megfogadta azt, hogy mindazon programmtételeket, melyeket én szerencsés
voltam önök előtt bemutathatni, az utolsó betűig beváltani
kötelességének tartandja. A három nyári hónapot, mikor nincsen
országgyülés, mindig Gezetlenben fogja tölteni, s akkor mindenkit
szivesen lát úri asztalánál. Vesztegetni a mi jelöltünk nem kiván; az
nem is szép s Angliában nem is szokás; de ha valakinek valami titkos
kivánsága volna a mi uri barátaink közül, azt Dumka úrnak elmondhatja, a
ki két szóból is ért, olyan ember. A mi jelöltünk maga is nagy gazda, ő
küldeni fog olyan egyptomi mumiabuzát, a mi százhatvan magot ad, olyan
jerseyi káposztamagot, a minek a feje egy lépés, olyan yorkshirei emsét,
a ki hat mázsára meghízik s olyan aargaui tehenet, a ki negyven itcze
tejet ád; a hölgyeknek pedig olyan brahmaputra tyukokat, miknek
strucztolluk van, minden nap kétszer tojnak s kakasuk nem kukorikol,
hanem énekel: hogy megemlegessék róla. A reményteljes fiatalságnak
pedig, míg csak a mandátum le nem telik, kijár minden napra Ábrahám
boltjában a medveczukor.
(Ez mind benne van Hamlet monologjában.)
– Egyébiránt áldást, békességet kiván mind közönségesen s élete
legfelejthetetlenebb napjai közé fogja számítani ezt a mai szent
csütörtököt.
Az általános éljenzés elnyelte a többit, a két ifjú hőst vállaikra
emelték a férfiak s úgy vitték a fehér zászlós tanyáig vissza.
– No te Leon, monda Alienor, ha minket ezért a sok veszett bolondért, a
mit te itt most elmondtál, rögtön perbe nem fog s be nem csukat az
államügyész, akkor ugyan hiába eszi a kormány kenyerét.
– Soh’ se búsulj. Azért, a mit a képviselőjelölt és kortesei beszélnek a
piaczon, ép oly kevéssé szokták perbe fogni, mint Macbeth
személyesítőjét, a miért Duncan királyt megölte.
– No de már most iramodjunk innen, a hogy csak a lovaink visznek!
– De gutát iramodunk! Most jön még a feladat gyakorlati része. Ha
elfoglaltuk a csatatért, azután kell néznünk, hogy hadizsákmányt is
ejtsünk.
– Hadizsákmányt?
– Igen bizony. Szavazatokat kell gyüjtenünk most hevenyében, a míg
melegek az embereink; azért jöttünk ide, nem pedig a te angol
szavalatodat meghallgatni, a mit a concert spirituellben is hallottam én
már tőled. Aztán meg ember az ember. Én legalább annak érzem magamat.
Nem tudom, te mi véleményen vagy? Én megéheztem. Most harangozzák épen a
delet. S a legközelebbi falu fél napi járásra van. Én odáig ki nem
állom.
– Hát majd ád valami ebédet Jakab.
– No nézd! Ez bizony azt hiszi, hogy én neki kortese vagyok s Jakabbal
akar megtraktáltatni. Kell ez nekem! Menjen csak Csajkos uram Nagy János
uramhoz: ismeri úgy-e? biróviselt ember; jelentse be az asszonynál, hogy
odamegyünk hozzájuk ebédre: négyen leszünk. Mi meg addig vessük le ezt a
jelmezt, öltözzünk vissza tisztességes embereknek; mert Nagy János uram
nem szereti a tréfát.
– Hát ez nem látott így bennünket?
– Dehogy jön olyan ember, mint Nagy János uram, ilyen helyre!
NAGY JÁNOS.
– Hát az a Nagy János megint miféle Isten teremtése?
– Ez, barátom, egy közönséges paraszt ember, a kinek van húsz, jó
években harminczezer forint évi jövedelme, s ki a mellett télen-nyáron
maga lát a gazdasága után, sehova nem megy, a hova nem kénytelen, s nem
beszél, a míg nem kérdezik; de ha aztán menni kell valahová, onnan el
nem marad, s a mit kérdeznek tőle, arra megfelel.
– Ugy látszik, hogy az nem tartozik a mulatságos genreek közé.
– Épen nem. Hozzá csak azért viszlek, hogy ott kipihend magad. Kapsz
nála igen jó ebédet. Ne félj semmit a tegnapi vitriolban főtt csörgő
kigyóhustól: jó konyhát tart. Még toaszttal sem kell lefizetni az ebéd
árát. Ebéd után pedig minden szégyenkedés nélkül lefekhetel. Ne félj
addig, a míg ti hárman, Dumka úrral és Csajkos polgártárssal, ki ide, ki
amoda el nem feküsztök, akár szavát se halld. Én előttem néha-néha
megszólal, ha jó kedvében találom.
– Furcsa bagoly!
A hetes jött is már Nagy Jánoséktól, hogy szivesen látják az uraságokat:
tessék odaköltözni kocsistól, lovastól, podgyászostól.
– Tehát nem a kutyák iszszák meg a vérünket?
Nagy János egyedül lakott tágas kőházában a feleségével. Harmadik
asszony volt már és három-négy esztendős kis gyerekek játszottak a
folyosón. Ezek a legkisebbek, vannak nagyobbak is. Maga életerős
hatvanas férfi, felesége szelid, kellemes modorú, csinos menyecske,
élete javában.
Nagy János uram nem igen nyujtogatta a más keze után a magáét
szorongatás végett, hanem a ki meg akarta az övét fogni, azét
visszaszorította.
Lakásában otthonias kényelem volt, minden paraszt pompa nélkül. Semmi
sem volt kirakva tüntető szemlére: se cziczoma, se könyv. Nem szokott ő
sem azzal dicsekedni, a mije van, sem azzal, a mit tud.
A vendégeket olyan traktára várták, hogy leülhetett mellé a chinai
császár! S ez az első vendégség volt útközben, a hol a tisztelt jelölt a
szives házigazdának semmivel sem fizette meg az ebéd árát.
(Az etelvárit sem véve ki: ott a fejedelmi koronája volt a díj.)
És talált Alienor valamit, a mit ha megtudott volna érteni, emlékezete
igaz gyöngyei közé foglalta volna: igaz szeretetet.
A ház asszonya úgy fogadta őt, mintha édes gyermeke lett volna. Az anyja
nem kényeztette jobban: pedig az már ugyancsak elkényeztette. Felhordott
elé mindent, a miről gondolta, hogy izleni fog neki, s olyan mézesen
tudott kinálkozni mellé, hogy a kinálás maga fűszerezte az étkeket.
Aztán olyan szívesen el tudott sopánkodni a princz által kiállott nagy
veszedelmeken. Micsoda nagy porban kellett utaznia, milyen rekkenő
melegben! Hogy le is fordult a töltésről a hintóval, de a jó Isten
őrizte drága életét, áldassék érte szent neve! Hát még ezek közé a
gyilkosok közé bejönni! Milyen gonosz nép! Óh, hogy merte koczkáztatni
kedves szép fejét: ha ezt szülői tudnák!
S annál a szónál köny ragyogott a szemében. Drága gyöngy.
De Alienornak nem volt szive hozzá, hogy az ilyen drága gyöngy értékét
meg tudja becsülni. Látta ő ezt a könyet tulajdon édes anyja szemében is
ragyogni. Ott sem értette meg, hogy mi az? Önző volt, a mióta csak
eszmélt.
– No de legyőztük az ellenségeinket! mondá, a házigazda szemébe
tekintve.
Nagy János nem felelt, csak a fejét ingatta csendesen, ez azt jelenté,
hogy «nem». Le is sütötte a szemeit tányérjára: ő szégyenlette magát a
kérdező helyett.
– Ön nem volt ott a népgyűlésen? Folytatá Alienor. (Olyankor bátor volt,
mikor magánál félénkebb emberre talált s Nagy Jánost annak nézte.)
– De hallgattam azt egy házból.
– S miért nem jött ki a nép közé?
– Nem nekem való hely az.
– Ön úgy látszik, hogy aristokrata.
Nagy János nem felelt, csak a vállát vonogatta.
Alienor azt hitte, hogy nem értette meg az idegen szót.
– Hogy ön: gazdag ember?
– Igen, az vagyok: van hat fiam és három vőm, s mind a maga emberségéből
keresi a kenyerét.
– Nem úgy értettem, hanem hogy büszke ember?
– Felfogtam a szót, kegyelmes princz. Nem vagyok büszke, csak válogatós.
Mint maga a törvény, mely cenzust szab meg, s a szerint nevezi az
embereket egyeseknek és nulláknak, a hogy azon felül, vagy azon alul
esnek: csakhogy az én censusom más, mint a milyet a törvény állít fel.
– S milyen az az ön censusa?
– Minthogy parancsolt velem a kegyelmes princz, tehát megmondom. Annak a
gyülekezetnek, mely előtt kegyelmességtek szónokoltak, fele asszony és
gyerek nép volt; tehát szavazatnélküli szájak. A másik felének fele
összecsődített napszámos nép, szolgalegények, az adóalapot eltagadott
mesteremberek, lakhely nélküli fuvarosok, czigányok: tehát nem
választóképes egyének. A megmaradt rész, mely valóban szavazattal bír,
állt azokból a kertészekből, zsellérekből, kik egy viskóval birnak,
melyben két lakrész van, a mit az adókivetők elől nem lehet eltagadni s
annálfogva emberszámba mennek a szavazás alkalmával s a kiket mi, a hogy
tetszett mondani, «aristocraták», egyszerűen «gányók»-nak és
«duhaj»-oknak szoktunk nevezni, és igaz, hogy a társaságukba nem
kivánkozunk. Azon a népgyülésen nem láttak kegyelmességtek egyetlenegy
telkes gazdát sem. De azért itt nincs aristocrátia, mert ez azt jelenti,
hogy a «jók uralkodása». Itt a duhajok uralkodnak. Választások
alkalmával az ő akaratuk teljesül, ők jelölnek s nekünk nincs mit
tennünk, mint vagy arra szavaznunk, vagy itthon maradnunk. Mert sem a
fejét, sem az ablakát senki közülünk beveretni nem akarja; sem attól nem
akar reszketni egész éven át, hogy a pajtaját felgyujtják, a lova füleit
levagdalják, a vetését lelegeltetik, az ujságba kiiratják a nevét s
legyalázzák, hát inkább félrehuzza magát és hagyja őket ilyenkor
uralkodni. Ez a duhaj nép az én rétemen legelteti a marháját, az én
szénámon telelteti ki a lovát; az én szőlőmet szedi meg, s azt hordja be
a heti vásárba; ha fuvarba fogadom, megdézsmálja a gabonámat; ha
munkaidő van, olyan napszámot követel, mint egy kiküldött hivatalnok, ha
munkát nem ad neki más, maga nem keres, hanem éjjeli munka után lát; ha
pénze van, azt mentül előbb megiszsza, ha nincs, hét rétbe gyüri a
gyomrát s inkább koplal, mint hogy kosarat fonna, vagy töltést csinálna
napszámba. Ezekkel nem hogy magamfajta ember keverednék egy társaságba,
de még a béreseim is kizárnák maguk közül azt, a melyik olyan korcsmába
belépne, a hol a duhajok isznak. És énnekem nem fér össze a
természetemmel, hogy a kikkel egész esztendőn át éreztettem, hogy tőlük
őrizkedem, a választások alatt odamenjek közéjök, velük együtt inni,
csókolózni, ölelkezni. S a mi a legfőbb: hallgatni azt, a mit ők
beszélnek. Hogy én hallgassam azt, mikor nekem a duhaj elkezd hazafiui
erényekről beszélni! ő, a duhaj! a ki az adófizetést csak a
nemteljesítésből ismeri s a katonáskodás elől vagy megszökik, vagy
nyomoréknak teszi magát, lúdtalpúvá neveli a gyermekeit, hogy be ne
váljanak! és nekem! ki minden negyedben ott vagyok az adóhivatalban
tartozásomat leróni, s soha az államot egy font csempészett dohánynyal
meg nem csaltam; a ki magam a szabadságharcz alatt az utolsó
fegyverletételig harczoltam a hazáért; mind a hat fiammal sorba
leszolgáltattam a katonáskodást; a kinek a hozzájárulását megtalálják
minden adakozásnál, a hol emberiség, közművelődés, nemzeti intézet
követeli az önkénytes áldozatot! Ez az én censusom, kegyelmes princz. A
ki ezen felül esik, az az egyes, a ki alul esik, az a nulla. S már most
aztán menjek én oda közéjük s nézzem el és hallgassam el, hogy nekem ott
álljon fel az asztalra egy Tukmányi s beszéljen előttem
nemzetgazdaságról, az ország felvirágoztatásáról! ő! a kinek kidül a
háza oldala; nekem! a ki a magam keze keresményéből építettem fel az új
iskolaházat. Vagy hogy elém álljon a részeges rektor, a kit tegnap
hordtam le keményül, mint egyházgondnok, a miért a gyermekeknek az
algebrát és a hazai történetet hitványul tanítja, s ma meg engemet
tanítson ugyanaz legmagasabb pénzügyi tervezetekre s Európa nagy
történelmére, s végül mind a ketten toljanak fel elém egy követjelöltet,
mint Karakán, s az mondjon nekem egy programmot, józan, ép öt érzékkel
biró, írni-olvasni tudó embernek: ő! a kinek az úr Isten csak egyet
felejtett el megadni a tökéletességei kiegészítéseül: egy pár czímeres
nagy szarvat.
Általános hahota tört ki, miközben Alienor azt mondá Leonnak:
– Egy «drole de corps» ez a mi gazdánk.
Ő nem talált benne mást, csak furcsaságot, hogy ezek a parasztok egymás
között épen olyan chinai falat tartanak, mint a nagyságos, méltóságos,
kegyelmes és fenséges urak odafönn: holott egyforma sáros csizmájú
ficzkó valamennyi.
– De aztán a mi beszédünkkel meg volt ön elégedve, Nagy János uram?
szólt, bátorságot véve mókázni a házi gazdával, a ki elárulta magáról,
hogy vele mindent szabad elkövetni.
– Tökéletesen. A mit princzséged szavalt, azt ugyan nem értettem, mert
angolul nem tudok: de annyit kivettem belőle, mert skándálva mondta el,
hogy jámbusokban volt írva: tehát vers volt.
– Ah! Észrevette, hogy skandáltam? No de Napoleon beszéde csak jó volt?
– Nagyon jó volt. Egészen hozzá illett a közönségéhez. Én megértettem
azt. A ki maga félbolond akar lenni, abból egész bolondot csinálni
virtus. Arra az «adjon Isten»-re, a mit Karakán mondott, jobb «fogadj
Isten»-nel nem lehetett volna válaszolni. De énnekem az arczom égett
volna ki a szégyentől, ha engemet látott volna valaki, a mikor azt a
beszédet hallgattam. Egyik vőm házából hallgattam azt, a leeresztett
ablakfüggönyök mögül. Oda sem a kiváncsiság vitt, hanem valami más. Nem
szeretem a gyalázatoskodást. Megmondtam Tukmányinak a népgyülés kezdete
előtt: «Hallja az úr: feleljen érte, hogy minden szép rendben menjen
végbe, és az ellenjelöltnek és kisérőinek valami goromba tettel
megbántásuk ne történjék; mert itt leszek én, meg a hat fiam és három
vőm.» No én nem vagyok valami termetes ember (csak hat láb magas volt,
egy rőfnyi széles vállakkal), hanem a fiaimat tetszenék látni! «Aztán ha
valami tettlegességet találnának kezdeni az ellenjelölttel a duhajok,
akarom mondani, a tisztelt polgártársak, a mi a községnek szégyenére
válnék, hát akkor előjövünk ám mind a tizen a petrenczerudakkal, aztán
öt percz mulva nem lesz ám egy csepp népgyülés se a vásártéren.» Mondok.
– Az Isten áldja meg érte, mondá Leon.
– Én csak a község becsületét őrzöm; úgyis elég rossz hírben állunk. Nem
kivánok én a követjelöltektől semmit, csak azt, hogy hozzanak olyan jó
törvényeket, a mik mellett az ország boldogulhat. Azért szégyenlek oda
menni, a hol szónokolnak; mert úgy beszélnek hozzánk, mintha éhen halók
volnánk s ők ráznák le a mannát az égből, s olyan ostobák volnánk, a kik
mindent elhisznek. Mikor idejönnek, össze-vissza csókolnak, ölelnek,
kedves János bácsinak neveznek, s a mint a választási oklevelet
megkapták, s betették a sarkukkal maguk után az ajtót, soha többet
felénk se jönnek; s ha mi megyünk fel hozzájuk, ránk sem ismernek. De
hagyján! a magunk apró bajai! De hát azok a szép programmok, a mikben
országos nagy dolgok vannak igérve. Nem mondom, hogy azokat
teljesítenék; de csak legalább ne olvasnók a neveiket szavazások
alkalmával a távollevők között.
Ez unalmas beszéd alatt legalább hatot ásított Alienor, minden
tartózkodás nélkül.
– Jobbat mondok én: szólt bele a háziasszony. A mi kedves vendégeink el
vannak törődve. A mult éjjel bizonyosan nem is aludtak. Engedjük őket
lefeküdni és kipihenni magukat. Tudom én, hogy szeretik az urak a
délutáni álmot. Paraszt ember is szereti, hát még a ki ezt a törődést
nem szokta.
Ezért az indítványért még Alienor is hálás köszönetét nyilvánította a
házi asszonynak, őszintén megvallva, hogy ő minden porczikáját úgy érzi,
mintha másoktól kapta volna kölcsön s azok most mind visszakérnék.
– Bizonyosan meg is csömörlött a lelkem drága princz, attól a sok zsiros
ételektől. No ez ellen meg épen jó lesz egy kis megkenés.
Alienor soha hírét sem hallotta e falusi prophylactikus gyógymódnak, s
azt hitte, mikor ágyba fektették szépen levetkőztetve, s aztán a
berendelt béresné elkezdte a hátát izmos tenyereivel megdömöczkölni, a
karját, csuklóit megropogtatni, hogy szétmegy minden csontja izeiből, a
kenő asszony azonban nagy műértelemmel kidagasztotta a hátából a csömört
s utána úgy elaludt a princz, mint egy ürge.
Dumka urat is lehúzta a feje a kanapéra s rögtön elkezdett a szinhelyén
horkolni, míg Csajkos uram kiment a méhesbe, átadni a testét a délesti
nyugalomnak. Csak Leon maradt ott Nagy János urammal az asztalnál,
melyről mindent eltakarítottak, csak a boros üvegeket és a poharakat
hagyták ottan. A két férfi még kvaterkázott tovább és hallgatta a másik
kettő horkolását.
– Biz úgy van az kedves János bátyám, kezdé rá egyszer Leon,
odakoczintva poharát a házigazdáéhoz.
– Hát hiszen én mindent megértenék és mindenben megnyugodnám. Még abban
is, hogy mikor arról van szó, hogy Etelvár kerületének szószólót kell
küldeni az országgyülésbe, akkor ilyen ember, mint ön, jön ide ajánlani
képviselőül olyan embert, mint ez a herczeg. Az urak odafenn jobban
értik, mint mi, hogy ennek miért kell így történni? Hanem egy dolgot még
sem tudok magamnak megmagyarázni. Azt beszélik, én nem tudom: igaz-e?
hogy ez az úr itt, Dumka úr, a választóknak négy faluban már fél
bankjegyeket, ötveneseket osztogatott, szavazataikra foglalóul.
– Igaz.
– És hogy azok a lefoglalózott választók azt a biztatást nyerték, hogy a
választás napján bankjegyeik kiegészítő felét az ön kezéből fogják
megkapni. Igy hallottam.
– Az is igaz.
– No már most ez az, a mit nem értek. Hogy ön tréfát űz a választókból,
azt értem; a ki tánczolni akar, annak dudás kell, a ki muzsikál, nem
pap, a ki prédikál. Hogy ön angol princznek mutatja be a jelöltjét, azt
is értem; ezeknek itt vagy zsíros süveg kell, vagy koronás csalma, vagy
közülök való paraszt, vagy idegen potentát. De hogy ön: Zárkány
Napoleon, a ki szolgabiró korában börtönbe csukatta azt a peres félt, a
ki önt meg akarta vesztegetni, s a ki semmi ajándéknak hozzájárulható
nem volt, hogy ön most magára vállaljon olyan megbizatást, mely nem
egyéb, mint pénzzel való megvesztegetése a népnek, a midőn az mint biró
itél az ország politikai vezetői felett! hogy ezt ön elvállalhatta: ez
az, a mit nem tudok megérteni.
Napoleon öcsém most kelepczébe volt szorítva. Ezek a paraszt emberek
veszedelmes őszinteséggel tudják a becsületbe vágó kérdéseket föltenni,
úrféle ezt hallatlanná tenné s csak a háta mögött szólná meg érte.
Leon odanyujtá jobbját Nagy János elé, az asztalra fektetve, tenyerével
fölfelé. De Nagy János nem tette bele a magáét.
– Fog ön hinni a szavamnak?
– Attól függ, hogy mint lesz mondva?
– A félbankjegyeket nem én osztottam ki, az tehát nem az én bűnöm.
– De a másik felét ön fogja kiosztani a szavazóknak.
– No hát én erre adom önnek szavamat, hogy a nálam levő félbankjegyekért
senki, de senki nem fogja jelenteni magát: visszakapja egy csomagban az,
a kinek sajátja.
– No akkor a csodák világa következik be!
– Kételkedik ön abban, a mit mondtam?
– Uram! Én nem ismerek Bátokon, Csiván, Kopronon és Máron olyan embert,
a ki egy fél ötvenesnek a másik felét otthagyná, mikor elveheti.
– És én mégis azt mondom, hogy sem én, sem senki más a nálam levő
bankjegyeket a választók megvesztegetésére kiosztani nem fogja és hogy
azt azok maguk sem fogják kivánni. Erre becsületemet kötöm le.
Rögtön beletette a kezét Nagy János uram Leon tenyerébe.
– Ez a legnagyobb szó, a mi után csak az elhivés következik: ámbátor
megvallom, hogy ezt épen olyan vakon kell hinnem, mint a feltámadást; a
mi szintén nehezen fog menni, de azért szent, hogy meglesz. Tehát tudni
most sem tudok semmit, de hinni: hiszek.
– Én pedig tudok is, hiszek is.
– S ez épen az elsőbbsége az úrnak a paraszt fölött.
A beszélgetést egyszerre nagy hangos beszéd szakította félbe: valaki a
folyosón künn a házi asszonytól tudakozta lármásan, hogy megebédeltek-e
már az urak? be lehet-e hozzájuk menni? mire a házi asszony azt felelé,
biz azok most nagyobbrészt alusznak, de Zárkány úr, meg a gazda ott
ülnek még az asztalnál.
Azt a nyers, ráspolyzengésű hangot a bennlevők is felismerték, s bámulva
mondák egymásnak egyszerre:
– Tukmányi!
– A vad palatinus!
Már akkor nyitott be rájuk, előre tolva a hosszúszárú pipáját, a mit az
agyarai közt tartott.
Egy karmolással több volt az orrán, mint reggel; egyéb változás nem
történt az arczán. Csak úgy mosolygott, mint máskor, ha jó kedve van,
vagy ha haragszik.
– No te gézengúz! kiálta barátságos ökölfenyegetéssel Leonra. Minket
ugyan szépen lefőztél! Az ördög se bír többet ezzel a néppel, úgy
elrontottad. Most aztán igérjen neki valaki többet! S még az asszonyokat
is a nyakunkra huszítottad. Engem a feleségem úgy elvert, mint a szapult
ruhát. Soha se veri ki többet senki a fejéből a vadaskerti csapláros
Rákhelét. S csak legalább igaz volna. De az a leány rám se néz. Mégis
majd kikaparták a szememet érte. De megállj, tüzes béka bujjék beléd.
Ezt nem viszed el szárazon. Ezért rettentő boszút fogok állni rajtad.
Meg azon az ánglus herczegen, a ki Árpádtól származott! Milyeneket
tudtál kigondolni! s csak úgy hevenyében! – Az Isten éltesse Nagy János
uramat! hát úgy-e, hogy jól viseltük magunkat? úgy-e, hogy szavamnak
álltam?
Ezzel odalépett az asztalhoz s felvett egy boros poharat.
Leon megfogta a kezét:
– Ugyan ne igyál már többet, hisz most is tele vagy.
– Igen, rossz vinkóval. Annak pedig csak egy orvossága van: az, hogy
igyék az ember rá még több bort, de jót: úgy-e bár Nagy János uram?
A gazda azt mondta neki rá, hogy «tessék».
Akkor aztán barátságból mutatott Tukmányi úr egy «Kunststuckot» azzal a
pohár borral: a míg azt egy hajtókára felhajtotta egyet sem kortyantott,
sőt inkább az ivás alatt énekelve húzta végig ezt a virtuózkiáltást:
«paóóóón».
«Bravó! Jól sikerűlt».
– Kaszakő csapjon beléd! mondá aztán, leülve hüségesen Leon mellé, s a
pipáját az asztalra felnyujtva. De kikészítettél bennünket. Tudtam, hogy
ha tátogni engedünk, hát lehúzod az angyalokat az égből lábaiknál fogva.
Milyeneket hazudtál a populénak! Én is csak tudok hozzá egy kicsit, de
melletted juhászkutya se lehetek. Ugyan, hogy tudtad kigondolni azt a
két ezer milliós hadikárpótlást? Még a gyerekeket is felbőszítetted. A
rektornak az ablakát mind bekenték fekete sárral, a felesége meg jól
megverte a polgári házasságért; olyat húzott a karjára a sodrófával,
hogy most vízzel borogatják. Az egész népet elbolondítottad. De azért
boszút állok. Nem is gondolod hogyan? Nagyon furcsa lesz az. Igazi
nemezis lesz. A miben vétkeztél, abban bünhődöl. No de én nem haragszom,
már kibékültem, no itt a kezem.
– Félek tőle, hogy elsül.
– Már hogy a «disznóláb is elsül?» ezzel azt mondod, hogy az én kezem
disznóláb? No jó. Még azt is zsebre kell tennem. Megis pofoztattál: az
is az enyém lett. Majd kikapsz te ezért mind egyszerre. – No hát igyunk
még egy «páóóóónt», nem a te egészségedre ám, ne gondold azt, hanem a mi
kedves házigazdánk, Nagy János uram egészségére, a gezetleni választók
jövendő pártelnökére.
– De már az nem leszek uram. Mindent rám mérhet az úr Isten. Megteheti,
hogy árestáns legyek Illaván; de hogy pártelnök legyek Gezetlenben, már
azt az egy keserű poharat csak el hagyja tőlem múlni.
– Csak nem kell idejekorán tiltakozni. Hiszen nincs már szó Karakánról.
Úgy elszaladt az a püfölés elől, hogy lóháton sem lehetett utólérni. Még
a szűrét is itt hagyta az asszonyok keze között. Pipogya ember! Kell is
nekem többet ilyen nyámnyila követjelölt! Nem tudom, hogy gázolt ki a
sömlyékből, ha beletévedt? Kuruttyolhat ott a békáknak! Minek fog olyan
dologhoz, a mihez nem ért? mondtam én, hogy nem való medvének a papucs!
Többet ide ne tegye a lábát, mert én dobom ki, a nyakánál fogva!
A másik kettő meg volt felőle győződve, hogy Tukmányi olyan részeg, mint
a tök.
Akkor pedig nem ismerték az ő természetét.
Ő józanon is volt olyan részeg, mint más ember, mikor már sok borfélét
bevett, s a mit ennek a tetejébe ivott, az őtet már egy cseppel sem
tette részegebbé, mint a milyen éhomra volt.
Tudta ő most is, hogy mit beszél.
Mind alapos volt a fenyegetés, a mit ő hallatott.
Künn az utczán zeneszó és sürű rivallgás közeledett Nagy János uram háza
felé. Nem valami különös tünemény egy ilyen napon.
– Gyerünk csak az ablakhoz, nézzük meg, mi az? mondá Tukmányi. S miután
a másik kettő nem fogadott szót a meghivásra, ő maga ment az ablakhoz,
kikönyökölve rajta s a hosszúszárú pipát kilógatva az utczára s nem
törődve az indecens poziturával, melyet az asztal mellett ülők irányában
tanúsított.
A lárma, zenehang, rivallgás egyre közelebb jött, végre az egész
népcsoport megállt Nagy János uram háza előtt. Nagy tömeg volt. Ott
elcsendesültek. Akkor egy hórihorgas legény felemelve a nemzeti zászlót,
elkiáltá magát recsegő hangon:
«Éljen Zárkány Napoleon, képviselőjelöltünk».
Utána valamennyi, ki vékonyan, ki vastagon, egy riadó «éljen»-t! melyre
még a pamlagon alvó Dumka úr is felhorkantott, álmában rebegve: «hogy
volt? hogy?» Mire aztán Tukmányi odahajolt hozzá és a fülébe kurjantott:
«éljen Zárkány Napoleon, etelvári követjelölt!»
(Ne muzsikálj a fülembe, czigány! morgott rá az alvó s tovább horkolt.)
Tukmányi pedig, miután még kétszer ismételteté jeladással a riadó
jelszót, most már diadalérzettel dugta a pipát a szájába s győzedelmesen
lépegetett Leon elé, minden lépésnél felemelkedve a sarkáról a lába
hegyére.