híveket, s azután felosztani őket, kit, honnan, milyen alkalmatossággal,
melyik kortesvezér felügyelete alatt kell majd behozatni? hogyan
gondoskodni ellátásáról? ha a tanyára kiment, utána küldeni, lefülelni,
behozatni erővel; ha beteg, kihúzni az ágyból; ha halálán van, bíztatni,
hogy várjon még egy kicsit, és aztán vigyázni, hogy a sok közűl valakit
el ne fogjon a kánya! a hol ingadozást venni észre, oda apostolokat
küldeni szaporán a megtámasztás végett. Ez nagy munka!
Reggel aztán nem volt mit tenni Alienornak, mint megadni magát és
nekiöltözni a programmbeszédnek; a mit még egyszer elrecitáltatott vele
Leon.
– Soha életemben ilyen nyomorultul nem éreztem magamat, mint most;
panaszkodék Alienor, izgatottan járva fel s alá a szűk szobában, mint a
menazsériás tigris a ketreczében. Mintha egy óra mulva kivégezni
vinnének. Ha egy ajtót becsapnak, minden ideg megrándul a nyakamban.
Csak már átestem volna rajta.
Leon vigasztalá, hogy «ez csak az első alkalommal van így; harmadik,
negyedik választásnál föl sem fogod venni».
– Dejszen, nincsen az athleta-klubban az a gyors futó, a ki engem
utolérjen, ha még egyszer azt mondják, hogy menjünk képviselőjelöltnek!
– Jó lesz egy kis veres bort innod.
Leon hozatott Alienornak veres bort. Attól meg úgy elkábúlt a feje, hogy
az egész programmbeszédet elfelejtette. Hirtelen aztán hideg vizet ivott
megint nagy mennyiségben, a mivel aztán úgy megbolondította a gyomrát,
hogy egészen odalett.
Végre eljött a rettegett percz. Megérkezett a küldöttség, mely a
jelöltet meghívja a gyűlés elé. Dumka úr volt a szónok.
«Te, ki kora ifjuságodtól fogva…»
Egy szóval: a közönség felgyülekezett s várja a programmbeszédet.
A jelöltet a folyosón át vezették azon ajtóhoz, mely a szinpadra nyílik.
Az leendett a szónoki emelvény. A hallgatóság a nézőhelyet foglalta el.
«Tele van a terem!» sugá örvendezve Dumka úr.
Mikor Alienort bevitték a színpadra, azt hitte Sidrák, Misák és Abednego
tüzes kemenczéjébe taszították bele. Ember hátán ember volt a teremben,
s a kánikulai hőségben úgy sütött fel a színpadra az embertömeg, mint a
befütött kemencze. Gőzfürdői athmosphaera volt.
Alienort az ájulás környékezte. Az a gondolatja jött, hogy onnan a
trempolinról leugorjon: lehetetlen, hogy ez a vastag levegő fenn ne
tartsa: keresztül uszik rajta, az emberek fejei fölött. Ott előbb Leon
bemutatta őt a választóknak, s aztán felkérte, hogy adja elő
programmját.
Alienor megküzdött vele. Elmondta a betanult beszédet, oly hangon, a
milyenen beszélhet valaki, a kinek egy gyapjus zsákot tettek a mellére;
nem hallott abból senki semmit. Hanem azután előállt Leon s elmondta,
hogy ime rövideden ezek azon alapelvek, a mik a jelölt politikai
meggyőződését képezik, s a miket ő bátor lesz bővebben kifejteni.
Tartott ezután egy szép, komoly és okos beszédet, melyben mindazt
elmondta, a mit a választóknak szükséges volt megérteni. A beszéd hét
negyed óráig tartott.
Alienort az alatt a halál minden gyötrelmei környékezték. Neki is ott
kellett állni az alatt tolmácsoló barátja mellett. Nem látott ő már
emberarczokat, csak kék és zöld chaoszt a szeme előtt, s nem hallott
beszédet, csak egy megszünni nem akaró patakzúgást a fülében, közte
süvöltő szélrobajjal (ez volt a közönség helyeslő éljenzése). Az
izzadtság csorgott végig a hátán, s a lába szárai bizseregtek, mintha
hangyák szaladgálnának rajta, s az egész épület mintha köröskörül
forogna vele.
Hét negyed óra alatt a választó közönség is, a jelölt úr is porhanyóra
meg volt főve; akkor aztán kitöltötte őket a serpenyőből a szakács. Meg
lehettek vele elégedve.
Alienor maga sem tudta, hogy került vissza a szobájába.
– No barátom, mondá Leonnak, mikor ujra visszanyerte öt érzéke
használatát, a dahomeyi szultán, a ki az idegeneket kullancsokkal tölt
verembe vetteti s úgy kínzatja halálra, hozzátok képest kegyelmes ember.
– Ugy-e meg vagy vele elégedve?
– Nem kivánom az ismétlését.
A siker azonban kézzelfogható volt.
A gyülés után egyik küldöttség a másiknak adta a kilincset, megannyian
teljes megelegedésüket nyilvánítva a hallott dolgokkal. Ott volt Nagy
János uram is Gezetlenből s nyilvánítá, hogy ez a mai beszéd már egészen
jó volt.
De legkedvesebb meglepetés várt Alienorra akkor, a midőn a sipotai
érdemes csizmadia czéh küldöttsége megjelent előtte, s elhozta számára a
mesterlevelet, melynek tanúsága szerint Nornensteini Pracz Alienor
princz megválasztatott egyhangulag a sipotai becsületes csizmadia czéh
tiszteletbeli tagjának, miről is a pecsétes levél mai napon
kiállíttatott.
– Te! mondá Alienor Leonnak. Hát már most én ezeknek a csizmadiáknak
collegájuk vagyok? Nagyon jó. Legalább, ha ezentúl Octavian fejedelem
nem akar pénzt adni, azzal fenyegethetem, hogy kiakasztom a czégért a
lakásom elé: «princz Nornenstein Alienor csizmadiamester ajánlja magát a
tisztelt közönségnek sarukat és topányokat foldozni».
Délután felé már Alienoron kezdtek mutatkozni gyönge symptomái a
bekövetkező sárgaságnak.
Dumka úr és Csajkos úr nagy dologban voltak.
Egész délután szaladgáltak alá s fel a városban, s jöttek haza kipirult
orczával, izzadó homlokkal, jelenteni Leonnak, ki egy helyben ült, mint
valami jótékony czélú tombola pénztárnoka: «a Csonka Nagy Mihály aláirta
az ívünket!» Azután megint: «a Kulimász Gergő annyi, mint bizonyos!» –
«Megfogtuk szerencsésen Talyiga uramat, a fiával együtt.»
– Töbörtsög Máté azt igérte, hogy akkorra haza jön a hosszú fuvarból.
– «Annak a szegény Czoki Péternek felmondták a kölcsönét a
takarékpénztárnál: egy pár sort kellene írni Igriczinek!»
Leon jegyzett és correspondeált.
Közbe-közbe felszaladt Kalán mester, hozta a diadalnótát a jelölt úr
számára. Nagyon szép vers volt. Egy óra mulva megint előkerült: nehány
új strófát hozott, a mik még annál is szebbek voltak.
Leon segített neki azokat eldalolni.
Alienor közel érezte magát a csendes megtébolyodáshoz.
– Te Leon; nyögé elhaló szóval. Én már magam is annyira bele vagyok
heczczelve ebbe a választási izgalomba, hogy azt képzelem, ettől függ
Magyarország felvirágzása, Európa békessége, a keresztyénség diadala, és
mindnyájunknak lelki üdvössége s ha megbukunk, nem marad számomra más
hátra, mint levegőbe röpitenem magamat egész Sipotával együtt.
Délután hat órakor Dumka úr és Csajkos úr azzal a leverő hírrel tértek
meg, hogy még mindig hiányzik huszonöt szavazat, s az már sehonnan elő
nem teremthető. A túlsó párt még annyival erősebb.
– De uram s én Istenem, monda Alienor: hisz még ellenjelöltünk sincsen.
– Dehogy nincsen! Lamentált Dumka úr. Csak titkolja még az ellenfél a
nevét. De meg van az dugaszban. Az utolsó órán rukkolnak elő vele.
Mindig így szoktak tenni az ármányosak.
– No hát már most majd én is gondolok ki valamit; mondá Leon. Én megyek
ki szétnézni a városban. Dumka úr maradjon itthon.
Azzal nyakába vette a várost.
Késő este vetette haza.
– Heureka! Monda az otthon levőknek. Megtaláltam, a mire még szükségünk
van. Lesz még negyven bizonyos szavazatunk.
– Halljuk! – De halljuk!
– Hát legelőször is tíz bizonyos szavazatot fedeztem föl: – hol? – a
cholerakórházban. Ott van tíz darab reconvalescens beteg, a ki senki
másnak nem jutott eszébe. Holnap korán reggel meglátogatjuk a kórházat,
s mind a tíz szavazat bizonyosan a miénk, s ez az egész lakosság közt a
legjobb sensatiót fogja költeni.
Erre még Dumka úr is fintorgatta az orrát.
– A második felfedezésem még nevezetesebb.
– Halljuk! – De halljuk!
– A mózeshitű polgártársak e városban harmincz szavazattal rendelkeznek.
Most tudtam meg, hogy az éjjel a sakternek fiú magzatja született.
Elővettem: rábeszéltem, hogy hívja fel princz Alienort a vallási
felavatás szertartásánál keresztapának. A derék férfiú megigérte.
– Mit? Micsoda az? vágott közbe Alienor.
– Óh, igen egyszerű czeremonia. A keresztapának ott semmi egyéb dolga
nincsen, mint a végzett szertartás után leülni a terített asztalhoz. Az
operateur akkor elkezd chaldeai nyelven imádkozni; azután fölvesz egy
poharat, telve borral, azt megizleli, tovább adja. Az asztal körül mind
sorban megizlelik, míg visszakerül az a keresztapához, a ki a maradékot
fenékig kiiszsza. Az egy igen szép patriarchális szertartás.
No ez ugyan jó gondolat volt Leontól! Ezzel minden semita eredetű
honpolgár a mi jelöltünk számára van megnyerve!
Ezzel a három főkortes vezér kiosztotta egymás között a szerepeket. Az
éjjel Leon a felső városban, Csajkos uram az alsóban fogják sorba járni
a korcsmákat s a polgárokat kapaczitálni, míg Dumka úr otthon marad a
«Fehér lóban» s az érkező izeneteket átveszi, a tisztelt jelölt urat
pedig hagyják ez éjjel magára, hogy kedve szerint kipihenhesse magát.
Abban maradtak aztán.
Reggel három órakor, mikor Leon hazafelé vándorolt a
korcsma-inspiciálásból, szemközt rohan rá, ijedt ábrázattal Csajkos
uram; ezzel az örvendetes hírrel:
– Az éjjel princz Alienor megszökött, Dumka úr pedig megbolondult!
A NŐ SEGÉLYE.
– Mi történt? Kérdé Leon, megfogva Csajkos uram gallérját két kézzel,
hogy tovább ne rohanjon.
– Hát tudom én? Reggel, mikor az utolsó tanyán elvégeztem az
inspiciálást, mentem haza szépen a «Ló»-ba; a kapuban majd összeütöttük
az orrunkat az aranysasi házszolgával: egy levelet hozott Dumka úrnak.
Mondtam, hogy én majd átadom neki, azt mondta, hogy ő maga akarja átadni
neki, erre én azt mondtam neki, hogy jól hátbavágtam. Erre ő azt mondta,
hogy elszaladt. Akkor beviszem a levelet Dumka úrnak. Dumka úr, nem
tudom én, részeg volt-e, álmodott-e valamit? a mint a levelet elolvasta,
kiugrott az ágyból, hasba lökött, azt mondta, hogy szaladjak mindjárt,
fogassak be; elszökött a princz! ő szalad utána. Akkor én kifutottam az
istállóba, nagyot ütöttem a kocsisra, hogy mért nem fog már? Aztán
segítettem neki felszerszámozni; Dumka úr ezalatt felpofozta a pinczért,
hogy mért nem siet a számadással? azután kijött, megpálczázta a kocsist,
hogy mért nincs készen? a kocsis aztán végigverte a lovakat. Nagy
verekedés volt ott! Mikor már ment a szekér, akkor dobta le nekem ezt a
levelet a számtartó úr, hogy hozzam el a tekintetes úrnak, olvassa el,
de pofon ne üssön aztán maga is!
Leon átvette az összegyűrt levelet s kisimította annak ránczait a
térdén.
S aztán olvasta a levelet fenhangon.
«Uram! Négy nap óta hagyok már magamból önök által bolondot csináltatni,
olyan nagyot, a milyen valaha a Bedlamen kívül szaladgált. Járok
nyaktörő útakon, részeg parasztok táborával, szorongatok piszkos
tenyereket ezer számra; eszem és iszom egy vályúból mozsdatlan
vadállatokkal, olyan méregkeverő szakács-készítette ételekből, a mikkel
valahol rabokat vallatnak.»
– De uram! Az én magamfőzte paprikásom!
«Tánczolok kemenczevastag, csúf, hájszagú boszorkányokkal.
– De uram! Az én feleségem!
«Hallgatom a sok botozni való parasztnak a sápítozó panaszait.
– Mink: botozni való parasztok!
«Neki megyek a halálveszedelemnek a banditák táborába: le hagyom magam
szidatni egy bitang kalandor által majomnak, szamárnak, tolvajnak s
ráhagyom magam vétetni, hogy szavaljak a pecsenyégek és kalmukok előtt
angol verseket.»
– Mink pecsenyégek és kalmukok!
«Engedem magam lenézetni egy nálamnál nagyobb aristocrata, egy
parasztgazda által. Sorba látogatok boltost, szabót, csizmadiát,
gelencsért, borbélyt, czirógatom őket, koldulom a barátságukat. Leczkét
tanulok és mondok fel, mint egy diák, lapáttal meríthető emberbűz
közepett, sőt még csizmadiamesterré is meghagyom magamat tétetni. De a
mi még most akar bekövetkezni, az már több az elégnél! Hogy én
cholerabetegeket menjek látogatni, s onnan húzzam ki a ragályos ágyból a
szavazókat! S hogy én Nornenstein Alienor princz, a kinek az ősei a
zsidókat csak a ghettoban tűrték meg, most elmenjek ujszülött
zsidógyereket felavatni; annak keresztapjává lenni; a sakterrel, meg
tizenkét más hitsorsosával egy pohárból inni: azt nem teszem meg, nem az
önök rongyos képviselőségéért, de a spanyol királyi koronáért sem.
Csinálják önök a választást, a hogy tudják. Mondják meg, mennyi pénz
kell rá? Vegyenek meg annyi gazembert, a hány csak eladó, a mi áron csak
kapható! de tőlem se egy jó szót, se egy kézszorítást, de legkevésbbé
zsidókkal való komázást nem kaphatnak többé. Én itt hagyom önöket.
«Közölje ön e levelemet a másik két úrral is.
«Princz Alienor Pratz von und zu Nornenstein.
– Tyhü, a ki áldotta! kiáltá el magát Csajkos uram. S én ezért az
emberért egész éjjel ittam! De ezt nem viszem haza.
– Mit csinál Csajkos uram?
– Mindjárt, mindjárt. Csak a torkomba dugom az újjamat, aztán egy kicsit
a fal felé fordulok. Hát hogy is mondja csak az a levél? «Mozsdatlan
vadállatok». – «Méregkeverő szakács.» (Ez én vagyok!) «Kemencze-vastag
boszorkányok!» (Tyhü, ha azt a feleségem meghallja!) «Pecsenyégek és
kalmukok.» (Ezek meg valamennyien vagyunk) s még «rongyos képviselőség!»
No megállj princz! Ha rongyos, nem veszed rád. – Hüj! csak azok a
félbankók ne volnának! – Uram! Szabad nekem ezt a levelet elvinnem?
(«Önnek is szól.») Megyek haza! Megmutatom a híveknek. Csak akad ember,
a ki nem fogad el ötven forintot úgy, hogy jobbról-balról pofoncsapják
vele. «Vegyenek meg annyi gazembert, a hány csak eladó!» Eladó van, de
nem gazember; gazember van, de nem eladó.
– Mit csinál Csajkos uram? Csak nem akar a falra fölmászni?
– De biz oda akarok. – S addig nem is nyugodott, míg le nem tépte a
falról azt a plakátot, a mi azt hirdette, hogy «Éljen Nornenstein
Alienor képviselőjelölt.» Azt tizenhat felé tépte s elszórta a szélbe.
– De hát aztán mi lesz ebből Csajkos uram?
– Hogy mi lesz? Várjon csak, hadd szaladok előre egy kicsit.
Mikor aztán már akkora egérútat vett Csajkos uram, a honnan gondolta,
hogy Leon nem éri utól: akkor elordítá magát.
«Éljen Zárkány Napoleon, etelvári képviselőjelölt!» s azzal, a hogy csak
a lábai bírták, nyargalt végig az utczán, minden alvót felordítva az
álmából a fentebbi csatajelszóval.
Leon nem szaladt utána, hogy a száját befogja, hanem felment a
szállására, a hol most már egyedül maradt.
Előkereste bőröndjéből azt a csomagot, mely a félbankjegyeket
tartalmazza.
E bankjegyekhez egy vegytani tintával sokszorozott levél volt
mellékelve.
«Polgártársaim. Azokkal a félbankjegyekkel, a miket önöknek a választás
czéljából kiosztattak, az urak önöket rá akarják szedni. A szavazás után
meg fogják önöknek mondani, hogy minden fél bankjegynek a másik fele ott
van a szomszéd faluban. Ha a «vitéz»-es rész Bátokban van kiosztva,
akkor a «leány»-os rész Máron: két ember ragaszsza össze a magáét, s úgy
lesz belőle egész. Erről meggyőződhetnek, ha a szomszéd helységek
összehasonlítják a fél jegyeiket: a mit jó lesz előre tudni.»
Az, a kire bízva volt a bankjegymanipulatio, el is végezte azt híven,
csak azt a perfidiát követte el, hogy mind a két csomagnak megcserélte a
felét. Ezt nem is volt eszében Dumka úrnak vizsgálat alá venni. Látta,
hogy félbankjegyek s kiosztotta azokat. Először Bátokon, Kopronon, majd
Csiván és Máron; az első két falu kapta a vitézes feleket, a másik kettő
a leányosokat.
Ezt tudva, fogadta el a másik csomagot Leon. Biztos lehetett felőle,
hogy a mint a polgártársak figyelmeztető anonym levelek által értesülve
lesznek, kiegyenlítik maguk között a dolgot s haragjukban fel sem jönnek
Sipotára, azt hiszik, hogy félig meg vannak csalva, beérik a nyereség
felével, s a másik feléért visszacsalják ők a lélekvásárlót egészen.
A végkatastrophára is bizton lehetett számítani. Hogy Alienor nem várja
be az utolsó stádiumot, arra mérget lehetett venni.
És így ezer szavazat otthon fog maradni.
Leon tehát megtette azt a barátságot Pompeia bárónőnek, hogy Alienort
megszabadította az etelvári képviselőségtől, s ezzel a szép Rafæla
herczegnő jegygyűrűjétől is.
És Pompeia bárónő elveszíttetett Nornenstein fejedelemmel ötvenezer
frtot azért, hogy el ne veszítse – Alienort.
Leon elgondolkodott rajta.
… Milyen nagy a nők szerelme!
… Milyen nagy a nők csalfasága!
A VÁRATLAN ELLENSÉG.
Még javában aludt Leon, mikor már látogatója jött.
Ama félelmes ember volt, a ki elől tegnap az utczán elszökött. Potyási
úr!
Ez a rettenetes egyéniség, a kinek egy kézszorítása ötezer forint.
Leon összeborzadt és eldugta mind a két kezét a paplan alá, egész a
füléig húzta a takarót.
Az a veszedelmes ember pedig odalépett hozzá és leült az ágya szélére,
rámeresztve azokat a kalapácshalforma kiülő szemeit.
– Jó reggelt kedves Leonkám; jó reggelt.
Leon összevaczogtatta a fogait.
– Jaj, ne bánts. A hideg lel.
– No majd mindjárt mondok én neked valamit, a mitől rögtön meggyógyulsz.
Most kaptam ezt a levelet, a mi Bátokon volt kiragasztva a községház
kapujára. Olvasd.
– Jaj, nem dughatom ki a kezemet, mert fázom.
– No hát majd elolvasom én neked.
Azzal elolvasta neki ugyanazt a levelet a polgártársakhoz a
félbankjegyek ügyében, a mit Leon már régen ismert.
– Nos, mit szólsz hozzá?
– Nagyon fáj a fejem; nem értek belőle semmit.
– Hát én majd megmagyarázom neked. Alienor hű községei megtudták, hogy a
kiosztott bankjegyek két összeillő félt képeznek; szépen kiegészítették
azokat; azt mondták: megcsalt a német; megharagudtak a jelöltjükre, s el
sem jönnek a választásra. Nagybaróthy fel sem akar lépni, Karakán
megfutott; a gezetleniek téged kiáltottak ki jelöltnek. Most te vagy az
egyedüli jelölt az etelvári kerületben. Megválasztatásod bizonyos.
– Jaj, nem bánnám én, csak a gyomrom ne émelyegne.
– De annyira bizonyos, hogy «zikher».
Leon csak didergett.
– No már most. Tudod: semmi nincs hátra, mint egy kis alkotmányos
előkészületet tenni a megválasztás alkotmányos megünneplésére. Hiszen
tudod te ezt. Bankett, fáklyászene, tollak, lobogók, etcætera. Ez mindig
az én gondom szokott lenni. Már ehhez én értek legjobban. Más ember
kétannyiba keríttetné. De én kiteremtem félannyiból. A mult választáskor
Nagybaróthy idenyomott a kezembe háromezer forintot, aztán belekerült a
czókmók meg a dinom-dánom ötezer forintba. No ez nem is sok; ötezer
forint egy alkotmányos actusnál. Ez a nulla. Ezen felül kezdődik az
egyes.
(Mondta ezt Leon már tegnap.)
– Tehát marad fenn a mult választásról kétezer forint lebegő adósság.
Ezt az új képviselőnek kell elvállalni. Ez már alkotmányos usus, jól
tudod. A képviselő a kerületét cum beneficio inventarii kapja meg. Ez az
adósság be van táblázva az ő kerületére. Jó hypotheca. Okos ember kevés
szóból ért. Én tudom, hogy te nem vagy gazdag ember: nem akarlak nagyon
megtaksálni. A háromezer forint «minus»; az már a tied: ha még kétezer
forintot kiszorítasz hozzá, abból én kinyögöm a választási parádét. Nos
mit mondasz rá? Ha most nincs pénzed, add meg felét, a többit
elküldheted majd a képviselői napidíjakból; elvárok vele, nem zaklatlak
érte.
De már ekkor Leont úgy rázta a hideg, hogy egy szót tízfelé harapott a
vaczogó fogaival, a míg ki tudta mondani.
– Látom már, hogy doktort kell hívnom hozzád. Megyek, mindjárt hozom
Séra urat.
De mire Potyási úr visszajött a doktorral, már akkorra Leon megszökött a
szállásáról, s a pinczérnek azt mondta, hogy egész nap oda lesz.
– No megállj! Megbánod te ezt! Mondá a veszedelmes férfiú, végig csapva
azzal a korbácscsal csizmája szárán, s ment más vadat keresni.
Délig akárkivel találkozott a városban Leon, mindenki gratulált neki az
etelvári képviselőséghez, s kérdezősködött, hogy van-e már intézkedés
téve, hogy kitűzzék a zászlaját, s kiragaszszák a kiáltványait? Nincs?
Hát miért nincs? Kire van bízva? Senkire! – Akkor aztán minden ember
akart lenni az a valaki, a ki ezt elintézni magára vállalja.
Délután azonban már nem gratuláltak neki s nem ajánlkoztak a plakátjait
kiragasztani.
Elment a casinóba. Itt most nagy dolognak kellett történni, mert sokan
voltak s még a paskevics hívei sem kergették a pagátot. A billiardot
körül ülték a mandanellen, egész gyűlés-szine volt a társaságnak; s a
jelenlevők arczán észrevehető volt a zavar, a midőn Leon közéjük lépett.
Jelen volt Nagybaróthy úr is.
Miután egy darab ideig nézett Leon és a társaság szótlanul egymás szeme
közé, egyszer csak eléje ment Nagybaróthy úr s belépett in medias res.
– Hát tudod, kedves barátom, épen a bekövetkezendő választásról
tanakodunk most s igen jó, hogy te is itt vagy; előtted nincs titkunk. –
Arról bizonyosan értesültél, hogy Nornenstein princzre megharagudtak a
hívei, a princz bucsút vett a kapufélfától, s most azok abstineálnak: s
ezzel a többség elesik; most a gezetleniek, kiktől Karakánt
megszöktetted, a mi igen jó tréfa volt, téged kiáltottak ki jelöltjüknek
s toborzanak melletted. A tréfa tréfa volt: egészen hozzád illő; de azt
te bizonyosan nem veszed komolyan. Gezetlen szélsőbal, s hogy te, ki –
megbocsáss a nyiltságért – eddigelé a jobboldal híve voltál, most
egyszerre mint szélsőbali képviselő foglalj helyet az országházban,
minden politikai morál ellen volna. Egészen más, ha a balközép
választana meg, a mit csak egy subtilitás választ el tőletek: de
egyszerre a szélsőbal! Ez «saltus in natura!» – Volt is róla szó
eleinte, hogy pártunk téged karoljon fel: ma délben azonban barátaim,
pártunk vezérférfiai, rám jöttek, s addig unszoltak, erőltettek, a míg
kénytelen voltam a közóhajtásnak engedni, s ujból elfogadni a
jelöltséget. Reménylem, hogy ez által nem érzed sértve magadat. Ifjú
vagy még, ráérsz carrieret kezdeni, s nem válik szégyenedre, ha az e
téren tapasztalt veterán előtt visszavonulsz, a mit annyival is nagyobb
raisonnal tehetsz, mivel ha kenyértörésre engeded jönni a dolgot: nékünk
itt Sipotán a körülfekvő falvakban hatszáz bizonyos szavazatunk van, míg
Gezetlen és a hozzáhajlók nem képviselnek többet háromszáznál. Azért
most az egyszer nyugodjál meg ezen elhatározásunkban kedves barátom.
(Ah! a török szultán, persa sah és a nagy mogul bizonyosan valami
nagynénjét örökölte tegnap óta, s így léptek fel egyesített kincseikkel
rávenni Nagybaróthy urat e lehetetlenséggel határos
véleményváltoztatásra? Nem biz az, hanem hogy a nevezetes férfiú restelt
ötezer forintot kidobni a bizonyos megbukás hitében: mit örömest
rászánt, mikor bizonyossá lett a győzelem.)
Potyási ott ült a kályha mellett, s önelégülten csapdosta a korbácsával
a lábszárait; (partem pro toto) – Leon egyszerre megértette az egészet.
(«Sic vos non vobis»! Ő küzdte keresztül az egész hadjáratot. Ő
semmisitett, térített meg egész táborokat, s most azt mondják neki:
«Servus öcsém, köszönjük a barátságot: eredj haza!»)
Egy perczig sem csinált kedvetlen arczot. Oda csapott Nagybaróthy
tenyerébe jó kedvűen, s megrázta a kezét barátságosan:
– Vivat Soroksár! kedves bátyám. Van eszemben képviselőségre gondolni!
Előre megmondtam neked, itt ezen a helyen, a hol most állunk, hogy ha te
fel akarsz itten lépni, a kis ujjamat sem mozdítom meg.
– Igen. Ezt el kell ismernem. Loyalisan léptél fel irántam. Akkor azt
mondtam, hogy nem akarok. De azóta barátaim annyira rám estek…
– Jól tetted, hogy engedtél a kivánságuknak, csatold hozza még az
enyémet is, s aztán Isten éltesse Etelvár képviselőjét, az én kedves
bátyámat: Nagybaróthy Sámuelt!
S azzal akkorát csapott a tenyerébe, mint egy kis pisztolylövés;
összecsókolóztak: az egész társaság riadó éljenben tört ki, s mindenki
sietett Leonnal most már kezet szoritani. Potyási is. Most már nem
ötezer forint a kézszorítás (legalább nem Leonnak).
– Hát nem lel már a hideg?
– Soha sem is lelt engem.
– Csak engem bolondítottál el.
Leon súgva mondá neki:
– Nem akartam az öreget kiszúrni. Tudtam, hogy nagy kedve van elmenni.
Ekkor aztán Nagybaróthyhoz fordult:
– De nem addig van ám az, kedves bátyám, hogy «a mór megtette
kötelességét, a mór elmehet»; hanem mit mond a biblia: «adj bort a
szomorodott szivűnek». Ha megszomorítottál, meg is vigasztalsz ma. Ezt
nem viszszük el szárazon. Én ma inni akarok, de nagyot.
– Meglesz pajtás, meglesz! Kapott rajta nagy örömmel a jeles hazafi.
– De nehogy valami korcsmába invitálj meg, mert attól már irtózom;
vannak neked jó magyarádi boraid odahaza. Aztán azt a csupa
férfitársaságot is megeléglettem már.