Erdélyben, Gyergyószentmiklóson született s már gyermekkorában
csodájára jártak a falubeliek.--Olyan ökle van, mint egy
medvebocsnak--mondták rá az öregasszonyok, akik tulozzák ugyan a
dolgokat, de nem szépítik az igazságot. Vaskos, formátlan és
kissé együgyü arckifejezésü legényke lett Jancsiból, aki tíz
esztendős korában már a kovács mellett fújta a tüzet s
irgalmatlanul szorította markával a lovak bokáit, amikor rátették
a vasat. A legnehezebb kalapáccsal úgy csapkodta az üllőt, hogy
az egész kovácsműhely rengett,--az ifju Vulcanos dolgozhatott ily
heroikus jókedvvel, amikor a Kentaurokat patkolta az Olympos
völgyeiben. János azonban mégsem maradt kovács, pedig bizonyos,
hogy e téren is jelentékeny hírnévre tesz vala szert óriási ereje
és kezének ritka ügyessége miatt. A gigantikus testben ugyanis
finom és álmodozó gyermeklélek pihegett. Nem félt a legvadabb
ménektől és megbirkózott a legsulyosabb pörölyökkel is; de nem
mert szemükbe nézni a hetyke és kacér kis parasztlányoknak és
könnyekig elérzékenyedett egy históriás ének hallatára. Órákig
elbámészkodott a vásárosbódék olajnyomatain és porcellánfiguráin;
úgy szerette a virágokat, mint egy szerelmes hajadon; képeskönyv,
mézeskalács-szentek, faragott botok, festett cserépedények,
figurás tajtékpipák leirhatatlan lelkesedésre hangolták és
megrikatta az orgonaszó a templomban. Gyakran elbujt a kovács
szérüskertjében és agyagból, fából, kenyérből, ablakos tótok
gittjéből alakzatot formált a maga mulatságára. Végre is
otthagyta a mesterségét és a gyergyói agyagipari iskolába
kéredzkedett. Apja is ezermester, fafaragó, rejtélyes elméjü
székely; anyja finom ételek készítője, álomfejtő, mesemondó,
előimádkozó, ezerjófüves asszony: nem csoda, ha a gyermeknek
inkább kedve telt cifra tálak, korsók, cserépedények, agyagvázák
készítésében, mint lovak patkolásában. Az iskola igazgatója már a
második esztendőben felvitte Pestre. Csodagyermek gyanánt
mutogatták. Csak úgy fejből, percek alatt a legcsodálatosabb
figurákat gyúrta ki az agyagból.
Itt mód felett megtetszett neki a Kerepesi-temető tájékán
letelepedett sírkőfaragók élete. Otthagyta az iskolát, hátat
fordított a csodagyermek minden dicsőségének és kőfaragólegénynek
állott be Piacella Virgil mester műhelyébe. Itt ismerte meg az
anyag sokféle fajtáját, a márvány, a homokkő, a gránit legbensőbb
titkait, szín, keménység, finomság, erő, optikai és hangulati
hatások tekintetében. Rájött, hogy másmilyen kő kell egy ifjú
szűz és egy görnyedő munkás, vagy egy marcona katona figurájához.
Mindent meglátott, megérzett, kitapasztalt, ami a mesterséghez
szükséges. Mert éjjel-nappal dolgozott. Közben meghallotta, hogy
a kőfaragást Olaszországban sokkal jobban értik, mint akárhol a
világon. Elkószált Olaszországba. Végigbarangolta a lombárdiai
temetőket s leszállt a márványbányákba, hogy a maga két hatalmas
karjával fejtse a követ.
--A kőnek is van lelke, jelleme és szerelme, öröme, fájdalma és
szeszélye--mondogatta szószerint értelmezve a saját szavait.--Én
ismerem a követ, a mindenségit,--tette hozzá önérzetesen s erre
volt legbüszkébb egész életében.
Legjobban szeretett volna mindvégig kőfaragó maradni és keze
alól, minta nélkül, a maga esze-szíve, lobogó fantáziája után
egyre-másra nőttek volna ki a Madonnák, Piéták, búsuló szentek,
fáklyás angyalkák és pihenő oroszlánok.
--De így mégsem mehet tovább, kár az ily tehetségnek
elkallódnia--erőlködtek barátai, csodálói és protektorai és a
legényt elvitték Bécsbe, hogy megtanítsák az alkotás titkaira.
Ekkor már a harminc felé járt az óriás testű, csecsemőlelkű és
áhítatos szívű öreg kőfaragólegény.
Bécs. Itt úgy járt a székely parasztfiú, mintha egy Luther
korabeli német szerzetes, egy 1550 előtti angol kurta nemes, vagy
Rabelaisnek kortársa, egy faragatlan francia katona becseppent
volna a Mediciek udvarába. Amaz holtra rémült Accolti Bernát és
Fregora Constanza asszony, Macchiavelli és Aretino körmönfont,
szellemes és finom élcelődéseitől, a tonus emelkedettségétől, az
evés, tánc és zenélés eleganciájától, a társasági
illemszabályoktól és a csiszolt erkölcsök számtalan
tilalomfájától; Dömötör János pedig, aki ösztöndíjai, sikerei,
bőven hulló honoráriumai révén a Hellmer-iskola legjobb
társaságába keveredett, színházba és éjjeli mulatóhelyekre, a
Práterbe és bádeni kirándulásokra vetődött, szép kétszobás
lakásban lakott, reggelijét tükrös-márványos, freskós,
bronzportálés kávéházban költötte el,--szívdobogva, ijedt
lélekkel ténfergett az új környezet kényelmetlen és kimért
szokásai között.
Ahogy végighallgatta kollégáinak könnyed és tartalmas csevegését,
a tanárok mély járatú fejtegetéseit, összeszorult a szíve a maga
faragatlansága és tudatlansága miatt. Beismerte, hogy a szállodák
és éttermek pincérei, a tánctermek kis táncosnői, a virágárus
lányok és az olcsó modellek magasan felette állanak az ő
gyergyószentmiklósi modorának. A magyaron kívül egyetlen nyelvet
sem értett, kivéve husz-huszonöt útszéli és kocsmai olasz és
német kifejezést. Magyar lapokat olvasgatott, de mindig elakadt a
lélekzete, ahogy az újságok hasábjairól egy szédületesen
komplikált és finoman elrendezett társadalmi, politikai és
tudományos világ meredt feléje. Alig lehet elképzelni, mily
megdöbbenés fogta el, amikor megtudta, hogy az állami életnek
minő bonyolult a gépezete, mily sok statisztikai, gazdasági és
történelmi ismeretre van szükség, hogy valaki a legkisebb
kérdéshez hozzászóljon. Nem csoda, ha azt hitte, hogy az újságok
minden sorát európai lángelme, egyetemi tanár, akadémikus, vagy
polihisztor öreg bölcsész írja. Az ujságokból jött rá, hogy neki
sejtelme sincs a börzéről, a hitelügyi, ipari, kereskedelmi
berendezkedések elemeiről, hogy sohasem hallott semmit a
közlekedési eszközök technikájáról, legkisebb ismeretei sincsenek
az orvosi, lélektani és fizikai tudományok területén, nem érti a
szakkifejezéseket és latin idézeteket, nem jártas a színház,
táncművészet, divat, társasági szokások titkaiban és hirét sem
hallotta az archeológia, stilusismeret, bútorok, ékszerek, ruhák,
toilette-eszközök tudományának, amiről pedig még a modell-lányok
is úgy beszéltek, mintha édesanyjuk tejével szívták volna magukba
annak ismeretét. A perzsaszőnyeget nem tudta megkülönböztetni a
német gyárak teppichjeitől, az irodalmat a modern színművektől,
Ruskint a praerafaelita művészettől, az urat a milliomostól, a
szocialistavezéreket a szocializmustól, a riportereket a notorius
hazudozóktól, a kritikusokat a nagyképű csizmadia legényektől és
a secesszionistákat a széllel bélelt lakásberendezési
ügynököktől. Sajnos, Dömötör János csaknem harminc éves volt már
s még nem ivott Cliquot-t, nem látott orosz balletot, nem volt
spiritiszta szeánszon, nem ült automobilon és nem lévén
uriasszony szeretője, nem szagolt még levendula-illatot párisi
csipkefehérnemün.
Dömötör látta, hogy az ő fantáziáján kívül van egy széles és
ragyogó világ, amelynek csak a kerítésén pillanthat be néha, de
magáévá nem teheti sohasem. Ez nem bántotta túlságosan, de
félszeggé tette és zárkózottá. A nagy stílust nem szerette és nem
kívánta, de a maga kicsinyes kedvteléseit, polgári szokásait és
naivitásait restelni kezdte. Fogta a könyveket s kiteregette maga
előtt, hogy felhabzsolja tartalmukat; csak gyötrelmet és még
nagyobb félénkségét merített azokból. Nekifeküdt hát a munkának,
hogy annak boldogságával és dicsőségével ellensúlyozza társadalmi
fellépésének és tudatlanságának goromba fogyatkozásait. A
könyvekből csak szavakat olvasott, de a munka derekasan haladt
előre és két esztendő múlva kijelentették róla, hogy a legnagyobb
szobrászok géniusza vajudik a műveiben.
Egyebekben boldoggá tette, hogy csak tisztelői, csodálói és
barátai vannak s egyszerű paraszti modora nem árt a nimbuszának
és szavai helyett aktjait és kompozicióit mérlegelik. Mindenki
szerette s ennek ő tiszta szívből örvendezni tudott, nem
gondolván arra, hogy a talentumokat mindenki támogatja addig,
amig felülről kezelhetik és hátára kapaszkodva, vele szemben a
protektort játszhatják.
És eközben eljött az asszony is. Nórának hívták, rajongó,
hibátlanul szép, ragyogó fekete szemű, de tehetségtelen kis
szobrászleány volt, aki egyenesen felkínálta neki az első
szerelem égi ajándokát. Róla mintázta európai hirü alkotását,
Nausikaat, amint Odysseus előtt a tenger partján megjelenik.
Ekkor fogamzott meg elméjében, hogy domborműben illusztrálja majd
e homerosi kalandor naiv hőstetteit, amelyek az ő gyermekded
kedélyét mindennél jobban érdekelték.
A szobrásznövendék Nóráról mintázta első remekművét, de többé
sohasem merte modellnek használni szerelmét. Oly magasra emelte
őt áhítatos rajongásában, hogy elrémült attól a gondolattól: a
világ szájtátó bámulásának kitenni az imádott test intim titkait.
A férfi féltékenysége bizonyára nem egy remekműtől fosztotta meg
az emberiséget, de Dömötör azt tartotta, hogy a művész minden
dicsőségénél többet ér, hogy Nóra szépségének misztériuma egyedül
csak az ő számára nyilatkozik meg. Mikor aztán Nóra kiszakadt a
Hellmer-iskola kötelékéből, Dömötör szomorúan utrakelt, hogy
Párisban, Rómában és a görög földön tanulmányozza az antik
szobrászatot. Most, hogy már nem látta, hideg fejjel tudta
rekonstruálni Nóra testének klasszikus szépségeit és belevitte
azokat az antik istennők elgondolásába. Úgy érezte, hogy most, az
elviharzott szenvedélyek után, tökéletesebben látja az élő
remekművet is. Rájött, hogy a nagy művészethez szükséges a
szerelem; de az is kell, hogy a szerelem már a múlté legyen a
remekművek születése alkalmával. Igy van ez minden művészetnél,
kivéve talán a zenét. Ámbár ki tudja? Minden ember egy
individuális kis világ és bolond az, aki az összes teremtményeket
közös törvény alá akarja vonni az ő gőgös tudákosságában.
Az bizonyos, hogy Dömötör János hamar európai hírű szobrász lett.
Hazahívták Pestre, a kormány kinevezte professzornak, a király
rendjelekkel tüntette ki, de a művész legjobban annak örült, hogy
özvegy édesanyját felhozathatta Gyergyószentmiklósról és
vasárnaponkint, mint a müncheni Stuck, cilinderbe, fekete
redingotba, lakkcipőbe gavallérosan kiöltözködve, megsétáltatta a
fejkendős, feketeruhás, pápaszemes, szelíd öreg parasztasszonyt a
dunaparti korzón és a Stefánia-út lombjai alatt.
Öt évig tartott ez az idillikus élet, akkor a gyenge, beteges
anyóka kivonult az antik istenek, középkori szentek, történelmi
héroszok, államférfiak és mágnásasszonyok márványképmásai közül,
ki a Kerepesi-temetőbe. A művész stilizált falusi feszületet
állított a sírdombja fölé, olyant, aminő Gyergyószentmiklós
határán, az út keresztezésénél állott, sovány, vérzőfejű,
töviskoronázott, kecskeszakállas Krisztussal, amint lába alatt a
názáreti Mária zokog a fájdalomtól. Máriában az édesanyja
vonásait örökítette meg, gyermeki áhitattal úgy vélvén, hogy
nincs méltóbb emberi lélek, aki az Úr lábánál helyet foglalhatna,
mint az ő szerelmes szülője.
Ez volt az első szobra, amelyben az emberek, különösen kartársai
és a kritikusok, számos feltünő és sajnálatos hibát fedeztek fel
és gáncsolni sem átallották az alkotóját.
--A Mestertől bizony többet várt volna az ember. A Krisztus
határozottan csúnya, Mária pedig unalmas.