most a tiedet! Te veled magaddal! Ránk liczitáltad a képviselőséget: már
most maradjon rajtad! Te idehoztad a hátadon a princzet: már most vigyen
téged haza a hátán a princz! Én megválasztatlak képviselőnek tégedet
magadat. És ezzel aztán annak a te húszezer forintodnak is fucscs! Kapsz
a princztől ezt ni: fűgét! Ez az én boszúm! Mondtam úgy-e? Pernicies tua
ex te Israel! Agyiő húszezer gyönge forintok! Majd megemlegeted te még a
vad palatinust! Megválasztatlak, te hétfejű sárkány! Oda nyomom bele a
hét fejedet a képviselőházba. Szervusz neked húszezer ártatlan forint!
Azzal kaczagva, röhögve eltántorgott; még az ajtót is nyitva hagyta maga
után. Ott künn aztán összeölelkezett a kortesekkel s együtt dalolta
velük a frissensült új nótát:
«Napoleon a fiskális!
Pöröl az a királylyal is.
Kivívja jussunkat Zárkány:
Bár rajta üljön a sárkány!
Éljen Napoleon!»
A princz és a számtartó még erre sem ébredtek fel.
De felébredt valami más alvó: a gyanú Nagy János uram szivében.
Oda állt Leon elé, olyan közel, hogy a bajuszaik hegyei érintkeztek.
– Mi volt az a húszezer forint, a miről az a részeg ember példálódzott?
Leon elmondta neki az egész dolgot, szórul-szóra, úgy, a hogy történt.
– Tehát semmi igaz sincs az egész húszezer forintból?
– Azt elhiheti ön.
– Csak az ő elbolondítására lett az mondva. S már most ez az ember,
abbeli hitében, hogy önt húszezer forinttal megkárosítja, mindent el fog
követni, hogy önt megválasztassa s ön maga által buktattassa meg a
princzet?
– Kitelik tőle.
– Pedig hát egy szó sem igaz abból az ajánlott pénznyereségből? No jól
van. (A gazda még gyanakodott,) Hát mit szól ön hozzá: ne fogadjam el
ezek után a pártelnökséget Gezetlenben?
– De kérem, hogy fogadja el: sietett Leon válaszolni.
Nagy János most már megszorítá a kezét ifjú vendégének.
– Jó. Most már nem csak hiszem, a mit hiszek, hanem tudom is, a mit
tudok.
(Hogy mit tudott meg e szóból Nagy János uram, az majd kiderül az
események további folyásából.)
A KÖZÖNYÖSEK TÁBORA.
Alig lehetett lelket verni a két alvó úri emberbe. A harmadik ott a
méhesben szintén elaludta azt a nagy lármát, a mit a polgártársak
csaptak a ház előtt. Nem volt semmi tudomásuk arról a nevezetes
fordulatról, a mi az alatt történt, a míg ők a túlvilágon voltak. Az
egyetlen ember, a ki ezt megmondhatta volna nekik, a herczegnő kocsisa,
csak másnap reggel ébredt fel. Annak meg olyan baja volt. Azt is ott
hagyták Nagy János uram gondviselése alatt, s innen tovább az ő jó négy
lova vitte az urakat, a miket Nagy János uram legifjabb legény fia
hajtott.
Alienor egészen felfrissülve érezte magát e pár órai alvás után. Talán a
béresné magnetizáló tenyere is járult a fölépüléséhez.
– Mit kellene ennek a mi háziasszonyunknak ajándékba küldeni ezért a
szíves ellátásért? kérdezé Alienor Leontól.
– Ha már olyan nagylelkü kedélyállapotban vagy, hát tedd meg azt, hogy
vedd fel a karodra a kis háromesztendős leányát, s kérdezd meg tőle,
hogy hívják? Ezzel egész életére boldoggá teszed az anyját.
Még útravalóval is telirakták a szekerüket.
A Pista legény kiereszté az ostort, a lovak egyszerre neki rugaszkodtak,
s a szekér kirobogott az utczára, a háziak sokáig köszöngettek még
utána.
A Jakab korcsmája előtt nagy csoport vigadó ember lézengett. «Jó jel!»
mondá Csajkos uram.
Ugyancsak ő figyelmezteté az urakat, mikor a templomon túlhaladtak egy
házra: «ez a rektor lakása».
Rá lehetett ismerni a besározott ablakokról.
– No ez kemény darab munka volt; jegyzé meg Alienor. Remélem, hogy ennél
nagyobb már nem jön.
– Dehogy nem jön! sóhajta fel Leon. Most jön még az örege.
– Micsoda? megint ellenség?
– Az még csak jó volna.
– Az Istenért! meg ne ijeszsz! Csak nem jó barátok ismét?
– Se nem ellenségek, se nem jó barátok; hanem a legrosszabbak: a
közönyösek. Az eddigiekkel gyerekmunka volt elbánni, ahhoz akármelyik
koczakortes ért; de a mi most jön: a sipotaiak, azok próbálják meg a
mestert, hogy mit tud? Azokat egyenkint kell megmozgatni a helyeikből, s
mindegyiknek az ajtajához más kulcs kell, hogy betudjon az ember
hozzájuk jutni. Sipota az a félelmes hely a kortesnek, a mi a köd és
szélcsend a hajósnak. Abban pedig háromszáz szavazó lakik s dönt, mert
választási hely.
Dumka úr szomorúan bólintott rá a fejével: a biz úgy van.
Jó este volt már, mikor megérkeztek Sipotára, a minek a külseje falu, a
belseje város, még emeletes házak is vannak a piaczán. Itt lassan
kellett hajtani, hogy a döczögős kövezeten el ne harapja az ember a
nyelvét.
Nem volt itt sehol semmiféle zászló kitüzve, a min Dumka úr mód nélkül
csodálkozott. Hisz ő küldött ötven darab zászlót ide Stipsics úrnak, a
ki hajdani hű pártbizományos, s a zászlók kitüzésének specialis
nagymestere. Nem kapta volna tán a levelet, hogy hol vegye át a
zászlókat?
Kapta biz azt Stipsics úr, de a másik kabátjában felejtette az
okuláréját, s mikor hazament, akkor jött a majorosa jelenteni, hogy a
tanyán dobkórt kapott két tehén, siessen a troikárral. Akkor aztán
megtalálta a kabátját az okúláréval, de otthon felejtette azt a másikat,
a melyikben a levél volt; majd a választás után megtalálja s akkor el
fogja olvasni.
Itt bizony senki rájuk se hederített.
Nem is várta őket senki, nem is állta el az útjukat senki.
A «nagy» vendéglőben, a hogy az «arany sas»-t nevezték, nem fértek el
mind valamennyien, mert csak egy üres szoba volt, a többit elfoglalták a
katonatisztek, a kiket gyalog és lovas hadakkal iderendeltek a választás
alatti rend és béke fenntartására. Dumka és Csajkos uraknak tehát el
kellett menni a régi «fehér lóba», a hol jobban is el lettek látva;
hanem azért Dumka úr, a mint átöltözött, visszajött az urakhoz, hogy
együtt menjenek a casinóba.
Ez a gyülhelye az intelligentiának épen átellenben van az «arany
sas»-sal. Vállalkozó urainknak nem nagy utat kellett tenni odáig. Dumka
urat előre küldték a lépcsőn, hogy dörzsgyufák segélyével csináljon
világosságot a hátul jövőknek, mert ott sötét van, s a lámpás luxus.
Innen egyenesen a casinóba lehetett bebukni, a szó szerinti értelemben,
a folyosó fél lábbal magasabb levén, mint a szoba pádimentoma; úgy, hogy
oda az idegen vendég rendesen azzal a szóval szokott beesni
«aláz-szolgája» helyett, hogy «utczu kutya, disznó, emez amaz!» kijövet
pedig annál nagyobb balletfigurával vehetett bucsút: «a herkópáterét!»
Az ott mindjárt a «szála» volt, a minek a közepét egy tekeasztal
foglalta el; annál gyakorolta magát egyes egyedül a karombolpartieban
egy rendkívül borzas hajú ifjú úr, a ki a belépő uraságokat, látván,
hogy idegenek, rögtön felvilágosította a billiardnak arról a
malitiájáról, hogy az kutyául húz, s a golyó minden lökés után még egyet
őgyeleg rajta a maga contentumára, mielőtt megállna valahol.
Miután a princz sem ahhoz nem mutatott nagy kedvet, hogy billiárdozni
kezdjen, sem a falakra körülakasztott kardforgató tableuxokat nem
szándékozott sorba nézni; az olvasószobában pedig mind olyan hirlapok
voltak az asztalra felterítve, a miket az ember otthon még tegnapelőtt
olvasott: e szerint indikálva lett benézni a kártyázó szobába.
Ott már csakugyan volt négy úr, a ki egy asztalnál ült és paskevicset
játszott: mint tudva van, ez az ország nagy hálára van kötelezve e
hirhedett hadvezérnek; azért is nevezték el a kedvencz tarokkjátékot az
ő nevére.
Az is bizonyos, hogy mikor valaki paskevicset játszik (föltéve, hogy
lelkiismeretes ember, érti a dolgot és pénzbe megy a mulatság), akkor
arra nézve a külvilág meg van halva, s sokkal könnyebb egy imádkozó
törököt feleletre bírni, mint egy paskevicsjátékost. Annálfogva, mikor
Leon bemutatá az uraknak a bevezetett vendéget teljes czíme szerint:
«Princz Nornenstein Alienor» senki azt se mondta neki rá, hogy «tessék
leülni!» s valószínű, hogy ha Leon Dumka urat meg azzal mutatta volna
be, hogy ez meg itten IX-ik Pius pápa, egy hajszállal sem eszközölt
volna vele nagyobb hatást.
Nem volt mit tenni, mint várni a később érkezőkre.
Ezt nevezik aztán «csallóközi szerencsének!» (T. i. mikor az ember át
akar menni a vizen, s épen ott találja a révben a kompot.) A legelső, a
ki az ajtón utánuk benyitott, maga Nagybaróthy Sámuel úr volt, az elmult
országgyűlésen képviselője a kerületnek.
Nagybaróthy Sámuel úr egyike volt azoknak a meghatározhatatlan
kifejezésű arczoknak, a miket, ha az embernek mindennap bemutatnak,
mindennap megint elfelejti a tulajdonosának a nevét, a kiről az
országház folyosóján, miután jól kidiscurálták vele magukat a collegák,
a mint hátat fordít, mindenki azt kérdezi egymástól: hogy híják ezt a mi
barátunkat? aztán egyik se tudja megmondani; a kit a gyorsirók és
riporterek minduntalan összetévesztenek egy másikkal, meg egy
tizenharmadikkal, a kik épen olyan megjegyezhetetlen alakok, mint ő s a
kinek folytonos hadjárata van a szerkesztőkkel, kik minduntalan a «jelen
nem voltak» lajstromába sorozzák a nevét, holott ő ott volt és
szavazott.
Leon sietett egymásnak bemutatni a két celebritást: a volt és a leendő
képviselőt. Mind a kettő szerfölött örvendett ennek a különös
szerencsének.
Leon azonban mindjárt karon fogta Nagybaróthy urat, s átvitte az olvasó
szobába.
– Legelőször is egy kérdést, a mire őszinte feleletet kérek. Akarsz-e
újra föllépni képviselőül e kerületben? mert ha akarsz, akkor ebben a
városban, a mi egészen a tied, fel se nyitjuk a szánkat; megyünk odább.
Igen, vagy nem?
– Igen nagyra becsülöm, hogy ilyen megtisztelő kérdést intézesz hozzám.
Ezt vártam is tőled. Én tehát egész határozottan mondhatom neked, hogy
nincs a török szultánnak, meg a persa sahnak, meg a nagy mogulnak:
együtt a háromnak annyi kincse, a miért én rá hagynám magamat vétetni,
hogy még egyszer odaragadjak ahhoz az amerikai bőrhöz, a mivel az
országház padjai be vannak húzva. Én kimondtam, hogy visszavonulok, itt
sem leszek a választások alatt, megyek feleségestül Koritnyiczára. Én
már kiszolgáltam a magamét. Elég volt abból három esztendő. Kínlódjék
más is.
– E szerint nem lesz semmi kifogásod az ellen, hogy összehíjam a sipotai
választókat, a mi jelöltünk programmbeszédének meghallgatása végett.
– Bátran teheted; csak azt ne kivánd tőlem, hogy én is oda menjek, mert
én még a hírétől is irtózom minden dictiózásnak.
– Jól van. Akkor gyere vissza Alienorhoz s mulassátok magatokat együtt,
míg én eljárok a nyomdába a meghivó falragaszokat kinyomatni.
Azzal újra visszavitte a kiszolgált államférfiút a præsumptiv utódhoz s
rájuk hagyta, hogy keressenek valami olyan közös themát, a mi fölött
eldiscurálhassanak: a mi ment, a hogy mehetett. Nagybaróthy úr sokakat
ismert Alienor ismerősei közül; csak hogy azok mind nem azok voltak, a
kiket Alienor ismert, s végűl kérdezősködött a fivére felől, a ki
függőket visel; mire Alienor felvilágosítá, hogy az apjának csak egy fia
van, s veheté észre az elbámulásból, hogy ez most azt nézi az arczán,
hogy hát most miért nincs kifestve? Aztán hogy ő is mondjon valami
kellemetest: hogy milyen sokszor látta őt a képviselőházban nagy tetszés
közt szónokolni; a mihez aztán megint Nagybaróthy úr csinált furcsa
képet, mivelhogy az ő fényes szónoklatai, a miket három év alatt (igaz,
hogy mindig általános nagy tetszés között) tartani szokott, rendesen ez
egyetlen szóból állottak: «elállok!» Leon ez alatt futott a nyomdába.
A nyomdász maga nem volt otthon: a mocsári szalonkáknak az ideje volt s
ilyenkor ő a lesben szokott ülni. Hanem otthon volt a faktor: a ki egy
személyben betűszedő is, meg nyomdász is; ő az egész személyzet, a
gőzgépet is személyesítve. Azonkivül olyan siket, hogy mikor jön hozzá
valaki, csak nyujtja neki előre a papirtülköt, a minek az egyik nyilását
a saját fülére illeszti, míg a másik az izenet elfogadását várja.
Épen betüszedéssel foglalkozott Lapczi úr, mikor Leon berontott hozzá s
nagy figyelemmel hallgatá az alagúton keresztül azt a megbizást, hogy
Nornenstein Alienor meghivóját ki kellene holnap reggelig nyomatni;
három sorból áll az egész.
Az érdemes szakférfiú nagy szomorúan tette le a kezéből a sorozót, a
homlokáról a papiros ernyőt, s a szeméről a pápaszemet s fejét búsan
megcsóválva, mondá:
– Az lehetetlen.
– Mi rajta a lehetetlen? kurjantott a hangcsőbe Leon.
– Hát ez ni. Most szedem a holnapi szinlapot: «Moor Károly». A felhívás
czíme pedig Nornenstein Alienor. Mind a kettő «verzál». – A kettőben
együtt fordul elő öt darab O betű. A szekrényben pedig nincs több, csak
négy verzál O betű. És így a két szedés egyszerre nem «állhat», egy
«formába» sem tehető.
– Hát nyomják ki elébb a színlapot, aztán a plakátot. Kiáltotta fülébe
Leon.
Ez meg már oly megvetést keltő kivánság volt, hogy Lapczi úr még csak
feleletre sem méltatta azt, hanem letette a hangcsövet, s folytatta
tovább a szedést.
És igazsága volt. Mikor ő maga az egész nyomdászszemélyzet. Aztán van a
rendelkezésére egy Guttenberg korszakából való fasajtó, a mit neki
magának kell háromrét feltakarni, a papirt beleilleszteni, megint
háromrét letakarni, azután a hengert a nyomdafesték fölött
meggurítgatni, s ismét a szedés fölött végig dömöczkölni; akkor a rámát
ráfektetni, s végül a sajtórudat kétszer-háromszor rárántani. A míg így
ötven szinlap elkészül, akkorra épen éjfél van s az embernek aludni is
kell.
Leon nem tudott máskép segíteni a dolgon, mint hogy felkereste a
szinigazgatót a kávéházban (az nap épen nem volt előadás) s rábeszélte,
hogy engedje Moor Károly vezeték nevét csak egy O-val nyomatni; a mit
sikerült tőle megnyerni, annyival inkább, mert még az iránt is meg
kellett alkudniok, hogy holnap délelőttre a vendéglő nagy termét engedje
át gyűlésteremnek, ott levén külömben felállitva a szinpad. Két páholy
árában letett egy darab százas ratifikálta a szerződést.
Igy aztán sikerült Leonnak megoldani azt a bonyolult kérdést, hogyan
lehessen a szinlapot is, meg a meghivót is kinyomatni holnap reggelig?
Alienor pedig az alatt haza is ment, le is feküdt.
De majd megette Leont, mikor az elmondta neki, hogy a gyülést
holnaputánra hívta össze.
– Hát miért nem holnapra? Hisz én, ha egy egész napot itt kell ülnöm
ebben az átkozott fészekben hiába: hát megzöldülök az unalomtól!
– Csak ne jőjj tűzbe. A harag nem egészséges. A meghivóknak kell egy
nap, hogy azokat a közönség meglássa a falon. Te pedig nem fogod magadat
megunhatni az alatt. Van gondoskodva felőle. Délelőtt látogatásokat
teszünk. Meg kell tisztelnünk a társaság sommitásait, a kiktől a kedvező
fogadtatás függ. Már tudtul adtam az irányadó czéheknek és
közintézeteknek, hogy azokat is meg fogjuk látogatni. Ez jó hatással
lesz. Délután majd deputátiók jönnek hozzád, s a mi üres időd marad, az
alatt meg kell tanulnod könyv nélkül azt a rövid kis szónoklatot, a a
mit holnapután elmondandó lész a gyűlés szine előtt, este pedig
díszelőadás lesz a tiszteletedre, azt végig kell nézned és ugyancsak
tapsolnod annak az úrnak, a ki Moor Károlyt és Ferenczet fogja játszani,
– egy személyben, – a ki ugyan nem választó, de nagy kortes s sok helyre
bejár.
– Hüj! Tyhüj! Atya úr Isten Bajorországban! Szörnyedezett el Alienor.
Hiszen Napoleon Lajosnak nem került nagyobb munkájába magát
Francziaország császárjává megválasztatni, mint nálatok valakinek magyar
képviselővé.
– Az is igaz. – Hagyta rá Leon, s aztán ő is lefeküdt.
Alienort aztán egész éjjel háborgatták mindenféle deputátiók, a mik nem
jönnek ugyan fáklyászenével, hanem az embernek a bőrén annál érzékenyebb
emlékeit hagyják üdvözlő csókjaiknak.
Másnap reggel azt mondta Leon, hogy most legelső látogatás a
csizmadiaczéhnél leend: mert ma heti vásár van, később ki kell menni a
mestereknek a piaczra.
Princz Alienort ketten Dumka úrral közre fogták, hátul Csajkos uram
kisérte: semerre se szaladhatott el. Kellett neki menni a csizmadia
czéhházhoz.
Ott nagy frequentia fogadta; leültették az asztalfőre. Leon tartott az
egybegyültekhez egy beszédet, melynek folytán kifejté, hogy ő és
jelöltje a magas politikában a Bentham-iskolához tartoznak, melynek
alapelve, mint ezt tudni méltóztatik, az, hogy a czéheket fenn kell
tartani, s a bécsi susztereknek nem kell megengedni, hogy itt nálunk
boltot nyithassanak.
Ez a beszéd nagyon tetszett.
Dumka úr, ki egy kissé hátra maradt az urak eltávozta után, csakhamar
utólérte s ragyogó orczával tudósítá őket, hogy ez a látogatás a legjobb
eredményeket szülte: itt most bizonyos harmincz szavazatot nyertünk. Be
is írta azt a lajtromba.
Innen a fazekas-czéhbe mentek. Ott azt szónokolta Leon, hogy a
legközelebbi világtárlaton a sipotai cserépkorsóknak első helyre kell
tétetniök.
(– Húsz bizonyos szavazat! rebegé Dumka úr, a jegyzőkönyvébe firkantva.)
Azután meglátogatták Golyhó urat, a legtekintélyesebb fűszerkereskedőt,
a ki a boltjában fogadta őket, a pudlin ülve, s onnan beszélt le
hozzájuk a lábait lógázva, s odaveregetett Alienornak a vállára, olyan
kontemfinter, mintha Sipotán csakúgy henteregnének a princzek, a közben
tartott neki értekezéseket a hazai kereskedelem hátramaradásának
indokairól, végül biztosította magas pártfogásáról. (Ez tekintélyes
ember a városban, súgá Dumka úr: a hova ez szavaz, a kereskedők mind
odamennek.)
– De már most, ha a «fehér elefántnál» voltunk, akkor a «fekete
kutyához» is elmenjünk; mert ezek rivalizálnak, s ha megtudja, hogy
amott voltunk, itt meg nem: ellenségünk lesz.
A «fekete kutya» meg posztókereskedő volt. Az finom, udvarias ember
volt. Alienornak még a csizmáját is leporolta; s a legvékonyabb hangon
biztosítá az urakat, hogy ennél nagyobb szerencse a házát soha se érte,
s kényszeríté őket a boltból a szobába bemenni, bemutatta nekik a két
fiát, az egyik rajzolt, a másik hegedült. Alienornak meg kellett nézni a
rajzokat, s meg kellett hallgatni egy Chopin-etude-öt, s végül
megigérni, hogy mind a két ifjú lángészt becsinálja valami akadémiába
odafenn Budapesten.
– Lesz-e még sok ilyen látogatásunk? kérdé Alienor.
– Csak egy helyre megyünk még: Brnyasztevics Tózsó úrhoz. Ez okvetlen
meglátogatandó. Itt szerbek is laknak s azoknál mindennap megfordul,
nagy szükségünk van a barátságára. De nézd, micsoda szerencse. Épen itt
jön az utczán Brnyasztevics úr. Szervusz goszpodine!
Azzal Leon elfogta a szemközt jövőt: beszédbe eredt vele, még pedig
ráczul, s a hogy a tősgyökeres szerbek szoktak, egyszerre beszélt mind a
kettő, kérdezett is, felelt is, még pedig igen fennhangon, végre
Brnyasztevics Tózsó úr úgy látszott meg lett nyerve ez ügynek, mert
elváláskor megszorította a kezét Alienornak. Olyan hideg volt a keze,
mintha jégbe lett volna hűtve.
– Ki volt ez az úr, a kinek a neve kimondásához két ember kell: egyik a
ki prüszszent, a másik, a ki kedves egészségére kivánja.
Ez a város oráculuma.
– S mi programmot mondtál neki a nevemben?
– Ő azt kivánta tőlünk egy lélekzet alatt, hogy szabadítsuk fel Boszniát
és Herzegovinát, az oláhoktól vegyük el a templomot s az omladinát
törvényczikkelyezzük be, én még mindezek fölé azt is megigértem neki,
hogy törvényt fogunk hozni, melyben a szakállviselés megtiltatik. Ennek
nagyon megörült s felcsapott rögtön.
– Talán borbély?
– Persze hogy az.
– Ejnye, ha tudtam volna! Megkértem volna, hogy borotváljon meg. Már
három napja, hogy nem vagyok megborotválva; csak úgy ég a képem.
Leon nevetett. Gondolta magában: «Szegény princz! ő azt hiszi, hogy
nincs megborotválva».
– Hová megyünk még?
– Hát a paphoz. Azt csak nem kerülhetjük el. Szükségünk van az áldására,
meg a szavazatára.
S ha már a paphoz elment Alienor, a tanítót hogy kerülhette volna ki? a
kit Leon professornak szólított, s nagyon megdicsérte a szép rendet, a
mit iskolájában talált.
A polgármestert pedig épen nagyon illendő volt meglátogatni, mert ez
igen sokat tehet.
De megbocsáthatlan bűn lett volna elmellőzni Igriczi Lőrincz fiskálist,
a kinek legtöbb kliense van, s ő a takarékpénztár ügyvédje: tőle függ,
hogy a választó polgárok váltói felmondassanak-e, vagy
prolongáltassanak? a mi igen hatályos coëfficiens a választások
alkalmával. Ezt tökéletesen lekenyerezte Leon azzal a biztatással, hogy
ha Alienort választják meg, Sipota is kap törvényszéket.
(– No ez legalább tizenöt szavazatot hoz magával! örvendett Dumka úr, s
bejegyezte ezzel a contingenssel a jegyzőkönyvbe.)
– Járunk-e még sokat? kérdezé Alienor, összeroskadó félben. Nekem a
lábaim már kiálltak. Hisz ez az athletaklubb tagjainak való: Ezen a
rémséges kövezeten! Ugy hiszem, szándékosan rakták ezeket a köveket így
le, hegyeikkel fölfelé, hogy elvegyék az asszonyoknak a kedvét a házból
kijárástól. Nem koldultunk még elég szavazatot össze?
– Még nem, felelt őszintén Dumka úr; még hiányzik hatvan szavazat.
– Üssük azokat már agyon!
– Az nem lehet; a katonaság nem engedi.
– No. Vége van. Nem megyünk több látogatóba, mondá ki Leon. Most már
megyünk vissza a tanyára ebédelni.
– Csunya hidegvérü nép ez a sipotai! Sehol sem marasztottak meg ebédre.
Pedig a vendéglői lakomától már borzadok monda Alienor.
Borzadhatott is. Sütötték már a számára a birkaczombot, a mit úgy adnak
fel eléje, mint «Reh-filet à la prince Alienor».
A mint azonban hazafelé mennének, az utcza tulsó végén jön rájuk
szemközt egy úri ember, fején szajkótollal diszített vadászkalap.
Kezében lovagostor; mintha ő volna a legnagyobb vadász és lovas a
városban.
– Hó! ez elől meg kell szöknünk! mondá Leon, visszarántva karjánál fogva
Alienort.
– Miért? szólt elbámulva Dumka úr, hisz ez Potyási barátunk.
– Épen azért tünjünk el előle.
– De ez a leghíresebb kolompos a városban. Első kortes.
– Tudom én azt. Csakhogy ez olyan ember, a kinél egy kézszorítás ötezer
forint. Ez a nulla. Azon fölül kezdődik az egyes.
Ettől a szótól aztán Dumka úr megszeppent.
– De hová meneküljünk? Már észrevett bennünket s nekünk tart.
– Meneküljünk be ide Kalán mesterhez.
Kalán mesternek a kapuja fölött egy pléhtábla lengett, a mire egy
szétterpesztett olló volt kifestve: a mi azt tanusítá, hogy szabó.
– De hisz oda is utánunk jön.
– Azt nem teszi, mert tartozik Kalán mesternek húsz forintjával már
három esztendő óta.
Csakugyan bemenekültek e biztos várba.
– De hát mit csináljunk idebenn? patvarkodott Alienor. Csak nem teszünk
Kalán mesternél Staatsvisitet?
– Szabatunk vele Dumka úrnak egy paletot-t.
Dumka úr hasztalan szabadkozott: neki kellett magát feláldozni a
közügyért, hogy Sipotáról paletot-t vigyen haza.
– Az alatt Csajkos uram maradjon a kapuban, s lesse, hogy elment-e már a
félelmes ember? s adja hírül.
Kalán mester semmi rendkívülit sem talált benne, hogy ily
megtiszteltetés érte. Ő nem csak szabómester volt; hanem versíró is. A
hol csak üres papirost talált, azt mindjárt teleirta verssel. Megigérte,
hogy délutánra kész lesz. Nem a paletot, a mit Dumka úrra szabott, hanem
a győzelmi költemény, a mit a princz számára fog varrni.
Hogy Csajkos úr sokáig nem jött be, (az a veszedelmes úr bizonyosan ott
ólálkodott az utczán) Leon előkerestette Kalán mesterrel azokat a szép
verseket s felkérte, hogy legyen szíves azokból a princznek néhányakat
felolvasni, mely kérelemnek bőségesen elég lett téve.
(«Ez is egy szavazat!» vígasztalá magát Dumka úr, mikor végre Csajkos
uram jelt adott, hogy ki lehet már jönni.)
«Egy országot egy lóért!» rebegé Alienor, ki közel volt hozzá, hogy
valamelyiknek kisérői közűl a hátára kapaszkodjék s úgy vitesse magát
haza.
Otthon aztán, a mint az ebédet kiki a háta mögé dobálta, Leon nem
hagyott neki addig nyugtot, míg elő nem vette a számára készített
programmbeszédet, s meg nem tanultatta könyv nélkül. Akkor aztán
elszavaltatta maga előtt az egészet: oktatva védenczét a szavak magyaros
kiejtésében, hogy a kettős betűket világosan megpattogtassa: az «ő»-t az
«ü»-vel, a «b»-t a «p»-vel semmiképen fel ne cserélje: a mondatok végső
tagját francziásan meg ne húzza; ne hadarjon, hanem csendesen
potyogtassa a szót, s a végső három sort emelkedett hangon, teljes
torokerőltetéssel mondja el; mert akkor lesz nagy a hatás.
– Nem! ilyen kegyetlen kínzást még az udvarmesterem sem követett el
velem kis gyerek koromban! sóhajta fel Alienor, mikor Leon felszabadítá,
hogy «mára elég lesz, majd holnap reggel még egyszer előveszszük».
Most menjünk a szinházba!
Még aztán Moor Károlyt végig nézni! Sipotán!
Ezen az éjszakán már az forgott a fejében Alienornak, hogy ő megszökik
ez elől a dicsőség elől. Csak azt várja, míg Leon lefekszik aludni.
Csakhogy ez a szándéka a miatt nem volt kivihető, hogy Leon egész
reggelig nem feküdt le. Kinyittatta magának a vendéglő nagy termét, a
hol a szinpad volt, s ott csinált Dumka úrral, meg Csajkos úrral egész
éjjel – statisztikát.