VII.

A Dömötör-villa, amelynek homlokzatáról a Sors bona, nihil aliud

jelmondata hirdette a derűs és nyugodt életbölcseség szelid

fatalizmusát, az emlékezetes botrány után hamarosan

elnéptelenedett. Már nem álltak meg kapuja előtt az elegáns

hölgyek autói, a libériás cselédség elszéledt, zongoraszó többé

nem szűrődött ki a háromives ablakok tábláin. Csak a műterembe

nyíló hatalmas üvegtornácon keresztül lehetett látni, hogy egy

fehérköpenyes Titán kalapáccsal, vésővel és egyéb

acélszerszámokkal ostromol márványkolosszusokat és kőbálványokat.

De a munka magán hordozta a harag és a bánat sötét unalmát. A

szobrász barátjai elszéledtek, a szomszédok összesúgtak,

nevetgéltek, vagy a szent megbotránkozás álarcát vették föl, ha

elhaladtak a ház előtt. Csak egy vékony, magas,

kinos-elegánciáju, sáppadt férfi látogatta gyakran a magányosan

verejtékező művészt: Balthazár György rendőrkapitány, az amatőr,

a dilettáns műgyűjtő, a művészettörténet és a psichoanalyzis

lelkes rajongója. A derék férfiú csakugyan nem mutatkozott az

előítéletek és a társadalmi konvenciók rabszolgájának, ő nem

vetette meg a művészt, sőt barátsággal tapadt hozzá a balsors

mostoha napjaiban. Megfelezte vele a bánatot, --mint

mondta,--ámbár korábban nem volt része vele a békesség

édességeiben és a dicsőség mámorában. És megfelezte Dömötör

erszényét is, ámbár nem szivesen, --mint állította--mert az

anyagiak mindig veszedelemmel fenyegetik az ideális barátság

tartósságát. Szerencsére Dömötörnek nem volt szokása az anyagiak

iránt érdeklődni--egyszerű és rajongó lelke hálás volt azért,

hogy akadt egy emberi lélek, aki nem szégyenli a vele való

összeköttetést.

Balthazár az esti teázgatások alkalmával gyakran kérdezősködött a

fekete misék, a földalatti orgiák és az ópiumbarlangok

mibenlétéről; sajnos, eziránt Dömötör a legtávolabbi

útbaigazítással sem szolgálhatott. Ellenben elpanaszolta neki,

hogy egykori szerelmét, Nórát, a szobrászleányt sehol sem tudja

feltalálni, s ebben segítségét kérte hűséges barátjának.

--Neve?

--Balogh Nóra.

--Kora?

--Negyven éves lehet, úgy körülbelül ...

--Mikor láttad utoljára?

--Látni nem láttam, csak hallottam, hogy férjhez ment, egy

leánykája született ... A férjét ... hogy is hívják csak a

férjét?

--Igen, ez a fontos.

--Valter ... Waldeck ... hopp, megvan, Waldeck Rudolf

vadászőrnagy Ausztriában.

--Pompás ... készen vagyunk--lelkendezett Balthazár.--Egy katonai

schematizmus.. és megvan az egész ...

--A férje meghalt ... ezt is hallottam,--nyögte ki lemondóan a

szobrász.

--Annál jobb,--lelkendezett Balthazár--akkor a

hadügyminisztériumban megnézzük a nyugdijasok listáját. Meghalt a

férje ... pompás ... ez az Isten rendelése ...

És két hét múlva diadalmasan jelentette Balthazár:

--Özvegy Waldeck Rudolfné született Balogh Nóra úrhölgy

tizenhétéves leányával együtt Bécsben él, iparművészeti iskolájuk

van a Leopoldstrasse 17. szám alatt III. emelet 8. ajtó. A leányt

Ágnesnek hívják s az idei freudenaui szépségversenyen első dijat

nyert 4685 szótöbbséggel. Feketeszemű, magas, karcsú, feltűnő

szép lábú kis őzike. Nyomasztó anyagi viszonyok között élnek,

mert anya és leánya az egyszerű barna kenyér tiszta és

természetes ízét többre becsülik a homályos úton szerzett ananász

és őszibarack-bowlé buja zamatánál.

Dömötör hálát adott az Istennek és örvendező lélekkel csomagolt,

hogy Bécsben fölkeresse, magáévá tegye és elhozza ide, a

zuglói-uti palotába régi szerelmét és ifjúkorának boldogságát

visszaállítsa öreg napjaira.

És útközben ekképen elmélkedett:

--Hiába, a természet, a származás és a családi nevelés, a

vérmérséklet és a lélek csiszolatlan egyszerűsége ellen nem

szabad erőszakot elkövetni. Itt van az én esetem. Szédületes

lendülettel haladtam fölfelé a dicsőség és fényűzés, a vagyon és

előkelőség kapaszkodóján. Bárónő feleség, libériás cselédség,

arisztokrata baráti kör ... mint egy operai rendező csapongó

képzelete ... minden ősi ösztönöm és hivatottságom ellenére

erőszakosan kiforgatott egyszerű és paraszti egyéniségemből. Mi

lett a vége? Gúny, szégyen, megaláztatás. Ha megmaradtam volna

homályos és hűvös zárkózottságom, munkával és küzdelemmel

megédesített szegénységem, bohémes szerelmeskedéseim és polgári

örömeim apró hotelszobájában, vagy egy külvárosi atelier fehérre

festett csupasz négy fala között ... nem jutottam volna sem a

kétes és hiú pompa fellegvárába, sem a fullasztó és gyalázatos

bukás örvényébe. Milyen gyönyörű lett volna kis vidéki templomok

márványmadonnáit faragcsálni, gipszöntvények modelljeit gyártani,

síremlékek terveit rajzolgatni, este jó pohár bor mellett

pipázgatni, jókedvű és természetes cimborák közt muzsikálni és

Nóra pompás derekát átölelve, szép csendesen pihenésre ballagni,

nap-nap után valahol egy kis falu határában, közel Budapesthez,

mindjárt az út szélén épített földszintes villában, ahol

petroleumlámpa enyhe fénye mellett apa és anya, nagyocska leány,

egy rövidnadrágos fiúgyerek--teringettét! hadd jöjjenek a

gyerekek, mint az orgonasípok,--négy öt maszatos kis szobrászinas

üldögél, az egyiket nagyapámról Andrásnak, a másodikat apámról

Pálnak, a harmadikat magamról Jánosnak, s leányt édesanyámról

Klementinának, a legkisebbet, gyönyörű, feketeszemű, izmos,

fürge, pajkos csavargó kis libuskát pedig őróla: Nórának

keresztelte volna a falu plébánosa ...

És a vasúti kocsi puha párnáján a boldogságtól elérzékenyedve,

majdnem sírva fakadt Dömötör és oly izgatottan s oly sűrűn

nyaldosta, kemény, kicserepesedett vastag ajakát, mint még soha

életében ...

És két hét múlva Nóra és leánykája, Ágnes már átvették a

Zuglói-úti villa háztartását. A szobrász nem tagadta, hogy ezt a

boldogságot barátjának, Balthazár rendőrkapitánynak köszönheti, s

hálája jeléül neki ajándékozta egyik legszebb alkotását, Lédának

és négy gyermekének, Castornak, Polluxnak, Helénának és

Klytaimnestrának bronzba öntött csoportozatát.

Ettől fogva újra hangos és derűs volt a művész házatája. Nem

csoda. Nóra és leánya ragyogóan érdekes és vidám teremtések

voltak. János az első pillanatban, ahogy Bécsben megpillantotta

őket, majdnem felkiáltott annak a hasonlatosságnak a láttára,

amelyet a fiatal Ágnes és a húsz esztendő előtt elvesztett Nóra

arca, termete, hangja, járása és szempillantása mutatott.

--A természet csodálatos játéka ez--tűnődött a szobrász

meghatottan.--Az Ég határtalan kegyelme, hogy öregségemre

visszaadta nekem egészségben és fiatalságban elhagyott múzsámat.

Megismételte, megkettőzte az életemet. Húsz esztendő nyomtalanul

tűnt el a hátam mögött s most újra kezdődik minden szépség és

boldogság, mintha a húsz esztendőt csak átálmodtam volna. Én is

fiatal vagyok és újra kezdem az életemet.

És nyomban halálos szerelmet érzett Nóra leánya iránt.

--Ámde mi lesz Nórával?--kérdezte ijedten önmagától.--Nóra érett

asszonyi pompájában, kissé bágyadt és kiélt szépségben állott

előtte, mint egy fejedelmi tearózsa. Sokban emlékeztette őt Van

Roosen bárónőre, csakhogy Nóra fekete hajú és sugárzóan életerős,

dús, energikus, kacér és vidám. Csak Dömötör szemérmességén múlt,

hogy nyomban nem folytatták ott, ahol--ezelőtt húsz esztendeje,

Hellmer tanár atelierjében, a modellek és növendékek

társaságában--abbanhagyták. A művész egyelőre nem élt régi

jogaival. Egyrészt mert szerelmes volt a kis leányba, másrészt,

mert házasságról, családról, gyermekekről és keresztelőről

álmodozott, végül, mert becsületérzése, jámborsága és kötelessége

azt sugallta, hogy Nórát kell a menyasszonyának tekintenie s rá

kell biznia a továbbiakat.

Annyi bizonyos, hogy Nóra és leánya átvették a palotát,

berendezkedtek és megosztoztak az uralkodáson. Külön

lakosztályaikban meglepő izléssel, hozzáértéssel és

otthonossággal elhelyezkedtek, nyomban barátokat, rajongókat, és

ingyenélő tányérnyalókat gyűjtöttek maguk köré és egykettőre

kialakult a két imádandó és érdekes hölgy udvara, amelynek

majordomusa, kancellárja, mindenható kegyence és minisztere

Balthazár lett, a rendőrkapitány. Az új társaságban alig volt

egyetlen ember, aki Van Roosen bárónő uralkodása alatt is

bejáratos lett volna a villába. A bárónő ugyanis a férfiak közül

a fiatalságot, a nők köréből a meglett, vagy legalább is érett

korban levőket invitálta. Most pontosan ellenkező tendencia

mutatkozott. A férfiak nagyrészt tul voltak az ötvenen és a nők a

húszas évek virágzó ifjúságát képviselték. A férfiak a

nyugalmazott tábornokok, versenyistállótulajdonosok, gazdag

bankárok, lecsúszott arisztokraták, tőzsdeügynökök, adósságba

merült előkelő államhivatalnokok köréből kerültek ki, a nőket a

szinházak, dalcsarnokok, mulatók tájáról, az irodalom és művészet

terméketlen hisztérikái közül, brilliánsoktól csillogó állástalan

tanítónők s művésznövendékek pompás bundákba burkolt, szelíd és

engedékeny nyájából terelte össze a fáradhatatlan és

szolgálatrakész Balthazár.

--Annyi bizonyos, hogy a város legszebb hölgyei és leggálánsabb

gavallérjai szerencséjüknek tarthatják, ha küszöbödet

átléphetik--hizelgett édeskés finomsággal Dömötörnek.--A

cinquecento szalonjainak képe elevenedik meg itt, a te

művészettől és szépségtől átlengett palazzodban.

És példákat sorolt fel a renaissance történetéből. Sok

hasonlóságot talált a Dömötör-villa társasága és a sienai

Michelangelo elnöklete alatt álló művészkompánia között, amely a

római pestis dulása után az örök város népét a maga zseniális

bohóságaival az új élet élvezetére megtanította. Agostino Chigi

bankár sógornőjével, a szép Madonna Porziával állította egy sorba

Nórát, külsőleg pedig madame d'Etamnes-nál, I. Ferenc kedvesénél,

sőt Diane de Poitiersnél is különbnek magasztalta őt, aki

szépségén, okosságán, zsenialitásán kívül még erényességével és

hűségével is felülmúlja halhatatlan elődeit. Meghatottan és

ellágyultan kívánt szerencsét az új élet örömeihez és

kijelentette, hogy ez Dömötör János életében van olyan nagyszerű

epocha, mint a renaissance az olasz és francia kultúra

történetében.

Mindamellett nagyon tévedne az, aki ebből azt következtetné, hogy

a szobrász boldog volt ebben a renaissanceban. A helyzet egy

cseppet sem hasonlított ahhoz a romantikus elképzeléshez, amelybe

ő az új életet beállította. Nyoma sem volt abban sem a hajnalban

kezdődő munka áhítatos buzgóságának, a verejtékező alkotás

diadalmas fáradságának, az esti pipázgatások, a jólelkű és

egyszerű cimborák közt való muzsikálgatások, kuglipartiek és

erdei kirándulások, vasárnapi sörözések és ezüstös holdvilágnál

végzett halászgatások idilli örömeinek. Az Angelus hangjait

elnyomták a zongorán előadott modern négerdalok akkordjai,

fülemile és pacsirta helyett kezdő operaénekesnők trillái

csattogtak a park villanykörtékkel gyéren világított bokraiban, s

kugliparti helyett nehéz bakkarajátszmákban kellett résztvenni a

megrémült lelkű szobrásznak.

Néha ugyancsak megszeppent, ha átgondolta, hogy mire vezet ez az

élet. De Nóra és Ágnes oly szép volt s a társaság minden tagja

oly fennen magasztalta a két hölgy tökéletes erényeit és vonzó

társadalmi tulajdonságait, hogy nem tudott beleszólni a fiatalság

önfeledt, bájos könnyelműségeibe.

--Hadd tombolják ki magukat a sanyarú évek egyhangú és unalmas

nélkülözései után--gondolta atyai belátással.--Majd megunják és

rájönnek arra, hogy az igazi boldogság az élet csendes

harmóniájában és az igénytelenség bölcsességében rejlik. Aztán

majd elválik: vagy az anyja, vagy a leánya a feleségem lesz ... s

ez föloldja a most még fülsiketítő disszonanciákat.

És ő maga lassan-lassan elvonult. A park végén egyszerű, de tágas

üvegateliert állított föl magának s ott hajnaltól estélig gyúrta,

formálta, simította megkezdett kolosszális kompozicióit. És

esténkint, mikor a díszcserjék, rózsafák, délinövények, ritka

piniák, egzotikus virágbokrok alól a hölgyek társaságának ezüstös

kacagása, poharak csengése, a szalon-kapelle buja táncmuzsikája

fölhangzott, szerelmes párok gyakran odalopództak a szobrász

ablakához s a függönyök között lesték a lihegve, dohogva, izzadva

küzködő művészt.

Dömötör haja, bajusza, szemöldöke fehér volt a gipsz, agyag és

márványpor szállongó felhőiben, hatalmas törzse görnyedezett a

kőtömbök, agyagmasszák emelgetésében, felgyűrt karján

kirajzolódtak az erek, ahogy az anyag ellenállásával viaskodott.

Sírt a márvány a fürész fogai alatt, nyögött az agyag a herkulesi

marok szorításában, szikrázott a szilánk a véső, a kalapács, a

reszelő súlyos érintésére, egy nagyszerű, haragos, zord szimfónia

zenéje kisérte a művészi erőfeszítés isteni tornáját.

A szerelmesek nevettek és féltek és elfutottak, mert szégyelték

volna magukat, ha a verejtékező Cikiops észreveszi

kiváncsiságukat.

Egy ilyen éjszaka után reggel nyolc órakor megjelent a házban egy

ügyvéd, két tanúval, egy rendőraltiszttel és három, egyenként

százezer koronáról kiállított váltót mutatott be Dömötörnek,

amelyre a művész neve szemmelláthatólag hamisítva volt.

Nóra volt a hamisító.

Dömötör eladta készen álló szobrait, bronzait, érmeit,

reliefjeit, gipszmodelljeit és kötelezte magát, hogy öt esztendőn

keresztül minden művét átadja a hitelező bankároknak. És nem is

haragudott.

--Legalább lesz, ami munkára ösztökéljen.

Nóra azonban sírt és vonaglott a lelkiismeretfurdalás és megbánás

tisztító tüzében.

--Ezután más életet élünk--fogadkozott anélkül, hogy Dömötör ezt

megkövetelte volna.--Mindenekelőtt férjhez adjuk a leányomat.

És bemutatta jövendőbeli vejét gróf Enrico Pagginit, olasz

lovastisztet szolgálaton kivüli viszonyban, egy huszonnégy éves,

egérszemű, piros ajkú karcsú gavallért, a ház gyakori vendégét,

aki nem tud Ágnes nélkül élni, de hogy vele élhessen és

elvihesse haza Sienába, ősi kastélyuk, olajfaerdeik és

szőlőlugasaik földi paradicsomába, kétszázezer korona hozományra

van mulhatatlanul szüksége.

Dömötör boldog volt, hogy a legdrámaibb problema: Nórával szemben

való kötelességei és Ágnes iránt kilobbant szerelme ilyen pompás

önkéntelenséggel megoldódott.

--Nem is volt tiszta és erkölcsös gondolat--állapította meg

magában bűnbánóan, hogy vágyaimmal --habár titokban is--e gyenge

és ártatlan leányka után törekedtem. Az Isten újja ez--mondogatta

megbékélten és rezignációval.

És házára kétszázezer koronányi jelzálogkölcsönt vett fel,

hozományul a szerelmeseknek.

--Menjetek békével Sienába és legyetek boldogok.

A mihez extázistól reszkető hangon kivánt szerencsét Balthazár

is, a ház szolgálatkész és önfeláldozó barátja.