I.

Magassága 192 centiméter, vállainak szélessége, mint a bibliai

Sámsoné, heraklesi ökleinek egy csapásával le tudta volna

teríteni a nemeai oroszlánt, combja egy gladiátor erejét, feje

egy óriási gyermek jámborságát, szíve egy imádkozó, bűnbánó,

úrvacsorázó falusi asszonyság puhaságát, szeme egy szerelmes

kislány naiv ábrándozását juttatta eszedbe, ha valaha találkoztál

Dömötör Jánossal, a szobrásszal, az aranyérem és a párisi Grand

Prix tulajdonosával, a negyvenhét éves, őszbecsavarodott,

orgonahangu és mosolygó bajuszú vén polgárral, aki a Zuglói-út

egy fejedelmi pompával, klasszikus izléssel és áhítatos

stilustisztelettel megkomponált villájában lakott, magafaragta

kariatidok által tartott fedél alatt, amelynek timpanonján az

volt olvasható: Sors bona, nihil aliud.

Dömötör János a hivatalos művészet államilag hitelesített

ranglétráján a legfelső helyet foglalta el, már két év óta

méltóságos úr, főrend, a mesteriskola igazgatója, ámbár a

bürokratikus adminisztrációt nem vállalta, mert gyűlölte az

irka-firkát és hijjával volt a tekintélynek nemcsak a

növendékek, de még a tanárok körében is. Mérvadó helyeken

egyáltalán nem sokra tartották, éppen a hivatalos világ, az

udvar, a kormány és az arisztokrácia részéről mutatkozó elismerés

és az anyagi sikerek miatt. Nem tudjuk, így volt-e ez Leonardo da

Vincivel, aki a Sforzák, Michelangeloval, aki Gyula pápa,

Rubenssel, aki Vincenzc Gonzaga, Dürerrel, aki Miksa császár,

Bernardo Rosselinoval, aki Aeneas Sylvius hivatalos művésze volt,

de tény, hogy manapság a szerkesztőségek és a kritikusi

törzsasztalok nem jó szemmel nézik, akit a nagyok már befogadtak

kegyeikbe.

Ezt Dömötör is tudta, azért mindig pirulva, bocsánatkérő arccal,

hebegőn és zavartan jelent meg tanítványai és ifjú művésztársai

között; ilyenkor mindig úgy érezte, hogy nagy és neki

felfoghatatlan szellemi óriások között lábatlankodik. Cifra

elméleteiket nem értette és groteszk vázlataikat ijedten

csodálta. A saját fogyatékos akadémiai képzettsége félénkké és

alázatossá tette; mégis akadémikusnak csúfolták, ami valójában

mindig egy csepp büszkeséget ébresztett benne, mert azt gondolta,

hogy igy némi tudományosság hirébe keveredik. Önmagának azonban

bevallotta, hogy Michiels, Semper, Riegl, MaierGraefe, Hildebrand

és Rodin könyveinek majd minden lapján érthetetlen és homályos

sorokra bukkan, amelyeken hiába töri kemény sörtével borított

domború koponyáját. Ellenben egy aktot megmintázni úgy, hogy

abban a csontvázra az izomzat, az izomzatra a zsiradékpárna és a

rostokra, a húsra, a véredényekre az epidermis úgy feküdjék rá,

mint az eleven ember testére: ehhez senkisem értett jobban, mint

Dömötör, a hivatalos művész, az akadémikus.

Nem csoda, hogy szerény és szűkszavú ember lett így Dömötör, aki

négyszer-ötször megnyalta piros és húsos szájaszélét, míg egy

szót kiejtett előkelő barátai, ragyogóan szellemes kollégái,

finoman csiszolt elméjű és sensitiv modelljei: a mágnásaszszonyok

és dekadens nagyvilági hölgyek előtt, akik mintázás közben

művészettörténeti és esztétikai műveltségük szédítő magasságába

ragadták a hüledező mestert. Minthogy tehát szóval nem győzte,

kénytelen volt szüntelenül dolgozni. Öntötte a portrékat,

aktokat, heroikus csoportozatokat, emlékmüveket és reliefeket.

Közben pedig jókedvűen fütyörészett, örökkön égő szivarját rágta

hatalmas és vakító fogsorával. Vésője alatt szikrázott a

márvány--mert legkedvesebb müveit maga szerette kifaragni--óriás,

bütykös, csontos öklével nyomkodta, döngette, pofozta, simogatta,

cirógatta a vasrácsra vakolt agyagmintát, mint egy boxoló

gladiátor. Ilyenkor kigyúlt alacsony, de boltozatos homloka, apró

szemei allelujáztak a munka boldogságában, rövid sűrü sörtehaja

csapzott az izzadtságtól, szája mosolyra húzódott, arca kipirult

s izgatottan nyalogatta ajkát, amelyre vastagon rárakódott a

gipsz füstölögve porló málladéka. Egy birkózó antik hérosz volt

ilyenkor, aki az anyaggal vív diadalmas csatát: ujjainak ösztönös

mozdulataival, temperamentumának isteni sugallatából,

egyéniségének szent együgyüségével alkot. Ilyenkor nagy, szürke,

bozótos feje, széles orra, vaskos állkapcsa, kurta nyaka, óriás

vállai, izmokkal párnázott domboru háta és oszlopos lábai egy

ősember monumentális sziluettjében jelentkeztek. Ilyenkor némely

impresszionista dáma egyenesen a karjaiba omlott volna, ha

Dömötör János nem a legszemérmesebb és a leggyávább öreg gyermek,

aki valaha mintázófát, vésőt és kalapácsot forgatott a kezében.

Dömötör János sohasem nyult kézzel a modelljéhez, amióta

megházasodott. Feleségét, Van Roosen Herta bárónőt, a gazdag,

szép és negyvenkét esztendeje ellenére leányos finomságu szőke

kis teremtést oly vallásos áhitattal imádta, hogy más

asszonyszemélyre csak nem nélküli és elvont szobrász-szemmel

tudott rátekinteni.

Pedig most már a feleségét is csak hetenként kétszer-háromszor

látta bizalmas családi kettesben, ha ugyan bizalmasságnak és

családiasságnak szabad nevezni a reggeli vagy ebéd alatt

eltöltött merev és szertartásos félórát, amit neki ez a majdnem

virággá, vagy középkori szonetté finomodott, idegbeteg és rajongó

kis hiszterika engedélyezett. Eleinte természetesen nem volt ez

így. Öt éve annak. Van Roosen bárónő akkor már elvált asszony

volt. Münchenben látta meg a szobrász egy aktcsoportját: Páris

elrabolja Helénát. Meghallotta, hogy Párist a művész saját

magáról mintázta tükörből.

--Én leszek a Helénája--kiáltott fel ideges gyönyörtől borzongva

a bárónő és földhöz vágva a Fleurs du Mal-t, úgy találta, hogy

mindennél szebb dolog a ragyogó és erős egészség és hogy a saját

aktija nem sokkal marad mögötte a homérosi Helénának.

Dömötör mukkanni sem tudott, amikor értesült az asszony

szándékáról. Nem talált szavakat a védekezésre, csak hajlongott,

bólogatott és a szájaszélét nyalogatta. Igy házasodott meg

zavarában Dömötör s arról sem ő, sem a bárónő nem tehet, hogy e

hangulat néhány hónap alatt Heléna impresszionista lelkében

elviharzott. Mégis, valahányszor rágondolt az első hónapok

mithologiai szépségeire, elégülten és önmagát irigyelve suttogta

nedves ajkai között:

--Megérte az a néhány hónap az utána következő esztendőket is.

Ezekről az esztendőkről nemcsak beszélni, de gondolkodni sem

szeretett János. Egyetlen nagy, természetes és szinte baromi

lemondással intézte el a boldogtalanságát: ki tehet róla, hogy én

szeretem őt és ő nem szeret már engem? Sors bona, nihil

aliud,--ismételgette magában ezt a fatalista mondást, amellyel

lelkének minden háborgását elsimította.

Különben is egyszerü és egészséges lelkü ember volt Dömötör, aki

jobb szeretett munka után a műterem sötétjében, vagy erdei séta

alatt pipázva elmélázni, fuvolázni, harmonikázni, sárkányokon,

mesebeli alakokon, óriás embereken, tengeri kalandokon, soha nem

látott groteszk állat-figurákon eltünődni, mint szoknya után

futkározni. Szerette a gyenge, csipős, szénsavval élénkített

homoki bort és a sárga, könnyű sört, amiből szervezete

rengeteget tudott megemészteni anélkül, hogy kedélyét túlzottan

felizgatta volna. Nála a mámor abban jelentkezett, hogy kedve

támadt nagy birkózásokat rendezni, ha találna magához való

rendíthetetlen atlétákat. Szeretett volna oly szépen dalolni,

fütyülni, hegedülni, hogy a kövek is meginduljanak és a szobrok

táncra perdüljenek örömükben. Szeretett volna katona lenni és

csatában verekedni, nagy veszedelmekben emberek életét

megmenteni, hajókat partra vontatni, bikákat megfékezni,

malomkövekkel dobálódzni, cirkuszban láncot tépni, tüzes paripán

nyargalászni, bebarangolni a világot, sárkányok barlangjába

leereszkedni és fenevadaktól a földet megtisztitani, Ha mást nem,

legalább kőből szerette volna mindezeket kifaragni és ilyenkor

halálosan unta a művészi rangjával járó kötelezettségeket. És

unta az asszonyokat, akik néha hizelegtek neki, máskor

kigúnyolták; a művészeket, akik megleckéztették tudatlansága és

szent igénytelensége miatt; házát, butorait és gazdagságát,

amelyet a felesége csapongó fantáziája bujává, terhessé és

kényelmetlenné tett a számára; a hivatalos világ nagyképüségét,

az iskola szárazságát, a nagy urak leereszkedését és a cselédség

arcátlanságát. Unta, gyűlölte, elátkozta az emberek hódolatát,

kiváncsiskodását és bizalmaskodását és összeborzongott, amikor

tárlaton, utcán, szalonokban, még a templomban is utána suttogták

ezt a szót:

--A mester!

Ilyenkor megszökött és néhány órára visszaállitotta eredeti énjét

magához való primitiv környezetbe. Elszaladt a Köztemető

tájékára, egy öreg, csendes csapszékbe, amely közel lévén a

sirkőgyárakhoz, mindig tele volt iddogáló kőfaragó-legényekkel.

Odamenekült Dömötör s már útközben felcsillant a szeme arra a

gondolatra, hogy ejnye a mindenségit, ha jó szerencséje és keze

ügyessége cserben nem hagyja, ma délután háromszor egymásután

kilenc babát üt le a kuglizóban.

Meg kell ezek után őszintén vallanunk, hogy az ő lelke nem volt

nagy szenzációkra, tragikus szenvedésekre, vagy az önelemzés

mártiromságára való. A saját egészségének örök forrásából

táplálkozva, vágyai messze mögötte maradtak a lehetőségeknek. Ne

szépítsük a dolgot, parasztember volt Dömötör, egyszerü, de

zseniális paraszt, akinek egész idegélete leegyszerüsödött a szép

formák és a megrögzitett emberi mozdulatok másolásához. Ha nem

lett volna művész, akkor lovakhoz, ökrökhöz, buzához és

kukoricához tapad minden csápja a benne viruló természetes

ösztönöknek. Ezt pedig a földből, levegőből, erdőből, patakból és

az édes szüleinek piros paraszt véredényeiből szívta magába

csecsemő gyermek és suhanc legényke korában.