VIII.

Az ember szépen megházasodik, mindegy, ha öreg korában is, csak

az a fontos, hogy magához való nőszemélyt vegyen feleségül.

Mindenki megbánta, aki akár alul, akár felül házasodott a

rangján. Művészember, alacsony származású, még ha királyok

barátja is, ne vegyen el főrangú hölgyet, mert az megcsalja az

inasával; aki pedig modelljét vagy cselédleányát teszi nejévé,

biztos lehet, hogy felesége beleszédül előkelő barátja karjaiba.

Nóra már nem éppen fiatal, de szép, temperamentumos és kívánatos;

józan, de tele van az élet vágyával és be tudja ragyogni

kedélyével, szerelmével és okosságával egy művészember öregségét.

Ismeri a világot, tud férfiak és asszonyok nyelvén beszélni,

jártas az üzleti élet titkaiban (maga is iparművészeti tárgyakkal

kereskedett), szereti a pénzt s otthonos a jólétben; bizonyos,

hogy nagyszerűen fogja adminisztrálni az ura művészetét. Hogy

eddig tékozló volt és egyszer megbotlott a törvény

paragrafusaiban: ennek a hirtelen átmenet, a váratlan szerencse

és helyzetének bizonytalansága volt az oka. Most már torkig van

az esze-veszett karnevállal, szinte áhítozik a nagyböjt szigorú

mértékletessége, takarékoskodása, valamint a vagyongyűjtés

hasznos örömei után és szép csendesem készülődik az öregség

napjaira. Ezentúl tehát Nóra kezeli a vagyon megmaradt roncsait.

Nóra egyezkedik a bankárokkal, akiknek elsőbbségi joguk van

minden új alkotására, törlesztgeti a jelzálogkölcsönt és megveti

alapját az anyagi újjáéledésnek. Ő pedig dolgozik, a mindenségit,

éjjel-nappal dolgozik, mint az igavonó barom, mert labor omnia

vincit és úgy sincs más öröm ebben a cifra rongyos földi életben.

És ha a villát el kellene adni? Ha automobilt és fogatot többé

nem tarthatna? Vigye el az ördög! Hadd jöjjön a dunamenti kis

község, a fehérre festett csupasz atelier, a napsütéses udvar a

vén diófával, csak ott legyen Nóra a ragyogó fekete szemével és

ringó termetével, aztán hadd jöjjenek a gyerekek, András, Pál,

János, Klementina, Nóra, teringettét, úgy sincs semmi öröm más

ezen a kerek világon.

--Nóra--rontott be barátnőjéhez villogó szemekkel, égő arccal,

extázistól kicserepesedett ajakkal a művész,--akar-e a feleségem

lenni, édesem?

Nóra szemérmesen elfordította a fejét, néhányszor halkan

köhintett, azután odaborult a férfi vállaira.

--Meg tud-e nekem bocsájtani?

Dömötör János térdére ültette az asszonyt és emlékeztette őt

Hellmer professzor műtermére. Majdnem sírtak. Nóra úgy belebújt a

szobrász hatalmas karjaiba, mint Vénus szerelmes galambja a

fészkébe.

--Te vagy a legdrágább, legjobb, legszebb ember ezen a világon.

Kitűzték az esküvő napját, addig Nóra a villa északi szárnyán Van

Roosen bárónő üresen hagyott hálószobájában lakott, Dömötör pedig

a kerti műteremben töltötte éjszakáit.

--Jegyesedhez pedig ne közeledjél az esküvőd napjáig--súgta neki

egy imádságos, előénekes, szemérmes öreg parasztasszony hangja,

ezerjófüves édesanyja ősi magyar tradiciós szelleme.

János két hét alatt megmintázta a bolyongó Odysseust, amint

hazatér és feleségét Penelopét a kérők karjaiban találja; a

fáradt hős megrendülve, némán nézi az orgiát; áll az ajtóban, de

már egyik vállával kifelé fordul; szenvedő arcának csak a

profilja látszik. A domborművet, amely két méter magas és négy

méter hosszú volt, a párisi nemzetközi tárlat számára készítette.

Valahányszor ránézett, mindig Michelangelo és a Kentaurok harca

jutott az eszébe.

--Ezzel kezdem meg az új életet--dörmögte magában, amikor

agyagportól és izzadtságtól összecsapzott kemény haját

borzolgatva, gyulladt szemmel, lihegő ajakkal ott állott a kész

remekmű előtt és méregette az alakok arányait, a dőzsölő csoport

elrendezését s Odysseus arcának fájdalmas eltorzulását.

--Te a magad sorsát mintáztad bele ebbe a

márványrengetegbe--gúnyolódott vele egy kárörvendő gonosz kis

ördög a szivében.--Erre talán nem is gondoltál, öreg cimbora.

János elnevette magát. Bolond ötlet. Az ember kigondol valamit,

erős akarata van a megvalósításához és megcsinálja szépen,

lelkesen, gondosan, izzad, tüzel, dolgozik, kimerül, alszik egyet

és megöleli a feleségét: nincs tovább. Ami ezen túl van, az beteg

ember lázas álma, romlott fantáziák káprázata, süketek

hallucinációja, vakok rémlátása, önmagukkal meghasonlott lelkek

délibábja. Az egészséges ember tudja, hogy sors bona nihil aliud

és jót húz a kancsóból a bosszúságok után.

Elővette fiókjából a borosüveget. Liternyi, nagy öblös poharat

félig töltött vele, megpótolta habzó, szénsavas ásványvízzel és

egy hajtásra kiitta a csípős, savanykás keveréket. Aztán pipára

gyújtott és elégedetten letelepedett munkája elé egy falócára:

--A fő az, hogy élünk egészségben, kezünk alatt ég a munka s hogy

a relief, teringettét, csinos egy kompozíció. Tátva marad

Párisban a kritikusok szája. Ez a fődolog.

Nyolc nappal az esküvő előtt Nóra sugárzó arccal jelentette, hogy

megtalálta a módját, mint kell Dömötör zilált anyagi viszonyait

egy fogásra elrendezni.

--Tulajdonképpen Balthazárnak köszönhetjük az ideát,--mondta

szapora bőbeszédüséggel.--Vegyük csak a dolgot úgy, ahogyan van.

Neked, édes szivem, jelentékeny adósságod van, ugy-e?

--Sajnos, jelentékeny. Kétszázezer az Ágnes hozománya,

háromszázezer a három váltó, az összesen félmillió,--számítgatta

Dömötör és egy kissé elvörösödött szégyenletében.

--Százezer korona adósságom van nekem,--tette hozzá hanyagul az

asszony.

--Az hatszázezer.

--Az ékszereim zálogban vannak.

--Az hétszázezer.

--Mondjuk nyolcszázezer, mindennel együtt. Tehát körülbelül egy

milliót jelent az adósság, ha meg akarjuk váltani a bankárok

opcióját és kiegyenlítjük az apró-cseprő tartozásokat. Már most

ide figyelj. A villa, a berendezés, a műtárgyak, az ezüst, a

fölösleges díszruhák, kosztümök, régiségek, fegyverek, az autó, a

lovak, mind összevéve megérnek vagy két milliót.

--Két milliót?--kérdezte elszörnyedve Dömötör, aki sohasem

sejtette, hogy ily fejedelmi vagyon felett rendelkezik.

--Ugy-e drága, öreg Herkulesem, nem is tudtad, mi van a te Nórád

gondjai alatt?

Dömötör hálásan csókolta meg a feléje nyújtott puha, fehér,

selyemsima kezet. --Nos?

--Nos, Balthazár hozott egy műkereskedőt, nagystílű gyűjtőt és

pénzembert, az hajlandó két milliót leolvasni a villa és annak

minden ingósága ellenében. Egy milliót rögtön készpénzben fizet,

a másikkal pedig adósságaidat rendezi, ha te is úgy akarod.

Egy millió készpénz és ráadásul megszabadul a villától, a

bankároktól, az adósságaitól, az autójától, a lovaitól és a

cselédségétől!... ez több volt, mint amennyit Dömötör János

hirtelen át tudott fogni a fantáziájával. Egy ideig elkábulva

bámult Nóra fekete szemeibe, zavartan és izgalomtól öntudatlanul

nyalogatta az ajakát, aztán kurjantott egyet, majd élesen

csattogva, mint egy mámoros fülemüle, fütyörészni kezdett.

Percek múlva tért csak magához.

--Imádlak Nóra, te gyönyörű, te nagyszerű, te ördöngős asszony!

És hatalmas karjaiba zárta az ő imádott feleségét.

Két nap múlva megkötötték az adás-vételi szerződést, harmadnap

tisztázták a dolgokat, a jelzálogkölcsön, az adósságok és a

bankárok opciója körül, a negyedik nap nagy áldomást ittak a

ragyogó üzlet örömére. Dömötör szabad, boldog, megifjodott, újjá

született ember, istenáldotta ifjú szobrásznövendék, sőt

pirospozsgás, tenyeres-talpas, farkasétvágyú, csavargó

kőfaragólegény módjára fütyörészett a lakomán, amelyen az

ünneplés központjában Nóra mellé Balthazár barátját állította,

minden jónak, szerencsének, boldogságnak értelmi szerzőjét, ezt

az önfeláldozó és lángeszű férfiút ... a teremtésit, nem is tudja

elgondolni, mint róhatna le háláját e példátlan baráti

szolgálatokért.

--Most aztán ki a falura!--vezényelte dörgő basszusán a szobrász

és két gigászi karjával hol Nórát, hol a rendőrkapitányt

ölelgette.--Ki a falura, a folyó partjára ... vésővel,

kalapáccsal, mintázófával, horgászó bottal, pipával és

harmonikával ... hála Isten, vége e nagyúri komédiának, ezentúl

nem fogunk színházat játszani léhűtő barátaink mulattatására.

Nóra, Nóra, én édes, gyönyörű kis társam az életben, megint két

siheder, ugrifüles, csacska szobrásznövendék leszünk,

összeházasodva, férj és feleség s aztán hadd jöjjenek ...

teringettét, mához egy évre lesz az András keresztelője.

Igy lelkendezett a művész és leborult a sors ajándéka, Nóra

szerelme és a magához való idillikus, földhöztapadt,

piros-pozsgás élet feltámadása előtt.

Ez volt a negyedik nap.

Ötödik nap Nóra és Balthazár a millióval együtt eltűntek a

fővárosból, búcsúlevelet hagyván hátra, melyben megírják, hogy

nem tudnak egymás nélkül élni, bocsásson meg nekik, hálátlan,

gonosz, önző, de a szerelemben megtisztulást kereső két tékozló

gyermekének, áldja meg őt az Isten a jóságáért, ők elvitorláznak

Amerikába.

--,,Fenkölt lelked meg fogja érteni--irja Balthazár külön utóirat

formájában--hogy nekünk nagyobb szükségünk van e néhány rongyos

koronára, mint neked, aki a művészi lángelme kifogyhatatlan

kamrájában oly mélyen és gyakran nyúlsz bele, amint csak királyi

kedvednek jól esik. Mi, akikben sem a teremtő erőnek, sem a

kincskeresés művészetének szikrája sem lappang, a te

irgalmasságodhoz folyamodtunk s figyelmedbe ajánljuk Ruskin

következő szavait: Legyetek irgalmasok, hogy irgalmasságot

találjatok. Te a nagy Ruskin útmutatása szerint összegyüjtötted a

hasznos és csinos javak tekintélyes mennyiségét s nem bánod, ha

abból másoknak is jut, még ha azok érdemtelenek is és zálogházba

vinnék, vagy elkártyáznák kincseidet. Ami pedig elhatározásunkat

illeti, engedd meg, hogy azt kettős alapon indokolhassam. Az

egyik a pszichózis körébe tartozik: Nóra és én megtaláltuk

egymást, mint ahogy egymásra bukkannak Hermes és Afrodité. Mi

vagyunk az a két félember, akik--Aristophanes szerint--az irigy

istenek beavatkozása előtt nemcsak lelkileg, de testileg is egyek

voltunk s azóta a századok sorozatán a reinkarnációk

átváltozásain keresztül folyton-folyvást egymást hajszoljuk

őrjöngő epekedéssel. Most végre egymásra találtunk. Szabad-e ily

természeti parancsnak ellenszegülni? Nevezd a mi leküzdhetetlen

szenvedélyünket sexuális neuraszteniának, a determinizmus egy

patológiai megnyilvánulásának: mindegy. Mi nem merünk a felénk

zuhanó Ananké tragikus erejével szembeszállani. Nem akarunk

neked, a te fennenjáró lelkednek, szemtől-szembe szenvedéseket

okozni. Bizonyára összehasonlíthatatlanul kisebb a bűnünk így, ha

a távolban vétkezünk a te gyengéd illúzióktól mámoros házassági

szándékaid ellen. A másik ok, amely szökésre kényszerített:

felebbvalóim rideg és korlátolt bürokratikus eszejárása, a lelki

élet labirintusában való járatlansága, vaksága és kegyetlensége.

Hiánya ama képességeknek, hogy a belátásos elmélet segítségével

mérlegelnék az egyéni erkölcs titkos mélységeit és szolidaritást

tudnának fentartani a kiválasztottak megitélésében.

Sikkasztásnak, hivatalos hatalommal való visszaélésnek,

okirathamisításnak minősítenek oly cselekedeteket, amelyek felett

a XVI. század pápai, hercegi és köztársasági törvényszékei

mosolyogva szemethunytak a társadalmi osztályok szolidaritása és

az etikai individualizmus belátása alapján. Gondold meg barátom,

ha annakidején Vékony György és nejével kapcsolatban te is efajta

kegyetlen tökfilkók kezébe kerülsz és nem vezet a sors az én

megértő lelkemhez ..."

--Alávaló szemét nép!--mordult fel a szobrász és ha e pillanatban

kezeügyébe kerül, pipaszárával bizonyára végighúz Hermes és

Aphrodite hátán.

Később azonban legyintett a kezével és így szólt a tükörből

visszasugárzó keserű, sápadt, eltorzult képmásához:

--Dehát tulajdonképen mi történt veled, öreg cimbora? Semmi. Itt

állasz asszony, palota, millió és jóbarát nélkül. Hát nem így

kezdted az életedet? Vesztettél valamit? Semmit. A fő, hogy élsz,

egészséges vagy és derekasan tudod forgatni a vésőt. Semmi

fontosat nem vesztettél, ha megmaradtál önmagad számára.

Aztán fogta vésőjét, kalapácsát, sötét felleghajtóját,

mintázófáját, görcsös botját s bolyhos szőrű olasz kalapját és

kiballagott a palotájából anélkül, hogy egyetlen egyszer is

visszapillantott volna az országútról.

--Még szerencse is van a veszteségben--gondolta útközben

megbékélve.--Megszabadultam a bankároktól. Most már csak akkor és

azt dolgozom, amikor abban jókedvem telik. Odysseus, a vén, hiu,

fecsegő, hetyke csavargó sokkal veszettebbül járt, pedig milyen

ravasz fickó volt az istenadta.

Azután sebesen szedte lábait, hogy még otthon találja Piacella

bácsit, a sírkőgyárost. A Köztemető-út elején mégegyszer

eszébejutott a két méter magas és négy méter hosszú dombormű.

--Pénelope! Teringettét, nem szabad a Penelopékra építeni. Ezeket

a feketeszemű és hajlóstörzsü kis bestiákat a legenyhébb szellő

is megingatja. Csakugyan nem valók egyébre, mint hogy modellt

álljanak szép, állati testük meztelenségével.