--Neve?
--Dömötör János szobrászművész, a mesteriskola igazgatója.
A rendőrkapitány, akinek keskeny arcán a kielégítetlen igények,
az el nem ért vágyak és a meg nem valósított illúziók halvány
rózsái égtek, aki jól szabott, puha és elegáns egyenruhájában
bizonyára nagyon tetszett a nőknek, aki kínosan ápolt körmével
eddig szórakozottan vakarta az állát, most hirtelen felugrott s
könnyedén megtalálta azt a gesztust, amellyel végét veti a
szituáció kínos voltának.
--Maguk kimehetnek--parancsolta a rendőröknek. Aztán Dömötör felé
fordult:
--Az Istenért, méltóságos uram, hogy kerül ön ide?
A szobrász szeliden mosolygott.
--Tessék a jelentést elolvasni.
A kapitány sebtében végigfutotta a rendőrellenőr jelentését.
Aztán elmosolyodott, gyengéden és elegáns bizalmaskodással
megfogta a művész karját s a divánra ültette.
--Oh ezek a tökfilkók!... Nem is képzeli a Mester, mily sok bakot
lőnek e faragatlan, hiú és hatalmaskodó bugrisok.
Aztán felemelkedett helyéről s mint egy tisztelgő küldöttség
szónoka, a művész elé toppant:
--Méltóságos uram! Mielőtt jelentést tennék felettes hatóságomnak
és a hibás rendőri közegeknek nemcsak alapos kitanítását, de
egyben példás megbüntetését is indítványoznám, aminek, szent
meggyőződésem szerint, meg is lesz a kivánt eredménye, arra kell
kérnem önt, hogy csekélységemtől méltóztassék elfogadni a
bocsánatkérést, amelyet a megtévedt rendészeti szervezet nevében
ezennel tiszteletteljesen van szerencsém fölajánlani. Az ország
büszkesége, az európai hirü művész, a magyar faj halhatatlan
géniusza ...
--Oh kérem, kérem--dadogott Dömötör--ez tulzás ... én voltaképpen
... hogy is mondjam csak ... hiszen alapjában véve, bizony
úristen, ők nem hibásak.
Dömötör izgatottan nyalogatta ajkait és hatalmas öklével
verejtékező homlokát ütögette.
--Ami igaz, az igaz, csakhogy ...
--Csakhogy--vágott közbe lelkesülten a kapitány --a mi
legénységünk még mindig hiján van a disztingváló képesség
legelemibb követelményeinek is. Azon kezdem, kedves jó méltóságos
uram, hogy nem szégyene-e az államrendőrségnek, hogy akad egy
olyan őrparancsnok, aki az alkotóművészet fölkent fejedelmét, a
mi halhatatlan és büszkén szeretett ...
A szobrász e pillanatban nem kívánt egyebet, mint hogy
megugorhassék a bókok és bocsánatkérések e viharos zápora elől.
--A feleségem ...--szaladt ki piros, nedves ajkai közül az a szó,
amely most egész öntudatát megsemmisítette, mint ahogy a napsugár
fölissza a nyári vizek párolgását.--Semmi, semmi ... csak én már
szeretnék hazaszaladni, uram.
A kapitány szeretetreméltóan mosolygott.
--Ne méltóztassék nyugtalankodni. Oh a véletlen jó kezekbe adta
önt, becsületemre. Nekem is van egy kis gyűjteményecském. Képek,
szobrok, antikvitások, műipari tárgyak, régi brokátok, damasztok,
hímzések ... korlátolt anyagi eszközeim, sajnos, mondhatnám, az
anyagi eszközök teljes hiánya meggátol abban, hogy valamirevaló
gyűjteményről álmodozhassam, de mégis van egy megbecsülhetetlen
kincs a birtokomban, igaz, hogy csak kicsinyített reprodukció, de
magától a művész kezétől: Nausikaa, amint Odysseus előtt a
tengerparton megjelenik. Csodálatos remekmű, talapzatán az alkotó
lángelme kézjegyével: Dömötör I. 1895.
A kapitány itt megállt, felnézett a füstös mennyezetre,
tekintetét áhítatosan odatapasztotta a villanylámpa kampójára,
mintha csendes hálaimát küldene a Magasságbelihez, amiért épen őt
választotta ki ,,Nausikaa a tengerparton, Dömötör I. 1895."
szerencsés tulajdonosául.
Dömötör szíve is felmelegedett és azon törte az eszét, hogy
uristen, mi módon került az a derék rendőrhivatalnok birtokába. E
pillanatban mindennél jobban érdekelte a kis szobor--Nóra
emléke--és annak titokzatos története, de nem merte megkérdezni,
mert félt, hogy ezzel új és végevárhatatlan elbeszélésnek nyitja
meg zsilipjeit, pedig ő kimondhatatlanul szeretett volna
hazamenni.
A kapitány azonban cigarettával és pohár likőrrel kinálta.
--Drága Mester, ami a feljelentést illeti, az egy pillanatig se
okozzon önnek aggodalmat. Oh, a véletlen jó kezekbe sodorta
önt--ismételgette önelégülten és sokatmondó szemhunyorgatással,
miközben pompásan csiszolt körmeit megcsillogtatta a művész szeme
előtt.--Oh, nem hiába vagyok gyermekkorom óta bolondja a
szépségnek, a színbe, formába, vonalba, fénybe és árnyékba
finomodott érzékiség, a szublimált erotikum, a pogány
testkultusz, az antik életörömök grande passione-jának. Én tudom,
hogy a művész nem kényszeríthető ugyanazon törvények, társadalmi
konvenciók és erkölcsi babonák korlátai közé, mint az
adóhivatalnokok vagy a gabonakereskedők. A művész temperamentuma
a nyárspolgár-fantáziát gyakran elképeszti a maga dionizoszi
kicsapongásaival. Ismerem a cinquecento történetét és éppenséggel
nem botránkozom meg azon, hogy Benvenuto Cellini leszúrta
öccsének gyilkosát, Maffio di Giovanni rendőrfőnök pribékjét, meg
Pompeot, aki bérgyilkosokat fogadott fel ellene.
--De uram,--tiltakozott az összehasonlítás ellen Dömötör--én ...
--Tudom, tudom, önt csak a művészet terén szabad összehasonlítani
a cinquecento legnagyobbjaival, --bókolt szaporán a kapitány--én
csak azt akartam illusztrálni, hogy a művész az más, mint a
közönséges halandó. Ami pedig az egyszerű munkásasszonyt illeti,
Istenem, ezt csak bizzuk Erosz és Afrodité kifürkészhetetlen
akaratára. Művelt ember, aki a pszichopatológia és az erotikus
rendellenességek tudományában jártas, soha semmin sem
csodálkozik. Mit tudjuk mi, vakon, siketen, ízlés és szaglás
nélkül bolyongó, otromba laikusok, mit talál a művész az egyszerű
öltöny, a foszlott ruhadarabok, a kopott nagykendő és a durva
vászonneműk alatt! Heine Matildja nagyszerű példa arra, hogy ...
--Uram, az Istenért,--könyörgött a szobrász --ön olyan dolgokat
beszél itt nekem ...
-- ...amiket ugyebár nem várt egy kihágási rendőrkapitány
hivatali szobájában?--hízelgett magának édeskés, nyájas, de
öntelt hangon a sovány, parfőmös és frissen borotvált amatőr.
Dömötör János szédülni kezdett és tiszta szívből visszakívánta a
goromba és esetlen rendőrellenőrt, aki recsegő hangon
csirkefogónak, utonállónak, gyermekrablónak és becstelen
szoknyavadásznak címezte az őrszobában. A gyomra émelygett és a
pokol fenekére kívánta a világ összes műgyűjtőit és
pszichiátereit.
A kapitány még egy pohárkával töltött s aztán összegezte az eset
érdembevágó mozzanatait.
--Miről van itt szó, mélyen tisztelt barátom, ha megengedi, hogy
így szólítsam önt, méltóságos uram ... Miről van itt szó?
Dolgokról, szenvedélyekről, egyéni kedvtelésről, a lélek
legintimebb, legbensőbb hajlamairól egyrészt, amelyek egyáltalán
nem tartoznak a nyilvánosság elé; szó van másrészt egy durva
véletlenről, a magukban véve ártatlan mozzanatok sajnálatos
összetalálkozásáról. Egy részeges csavargó ördögi módon előre
kieszelt zsaroló támadásáról van szó, amelyért ön jól megérdemelt
leckét adott neki. Bízza rám az ügyet, drága Mester, mélyen
tisztelt barátom. A sértett fél majd kiegyezik tíz-tizenötezer
korona kártérítés ellenében. A magánvádat visszavonatom. A
menyecske pedig, akinek egyszerű köntöse alatt bizonyára egy
antik Nereida, vagy egy alexandriai kurtizán ragyogó teste
rejtőzködik, továbbra is megmarad Érosz csintalan játékszerének.
Csak bízza rám uram, én boldog leszek, ha az isteni Nausikaa
fenkölt lelkű alkotójának szolgálatára lehetek. Oh, ha még valaha
reményen lehetne arra, hogy ön befogad barátainak és tisztelőinek
intim körébe, ha módom lehetne, hogy összehasonlíthatatlan
művészetének, zsenialitásának egy-egy lehullott forgácsát valaha
a magaménak mondhatnám ...
--Uram, én nem értem önt,--tört ki végre a művészből--annak a
szerencsétlen munkásnak, férjnek, apának végre is a karja,
akárhogy vesszük ... magam láttam, hogy mily siralmas módon lóg
tőből kicsavarva, a válla alól.
--Semmi az, semmi. Tíz-tizenötezer korona. Ezzel bőven kárpótolta
ön a részeges csavargót és megmentette saját magát a botrány
kínos következményeitől. És ne gondolja uram, hogy ez az ön
érdeke csak, vagy az enyém, vagy egyes társadalmi osztályoké.
Nem. Ez az egész állam, a társadalmi stabilitás, a nyugalom, a
kultúra, az egész emberiség érdeke. Az államé, amely a
legmagasabbrendü individuumok kultusza révén szolgálatot tesz a
fejlődés egyetemes érdekeinek. Ha az anyagi igazságot nézem,
akkor most egy cementmunkás érdekeinek megóvása céljából olyan
rést kellene ütnöm a művészi kultúra bástyáján, amelynek
pótlásához évszázadok kellenének. Kérdem: van-e joga az államnak,
hogy ilyen barbarizmust elkövessen? Uram, én a célszerűségi
iskola, a belátásos elmélet, a spontán variációk, az erkölcsi
kényszerek relativitása és az ethikai elvek rétegezettségének
alapján állok, ahogy azt mestereinktől, Spencertől és Piklertől
tanultam s inkább megtorlatlanul hagyok száz apró bűnt, sem mint
elkövessek egyetlen jóvátehetetlen nagy hibát. Nem engedem meg,
hogy a társadalmat a konvenciók, vallási szabályok, jogi kánonok,
morális tradiciók, szóval: a halottak kormányozzák az élők
rovására, mint Comte mondaná, ha itt állana az én helyemben. És
mondja meg ön, helyezkedjék ki önmagából és puszta objektiv
mérlegelés után állapítsa meg, mire van a társadalomnak, az
államnak inkább szüksége: halhatatlan remekművek nagyszerű
sorozatára, aminőkkel ön még meg fogja ajándékozni az
emberiséget, vagy egy cementmunkás jobb karjára? Mi? Azonkívül ne
felejtse el, hogy itt olyan megoldást találunk, amely boldoggá
teszi a cementmunkást is, önt is, a bárónő őméltóságát is és
engem is, szóval mindenkit,--kacagott a kapitány
diadalmasan--akik ebben a dologban ily szépen összekerültünk.
Bízza rám a dolgot és tartson meg engem lekötelező szíves
jóindulatában. Az autója, amelyért voltam bátor az imént
telefonáltatni, a kapu alatt várja Méltóságodat.
És tíz perc mulva Dömötör János belépett a zuglói-uti palota
hűvös, márvány-vesztibüljébe.
--A bárónő nincs itthon--jelentette ki az inasa. --őméltósága
korán reggel kikocsizott a herceg úr őexcellenciájával.