéka köré kerített birkabőr vala; nem

volt sem az alexandriai hittudományi akadémiának, sem a

sinhedrionnak, sem a farizeusok jeruzsálemi liceumának tagja. Nem

ismerte a zengő szavak muzsikáját és nem ivott a görög filozófia

részegítő borából.

Józan, okos, kemény legény volt, aki nem kereste sem az asszony,

sem a fejedelmi udvar, sem a népek szeretetének bódító

narkózisát, mivel szíve tele volt az isteni szeretet mámorával.

--Nem irigylem ezt az embert, mivel magamat egynek érzem már

vele.

És félrevonult cellájába, amelynek északi falába hatalmas ablakot

vágatott neki a rend elöljárója. Bonaventura atya. A világosság

jó magasról esett a készülő szobrocskákra. Agyag, márvány, gipsz,

erős, kemény, nem hasadó körtefa, elefántcsont és

alabástromhasábok heverésztek a földön a mintázó állvány körül. A

sarokban kis kemence a terrakotta és porcellán kiégetésére.

Valóságos kis gölöncsérműhely. A falon Assisi szent Ferenc

olajnyomatú képei: a szent stigmatizálása; Ferenc odaadja

köntösét egy didergő szegénynek; a nagy szerzetes látomásai. A

fal mellett a szobrász ágya, durva fenyőfalóca, báránybőrrel

letakarva, felette a megfeszített üdvözítő, Dömötör János fából

faragott remekműve. Kések, kalapács, fúró, reszelő,

márványfűrész, gipszhorzsolók, csiszolók, olvasztótégely, véső az

asztalon, a biblia, a kalendárium, az Illiás és az Odyssea

mellett. Az ablak előtt kalitka, amelynek rácsai közül hangos,

duhaj, szemtelen feketerigó dugdosta ki csőrét, ha megéhezett.

A szobrász boldogan nézett körül a műhelyében.

--Ez az élet--dörmögte elégedetten--az élet a munka. Vágy,

gyönyör, teljesülés, siker, diadal, az mind nem élet. A munka, a

verejték, a fáradtság, a lecsillapított éhség, a kimerültség után

következő alvás, teringettét, mint a medve, úgy tudok aludni

manapság, ez az élet. Az embereknek az a bajuk, hogy tulsokat

gondolkodnak, tépelődnek, aggódnak, beszélnek, elemeznek,

kételkednek és vitáznak, életből, halálból, boldogságból,

fájdalomból problémát, hiúságból, önérzetből, becsvágyból,

érzékenykedésből poklot, szerelemből, csalódásból, hitből,

kiábrándulásból programmot csinálnak maguknak. Pedig az élet

célja: körtefát faragcsálni, agyagot kiformálni, bronzot

megönteni, alabástromot lecsiszolni, kiizzadni, elfáradni,

lefeküdni, pihenni, aludni. Soha életemben nem voltam ilyen

vidám, egészséges és könnyű.

Halkan kopogtattak. Belépett a szobába Lőrinc fráter, a

konyhamester. Fiatal sertés ropogós, szalonnás oldalbordáját,

savanyított uborkát, egyik felére bíborvörös őszibarackot, nagy

kupa könnyű kerti bort, aranysárga szűzdohányt és vadonatúj

tajtékpipát tett a szobrász elé.

--Evés előtt pedig egy pohárka szilvóriumot! Olyan sűrű, csúszós,

sima, illatos, erős, lelkes egy ital, mint az ámbrával

szagosított szent kenet. Deo gracias.

--Egészségére.

Az ital átmelegítette a szívüket. A malac ropogós szalonnája

szétomlott a foguk alatt. Sűrűn emelgették ajkukhoz a

borospoharakat, amelynek üveglapján a kéttornyos gyüdi templom és

a gyermek Jézust, ölbentartó Mária képe volt bekarcolva.

--Pompás itóka ez, Domine spectabilis--csettintett húsos, piros

nyelvével a kövér barát.--Ha ezt iszogatom, a pécsi püspökkel sem

cserélek, Domine spectabilis.

--Igaza van, Lőrinc.

És iddogáltak és pipáztak és a készülő Máriákat, szent Ferenceket

és Klárákat nézegették.

--Világi szobrokat is kéne faragnia--hunyorgatott pajkosan a

barát.--Az asszonyi állatokat is Isten teremtette s amit

Őszentfelsége jónak látott olyan szépre kiformázni, azt az ő

alázatos szolgája is megbecsülheti.

Dömötör megcsóválta a fejét.

--Az asszonyi állatokat az ördög teremtette.

Lőrinc testvér nagyot nézett, kezefejével végigsimította tokáját.

Némán tűnődött sokáig.

A zárda csengője ebédre harangozott.

--Gyerünk a refektóriumba, ma bőjtölnek a páterek.

Lőrinc hálát adott az Istennek, hogy neki, nehéz testi munkát

végző laikus fráternek megengedtetett kántorbőjt szerdáján

malacpecsenyével táplálkoznia. És szivéből sajnálta Bonaventura,

Anzelmus és a többi atyákat, akik ma tojást és vízben főtt

sóskafözeléket ebédelnek magas méltóságaikban.

...Estére kelve Fra Félix, a képrestaurátor is megbékélt magában

és meglátogatta testvérét, Jánost.

--Carissime, ma búcsúnapja van s a templom körül a

lacikonyhákban, a hársfák alatt, a kanális partján, a lépcsők

szélén ragyogószemü, izmos vállú, kemény és hajlékonytestű

menyecskék virrasztanak a balzsamos éjszakában. Raguzában

képzelem magamat, a szőlővenyigés olajfák között, Dionysios, Pan

és Silenos: azaz Carissime, Lőrinc és én kissé körülnézhetnénk a

mezei füvek illatát lehelő tarka szoknyák között.

Lőrinc fráter komoly fejbólintással helyeselte a festő ötletét.

A szobrász azonban eképp nyilatkozott:

--Nekem már untig elég volt belőlük, kedves testvéreim. Kizárólag

kőben, bronzban, fában és terrakottában szeretem a Sátán

leányait. Menjetek és járjatok el hozzájuk, ha még örömet leltek

hűtelen lelkük, korlátolt szellemük és romlásba kergető

lehelletük forróságában. Nekem adjatok egy kupa vörösbort és egy

szippantást a gvárdián tubákjából.

És csöndesen elmélkedett, míg a pompás villányi bikavérből

egyetlen csöpp ragyogott a butélia fenekén. Akkor Istennek

ajánlotta lelkét, ledőlt a báránybőrre és elszenderedett ...

Félig nyitott szája mosolyogva maradt.