VI.

Délben azt is megtudta Dömötör, hogy a bárónő csak két-három nap

múlva lesz látható, mert tegnap hirtelen leutazott dunántúli

birtokára.

--Tehát semmit sem tud az éjjeli kirándulásról. Mégis szerencsém

van, a mindenségit--dörmögte magában és izgatottan nyalogatta

szájaszélét a nem várt kellemes fordulatra ...

Az örvendezés nem tartott sokáig.

Másnap egy riportujság megírta a köztemető-uti botrány minden

részletét. A rendőrkapitány adta le egy ujságiró-barátjának, mint

ragyogó és tanulságos művészettörténeti érdekességet.

Megfogadtatta vele, hogy nem használja fel kicsinyes és ostoba

riportközlésekre. Ez az eset a halhatatlanságnak, a

memoárirodalomnak való pompás csemege--erősítette őszinte és

finom elragadtatással ... Ugyanígy kommentálta a műbarátok

körében és a Fészek Club kártyaasztalánál, a Folies Caprice egy

lefüggönyözött páholyában és az Intim Színház kulisszái között

...

--Csak semmi nagyképűség, semmi indiszkréció, --könyörgött a

táncosnőknek, a festőknek, az ujságíróknak és a

rendőrtisztviselőknek-- ...tisztán pszichopatologiai érdekesség

szempontjából kell nézni a dolgot ... Majd ötven év múlva a

Dömötör-monográfiádba felveheted, fiam ...

A riportujság fekete misékről, kártyabotrányokról, földalatti

titkos orgiákról, utcai késelésekről, csecsemőrablásról közölt

páratlanul érdekes és intim adatokat. Nevek csak kezdőbetűkkel

jelezve. D. J. művész. A szobrász szerelme. A méltóságos úr.

Diszkréten csak éppen a művészet és erkölcs egymáshoz való

viszonyának jellemzésére. Tudományos alapon. Freud, Krafft-Ebing,

Havelock Ellis, Iván Bloch kutatásainak felhasználásával, keresve

a fájdalomokozás és az erotikum között való összefüggéseket.

Az eset tudományos és diszkrét kezelésének ellenére: Dömötör

személye közbotrány és bűnvádi eljárás közepébe került. Az összes

ujságok kénytelenek voltak foglalkozni vele. Az ügyészség vádat

emelt, a művészek kizárták Dömötört az összes egyesületekből, a

bárónő elhagyta férjét, a szobrász elvesztette összes állami

megrendeléseit, a mágnásasszonyok elmaradtak a műteremből és az

Akadémia tagjainak sorából, a szépművészeti miniszter

indítványára kitörölték. A kritikusok megállapították, hogy

Dömötör perverz hajlamú, iszákos, verekedő, gonosz ember, terhelt

családból származott, fiatal korában díjbirkózó, lánctörő,

gerelydobó és súlyemelő artista volt, a művészethez távolról sem

konyít, kőfaragó korában elsajátított bizonyos olcsó és banális

fogásokat, minden műve kópia, szemérmetlen plágium, antik

torzókról összelopott motívumokkal, Canova-, Begas-,

Thorwaldsen-, Delaplanche-utánzat, a szobrászatba átültetett

Piloty-stilus lapos, nagyképű, üres és tartalmatlan, együgyű és

unalmas reprodukciója ... Elföldelték, kiátkozták s hült helyét

is megfüstölték, hogy elűzzék a nyomában netalántán hátramaradt

rossz szellemeket. Ekkor láttuk, hogy mily zord hatalommal

uralkodott a lelkekben a puritán erkölcs s minden jóravaló polgár

megállapította, hogy némely Dömötör-féle bestiális ember bűnözése

legalább arra jó, hogy felkeltse a felháborodás tisztító viharát

s rámutasson arra, hogy a társadalom, a közvélemény, a fórum

nyilvános orgánumai még mindig a tiszta erkölcs talapzatán

állanak, habár egyes emberek el is tévednek az élet sötét és buja

dzsungeljében.

--Nem baj--gondolta révedező lélekkel Dömötör.--Én tudom, hogy

mi vagyok és mit tettem és nem érdekelnek az emberek tudományos

és társadalomerkölcsi szempontjai. Annyi bizonyos, hogy

megfogyatkoztak a jövedelmeim, de arra még telik, hogy szép

délolaszországi márványokat vásárolhassak és kifaraghassam az

Odysseát, amit két év óta mintázgatok.

Kissé szomorúan bolyongott ugyan a palotájában, amelyből

hiányzott a felesége, a titokzatos szépségű, fáradt, ingerlékeny

és végzetes kedélyű negyvenéves asszony, a maga váratlan és

szenzációs szeszélyeivel, szerelmi ötleteivel, kutyáival,

papagályaival, kis baziliskusával, szerecsen inasával, finom,

elegáns vendégeivel, teaestélyeivel, migrainjével, könnyeivel és

kacagásával, titokzatos eltünéseivel és váratlan megjelenéseivel.

De Dömötör nem esett kétségbe és bölcs gyermekességgel

megvigasztalta magát.

--Sohasem hittem el, hogy örökké tartson ez a boldogság.

Tulajdonképpen nem is volt az nekem való élet. Ámbár szép volt,

csak most látom, a mindenségit.

Körülnézett maga körül s csak most vette észre, hogy milyen

fejedelmi interieurben él. A kandalló felett ott függött a

felesége arcképe. Mint egy jelenés, némán, fejedelmi gőggel

tekintett le rá, szegény, elhagyott rabszolgára ... A miliő,

amely a képet körülvette, a ritka damaszkusi szőnyegek, a

bronzveretes, intarziás bútorok, a dús selyemfüggönyök, régi

mesterek képei, szobrok, vázák, porcellánok, a székek nehéz

brokátja, az antik lámpák puha, érzéki fénye, a terem jó illata

... olyan nobilis és művészi szépséget vetített e finom és

ragyogó asszonyalakra, hogy Dömötörnek megdobbant a szíve.

--Ez mind az enyém,--gondolta kissé nehéz és kusza

impresszióval.--Bizonyára nagyon boldog ember vagyok--sóhajtotta

észre sem vehető lélekzettel és majdnem elmosolyodott.

Megbiccentette a fejét, a kezével fáradtan és gyengéden

legyintve, kilépett az ajtón.

A márványburkolatú hall közepén, középkori gót bronzok, templomi

kegyszerek, kasulák, dalmatikák, infulák, pásztorbotok, kelyhek,

zászlók, szentképek és tipológikus csodaszörnyek bizarr, vibráló

színű múzeumában egy darabig tétován állott. Az inasa némán,

kérdező szemekkel meredt rája, hogy melyik kabátot adja rá

szokott éjjeli sétáira.

Dömötör legyintett egyet a kezével. Ma nem megy sehová. Feketét

kért és hirtelen benyitott a műtermébe. Rengeteg terem volt ez, a

régi dekoratív művészek szokása szerint valóságos egzotikus

templom, a világ minden tájáról összehordott ritkaságokkal. A

színek vad lakodalmat ültek a falakon. Minden rikító és

égbekiáltóan hangos. Nagy festett japán szobrok, indus

aranyozások, cifra keleti szőnyegek, primitiv egzotikumok és

raffináltan megalkotott párisi műtárgyak. Minden helyi színhatás

a végletekig felfokozva, mint Böcklin képein, a színek orgiájából

egy idegfeszítő pokoli tónusba olvadva. Pálmák, nehézszagú

virágok, kitömött állatok, fenevadak hosszúszőrű bundái, mint a

Makart-korszak bécsi interieurjei. A szögletekben aranyrudakon

sátrak, görög és perzsa selyem hímzésekkel, széles olasz

heverődiványokkal és öblös karosszékekkel. Ebben a teremben

minden a fülledt és túlterhelt érzéki kultúrára és van Roosen

bárónőre emlékeztetett. Dömötör úgy ténfergett benne, mint egy

múzeumban, de nem tagadta: örült, hogy ez a múzeum az övé.

Dömötör egy percig sem maradt a műteremben. Egy kicsiny benyilóba

lépett, egy nehéz lombárdiai csipkékkel függönyözott, feminin

ízléssel berendezett budoárba, ahol előkelő úri modelljei, finom

és hajlékony hercegnők, bankárok és gyárosok sugárzóan buja

feleségei öltöztek vagy vetkőztek a saját portréjukhoz.

Ezen is keresztülhatolt Dömötör és eszébe sem jutott, hogy az

ország legszebb asszonya tegnap a komornája nélkül jött ide, hogy

a ruháját magával a művésszel kapcsoltassa ki. Bement a

hálószobájába és lerogyott egy hatalmas góth gyóntatószékbe,

amelynek dagadóan kipárnázott öblében, a kandalló mellett, szinte

elsülyedt. Ezt is az asszony rendezte be neki.

Mint egykor Wagner Richárd, Dömötör felesége is szerette a

szőnyeget, a puhát, a hangfogót, a selymet, a suhogót és

misztikusan csillogót, a szövetet, a színest és redőset, a

bársonyt, a meleget és bizalmast és a hálószobája csupa csend

volt és puhaság, narkotizáló és altató, még kép sem volt benne,

csak beauvaisi tapisseria, roueni gobelin és indiai faliszőnyeg.

Dömötör leült és csendesen szivarozott. Előtte párolgott a mokka,

a kandallóban pattogott az illatos, friss, gyantás fenyőág, a

szivarjának édes, ópiumos illata elbágyasztotta és a művész úgy

érezte, hogy érdemes élni.

A művész már félórája ült mozdulatlanul a gyóntatószék puha

karjai között. Homlokát néha végigsimította. Egy-egy új csésze

kávét öntött magának. Merően nézte a kályha tüzét. Kissé

köhögött.

--Tulajdonképpen nagyon hálás vagyok neked, Élet, hogy

ötvenesztendős koromra ilyen szépen megvalósítottad az

álmaimat--gondolta a félórai öntudatlan révedezés után.

És eszébe jutott, hogy fiatal szobrász korában, az ifjú fantázia

buja telhetetlenségével éppen ilyenre álmodta ki magának a

dicsőséget, a gazdagságot, sikerrel, diadallal és hódolattal teli

zenitjét a karrierjének. Dömötör egyszerű és őszinte lelke

beismerte, hogy ez rendkívüli dolog, különös áldása a sorsnak,

tüneményesen ritka szerencse. Nem olyan természetes az, hogy ő

odáig jutott. Úgy is történhetett volna, hogy útközben megfogy az

energiája, tévedt utakon elbukik a tehetsége, túlságos

szenvedélyek meggátolják a siker kivívásában ... Tulajdonképpen

nem is tudja, hogyan sikerült minden. Sem elég öntudatos, sem

elég vakmerő, sem elég megalkuvó, sem elég önfeláldozó nem volt

ahhoz, hogy valamit önmagának köszönhessen. Nem tett egyebet,

csak dolgozott. Ezenkívül pedig éldegélt, tanult, nézegetett,

iparkodott, de harcos extázissal sohasem dobta magát az események

útjába, valami gyengéd és hatalmas erő tartotta állandóan

bizonyos színvonalon, egy jóságos, ellenállhatatlan, titkos kéz

vezette mindig, felfelé ... szegénységből, kurtakorcsmákból,

hidegből, sötétből ki a fényességbe, a nobilis és elegáns

asszonyok rajongásába, a fejedelmi pompába, föl, föl egész az

arisztokratikusan finom élet legfőbb büszkeségéig: a családjáig,

amelyet királyi fényűzésben tart és mennyei tisztaságban szeret.

--Nagyszerű dolog ez--gondolta hálás, őszinte és meghatott

lélekkel.--Bevallom, hogy a nagy palota, a cselédség, az autó, a

jacht, az utazás, a gazdag és műveit emberek társasága, az a

lehetőség, hogy a magam testi és lelki igényeit egy könnyed

elhatározással kielégítsem, a feleségem arisztokratikus asszonyi

varázsa, ez a pénzen vásárolható művészet, kényelem, hatalom,

függetlenség és szabadság, ez a korlátlan teljesedése a polgári

vágyaknak, mégis csak ez minden, amit az élet nyújthat és én

mindezt csak úgy ajándékban vagy megszolgálva, mint királyi

honoráriumot élvezem a mindenható végzet szeszélyes kezéből.

Dömötör annyira becsületes, önzetlen logikájú, tisztaszivü és

jóhiszemű ember volt, hogy ilyenkor szeretett volna

szemtől-szembe találni egy istent, akinek megköszönje, hogy

megnyitotta előtte a legmagasabb rendü élet kapuját.

Ezen járt Dömötör esze a góth imaszékben és már-már elhatározta,

hogy bemegy feleségéhez, elmondja neki gondolatait és együtt

örvendeznek az élet kegyelmes és bőkezű volta felett.

Felemelkedett, kettőt lépett, de aztán meghökkent és visszaesett

a székbe, mert eszébe jutott, hogy asszony már nincs ebben a

ragyogó palotában. Egyedül van. Elhagyták.

Kissé megrebbent a szempillája, de aztán eszébe jutott, hogy a mi

volt, az nem is volt természetes állapot.

--Paraszt vagyok én, hiába--mondta egész hangosan, a művészet

öreg, bugris parasztja, vén szamár, ha egy percig is elhittem,

hogy hozzávaló vagyok.

Dömötör lelke összehúzódott. Nem. Nem ehhez az asszonyhoz

szeretne most menni. Egy másik jutott most eszébe. Egy kicsiny,

barna, szomorú tekintetű ügyetlen kis teremtés. Egy

tehetségtelen, de rajongó lelkű kis kollégája a múltból. Akivel

együtt kezdtek lépegetni a művészet meredek hegygerincén. Az

elfáradt és leült valahol a domboldalon, ő pedig elszakadt előle,

mert a tüdeje birta.

--Ej, ej, hogy jutott ez most eszembe,--töprengett Dömötör és

Nórára gondolt.

--Nóra--ismételgette magában először mosolygós

reminiszcenciákkal, aztán meghatott ellágyulással, végül

fájdalmas vágyakozással.--Hol lehet most Nóra? Mi lett belőle?

Talán férjhez ment és elsatnyult, megrútult és megöregedett

idejekorán a gondoktól, a szegénységtől, a gyermekszüléstől, a

családi perpatvaroktól és a meg nem valósult illúziók halálos

gyötrelmeitől.

--Nóra ...--ez a név most, mint egy buja és fantasztikus rögeszme

inkarnációja, egyszerre érzékletes és csábító testet öltött. Maga

előtt látta, szinte kézzel elérhető közelségben a kis fekete

szobrászleányt, aki pompás fiatalságával, szűzi

szemérmetlenségével, gyönyörű testének engedékeny vonakodásával,

öntudatlan élvezőképességének végeérhetetlen skálájával, isteni

módon átlátszó személyességével, örökké kacér dacosságával neki

az első komoly életörömöket nyújtotta. Sem azelőtt, sem azóta nem

volt szerelme, amely oly apokaliptikus szépséggel, annyi

gyötrelmes gyönyörűséggel, annyi félelmetes és megrázó

szenvedélyességgel kínozta volna férfiúi, fiatalos

szemérmességet, büszkeségét, mint a Nórával töltött évek szinte

tragikus szenzációja. Nórával ismerte meg a szerelmet, előtte

csak félénk és ízetlen kísérletezés volt minden, csak

másolgatása a regények és színdarabok szerelmeinek, utána pedig

csak örökös keresgélés az után, vajjon találja-e mását annak a

hatalmas, gyilkos, halálos mennyei megsemmisülésnek, amely Nóra

karjaiban szakadt az öntudatára.

--Nóra!--szisszent fel fájdalmas mámorban a művész és

elviselhetetlen extázist érzett az idegeiben.--Hol lehet most

Nóra?

Dömötör homlokán vad kétségbeeséssel dobogott a kidagadt

véredény. Berohant a dolgozószobájába, felrántotta az íróasztala

fiókját, kidobált minden levelet, képet, drága és ereklyés

lim-lomot és Nóra fényképe után kutatott. Nóra e pillanatban

annyira a szívében ült, annyira beleolvadt a saját testébe, oly

közel volt az agyához, hogy nem látott belőle semmit: most nem

tudta rekonstruálni azt az arcot, amely egykor legédesebb

gyönyörűsége és legcsodálatosabb látványossága volt. Nóra oly

mélyen eltemetkezett a művész egyéniségében, hogy megsemmisült.

Nóra eltűnt, csak egy lázas, őrjöngő érzés maradt meg belőle, az

első és utolsó szerelem örök impressziója.

Dömötör egyetlen hajszálat, egyetlen levelet, vagy képet nem

talált, ami Nóra testi valóságát közelebb hozta volna érzékeihez.

De minden pillanatban közelebb került ahhoz a nagyszerű

elragadtatáshoz, amelyben évekig vergődött. Most összesűrítve,

megsokszorozva, fölmagasztosítva érezte egyszerre mindazt a

gyönyörűséget, amit neki Nóra apránkint, bánattal, kicsinyes

kellemetlenségekkel vegyítve éveken át adott. Most ugy érezte,

hogy életének ez volt az egyetlen szépsége s mindaz, amit azóta

kapott az emberektől, eltörpül, nevetségessé válik és megsemmisül

Nóra isteni ajándékai mellett. Egy kimondhatatlan, hálás és szent

elérzékenyülés borult a lelkére, hogy majdnem sírva fakadt.

--Hol lehet most Nóra?--ismételgette mániákus szenvedélyességgel

és boldog elragadtatásából lassankint kinzó önvád és magával

szemben szomorú szemrehányás fakadt ki.

--És én ezt az asszonyt már csaknem elfelejtettem. Egyszer csak

otthagytam magam mögött, mint egy forrást, amelyből az élet

vízét ittam ... amelyből erőt, ifjúságot, szépséget, ambiciót,

művészetet, bátorságot, egészséget ittam a nagy gyalogútra ...

Otthagytam, hogy mások merítsék meg benne piszkos tenyerüket,

hogy mások apasszák drága, tiszta üde cseppjeit, hogy

rátapossanak és besározzák és felzavarják és tönkretegyék és

pocsolyává iszaposítsák szivárványosan habzó kristályos folyását.

Dömötör szeméből kicsordult a könny. Dömötör gyermekesen tiszta

és mély fájdalmat és lelkiismereti furdalást érzett.

Elhatározta, hogy felkeresi Nórát és uj életet kezd vele.