János tehát szédítő gyorsasággal haladt a siker meredek
országútján felfelé, fel egészen a Van Roosen bárónő szerelméig,
a zuglói villáig,--a fejedelmi vagyon, a dicsőség és a kortársak
ébredő irigységének, az ifjú és improduktív esztéták
lekicsinylésének zenitje felé, Dömötör maga is megdöbbent, néha a
saját nagyságától és homályosan érezte, hogy a talentum, mihelyt
ledobja hátáról a rákapaszkodott protektorokat, kezd
ellenszenvessé válni és kihívja maga ellen a gyűlöletet. Pedig
mindent elkövetett, hogy elkerülje a feltűnést és rendes ember
legyen, ahogy azt a nagy Ruskin előírja. Belátta, hogy
legokosabb, ha az ember jegyzőkönyvet tart magának és minden
reggel beirja a naplójába: hányadika van és esik-e az eső; simára
fésüli az erkölcseit; előbb a mellényét húzza fel és csak aztán a
kabátját; naponta néhány juhbőrbe kötött könyvet vásárol és
szivarját nem az égő végével fogja a szájába; csinos ruhát hord
és kifújja az orrát, ha náthás.
Mindezeknél fogva egymást érték a nyakába zúduló kitüntetések és
egy este a szépművészetek minisztere magához hivatta és közölte
vele, hogy megkapta a szükséges szavazatokat az akadémiai
tagsághoz.
Dömötör, aki egyszerű lelkű férfiú volt, a gáncsot fájó szivvel,
az elismerést ujjongó örömmel szokta elfogadni. Nagyboldogan
ballagott hazafelé, mint egy mámoros gyermek az első csók után.
Sírni, dalolni, ölelkezni, verekedni, duhaj táncot járni, az
egész világot boldoggá tenni--ezt szerette volna Dömötör s
majdnem fülébe súgta a sarkon gesztenyét árusító kofaasszonynak:
akadémikus vagyok, lelkem és sietek hírt vinni erről a
feleségemnek.
Először tehát arra gondolt, hogy a jó hírrel feleségéhez, Van
Roosen bárónőhöz szalad. De eszébe jutott, hogy az most az olasz
konzul estélyen szórakozik. Valaki előtt pedig ki kell öntenie
boldog büszkeségének túláradó serlegét. Szívéhez legközelebb
állott a Köztemető-úti korcsma, Piacella úr és derék kőfaragó
legényei. Kocsiba vágta magát és 15 perc múlva mindenki tudta a
vendéglőben Dömötör szobrász tudományos karrierjének
szenzációját.
--Éljen a Mester!--harsogta a kőfaragók kórusa és temérdek erős
aszubor került ez alkalommal a tarka abrosszal leterített hosszú,
keskeny asztalokra.
--Sors bona, nihil aliud--védekezett Dömötör szerényen és
zavartan elkérkedett küzdelmes fiatalságával s az egyszerű
kézműves tisztességét fölébe helyezte a hiu sikerek bizonytalan
dicsőségének.
--Labor omnia vincit,--fitogtatta klasszikus műveltségét és
helyet foglalt az asztalfőn, a zöld zsalugáteros, rezedás,
muskátlis és árvácskás ablak alatt, kigombolta mellényét és
hosszúszárú pipára gyújtott.
--Hallom, hogy sztrájkra készülnek a kőfaragók?--kérdezte
szemrehányólag a legényektől.--Hej az én koromban máskép
csináltuk a dolgot. Reggel öt órakor már munkában izzadtunk és
este az Angelus szólított haza vacsorához. És a Krisztusok,
Máriák, fáklyás ifjak és gyászoló oroszlánok úgy nőttek ki a
márvány- és homokkő-kockákból, mint erdőben nyári eső után a
gomba. És nem tudtuk, mi a szociális osztály-öntudat, ki volt
Marx és hogy kevesebbet is lehet dolgozni, mint napfelkeltétől
napnyugtáig.
A kőfaragók ittak és iparkodtak gúnyos és fölényes arcot vágni e
szellemtelen és maradi beszéd hallatára. Szemükben azonban titkos
meghatottság ragyogott és nyeldeklőjük kiszáradt arra a
gondolatra, hogy a szobrász valaha épp úgy véste a feliratokat,
mint ők s ma az ország egyik leghíresebb embere, akinek
automobilja és főúri palotája van és méltóságos úrnak hívják a
cselédei. Ezt érezték a szobrászlegények, ámbár sohasem hallottak
Tarde: Társadalmi capillaritas cimű munkájáról. Hiába, a
kőfaragólegények még a társadalmi osztályöntudatról, a proletárok
világszolidaritásáról és a munkabéremelésre irányuló gazdasági
harcról is lemondanak, ha arról van szó, hogy belőlük erős
akarattal szobrászművész, vagy esetleg sírkőgyáros is lehet.
Vannak kőfaragólegények, akik még a termelési eszközök közös
tulajdonbavételét is arra akarják felhasználni, hogy maguknak
külön előnyöket, kiváltságokat és gazdasági monopóliumot
szerezzenek. Ilyenek a kőfaragók s ebben nagyon hasonlítanak a
kőmivesekhez, a vasesztergályosokhoz, a társadalomtudományi lapok
szerkesztőihez, a politikusokhoz, a kereskedőkhöz, a
földbirtokosokhoz és a papokhoz.
Dömötör János szociológiai elveit nyiltan csak Piacella Virgil, a
sírkőgyáros helyeselte. Egyebekben azonban korántsem volt Dömötör
személyétől annyira elragadtatva. Ez a zsugori és fenhéjázó olasz
fiatal korában maga is szobrászművésznek készült, de álmait fel
kellett cserélnie a sírkőgyáros számtalan milliójával. A
milliókat rendjén levő dolognak tekintette, de az egész világot
felelőssé tette azért, hogy benne a legnagyobb szobrász-lángelme
veszett el a sors mostohasága, a milliók s az emberek irigykedése
miatt. Dömötört is vetélytársának tekintette, bár elismerte, hogy
van egy ritka jó tulajdonsága: rendesen fizet és alku nélkül, ha
agyag vagy gipszmodelljeit faragtatja. Ám ahol csak tehette,
célzásokat ejtett el arról, hogy Dömötör végre is mindent a
feleségének köszönhet.
--Van Roosen bárónő hozza a milliomos megrendelőket, az
arisztokrata műgyűjtőket, a külföldi dámákat, az állami
megrendeléseket, mert Dömötör ugyan elsőrangú mesterember, baromi
szorgalmú iparos, valóságos gyárimunkás, gipszhordár,
márványfaló, öntőmester ... mester, az ám a teremtésit, igazi
öntőmester ... a fiam nagyszerűen megállapította, hogy
tulajdonképpen nem is művészet, amiben Dömötör mesterkedik, de
... Olyan az, mint a számolóbűvészek, táncakrobaták, céllövők és
zenevirtuózok produkciója: egy agybeli részleges tulfejlődés
eredménye, egy tehetségtelen ember brilliáns ösztöneinek
kicsapongása. A hüvelykujja, az teremti az ő alkotásait, a hogy
Garibaldi fiam kifejezi magát.
Piacella mester, látva, hogy a kőfaragólegények mily áhitattal
tekintenek Dömötörre, most is helyénvalónak találta megjegyezni:
--Ránkférne már, hogy hajtásokat, friss rügyeket és ragyogó
tavaszi lombozatot kapjon a képzőművészet elaggott, korhadó fája.
Én amondó vagyok, hogy a fiatalságé a jövő. Fiam, Piacella
Garibaldi, most olyan eszméket ...
Dömötör igazat adott a gazdag sírkőgyárosnak, csak hozzátette:
--Dolgozni kell, barátom, dolgozni, mint az igavonó baromnak.
És eszébe jutván, hogy egy megkezdett mintáját elfeledte nedves
ronggyal letakarni, sietve kifizette borát és eltávozott.
Amikor künn volt az ajtón, Piacella Virgil halkan odadörmögte az
első segédjének:
--Dolgozni kell, az igaz. De aggyal kéne dolgozni, ideákkal és
eszmékkel, a teremtésit neki. Nekem is volnának eszméim. Csakhogy
az én öreg oldalbordám, az Isten bocsássa meg neki, többre
becsüli a hájaspogácsát és szilvóriumot, mint a konzulok és
miniszterek barátságát. Ez az én bajom, öcsém ...
Dömötör pedig gyalog baktatott hazafelé, mert útközben ki akarta
eszelni, hogy mint meséli el feleségének az akadémiai
kitüntetést. Egy fordulónál kopottas, sovány fejkendős asszonynak
majdnem a sarkára lépett. Az asszony mellett kis gyermek
tipegett, sírva, szepegve, könyörögve, hogy nem birja tovább,
vegye föl az anyja, vagy adjon enni, vagy fektesse le, mert
fáradt, mert éhes, mert beteg ... Dömötör mérhetetlenül fájdalmas
keserűséget és szánalmat érzett fölszaladni, kiterjeszkedni,
elhatalmasodni a szívében, hogy amikor ő akadémikussá lett, akkor
egy szegény kölyök leroskad a nyomorúságtól, mert a sok batyútól
nem jut neki már helye az anyja karjain. Körülnézett, hogy kocsit
fogadjon neki, kocsinak híre-hamva sem volt, káromkodott egyet,
mert nem bírt a jóságával, aztán kapta magát, fölmarkolta a kis
emberkét, óriás karjára vette és nyájasan, szégyenkezve
mentegetőzött az asszony előtt.
--Édes lelkem, engem ma beválasztottak az akadémiába, hadd vigyem
egy kicsit a porontyot.
Az asszony azt gondolta, hogy az urak bolondságaiból, lám, néha
jócselekedet is kivirágzik, hagyta tehát a dolgot és szótlanul
ballagott a csecsemőt vivő Nagy Kristóf oldalán. Dömötör közben
megbánta, hogy akadémikus mivoltával kérkedett, ennélfogva
magyarázatul hozzátette:
--Sors bona, nihil aliud.
--Ugy van--bólintotta a menyecske, aki szót sem értett a
magyarázatból, de boldog volt, hogy fia az öles férfiú karján
elszenderedett.
A Hermina-út sarkán azonban váratlan katasztrófa történt. Egy
bizonytalan járású, halkan káromkodó kopott munkászubbonyba
ütköztek bele, a zubbonyból fölvetődött egy sápadt arc, az arcból
két villogó szem, a szemekből kilobbant a meglepetés, a gyanú, a
düh és a bosszú és az asszony elsikoltotta magát.
--Jézus Istenem, az uram!
Dömötör majdnem kiejtette kezéből a gyereket, a férje pedig
elordította magát:
--Megcsíptelek benneteket, dögök!
És becstelen nőstény-kutyának mondta feleségét, aki éjjel a
szeretőjével csavarog.
--Most már tudom, hogy ki az apja ennek a kukacnak--üvöltött
magánkívül és fölemelte öklét, hogy Dömötör arcába sújtson
veszett haragjában.
Dömötör a bal karjában a gyereket tartotta, jobbjával pedig
elhárította az ütést. Ám, szerencsétlenségére nem a nemeai
oroszlánnal, csak egy részeg cementmunkással állott szemben és
gigantikus öklével oly erősen markolta meg a feléje sújtó
karcsontot, hogy az összeroppant.
--Gyilkos! Segítség!--ordított a fájdalmában tehetetlenül vergődő
ember, jött az őrjárat, s Dömötört, a nőcsábítót, az utonállót, a
gyermekrablót, a gyilkos merénylőt bekisérte a rendőrségre.