--Neve?
--Dömötör János.
--Kora?
--Negyvenhét.
--Vallása?
--Római katholikus.
--Lakása?
--Budapest, Zuglói-út 2.
--Ágyrajáró?
--Nem kérem, saját lakásom van.
--Foglalkozása?
--Szobrász.
--Sírkőfaragó?
--Igen, az is, könyörgöm.
--Gazdája van?
--Magamnak dolgozom.
--Irja csak: munkanélküli!--diktálta az ellenőr, a rendőri
őrszoba vezetője, széleshomloku, vörösorru, dohányos bajuszú,
recsegőhangu Cerberusa az igazságszolgáltatásnak, a köztemető
környékén.--Munkanélküli csavargó kőfaragólegény, állítólag
Dömötör János --szótagolta hivatalos haraggal a jegyzőkönyvvezető
napidijas--(majd meglátjuk, igazat mond-e a jó madár) ma éjjel 10
óra 30 perckor orvul megtámadta Vékony György betonmunkás
feleségét, aki három éves Sári leányával gyanútlanul (írja:
gyanutlanul) ballagott hazafelé.
--Igy volt az, asszonyság?--fordult a sarokban szepegő anyához az
ellenőr.
--Igy volt, instálom--könnyezett a csinos arcu, halavány szőke
menyecske és védőleg vonta magához a gyermekét.
--A támadás gyermekrablási szándékból történt, amit az is
bizonyít, hogy a később helyszínen megjelenő törvényes apát,
Vékony György betonmunkást (lakik Héthársi-út 4.) ökölcsapással
hátulról orvul leütötte, úgy, hogy annak a mellékelt orvosi
látlelet szerint nyolc napon túl gyógyuló felkarcsonttörést és
zúzódást okozott. Igy volt ez, Vékony?
--Igy volt, instállom--sziszegte a megsérült munkás és Dömötör
felé köpött tehetetlen indulatában.
--No, ez rendben van--mondta az ellenőr a fölháborodás, a harag,
a fenyegetés és a hatalmaskodás húsz év óta begyakorlott
hangsúlyozásával.--Magánvád folytán megtesszük ellene a
följelentést éjjeli csendháborítás, személyes szabadság
megsértése, utcai botrány okozása, gyermekrablás kísérlete,
súlyos testi sértés és szemérem elleni vétség elkövetése miatt.
A szobrász az utolsó szavak hallatára riadtan fölütötte a fejét.
Érezte, hogy a sor elején felsorolt vétkekben --ha úgy vesszük,
valamennyire, legalább a látszat szerint--hibás. De az egésznek
mi köze a szeméremhez? Ez ellen protestálni próbált.
--Hallgasson, vén csirkefogó--üvöltött rá a rendőrellenőr,--azt
hiszi, nem tudjuk, hogy útközben erkölcstelen ajánlatokat tett az
asszonyságnak? Ugy-e Vékonyné?
--Igenis, instállom,--könnyezett a menyecske és szép, nagy kék
szemét fájdalmasan az urára emelte --pedig semmivel sem
szolgáltattam rája okot.
--Elég!--ordította a rendőr és legényeivel egy kétlépés széles és
háromlépés hosszú cellába vitette a művészt.--Majd holnap reggel
átkísérik a főkapitányságra! --kiáltotta utána fenyegető hangon.
Itt aztán magára maradt a szobrász, Dömötör János őméltósága, a
Grand prix és a nagy állami aranyérem tulajdonosa, akit a
Tudományos Akadémia néhány nap múlva tagjai sorába választ a
kultuszminiszter javaslatára. Köszönhette ezt annak, hogy puha
inge és borzas olasz kalapja, nagy, szélestalpu cipője és szürke
felleghajtója hasonlatossá tette őt a környéken lézengő
kőfaragólegényekhez. Köszönhette annak, hogy hirtelen
megrökönyödésében elfelejtett hivatkozni jó barátaira, a
belügyminiszterre és a főkapitányra; hogy nem kiabált
hangosabban, dühösebben, élesebben, mint a rendőrellenőr s
merthogy tiszta, gyermekes, megilletődött szívében megállott a
vér, arra gondolva, hogy milyen botrányt csinált az ostoba
fejével, hogy nyomorékká tett egy kétkezéből élő munkásembert és
rossz hírbe hozott egy ártatlan kékszemű menyecskét ... Mire
eszébe jutott, hogy talán védekezni is lehetne, már késő volt,
ott állt a szoba sarkában egy gyuladt szemű zsebmetsző és egy
rongyos szoknyáju, rosszszagu utcai leány társaságában, akik
torkuk szakadtából röhögtek rajta és komisz öreg szoknyavadásznak
csúfolták jókedvükben.
Néhány percig szótlanul állt ott és az undorodás testi
rosszullétében azt sem tudta, mitévő legyen. De aztán eszébe
jutott felesége, van Roosen bárónő és kimondhatatlan fájdalom
szúrta át a szívét. Mit gondol majd róla az az asszony?
--Eh, ez így nem mehet tovább--gerjedt föl lelkében a
méltatlankodás és elhatározta, hogy nem tölti itt az éjszakát.
Kimegy a rendőrellenőrhöz és igazolja magát. Jöjjön, aminek jönni
kell, de legalább otthon várja meg, míg az igazságszolgáltatás
szörnyű gépezete megindul s végighengereli az ő keserű és
szerencsétlen lelkét.
--Dömötör János, szobrászművész vagyok, most választanak be az
Akadémiába, engedjenek szabadon. Majd holnap jelentkezem a
főkapitány úrnál--harsogta oroszláni hangján türelmetlenül,
méltatlankodva és elkeseredetten.--Engedjenek haza, a mindenségit
...
És súlyos öklét rátette a kilincsre, amely zárva volt, de ilyen
gigantikus nyomásnak nem tudott ellenállni. Az ajtó kifordult a
sarkából és bezuhant az őrszobába. A pihenő rendőrök fölugráltak,
fegyverük, után kapkodtak, fölcsavarták a villamoskörtét,
össze-vissza futkostak a szobában, sípjukba esztelenül
belefújtak, káromkodtak és az asztal alatt fölállított szódavizes
üvegeket nagy csörömpöléssel fölrúgták.
--Hej, szökni akar a gazember! Segítség! Gyilkos! --sikongatott a
rongyos szoknyáju, sárgahaju némber a sarokból.--Fogják meg a
szökevényt!--kurjantott lelkesen a zsebmetsző és felhasználva a
zavart, kereket oldott és megugrott az őrszobából.
A rendőrök ezalatt rávetették magukat Dömötörre, puskatussal
agyba-főbe verték, leteperték és összekötözték. Mikor ott feküdt
a padozaton, néhányat még rúgtak rajta, aztán otthagyták
megkötözve, ütlegektől elborítva ...
Igy gyötrődött János másnap reggel nyolc óráig ... Eleinte apró
sárga szemeiből súlyos könycseppek gördültek alá; szíve
kimondhatatlanul fájt szégyenében és elkeseredésében; az
ütlegeket föl sem vette, de a sors otromba igazságtalansága
halálosan megsebezte a lelkét. Később azonban csendesen
elmélkedni kezdett.
--Ez már sokkal több, mint amit együgyű jóhiszeműségemmel, gyáva
megrökönyödésemmel és meggondolatlan hevességemmel kiérdemeltem.
Tehát vége is van a kellemetlenségeknek. Holnap jön a
kimagyarázkodás és én is, meg a feleségem is jót nevetünk a
sikerületlen kalandon.
Amikor később megint sajogni kezdett a szíve táján és
felágaskodott az önérzete, a hiúsága, a szemérmes polgári
tisztességérzete, amikor eszébejutott széles, puha, ruganyos és
tiszta ágya, amely után minden csontja sóvárogni kezdett, újra
megvigasztalta magát.
--Baj, baj, nagy szerencsétlenség, de nem történhetett volna
rosszabbul is? Tegyük fel, hogy annak az embernek, Vékonynak,
vagy hogy hívják, revolver van a zsebében s azzal lepuffant, mint
egy kutyát? Az ember soha sem tudja. Hanem az bizonyos, hogy
igaza van a feleségemnek: mindenki csak a maga rangjához való
helyen, környezetben, időben mutatkozzék. Tulajdonképen mit is
keresek én a kőfaragók kocsmájában, vagy ha már nem tudok
leszokni róla, miért nem járok éjjel autón vagy bérkocsin? Igaza
van a feleségemnek!
És már csak önmagára tudott haragudni, ámbár később eszébe
jutott, hogy az ember, hiába, soha sem lehet elég óvatos. Ez
éppen olyan elemi csapás, mintha Ruskin, vagy Tolstoj, vagy Payot
feje fölött lecsapott volna a mennykő ... Vajjon mit
tanácsolnának ezek az urak: ily esetben mi a kötelességük a
művészeknek?
Amire kivirradt a reggel, Dömötör szelid rezignációval adta magát
át a sorsnak és némán, bűnbánóan és megtisztult lélekkel ült a
tolonckocsira, amelyen a főkapitányságra szállították.
Alig vette észre, hogy ott áll két rendőr között az ügyeletes
kapitány előtt.