X.

Bármilyen sötétnek látszott is a helyzet, a szobrász szívében nem

tudott gyökeret verni a bánat. Úgy látszik, e kis fekete virág

számára nem volt abban elég porhanyós a talaj. A könnyek hamar

elpárologtak róla, mert hegyi levegő, erdei szellő, rétek,

kaszálók, szőlőhegyek és gyümölcsösök egészséges kipárolgása már

őseinek keményre és ruganyosra edzették a lelkét. Dömötör nem

volt dekadens, a szenvedélyek viharaiban nem rongyolódott le az

idegzete, a teremtésit, hírét sem ismerte a sexuális

neuraszténiának és sejtelemmel sem bírt a Freud-féle traumák

romboló hatásáról.

--Szerencsétlen öreg fickó--mosolygott benne a más kárán

örvendező lélek,--mint érdemelte ki a sorstól ezt a pirosra

mázolt termetes koporsót, a Walpurgis éjszakának ezt a vöröshaju

boszorkánykirálynőjét? Lám, nekem sohasem volt dolgom ilyen

szörnyeteggel; maga a nagy Pán is ijedten menekülne az ő

Meduza-szemének szikrázása elől. Ha erre gondolok, igazán nincs

mit sopánkodnom a sorsomon: Van Roesen bárónő enyhe egyptomi

nostalgiáival, apró Astarte és Mylitta-szobrocskáival, Nóra a

maga vidám és duhaj temperamentumával: önfeláldozó bajadérok

voltak ehhez a fogatlan furiához képest. Nekem, mindent

összevéve, szerencsém volt a szerelemben s ezt kevés ember

mondhatja el életének ötvenedik esztendejében.

Jókedvűen ballagott a kanyargós utcák kövezetén, találomra, csak

a séta és az emberek között való gondtalan elkeveredés céljából.

A társzekerek dübörgése, a fiakkerlovak patkóinak csattogása, a

házalók elnyújtott kiáltásai, az utcagyerekek éles füttyentései,

a villamosok csilingelése kellemesen élesztgette benne a nyüzsgő,

kavargó, hangos élet szeretetét.

--Mindenki tesz-vesz, sürög-forog, iparkodik. Hej, azért szép az

élet, a mindenségit s most szabad ember vagyok és azt teszem, ami

kedvemre való!

Oszlopos lábaival csakúgy rótta a kilométereket. Cseppet sem volt

fáradt és elméjében egyik terv a másikat kergette. Ha útjába egy

szép asszonyi figura akadt, mindjárt az Odyssea valamelyik női

alakja jutott az eszébe s mire leért a Dunapartra, az elevátorok

és közraktárak tájékára, a járókelők közül két szép Kalypsot, egy

formás Kirkét, egy tucat apró tengeri szörnyeteget, három-négy

hórihorgas phaeák hajóslegényt és néhány karcsú Nereidát

mintázott le a szemeivel.

A közraktárak táján leült egy alacsony kőkockára, amelyhez az

uszályhajók drótkötelét szokták erősíteni. A Duna hátán szürke

fények opalizáltak; a gőzösök komor füstfellegeket pipáltak égre

meredt torkukból.

A part mentén most szálltak ki a hajókból a Ferencváros meztelen

Tritonjai, a malmok lisztes falai reszkettek a gépek súlyos

járása alatt. Hosszú, keskeny vashidak karolták át a malmok és az

elevátorok között sorakozó raktárakat, a kőpartot, a lépcsőket és

az út szélén himbálódzó csónakokat. Hatalmas fekete buzaszállító

uszályok gyomrába félmeztelen, vizeshátu, csapzotthaju munkások

dobálták a súlyos zsákokat. A közraktárakban vasúti kocsikat

tologattak. A lokomotivok olyat füttyentgettek, hogy belenyilalt

az ember dobhártyájába; a hajók kürtje fölzúgott, mint éhes

szörnyeteg a mesék oceánjain. Apró propellerek szelték a szürke

hullámokat, amelyekbe lelecsapott egy vizigalamb, korty italt

szívni szomjas bendőjébe. A lépcsők alján halászok hálót

kötögettek, mellettük egy komoly nyugdíjas hivatalnok horgászott

türelmesen. Katonák karjukon a rakparton álló kis kocsmákba

vezették szeretőjüket s a fuvarosok meg-megálltak egy pohár

hűsítőre, ahol szép pincérleányt tudtak az alacsony csapszékek

körül. A nap lassan csúszott a budai hegyek alá és sötétlila,

kékes és rozsdaszínü árnyékokat vontak ferde sugarai a hajók

farára.

--Ejnye, de pompás egy élet ez--buggyant ki Dömötörből az

elragadtatás, ahogy végigbámészkodott a vidáman verejtékező

eleven munka, a kellemes erőfeszítések, a távolból gyerekjátéknak

látszó fuvarozás kaleidoskopján.

És ott, ültében, eszébe jutott, hogy neki nincs oka a

keserűségre. Az ember sokkal gazdagabb, mint ahogy egy nagy bukás

után elképzelné. Lám, neki aranyórája, lánca, gyémántgyűrűje és

néhány száz forintnyi készpénze van, ezen vesz Budafokon vagy

Tétényben, Leányfalun vagy Pomázon egy kertes hajlékot, műtermet

épít az északi oldalra és folytatja Odysseáját ott, ahol

elhagyta. Hol is hagyta el? Penelopénál.

--Az asszonyok pedig arra valók, hogy modellt álljanak a

szobrásznak, kellemes órát adjanak a legényeknek és gyermekeket

szüljenek férjeiknek--állapította meg elméjében és megbocsájtott

az asszonyoknak.--Csak szegény Virgil barátom veszett el

mindörökre. Ha csak öreg Klytaemnestráját nyakon nem ragadja és

egy sötét éjszaka bele nem hajítja a Duna közepébe.

És miközben tétényi vagy pomázi műtermén ábrándozott,

megpillantott egy szürke kendőbe burkolt asszonyszemélyt, amint

egy kőkockán üldögél és fejét jobbra hajlítva, egész testével

térdére támasztott könyökére nehezedik.

Melléje négy-öt esztendős lányka simult és almát eszegetett. A

csoport annyira plasztikus, a konturok a leáldozó nap hátsó

világításában oly élesen rajzolódtak a levegőbe, az egésznek

hatása oly egységes, befejezett és szobrászi volt, hogy Dömötör

elővette vázlatkönyvét és nyomban belerajzolta a körvonalakat.

Penelope Telemachossal a tenger partján ül és Odysseus után

epekedik.

Minthogy azonban Dömötör nemcsak művész, de emberszerető ember is

vala, közelebb lépett az anyához s gyermekéhez, hogy megtudakolja

bánatukat. Az asszony ráemelte szép kék szemét, végigsimította

kendője alól kiröppent szőke fürtjeit és szaporán elmesélte, hogy

nincs pénze meleg vacsorára és éjszakai szállásra, csak ez a

gyenge beteg gyermeke van ezen a kerek világon.

--Hát a gyerek apja?

--Meghalt a Lipótmezőn. Agyonitta magát, kitört rajta a delirium.

Nagy kár érte. Derék szépségének és okosságának párja nem volt

sehol.

--Csak részeges volt, ugye, a megboldogult?

--Annak sem ő volt az oka. Egyszer nagy szerencse érte, egy

uraság eltörte a karját és tízezer forint fájdalomdíjat fizetett

érte az én Gyurkámnak. A nagy vagyon elvette az eszét. Azóta nem

dolgozott, csak ivott és engem mindennap félholtra vert, mert

fölébredt benne a féltékenység.

Dömötör érezte, hogy összeszorul a szíve és nagyot szeretne

káromkodni fájdalmában. De az asszony semmit sem vett észre és

tovább mesélte:

--Nem lett volna baj, mert ebből láttam, hogy szeret. És amikor

megelégelte a verést, akkor majd agyonszeretett a szerelmével.

Minden rendben lett volna, ha el nem öli a pálinka.

A szobrász megfogta az asszony kezét és elvezette egy kültelki

szállodába.

--Holnap reggel eljövök magáért.

És szerencsétlen áldozatát, Vékony György cementmunkás özvegyét

magával vitte Pomázra, ahol egy kertes házat, két malacot, kotlós

tyúkot tizenkét csirkével, egy pár galambot és nőstény házinyulat

vásárolt, amely éppen fiadzás előtt állott. Erre költötte óráját,

láncát és brilliáns jegygyűrűjét, Van Roosen bárónő ajándékát.

Hogy pedig műtermet is építhessen, fölkereste a Bank r.-t.

igazgatóját, háromezer korona kölcsönt vett tőle s azon a pomázi

ács segítségével maga építette föl üveges atelierjet, úgy, ahogy

azt Egger Linz kartonjain láthatod. És azt is láthattad, ha

valaha arra volt az utad, hogy reggel öt órakor már ott

serénykedett Dömötör a durván összeácsolt filagóriában, amelynek

gerendáira fiatal vadszőlő, krimzonrózsa és klematisz kúszott

föl, hogy az épület goromba állványait gyengéden eltakarja. Az

udvaron egy sugár, szőkehaju, fehérarcu menyecske tipegett vékony

rövid alsószoknyában a baromfiól körül és kezéből etette a

galambokat.

--Így élhetett Ogigia szigetén hét esztendeig Kalypso tündér és

Odysseus--állapította meg Dömötör boldog mosolygással, miután

fölfedezte, hogy annakidején Balthazár rendőrkapitány úrnak igaza

volt: a durva köntös, a piszkos condrák alatt néha antik

istennőkre emlékeztető testek bújnak meg, mint ahogy a disznók

elé öntött moslékban néha igazgyöngy rejtőzködik.

Attól kezdve az asszony modellje és hűséges szolgálóleánya volt

Dömötörnek, aki elhatározta magában, hogy feleségül venné

aranyhajú Kalypsoját, ha annak rendje-módja szerint el tudna

válni Van Roosen bárónőtől.

--Ez a derék, jámbor teremtés, aki fiatal életét nyomor és

ütlegek súlya alatt töltötte, úgy néz rám, mint az élet és halál

fejedelmére, urára és parancsolójára, nagy és hatalmas királyra,

a jó Isten földi helytartójára. Ennek nem lesznek Astartei és

Mylitta-szobrocskái, alexandriai elefántcsont-penátesei,

baziliskusai, kigyói és papagályai. Ez nem fog a nevemre váltót

hamisítani, nem szökik még a legjobb barátommal, s ami a fő,

olyan fehér a bőre, oly rózsás az arca, oly kerek a csipője, oly

finom a térdhajlása, oly duzzadt és karéj a melle, hogy érdemes

neki szentelni öregedő napjaimat. És a modell sem kerül

pénzbe--tette hozzá szűkkeblűen, mert megtanulta, hogy a milliók

mily könnyen elúsznak a rangos élet keretében.

Így is történt volna, ha egy nap be nem állít Vékony György, a

cementmunkás és vissza nem követeli elrabolt feleségét. Az

asszony sírt és vonaglott és szerelmi őrjöngésben dobta magát a

félkarú munkás mellére. Dömötör elképedve nézte a jelenetet.

--Ön, kedves atyámfia, tudtommal meghalt a Lipótmezőn.

--A fenét!--tiltakozott a férj és kikergette Dömötört a

házból.--Ha egy szót szól, följelentem magát vén vaddisznó a

rendőrségen--kiáltotta utána fenyegetőleg.--Hogy éppen az én

feleségemre éhezik a komisz kőfaragó--ordította utána, amikor

megtudta, hogy Dömötörnek nincsen ujabb tízezer koronája, sőt

semmi egyebe nincs, mint a háza, műterme és az ott fölhalmozott

márványtömbjei.

A szobrász még néhány szót szeretett volna váltani asszonyával.

--Miért mondta lelkem, hogy az ura elpusztult a tébolydában?

Sárika anyja sírva fakadt és odabújt az ura hóna alá.

--Az Isten elvette az eszemet--szepegte igazi és mély

bűnbánattal.

--Most azonban kifelé!--üvöltötte újra a férj és az országútra

mutatott, amelyen vígan kapargáltak Dömötör csirkéi az imént

elhaladt, búzával megrakott szekér nyomában.--Dögöljön meg ez a

szemét ott az árokban!--káromkodott vérbenforgó szemmel a munkás

és félkarját égnek emelve, rettentő átkot mondott a művész

fejére, amiért másodszor is tönkretette családi boldogságát.

Dömötör szótlanul ballagott a búzakévék alatt csikorgó, síró,

nyögdécselő, jajgató szekér után, amelynek tetején barna suhanc

ölelgetett egy kipirult parasztleánykát.

--No most aztán csakugyan végeztem az asszonyokkal --sóhajtott

keserves haragjában.--Az asszonyok még arra sem méltók, hogy

mintát vegyünk róluk antik eposzok alakjaihoz. Undorodom a

fajtájuktól, becstelen nőstény valamennyi.

De csak az első fölgerjedésében volt ilyen kegyetlen és

igazságtalan. Mire odaért a kis gyertyánfaliget szélére, agyáról

szépen lehúzódott a vér szíve tájékára és haragja fölolvadt a

megadás és megbocsájtás szelid fatalizmusában.

--Sors bona, nihil aliud--ismételgette magában megbékélve és

leheveredett egy kökénybokor alá és az égen legelésző

bárányfelhőket nézegette.--Annyi az egész--vonta le mindebből a

tanulságot,--hogy nekem nem való az asszonyokkal való

kisérletezés. Vékony Györgygyel nem tudom kiállani a

konkurrenciát. Miért? Mert bármily alávaló, nyomorult, piszkos,

izgága és hirtelenkezü ember ez a Vékony, Juliska mégis őt

szereti, nem pedig engem. Tehet erről Juliska? Nem. Sem ő, sem

Vékony György, sem én. Sors bona, nihil aliud.

És elhatározta, hogy hátat fordít a világi élet minden hiu

pompájának és életét a jól felöltözött, sűrű ruharedők alatt

imádkozó szent asszonyoknak és stigmatizált szüzeknek szenteli

valamely kolostor hűvös cellájában.