IX.

--Piacella Virgil, öreg cimbora, önhöz jöttem először, hogy

elpanaszoljam sorsom szomorú fordulását. Két ilyen kipróbált

barátja az olasz márványoknak és a bronzoknak, a gránit és

homokkőoszlopoknak, bizonyára legelébb megértik egymást jó és

balsorsban egyaránt.

Így állított be Dömötör a sírkőgyáros irodájába, amely a

Köztemető-úton egy kőkockákkal, búsuló szentekkel, feszületekkel,

gyászoló angyalkákkal telerakott udvar végén várta a rendelőket.

Az udvar csendes volt és néptelen. A munkaidőnek vége volt már s

a félig elkészült embertörzsek úgy sorakoztak ott egymás mellett,

mint amputált és bepólyált hadirokkantak a kihallgatáson. A

szanaszét heverő keresztek egy feldúlt temető benyomásával

borzongatták meg a látogatók hátgerincét. Az ember félt, hogy

alattuk egyszer csak holttesteket és szertehullott embercsontokat

pillant meg, ha nagyon széttekintget.

Benn az irodában Piacella Virgil éppen napi bevételeit számolta.

Az ablakon vörös drótkalitkában kanári madár búcsúzott éles

hangon a hunyó napsugártól. A díványon két óriás angoramacska

dorombolt. A szögletben kutya nyöszörgött és két-hármat

belevakkantott a művész szavaiba. Piacella Virgil és állatjai nem

szerették a klasszicizáló művészeket.

A szoba sarkában állott az iróasztal s fölötte két fehér lap

hivta fel magára a figyelmet. Az egyiken vastag, fekete betűkkel

ez volt olvasható: ,,A t. megrendelő művész urak a munka árát

előre tartoznak lefizetni." A másik lapon ez volt: ,,A tulajdonos

Piacella Virgil akadémiai szobrász úrnak szólítandó a művész urak

által is, akiknek csak délután négy és öt óra között áll

szolgálatára."

Mindakét felírás az adósságcsináló és emellett bizalmaskodó,

hetyke bohémeknek szólt, akik a tisztes sírkőgyárost gyakorta

csak öregemnek, vén uzsorásnak, vagy Piacella apónak címezgették.

Dömötör most észre sem vette ezeket a rideg és kertelés nélkül

őszinte figyelmeztetéseket. Az volt a szándéka, hogy néhány ezer

korona kölcsönt kér gazdag barátjától.

--Műtermet és márványt akarok szerezni, hogy újra kezdjem az

életemet.

A sírkőgyáros agyában ravasz ötlet cikkázott fel, mint éjjeli

csendben vizek felett, a távoli felhőszakadás előfutárja. Nyomban

elhatározta, hogy kölcsönt nem ad a művésznek, ellenben örök

időkre leköti, bérbeveszi, megkaparintja magának és monopolizálni

fogja. Már látta a szobrászt, mint egy munkagépet, amely ontani

fogja az aranyakat.

--Pénz kellene önnek, igen tisztelt barátom?--kérdezte fájdalmas

vonaglással, mint aki egy nagy szerencsétlenség előérzetében

vergődik; mint aki látja, hogy az emberek vakon rohannak önnön

vesztükbe, mert nem ismerik sem a maguk, sem a megkivánt dolgok

veszedelmes természetét.--És mit csinálna a pénzzel, ha szabad

érdeklődnöm?

--Műtermet bérelek, márványt vásárolok ... mintázóállványom,

ágyam, szekrényem, mosdótálam sincs, mindent odahagytam a

zuglói-uti villában.

--Hm, hm--dörmögött a gyáros,--mindent odahagyott. Ez az, amiről

beszélni akarok. Ugy-e, Önnek pénze, műkincse, lova, kocsija és

autója is volt, nemcsak ágya és mosdószekrénye?

--Volt--nyögte keservesen a szobrász.

--Nahát.

A kutya nagy lustálkodva feltápászkodott s a szomszéd szoba felé

vánszorgott, ahonnan lépések zaját hallotta.

--A fiam, Garibaldi--magyarázta kutyájának a gyáros.--Itthon van

a fiam, az anyjával beszélget.

A kutya helybenhagyólag csóválta a farkát, szánakozva belenézett

gazdája szemébe és visszabújt a szoba sarkába. Piacella újra a

szobrász felé fordult.

--Nemde, önnek milliói voltak?

--Voltak.

--Nahát.

Csend. A kanári megunta a fütyörészést és behúzta a fejét

tollaiba.

--És most nincsenek. Miért? Mert nem való az ön kezébe pénz.

--Igaza van, Piacella.

--Egy krajcár sem való az ön kezébe, Mester. Pedig kár önért.

--Hát mit kellene tenni?--kérdezte a művész gyanakodva.

--Még nem tudom. Az egyszer bizonyos, hogy önnek dolgoznia kell.

Labor omnia vincit. Persze nem a saját szakállára. Ezzel már

megjárta a Mester. Ön egy zseniális, de élhetetlen ember, aki nem

tud bánni a pénzzel. Ha magára hagyjuk, egész életén át

nyomorogni fog. Pedig kár volna a Mesterért.

Dömötörnek eszébe jutottak a bankárai, akik egyszer már

bérbevették a tehetségét. Halálos vétek volt a szerződést

megváltani. De ha Piacella hajlandó volna ugyanazt megcsinálni

...

És előadta, hátha ebben a formában tudna a derék olasz segíteni.

--Nehéz dolog, nehéz dolog--mormogott a gyáros.--Itt nem baráti

szívességről, itt művészetről van szó elsősorban. És művészi

dolgokban nem megyünk személyes szimpátiák után.

Közben pedig azon tépelődött, hogy mint tudná az ügyet minél

olcsóbban nyélbeütni. Megvallotta tehát, hogy neki, egyszerű

kőfaragónak, a művészekről és művészetről alkotott fogalmai nem

éppen eredetiek. Ő már csak a számvetéshez ért, a goromba élet

kiölte belőle az intuiciót s amily otthon van egy kereskedelmi

mérleg elkészítésében, annyira hiányzik a kritikája az igazi

művészet értékének megítélésében.

--Azt nálam senki jobban nem tudja kikalkulálni, hogy mennyibe

kerül a carrarai márvány köbmétere, mi a költség munkadíjra,

szállításra, rezsire, adminisztrációra, hirdetésre, mennyi

vállalkozói nyereséget kell hozzácsapni mindezekhez, hogy abban a

belefektetett tőke amortizációja is bennfoglaltassék. De hogy mit

ér nekem ennek vagy annak a művésznek, divathoz, szeszélyhez, a

műizlés csapongásához, a piac felvevőképességéhez, a műpártolás

tendenciájához, az állam és a társadalom hangulatához kötött

produktív képessége,--ennek a megitéléséből, sajnos, már

kivénültem s e téren moccanni sem tudok művészeti tanácsadómnak,

fiamnak, Garibaldinak megkérdezése nélkül.

Ami igaz, az igaz, Piacella Virgil az ő tömör formában

megszövegezett kritikai nézeteit fiától, Piacella Garibalditól

szokta kölcsönözni, ettől a pápaszemes, hórihorgas, kopaszodó

koponyájú, selymesszakállú, sárgabőrű esztétától, aki évek óta

azon fáradozik, hogy megreformálja a művészeteket, vagy legalább

is új iskolát teremtsen, mint Ruskin vagy Tolstoj. Az ifjú

Garibaldi egyike volt a legnagyobb művészeknek; de nem a kezével,

nem is a hüvelykujjával dolgozott, mint Dömötör, s nem is

árasztotta el a tárlatokat bevégzett szobrászalkotásokkal, csak

röpiratokkal és esztétikai fejtegetésekkel, amelyek a szellem

mélysége, a kedély transcendentális finomsága és a fantázia

mérhetetlen dimenziói révén az összes szobrászoknak

fölébehelyezték őt. Főművét, amely ,,Aestopsichofizikai kisérletek

a képzetek és jelenségek összefüggésében" címet viselte,

bizonyára a század legjelentősebb kisérletei közé sorozzák

mindazok, akik érdemesnek tartják elolvasni, De, sajnos, senkisem

tartotta érdemesnek.

A sirkőgyáros tehát behívatta magához Garibaldit és tanácsát

kérte ki, vájjon egy netalán megkötendő szerződés célravezető

volna-e abban az irányban, hogy azáltal Dömötör János és Piacella

Virgil egyaránt megtalálják számadásukat.

--Nem,--adta meg a választ Garibaldi.

--És miért nem?--kérdezte atyja, a sirkőgyáros.

--Azért!--felelte Garibaldi mogorván és távozni készült.

--Látja,--sóhajtott az öreg kőfaragó bánatosan, --így vélekednek

önről a modern művészek általában.

--Nem értek a szobrászathoz?--kérdezte ijedten Dömötör és

megragadta az ifjú esztéta kabátját.

--Nem mondtam,--védekezett amaz.--Ért ön biz a mintázáshoz.

Csakhogy Európában legalább ötvenezer szobrász csinálja ugyanazt,

amit ön, s ha, tegyük fel, valamennyi a Leonardo da Vinci

ügyességével formázza is az aktjait, nem gondolja ön, hogy ebből

immár untig eleget termel Európa? Szükség van arra, hogy e hamis

és banális, erkölcstelen és haszontalan meztelenségkultusz

fokozásához az édesapám tőkéje, vállalkozási kedve és munkája is

hozzájáruljon? Nem, kedves mester, nekem egész más fogalmaim

vannak a művészetek hivatásáról.

Dömötör mennydörgő hangon közbekiáltott:

--Én azt hiszem, hogy a művészet legfőbb célja jól ábrázolni egy

mezítelen embert.

Az ifjú Garibaldi mosolygott.

--Talán az ember ideáját akarja ön mondani? Az erkölcsi embert, a

lelket, a karaktert, az isteni szellem hordozóját.

--Nem. Engem az idegekkel és izmokkal felruházott csontozat

érdekel. Itt a váll-lapocka és a kulcscsont, ott a vállcsont és a

csipő, fentebb a gerinc-oszlop s a koponya, mindegyik a maga

izületeivel, domborodásával és mélyedésével,--magyarázta

felbőszülve a művész és megragadta a fiatal esztéta gallérját,

maga elé állította, megpörgette, kiegyenesítette és sovány testén

rendre kimutatta, megtapogatta, kirajzolta hatalmas bütykös

ujjával az emlitett domborodásokat és mélyedéseket.

Garibaldi fájdalmasan felordított, de az ügyet sem vetett a

vonagló emberkére.

--Ha önnek, fiatal barátom, volna egyáltalán teste, ha bő és puha

kabátja alatt fel lehetne lelni a hus szövedékét, az

izomrostozatot és csontrendszert, akkor megmutatnám önnek, mily

nagyszerű gépezete az a fizikai erőfeszítésnek, a mozdulatoknak,

amelyek alatt az izomcsomók és idegdudorodások a legnagyszerűbb

játékot mutatják. És akkor elhinné nekem, hogy az ábrázolásnak

legfontosabb pontja, hogy jól tudjunk megrajzolni egy meztelen

férfit vagy meztelen nőt. Mit tudja ön, mily gyönyörű vonalakat

írnak le a váll-lapockák és mily megragadó látvány az az öt

álborda, amelyek emelkedéseket és domborulatokat formálnak a

köldök körül, mialatt a test előre vagy hátra hajlik ... mit

tudja ön ezt uram?

Hogy lélekzetet vegyen és megtörölgesse izzadt homlokát, egy

pillanatra szünetet tartott a megharagított művész. E pillanat

alatt már meg is bánta heveskedését.

--Bocsásson meg uram, ha megsértettem.

Garibaldi megvetőleg mosolygott és legyintett a kezével.

--Értem önt, értem. Nem haragszom. Engem a teória terén nem lehet

megsérteni. Csak sajnálni tudom önt, hogy a művészetben nem

érdekli egyéb, mint az anatómia és az epidermis szövettana. Engem

pedig érdekelnek a lélek tragédiái, az eszmei élet miszticizmusa,

azok a dolgok, amelyekről Hamlet előadást tartott Horationak: a

lélek redői, a szenvedélyek titkai, az emberi dolgok végcéljai, a

lét vagy nemlét érvei s utálattal fordulok el a kezdetleges

művészet imitativ ügyeskedéseitől, amely alatt egy rothadt

érzékiség gyáva obscenitása, egy művészi affektáció alá rejtett,

közönséges élvhajhászat búvik meg.

És zsebéből kihúzta uj könyvét, amely a szobrászat bölcseletét

tárgyalta.

--A szobrászat lényegét először tudományosan kell megértenünk,

mielőtt hozzáfognánk a manuális megoldásokhoz. Ehhez pedig csak

az optika, a pszichológia, a térmértan, a trigonometria és a

bölcsészet utján lehet felkapaszkodni. A mintázásban elsősorban a

mozgásképzeteket kell ábrázolni, s csak azután derül ki, hogy

azok hogyan hatnak, mint látóbenyomás. A látóbenyomás azután csak

a kritikus szerepét tölti be, befolyását már nem érvényesíti a

képzetben. De ha jelen van valami ábrázolt, akkor az, mint

realitás, ellensége lesz a képzetnek s ha változtatnom kell ezt a

realitást avégből, hogy világos látóbenyomássá alakíthassam, ugy

nehezebb a dolog, mint egy érett képzetet ábrázolni.

Dömötör szája félrehúzódott és automatikusan ismételte az

eldördült szavakat, amelyek úgy halántékon vágták őt, mint Dávid

parittya-kövei Góliátot.

Dávid azonban, miután kijelentette, hogy ő Dömötör munkáit csak

abban az esetben tekinthetné művészi produktumoknak, ha azok a

látóképzetből kiindulva vezetnének a mozgás-képzetekhez,

befejezésül még ezeket vágta Góliát szemébe:

--A művészet előtt, amelynek segítségével az emberiség lelkét

forradalmasítani kívánom, a tudomány segítségével és a vallás

kalauzolása mellett annak a célnak kell lebegnie, hogy a

társadalmi egyesülés valamennyi ember szabad és jókedvű

beleegyezéséből keletkezzék. Az emberek boldogsága az emberek

összeolvadásából áll s ezt nem a rendőrségnek s a

törvényszékeknek, hanem a művészeteknek kell megteremteniük.

Erről van szó uram s vallja be, ily értelemben az ön erotikus és

nyugtalan nimfái, részeg, duhaj és izmos szatírjai, házasságtörő

Helénái és szoknyavadász Odysseusai nem jöhetnek számításba. Az

ön művészete már befejezte létjogosultságát a renaissance nagy

architektonikus és imitativ ügyeskedéseivel. Ezzel végeztünk.

Dömötör és Piacella Virgil, az öreg szobrász és a vén

sirkőgyáros, szomorúan egymásra pillantgattak, mintha bocsánatot

akartak volna kérni egymástól, hogy az üzlet megkötése elé ily

megcáfolhatatlan dokumentumok tornyosultak. A fiatal műkritikus

azonban, mielőtt otthagyta volna a két szomorú cimborát, az

ajtóból visszanézett és hanyag kézlegyintéssel odaszólt az

apjának:

--Azonban öreg tőkepénzes, ha üzletet akarsz csinálni és nem

művészetet, akkor azt mondom, állítsd be aranycsináló műhelyedbe

Dömötör úr kézügyességét és erotikus képzeletét. Üzletnek, a

tömegek izlésére, özvegyek, árvák, gyászoló közönség,

dísz-sírhelyet adó törvényhatóság, hálás utókor, nemzet és

Akadémia esztétikai műveltségére való tekintettel ... nos,

üzletnek megjárja. Ha Dömötör úr nálunk akar dolgozni, én üzleti

szempontból nem ellenzem.

--Majd adok én nektek üzleti szempontokat!--süvített közbe egy

túlvilági hang, amely a fúriák, az Erynnisek, a hadakozó amazonok

sikoltásaihoz hasonlított. Azután pedig beperdült a szobába

Borbála asszony, az öreg sirkőgyáros felesége, akit Piacella

Virgil ezelőtt harmincöt esztendővel egy nápolyi osteriából

ragadott ki ama néhány tallér váltságdíj ellenében, amellyel a

csinos pincérleányok tartozni szoktak úrnőjüknek.

Borbála asszony csak azt hallotta, hogy férje alkalmazni akarja

Dömötör szobrászt a műhelyében.

--Esküszöm a Madonna egyszülött fiára, Krisztus testére és szent

Borbálára,--kiáltotta fölháborodástól és félelemtől eltorzult

arccal--kést szúrok a szívembe, ha ez a gyermekgyilkos, fajtalan

és erőszakos lator ide beteszi a lábát. Egy percig sem volnék

biztonságban sem én, sem a szolgálóim, sem a szomszédok hajadon

leányai. Verje meg az Isten, aki bebocsájt a házába ilyen

szennyeslelkü, vén kecskebakot!

És fölkapott egy széket, izmos karjával megforgatta a feje fölött

és Dömötör alig hogy ki tudott illanni az előszoba keskeny

ajtaján. Kifutott az utcára és tenyerével betapasztotta füleit,

hogy ne hallja a szemérmében fölháborodott asszony rettenetes

átkait.