XI.

Búcsú napján érkezett Dömötör a Szűz Máriáról elnevezett gyüdi

franciskánus kolostor kapujához. Pécsről, Siklósról, Mohácsról és

Szlavónia északi részéből összesereglett zarándokok verejtékezve

kapaszkodtak a magas dombra, amelynek tetején román

egyszerűségében, avult és igénytelen szépségének áhitatos bájával

csalogatta megtisztulásra szomjas hiveit Assisi szent Ferenc

kéttornyú, piroscserepes, omladtvakolatos temploma. A klastrom

maga várszerű, hatalmas építmény, amelynek XII. századbeli

alapzatára Mária Terézia korabeli rokokó kupola borult valami

bőkezű, de sajnos, a stílusokhoz nem értő Mecénás jóvoltából. A

zárda falait felényire ellepte a zöld repkény s pilléreinek

lábazatánál piros és sárga kövi rózsák virultak. Északi oldala

majdnem függőlegesen meredek kőszirtekre támaszkodott, amelyeknek

repedéseiből satnya fenyőbokrok dugták ki fejüket a napsugár

felé. Délről százados kőrisfák és gesztenyések koronája

árnyékolta a fehéren izzó mészkőfalakat. Az épület hosszában,

olasz módra, dór oszlopokon nyugvó, széles korridor futott végig,

amelynek árnyékában breviáriumot olvastak a noviciusok.

--Jó, hűs helyecske ez--gondolta János és a szíve

fölmosolygott.--Itt fogom apró terrakottáimat mintázgatni a

hajnali harmattól könnyező boltivek alatt.

A sziklába vájt szerpentin úton lusta szamarak vizes tömlőket

cipeltek. A templom előtti téren sátorok alatt rózsafüzéreket és

cigánypecsenyét árultak, a lélek és a test egyszerű táplálékait.

A sátrak körül halk zsibongással tereferéltek a zarándokok.

Férfiak hatalmas templomi zászlókat emeltek a magasba, asszonyok

batyukat szorongattak a hónuk alatt, amelyek a szerzeteseknek

hozott ajándékoktól voltak súlyosak. Mária-dalok igénytelen

melódiája zsongott a templom körül s a bűnbánat és fogadalom

mormolása kisérte, mint basso continuo a régi egyházi muzsikában.

Néhányan sírtak és fennen kiáltoztak bűnbocsánat után. Ifjú

párok idehozták jövendő reménységüket s az elnehezedett

menyecskék avatásra készültek, Istennek ajánlván leendő

elsőszülöttüket. Mézeskalácsosok, perecesek, szódavizes és

sörárusok, olvasókat farigcsáló koldusok, gyümölcsös kofák

árulgatták holmijukat, egy-egy kiemelkedő ponton világi papok

buzdították híveiket a vezeklésre. A két torony minden harangja

zúgott s a mélyben kanyargó fehér országút még egyre ontotta

zászlók alatt menetelő, imádkozó, litániázó századait az egyház

bűnbánó hadseregének. Hegyet-völgyet, templomot s a föld hátán

nyüzsgő tarka-barka embertömeget meleg, aranyos fényfürdőben

merítette az ízzó júliusi nap.

Dömötör megvárta, míg leszáll az est és a templom környékén a

telihold ezüstjében úszó ég boltozata alatt elpihennek a

zarándokok. Aztán bekopogtatott a klastrom tölgykapuján és éjjeli

szállást kért a barátoktól.

Lőrinc testvér, terciárius barát, portás és éjjeli őr készséggel

nyitott ajtót a szálas férfiúnak és egyenesen a refektóriumba

vezette. Leültette, ételt és pohár bort tett eléje és

figyelmeztette, hogy otthon van, itt minden az övé az Ur Jézus

nevében.

--Csak egyék-igyék nyugodtan Domine spectabilis, estebéd után

pedig szólítsa meg a főtisztelendő gvárdiánt.

Lőrinc testvér kövér, alacsony, vörösarcu, nyájas tekintetű

férfiú volt, világoskék szeméből csupa derű és gondtalanság

sugárzott, rövid sörte haja és ütköző bajusza, szakálla is vörös.

Vörös barátnak hívták a környéken, ahol minden pénteken

összegyűjtötte a csirkéket, a krumplit, kukoricát és tojást;

vörös barát volt a neve a paróchiákon, ahol kolduló körútjában

megfordult és szentképekkel, csiklandós anekdotákkal és burnóttal

kedveskedett a házbelieknek. Lőrinc reprezentálta kifelé a

klastromot, ő intézte a gazdasági ügyeket, Ő adta el a borjukat

és szerezte be az anyakocákat a vásáron, ő volt a zárda finánca,

vámszedője, számadója, élelmezője, könyvvivője, ő maga úgy szokta

mondani, hogy egyszóval, Isten bocsássa meg a bűnét, ő volt

Assisi szent Ferenc konventjének a zsidaja.

Lőrinc pontosan ellátta a harangozó, dékán, sekrestyés, kulcsár,

kertész, vincellér, majoros és ispán hivatalát s emellett mindig

a faluban, Zsuzsánna asszony útszéli korcsmájában, a szomszédos

zárdákban és a plébánosok konyháján csavargott, udvarolt a

papgazdasszonyoknak, tanácsokat adott a szobaleányoknak,

eligazította a veszekedő szomszédok ügyeit, kireparálta az órákat

és dohányvágókat, gyerekeknek játékokat faragott, csak ő tudná

megmondani, hogy miképpen végezte el mindezt a maga

piszmogó-szuszogó, fontoskodó és anekdótázó modorában. Tény az,

hogy körülötte és utána minden rendbe jött és fölélénkült; ő maga

ezt azzal szokta magyarázni, hogy még soha életében nem volt

haragos és mindig értette a módját annak, mint kell másokat

vidáman megdolgoztatni.

A gvárdián szentéletü és tudós egyházi férfiú volt; a vikárius

nagy szónok és lelkipásztor; a magisterek is derekasan értették a

maguk mesterségét, de Lőrinc testvér volt az egész kis birodalom

lelke, esze és kormányzója, ami a földi élet ügyes-bajos dolgait

illeti. Az ő pallérozatlan elméje, amely sem az egyházatyák

írásait, sem a rendszabályok komoly tilalmait, sem az égi

művészetek titkait nem ismerte, pompásan eligazodott a profán

világ sokszor szennyes és rosszillatu labirintusában s az égi

dolgokat fölszentelt elöljáróira bizván, ő buzgón munkálja az Ur

szolgáinak jólétét, a zárda rendjét és biztonságát. Kétségtelen,

hogy a Mindenhatónak fölötte kedves az ő jámbor szorgoskodása,

mert mindenki azzal szolgálja az Ő dicsőségét, amihez ért.

Lőrinc testvér nagyon rokonszenvesnek találta a szobrászt, mert

hatalmas testéből, nyájas pillantásából, orgona búgására

emlékeztető hangjából azt következtette, hogy egészséges és vidám

emberrel van dolga. Vacsora után a gvárdiánhoz vezette, éjjeli

szállást kért számára és elkalauzolta egy Mária-képpel ékes,

kicsiny, fehér cellába s nyugodalmat kívánva neki, éjjeli

szekrényére fél liter bort helyezett, bizalmasan mosolyogván.

...Dömötör János pedig, felvétetvén a szerzet harmadik rendjébe,

a laikus fráterek közé, nagyon jól találá helyét a gyüdi barátok

társaságában.

Bonaventura atya, a konvent gvárdiánja eképpen gratulált a

fölvételhez:

--Carissime fráter, kedves fiúnk János, ne véljed, hogy belépvén

a franciskánusok harmadik rendjébe, nem találsz magadhoz való

társaságot a mennyei művészetek virágos kertjében. Nem

fennhéjázásból, de Isten dicsőségére legyen mondva, szerzetünk

számtalan fejedelmi személyt, hatvanhat pápát, tíznél több

szentet, majdnem ugyanannyi boldogot és két stigmatizált szüzet

számlál terciárius testvérei között, akiknek soraiban a

tudományoknak nem egy kimagasló fejedelmét: Dantét, Petrarcát,

Boccacciót, Columbus Kristófot, Vasco di Gamát, Cervantest,

Galileit, Voltát s a te szent mesterségednek olyan kitűnőségeit

tudja fölmutatni, mint Cimabue, Giotto, Rafael Santi és

Michelangelo Buonarotti. Remélem, itt e csendes és egyszerű

hajlék boltozatai alatt neked is erőt és jókedvet ad a

Szentlélek, hogy dicsőségét Hozzá méltó alkotásokkal öregbítsed.

--És szegényeink kincstára Domine spectabilis vésője révén

tekintélyesen meggyarapodjék. Ugyis új tenyészbikát kell vennünk

a kivénhedt lusta dög Betyár helyébe--tette hozzá bölcsen Lőrinc

fráter, a majordomus.

--Hallgass, oktondi fráter--intette őt összeráncolt szemöldökkel

a gvárdián,--te csak a mártásokhoz és a salátákhoz szólj, ha

kérdőre vonnak elöljáróid.

Bonaventura atya szikár, magas, villogó szemű és sápadt ábrázatú

férfiú vala, a böjttől, imától, olvasástól és asztmától hajlott

és roskadozó. Kopasz feje kimagaslott társai válla fölött, de

tudománya, jámborsága és irgalmassága is túlragyogta

valamennyiét. Megvetette az alkohol és a dohányzás örömeit; de

szeliden elnézte, hogy társai nagyrabecsülték e két jámbor és

élvezetes narkotikumot. Lelkipásztori teendői végeztével

visszavonult a klastrom könyvtárába, s ott rendjének halhatatlan

szellemeivel oltogatta lelkének örök szomjúságát. Védőszentjének

szent Bonaventurának, alexandriai Sándornak, Antonius Andreának

teológiai munkáiban épp oly jártas volt, mint az exegéta páduai

Antal, a hisztorikus aquilai Bernát, a kánonjogász Monaldus, a

moralista erfurti János, a filológus Alexander de Villa Dei

Gallus, a természettudós Roger Bacon, vagy a bölcselő Morus Tamás

írásaiban. Ott búvárkodott mindennap, míg csak az esti sötétség

le nem ereszkedett a kolostor hagymaalaku kupolájára. Akkor

pihenni tért, hogy jó példával járjon elől alattvalóinak s másnap

reggel, a hajnal derengésére elsőnek legyen talpon a templom

kórusán, a közös zsolozsmázáson.

Helyettese a vikárius Anzelmus atya volt, a rendház predikátora

és penitentiáriusa. Széles csontú, erős, nagyerejü, kemény

legény, a hangja kilométerekig szárnyalt, amikor végigszántott a

bűnösök lelkiismeretén. Soha senki nem látta mosolyogni, s borát

is oly zord méltósággal itta a refektóriumban, mintha halálos

mérget öblítene le a torkán. Hivei féltek tőle, de tökéletes

megnyugvással rakták lábai elé bűneiket; édes volt kezéből a

penitencia. A flagellánusok kéjével szívták be mennydörgő

szidalmait és fenyegetéseit. Mindenki megnyugvással távozott

tőle, mert tudta, hogy szigorúbb biró már úgysem ítélhet fölötte

sem itt, sem a másvilágon. Anzelmus atya gyanakodva és hűvösen

fogadta a szobrászt. Nem volt jó véleménye a művészekről, akik a

bűnös testet, az érzékiség és gőg e cifra koporsóját, a húst, a

férgek táplálékát és kéjek edényét szemérmetlen meztelenségben

ábrázolják. Ő maga ugyan nem fordult el ily ábrázolatoktól, mert

azt vallotta, hogy a tiszta embernek minden tiszta és naturalia

non sunt turpia.

Nem szerette, de tűrte a művészt egyrészt a gvárdián kedvéért,

aki a gyüdi kolostort a hét művészet hajlékává szerette volna

fölavatni, másrészt, mert ugyis szükség volt rá a templom

restaurálása végett. Az öreg egyház, amelyet II. Géza király

1148-ban alapított, minden részében fölujítás és csinosítás után

kivánkozott. Régi képei, falfestményei fölpattogtak, a vakolat

számos helyen lehullt és fehér sebek borították a mély kék és

ragyogó vörös szenteket és angyalokat. A domborművek már alig

voltak fölismerhetők, a kőszentek orrát lecsókolta a zarándokok

rajongása. Törött istenbárányok és csonka feszületek roskadoztak

a falmélyedésekben. Ideje volt, hogy e sivár romlásnak gátat

vessen a restaurátor keze.

--Üdvös lesz, ha János testvér együtt dolgozik Félix fráterrel,

aki a képek restaurálásához ért és evégből jött Gyüdre a raguzai

kolostorból.

Így határozta meg a szobrász napi teendőit Bonaventura atya, a

gvárdián, akinek izlése a könyvek finom stilusán, meg a kötések,

kapcsok, iniciálék, miniatűrök enyhe báján fölöttébb

kicsiszolódott.

Félix és János testvérek jóbarátok lettek és együtt munkálkodtak

az Isten házának kitakarításán. A két művész hire elterjedt a

környéken. Pécsről számtalan fiatal kőfaragó és

templomfestőlegény látogatott el a csudájukra.

Pesten is megtudták, hogy Dömötör János, a párisi Grand Prix

tulajdonosa, udvari tanácsos, a mesteriskola volt igazgatója a

máriagyüdi kolostorban dolgozik, hogy bűneit levezekelje.

Piacella Garibaldi helyeselte a vállalkozást:

--Ott van, ahová való. A gyüdi kolduló barátok még méltányolni

tudják a grand art üres páthoszát.

Az öreg Virgil megbotránkozva csóválta a fejét.

--Nem tisztességes dolog: a kolostor bástyái mögé bújni a

hitelezők elől.

A kávéházban nagyokat nevettek a karrier kómikus befejezésén, a

Bank r.-t. igazgatósága pedig intézkedett, hogy Dömötör János

szobrásznak a máriagyüdi kolostorban netalántán elkészült munkái

a háromezer korona tőke, a kamatok és a perköltség erejéig

lefoglaltattassanak és azokra végrehajtás vezettessék.