hogy jöhessen egy olyan helyzet, a melyben ilyen dolgokat mondhasson el
valaki füle hallatára.
Nem jutott azonban eszébe a harag; hanem a félelem.
A hallgatóság fenyegető helyesléskiáltása megrémíté.
– De hát nincsen itt katonaság, fináncz vagy pandur, a ki az ember
életét megvédelmezze? Hisz ez felakasztat itt bennünket sorba.
– Csigavér! csitítá Leon. Félóra mulva mind megváltozik az, csak hagyd
te azt én rám. Vagyok én olyan legény, mint Karakán. Két vége van a
botnak.
Miután ellenfeleit olyan szépen helyben hagyta, áttért Karakán barátunk
saját becses személyére, hogy ki ő, és minő alapelvek nyomán szándékozik
Gezetlent a paradicsom központjává varázsolni, ha megválasztatik.
Az adó természetesen leszállíttatik, s azt is csak akkor fizeti az
ember, mikor már kiszakad a tarisznyája a sok pénztől, az adóexecutió
neve még a szótárból is kitörültetik. (Lelkesült éljenzés.)
A katonáskodás megszüntettetik: minden ember nemzetőr lesz, a ki az
ellenséget puszta megjelenésével elkergeti. (Zajos taps, tetszéshangok,
különösen a hölgyközönség részéről.)
Dohányt termelni szabad lesz mindenkinek, a trafika eltörültetik.
(Általános helyeslés.)
Az államadósságokra egyszerűen kimondatik, hogy azokat nem fogadjuk el.
(Zajos tetszés.)
(«Mi van még?» szólt alá a szószékről a szónok. Kétfelől ott álltak
mellette pártvezérei, Tukmányi és Tarifás a rektor.)
(A vasut) sugá neki Tukmányi.
«Igen is. A potyománd-gezetleni vasút országos kamatbiztosítás melletti
létrehozatala első feladatunk legyen.» (Lármás helyeslés.)
(Nevelésügy) sugá Tarifás uram.
«Igen. Fősúlyt kell fektetnünk a népnevelésre, különösen az
ütenyrendszernek az iskolába behozatalára, (Erről sokat beszélt neki a
rektor, annálfogva nem tudta tisztán, hogy mi az?) és a felnőttek
oktatására. (Mit felejtettem még el?)
(Egyházi javak) sugá Tukmányi úr.
«Igazság! Semmi sem olyan méltányos, mint hogy a papok jószágát vegye el
az állam, annak több szüksége van rá. A papok dolgozzanak, a hogy mi
dolgozunk. Az apostolok is dolgoztak. Ki vámszedő volt, ki halászott.
(Ez is tetszett nagyon.)
(No még mi van?)
(A nemzeti bank.)
«Épen a nyelvemen volt. Nem kell nekünk német bankó: csináljunk magunk
nemzeti bankot; nem kell annak semmi ezüstalap; ha nem fogadja el a
külföld, legalább magunknak marad, annál több pénzünk lesz. (Ezt már
csak gyöngén éljenezték meg: ebben az egy kérdésben megszünik a
kedélyesség.)
(Mi a végszó?)
(A polgári házasság.)
«Igen is. A polgári házasság. E nélkül hazánk alkotmánya nem tökéletes.
E nélkül nincs meg a polgárok közötti tökéletes egyenlőség. A polgári
házasság okvetlenül behozandó.» (Erre már csak sporadice éljeneztek.
Bánták is azt!)
Éljenzés nélkül végezni pedig a beszédet öreg hiba volna egy jelölttől.
Vette azt észre Karakán, s annálfogva még egyszer rágyújtott arra a
lelkesítő thémára, hogy minden bajainknak az okozói az urak, ezek
nyúztak bennünket századok óta: elkezdve II. Ulászló alatt, a mikor
Dózsa Györgyöt tüzes vastrónusban süttette meg Szapolyai János.
Erre aztán megéljenezték a szónokot is, Dózsa Györgyöt is, meg Szapolyai
Jánost is.
Végezte. Nagy munka volt. Bele is izzadt erősen. Meg is törlé a homlokát
a lobogós ing ujjával, igaz parasztlegény módjára: a miért újra
megéljenezték.
(– Mind agyon vernek ma bennünket; szurkolt Alienor, ki mindezt a
korcsmaablakból hallgatta és nézte.)
És most következett a szónokok másodika: Tukmányi úr. Ő mászott fel az
emelvényre.
Neki nem kellett arra hivatkozni, hogy ő kinek az embere? Látták.
Rongyos volt. Azzal bizonyította be a szegény emberek iránti szeretetét.
Hangja rekedt és recsegős volt, s előadása nem kellemetes.
Hanem, hogy mára való esze több volt, mint a tisztelt jelöltnek, az
bizonyos.
Sietett megmagyarázni az egybegyülteknek, hogy miután meghallották a
jelölt remek programmbeszédét, annak buzditó szavait ne akként vegyék
ám, mintha már most itt volna az ideje az urakat tettlegesen eldöngetni;
mert ennek rossz következései lennének. A képviselőjelöltek és kisérőik
személye szent és sérthetetlen, a ki azoknak a fejét beveri, a
szolgabiróval meg a csendbiztossal jön barátságtalan érintkezésbe;
katonaságot küldenek érte, az ellenállókat megszurkálják, s a vezéreket
becsukják egy pár esztendőre: mert most a zsarnokoké a hatalom.
Annálfogva az a lelkes szózat, mit a jelölt úr hallatott, hogy «fenynyen
villogtassuk ellenségeink feje fölött fegyvereinket» csak mint bibliai
mondás értendő. Csupán alkotmányos fegyvereinkről van szó:
szavazatainkról; azokat villogtassuk. Méltó haragunkat pedig temessük
keblünkbe és most hallgassuk ki az ellenpárt szónokait, igazságunk
bevehetetlen várának sánczaira könyökölve, s nagyokat köpve azoknak
ostromlóira, kik nem érdemesek arra, hogy botjaink végét beszenyezzük az
ő megérintésükkel.
– Ez derék, okos, becsületes ember: rebegé Alienor könnyebbült szívvel.
Ebben van keresztyéni érzés.
– No én bennem nem lesz annyi keresztyéni felebaráti szeretet; mondá
Leon, mert én megdögönyöztetem a két kedves barátomat, most mindjárt a
saját népe által.
– Tehát csakugyan ki akarsz hozzájuk menni?
– Veled együtt.
– Ilyen úri ruhában? mikor fel vannak bőszítve a fekete kabát ellen.
– Ezt le is vetjük. Hoztam magammal más costumeöt is. Te felveszed a
rókavadász piros frakkot, én meg a franczia zuáv egyenruhát a mult
jelmezbálról.
– Csak nem bolondultál meg?
– Sőt egészen megokosodtam. A fekete kabátot gyülölik; de az egyenruha
imponál nekik. Meg lesznek lepve. Én csak kiosztom a szerepet. Te angol
vagy, én franczia. A többit bizd rám. Most siess öltözködni. A közönség
már türelmetlenkedik. Siess. A szinpadon vagy. Nincs hová menekülnöd,
mint a sugólyukhoz. A fejed épsége, az életed függ tőle, hogy jól
játszál. Ha most innen elfutunk, utánunk szaladnak, s kékre-zöldre
páholnak. Közéjük kell rontanunk merészen, mint egy operette libretto
eszeveszett hőseinek, s azon lennünk, hogy mi veressük meg velük az ő
vezéreiket. Tertium non datur; itt más választás nincs.
Alienor ráadta fejét a veszedelmes komédiára. Nem mert Leonnal
ellenkezni. Ez volt egyedüli védelmezője a savannák indiánjainak
wigwámjai között. Csak felvette a veres frakkot, a mint látta, hogy Leon
egy fütty alatt felrántja a zuáv kantust, a veres bugyogóval. Leon még
koszperdrül is gondoskodott a számára, s a kiegészítő háromárboczos
kalapról, s hogy tökéletes legyen a costume, feltűzött a mellére egy
nagy ezüst cotillonrendcsillagot. Aztán maga is felkötötte a kardját. No
már most «all right» – «vogue la galére?»
Künn rettentően halljukozott már a kiváncsian türelmetlen sokaság.
Az idegen, felötlő egyenruhák láttára rögtön a bámuló meglepetés
hallgatásába halt el az eddigi zaj; útat nyitottak előttük, s a
legközelebb állók még kalapot is emeltek nekik, a míg a kútig
eljutottak. Itt Leon felsegíté előbb Alienort, s maga egy erélyes
szökéssel melléje ugrott, s rögtön kezdé a megszólítást.
«Felséges nép!»
(Felséges! Nem: «hallják kentek!» nem: «ti barátim!», hanem «felséges!»)
«Mert ez a czím illeti meg a suverain népet, kinek szine előtt szabad
legyen néhány szót szólanom.»
«Nem szükség magamat bemutatnom a népnek, ismer engem a nép: tudja
mindenki, hogy én vagyok Napoleonnak öcscse.»
Erre kellemetes morgás támadt, hiszen az egész világ úgy ismerte, hogy
«Napoleon öcsém».
(Még csak nem is lehet megczáfolni! dörmögött Tukmányi úr).
«Annak a dicső nagy Napoleonnak, a ki Solferinónál legyőzte az osztrákot
s a kinek köszönhetjük, hogy nem ül többé nyakunkon a cseh zsandár és
mindnyájunkat be nem csuktak Olmüczbe, Józsefstadtba, hanem szabadon
megválaszthatjuk képviselőinket. Éljen a hős franczia nemzet! Éljen az
én dicső bátyám és druszám Napoleon!»
Ezt az éljent lehetetlen volt megtagadni.
No már egy éljent kicsikart a hallgatóságból.
«Ez az én tisztelt barátom pedig, kit ime önöknek bemutatok, a nagy nevű
princz Alienor, uralkodó fejedelmi sarj, fia annak a hatalmas Angliának,
mely a magyar menekülteket vendégszeretően fogadta, melynek hatalmas
hajóhada előtt reszket az egész világ; azon hatalmas Angliának, mely
minden elnyomott népnek leghívebb barátja, mely Lengyelországot már
felszabadította, s most meg Magyarországot fogja felszabadítani a járom
alól.»
(Te! Ezért meg a kormány akasztat fel, szepegett Alienor.)
(English spoken mylord! dörmögött rá a szakálla közül Leon s folytatá:)
«Igen, a dicső Angliának küldötte ő: az angol hajóhad commodorei
egyenruhájában, mellén a Viktoria regia érdemrendével.»
(Hisz az vizi virág! kiálta fel tudákosan Tarifás rektor úr.)
«Az ám; mert ha borvirág volna, akkor ő is az orrán hordaná azt, mint
Tarifás uram.»
Tarifás úrnak igaz, hogy nagyon veres orra volt, annálfogva a
hallgatóság nagyszerű röhejben tört ki a találó visszavágására a
szónoknak.
Már meg is nevettette őket. Ez a második bevett sáncz.
(Mondtam, hogy ne engedjük ezt az embert szóhoz jutni! dörmögé Tarifás
úr.)
«De hát mit keres egy ánglus a magyar országgyülésen? Azt kérdi tőlem a
felséges nép. Megfelelek rá. – Nagyon helyesen mondá az előttem szólott
igen tisztelt képviselőjelölt, kinek tehetségei és hazafiúsága előtt én
mindenkor meghajlom, hogy az adófizetést végképen meg kell szüntetni. Én
is egy véleményen vagyok vele. De nem mondta el az én tisztelt barátom,
hogy mi módon hiszi megszüntethetőnek az adófizetést hazánkban: pedig ez
a nyele a dolognak. No majd megmondja ez az ánglus. Mert tudd meg, óh én
népem, hogy mikor dicső nagybátyámat, azt az első Napoleont, a többi
potentátok leverték 1816-ban, akkor nagyszerű hadikárpótlást csikartak
ki tőle, a melyből Magyarországra is jutott nyolczszáz millió. Ezt a
pénzt azonban, a helyett, hogy akkor kiosztották volna a nép között, a
hogy illett, inkább megtartották és betették az angol bankba. Ez most is
ott van. Ez az ország pénze. Ez azóta kamataival együtt felmegy két ezer
millióra. Ezt a két ezer milliót kipörölni az angol bankból és nekünk
juttatni, leend feladata az általam bemutatott képviselőjelöltnek.
(Hüh, hisz ez felségsértés, a mit te itt beszélsz. Én elszaladok innen,
monda Alienor.)
«Nye krics, ha angol vagy», dörmögött rá mérgesen Leon; el pedig nem
szaladhatott, mert fogta a karját.
Ez a felvilágosítás pedig rendkívül tetszett a hallgatóságnak. Lám, ezt
Karakán úr vagy nem tudta, vagy elhallgatta előttük.
«S ha azt megkaphatjuk, nem hogy mi fizetnénk az államnak, hanem az
állam fizet nekünk. Mert legelőször is hadsereget nem fogunk tartani.
Ebben én is egyetértek tisztelt barátommal, Karakán úrral. De semmiképen
nem helyeselhetem azt a módszert, a mit ő nekünk a helyett ajánl. A
nemzetőrség! Nem kell a nekünk! Itt van Czuppan uram, itt van Dézsás
uram, a kik negyvenyolczban nemzetőrhadnagyok voltak, tudják jól, mit
tesz nemzetőrnek lenni? Familiás embernek házát, tűzhelyét elhagyni.
Kenyéren vizen Nagy-Bányáig gyalogolni, szűr nélkül, kalap nélkül
hazaérkezni; itthon a feleségnek hült helyét találni. Nem hiszem, hogy
még egyszer kedvük legyen a «bőrseregbe» beállani.
(«De nem bizony! De kell biz a kányának!» kiáltozának minden oldalról a
hallgatóság öregebb férfiai.
A nemzetörség tehát formaszerint megbukott.
«A mi jelöltünk azonban majd megtanítja az országgyülést arra, hogyan
lehet a mind a katonáskodást megszüntetni, mind a nemzetőrséget fel nem
állítani. Ezt úgy híják, hogy «garantia». Ha Francziaország meg tudja
védelmezni Algirt, pedig az pogány nép, Anglia pedig Kelet-Indiát, a ki
csupa czigány: ketten együttvéve hogy ne védelmezhetnék Magyarországot
is, s akkor nem magunknak kell fáradni vele; a mi igazság is: mi
háromszáz esztendeig védtük egész Európát; most védjen bennünket Európa.
Mi majd csak nézzük.
Ez igen érthető és természetes megoldása volt a védelmi rendszernek.
«A mi az államadósságok kérdését illeti, arra nézve a tisztelt előttem
szólott barátom nézetei ellen semmi kifogásom nincsen, csupán azt
szeretném hozzátétetni, hogy minekelőtte kimondanók, hogy az
államadósságot nem kell fizetni: fölöttébb szükséges volna, hogy az
állam minden egyes polgárának a a magánadósságát vállalná el magára, s
abból is lenne államadósság. Így legalább addig is, míg azok
eltörültetnének, nem csak mi szegény adósok nem fizetnők a keserves
uzsorát az adósságainktól; hanem a czudar hitelezők maguk is fizetnék a
saját követeléseikért járó kamatokat.
Ez meg már oly világos pénzügyi projectum volt, hogy azt lehetetlen egy
hallásra meg nem érteni akárkinek; hangzottak is sürűn a fölkiáltások:
«De jól beszél! Nagyon jól beszél! Halljuk, halljuk!»
(Te Leon! Ne bolondítsd a népet ily infámis módon! zsörtölt rá fel a vad
palatinus.)
(Ha ilyen százmázsás bolondságok alatt le nem szakad ez az ajtó, a min
állunk, hát akkor sokat megbír, mormogá Alienor.)
«Halljuk! halljuk!»
«A mit a dohánytermesztésről mondott a nagyon tisztelt előttem szóló:
azt az eszmét sem találom egészen tökéletesnek. Mert hogy mi szabadon
termeszthessünk dohányt, az nagyon helyes kivánság; hanem, hogy minden
ember termeszthessen dohányt, az már csak istentelenség volna. Hát akkor
ki veszi meg a mi dohányunkat, a mit magunk el nem pipálunk? A mi
jelöltünk oly törvényjavaslatot fog behozni a képviselőházban, mely
szerint dohányt csak a kisbirtokosoknak szabad termeszteni, a
nagybirtokos vessen zabot, abból is megél. A kormány pedig ezentúl is
vegye meg a dohányt. Tehát legyen szabad dohány, ne legyen fináncz, de
maradjon meg a trafika.»
Rémséges éljenkiáltás fogadta ezt a törvényjavaslatot.
(No bizony még elbolondítja a népet a kezünkről, aggodalmaskodék
Tukmányi úr. Elég már a pletykából Napoleon!)
«Mi van még? szólt hozzáfordulva Leon. Úgy! A potyománd-gezetleni vasút.
Hát hiszen, felséges polgártársaim, ha csak vasút kell, az olyan könnyű
dolog, hogy azt minden képviselő rázhat ki a kabátja újjából a maga
választóinak. De az a kérdés, hogy kell-e nekik? Hát mi a haszna a
népnek a vasútból? Az, hogy a buzának az ára felmegy, s a szegény nép
drágábban veszi; a talián napszámosokat behozzák, s azoktól az itthoni
munkás nem jut keresethez. (Igaz a!) Százötven derék becsületes
polgártárs van Gezetlenben, a ki azzal tartja a családját, hogy fuvarba
jár; a mint ide vasút jön, agyoncsaphatja a lovát, s beállhat vasúti
bakternek: vége a keresetének. De legfőbb az, hogy ki nem tudná, mikor
tavaszszal megáradnak az erek, ha azoknak a lefolyását egy hosszú vasúti
töltéssel elzárják, minden kertészgazda ki lesz öntve a házából, mint az
ürge. Hát ezért kell Gezetlennek a vasút, hogy békát termeszszünk
káposztás-kertjeinkben.»
(«Nem kell! Nem kell! Veszszen meg a vasútja! Igazsága van neki!»
hangzott fel a tömeg közül.)
(Te asszony, ördög bujjék a sarkadba; nyájaskodék Tukmányi úr gyöngéd
élete párjával: minek szóltál a mellett, hogy ezt ide beereszszük?
Tudtam én, hogy ez nagyobb akasztófáravaló, mint mi vagyunk. Kiliczitál
bennünket a helyünkből. Már most eredj, tedd jóvá a dolgot. Eredj,
csinálj valamit a kölykekkel.)
Az a valami abból állott, hogy a gyöngéd élettárs felbiztatott egy
csoport vásott iskolakerülő suhanczot, hogy csináljanak sárból
galacsinokat, hozzávaló anyag van az árokszélen elég: jó szikkadó fekete
agyag; azzal aztán, mikor legjobban beszél a szónok, teremtsenek oda a
füle közé.
Leon ezalatt folytatá a hátralevő themát:
«Helyeslem nagyon, hogy a papok jószágai elvétessenek; de nem az állam
által, a hogy tisztelt előttem szólott kifejezé, hanem mi általunk,
nekünk több szükségünk van arra.
(Hisz ezért meg excommunicálnak bennünket! hüledezett Alienor.)
Igyekeztek itt-amott Leonnak közbe kiabálni az ellenpárt kortesvezérei;
kik vették észre a romboló hatást, a mit beszéde költött, de nem bírtak
vele, olyan hangja volt, mint a jerichói kürtnek; dűlt előtte a fal.
Még csak a bankkérdést igyekezett megoldani: felvilágosítva a tisztelt
előtte szólottnak azt a tévedését, mintha a magyar nemzeti banknak nem
kellene ezüst alap; de nagyon is kell, sőt inkább az kell; de hát mire
való a quóta? Ha az osztrák adósságnak harminczas quótáját hátunkra
nyomták, akkor az osztrák bank ezüstjének harminczas quótája is minket
illet, úgyis a mi bányáinkból került az ki. Ez ismét igen elfogadható
propositió.
(Te, hisz ez meg épen communismus! szörnyűködék Alienor.)
E közben vette észre Leon azt a szép törekvést, hogy a kis polgártársak
hogy furakodnak a kút közelébe, nyomogatva a markaik közé gömbölyű
sárgombóczokat, s sejtette a strategémát. Várt, míg egészen közel
jönnek, akkor rátért a nevelésügyre.
«De tisztelt felséges polgártársaim; merőben kénytelen vagyok
ellentmondani egyben a tisztelt előttem szólónak s ez az, hogy ő a
népiskolába be akarja hozatni az ütenyrendszert. Tehát üttetni,
botoztatni akarja a mi gyermekeinket? Ezt a gyönyörű sarjadékot, melyre
örömmel tekintünk, e kedves magzatokat, a haza reményeit ismét
mogyorófával, virgácscsal akarja, mint a barmot üttetni. Mit? hogy nem
igaz? Hát nem világosan kimondá-e az ütenyrendszer behozatalának
szükségét a népiskolába? Oh ti ártatlan gyermekek, hát azért ujjongtok-e
ti, hogy ezentúl mindennap tizenkettőig vágjon benneteket a rektor? Ez a
ti nyereségtek a követválasztásból? Hej te Pista Marczi, Gyurka!
tapogathatod a helyét előre is.
A gyerekhad felzendült!
Karakán sem vette tréfára a dolgot.
– Tiltakozom szavaim elferdítése ellen! rikácsolá, fel akarván
kapaszkodni harmadiknak a két szónokhoz az emelvényre; de abban a
perczben Pista, Marczi, Gyurka úgy teremtették nyakon, pofon az
agyaglövegekkel, hogy egyszerre látást-hallást vesztett, s visszaesett a
párkányról.
(«Nesze üteny!» sivalkodék a fiatal «krethi és plethi.» A rektornak is
jutott belőle vagy kettő, sőt Tukmányiné asszonynak is letrafálta egy
löveg fejéről a piros rózsát.)
Leon úgy tett, mintha nem is tudná, mi történik oda alant, biztos volt
róla, hogy őtet meg nem dobják.
«Nagyon sajnálom, folytatá a szónoklatot, hogy az érdemes ellenjelölt
urat kénytelen vagyok nézeteiben megtámadni, mert én a legnagyobb
tisztelői közé tartozom, s teljesen meghajlom előtte, nem tekintve azt,
hogy ő csak egy zsidó gyerek.
Ez volt a legnagyobb petárda.
Azt mondani az ellenjelöltről, hogy zsidó! Ez kegyetlenkedés.
Lám Karakán olyan emberséges volt, hogy az ellenjelöltről nem mondott
mást, csak azt, hogy az német, sehonnai, tolvaj, majom és szamár, s ezek
elég irgalmatlanok a végsőre vetemedni, s azt fogni rá, hogy ő «zsidó»!
Már most, hogy czáfolja azt meg?
Az ellenfél pedig felülkerült.
– Igenis, az! hát mi tagadni való van rajta? A zsidók is derék emberek.
Ismertem az apját is, becsületes pipakupakoló volt Gyertyámosban; a
Jakab szomszéd is mindjárt ráismert, a mint meglátta. (No a szegény
Jakab erre a mondásra rögtön elbújt egy üres kád alá, hogy meg ne
kapják.)
– Nem igaz! Hazugság! Gyalázatos, szemtelen hazugság! Le vele!
kiáltozának Karakán főemberei.
(No most már végünk van! sóhajta fel Alienor.)
– Hazugság? rivallt éles hangon Leon. No hát majd én bebizonyítom, hogy
ő zsidó. Én bebizonyítom a saját beszédéből.
Erre mégis kiváncsiak voltak még Tukmányiék is.
«Hát nem hallotta-e az egész közönség, hogy mit mondott utoljára? A
polgári házasság okvetlenül behozandó. Hát mit tesz ez? Azt, hogy a ki
már megunta a feleségét, az odamehet a jegyzőhöz, leteszi az öt forintot
s az rögtön elválasztja tőle; s akkor aztán másik öt forintért
összeesketi valami szép zsidó lánynyal: a kapufélfa lesz az oltár. Ez az
a polgári házasság.»
Meggondolandó, hogy a hallgatóság vegyítve volt feles számú
asszonyokkal, minden korosztályból.
«Ezt éljenezték meg az urak ő kegyelmeik olyan nagy lelkesedéssel!
folytatá Leon. Jó volna úgy-e a maga öregét oly könnyű szerrel
kifirunczvanczigolni kinek-kinek a házból, aztán új menyecskét haza
hozni? Bezzeg Tukmányi uram is ugyancsak tapsolt két első lábával a
polgári házasságnak. Tetszenék úgy-e, a hűséges jámbor hitestárs helyébe
a vadaskerti csapláros Rákhelét a házhoz szólítani a polgári házasság
útján?
Tukmányi úr e nem várt orvtámadás ellen gyors és erélyes védelemre
készült, de nem volt ideje rá: mert a hűséges hitvestárs ott volt a háta
mögött, s az, a mint Leon eltalálta azt a kulcsot, melylyel szivéhez
lehetett férni: se kérdett, se hallott többet, hanem marokra fogta a
tökmagos ridikült s olyat húzott vele Tukmányi úr fejére, hogy az a
nyelvébe harapott tőle; s aztán nemcsak egyet, hanem igen sokat azzal a
ridiküllel; az pedig nehéz volt mindenféle sok czók-móktól és a zenéhez
a recitativot is hangoztatá.
– Hah, te vén akasztófáravaló! Hát Rákhel kell neked! Polgári házasság
kell neked! Nesze Rákhel! Nesze polgári házasság! (Az pedig mind egy-egy
ütés volt a fejére, a hátára.)
S a jó példa nem maradt követetlen. Egy féltékeny asszony százat csinál.
Ez a nyavalya a legragályosabb a világon. A sok ifjú és vén menyecske
rohant a hallgatóság közé, kiszemelni a maga életpárját, mintha félne,
hogy már viszik is polgárházasodni, s húzta-vonta ki onnan, ha
megtalálta. És a míg a bőszült zűr-zavarban Alienor utolsó óráját hitte
már elérkezettnek, addig Leon pokoli gyönyörűségét találta benne, hogy
még olajat töltögessen a tűzre, s a dühbe jött asszonyokat még
névszerint is heczczelje az uraikra.
– Ugy-e Siskáné asszonyom, úgy-e Bendekné asszonyom; nem kell már a
parasztházasság, polgári házasság lesz már ezután! Majd lesz itt farsang
egész esztendőn át!
Azok aztán mentek a jussukat keresni tíz körömmel.
De senki sem járt olyan gonoszul, mint maga a legelől szólott nagyon
tisztelt képviselőjelölt, a ki a herczehurczából kifelé menekülvén, épen
egy csoport hajlottkorú matróna keze közé került. E haragos amazonok
bosszúálló tenyerei közül csupán tulipános szűrének hátrahagyásával bírt
a biróház ajtaján bemenekülni, még ott is üldöztetvén a jogaikra
féltékeny legitim házastársak felzúdult cohorsai által.
Leon diadala ezuttal tökéletes volt. Ellenfelét sikerült nemcsak kiverni
a sakktábláról egészen, de meg is veretni saját emberei, s mi még
rosszabb, saját asszonyai által.
S hogy győzelmét, jó hadvezérként, még teljesen fel is használja: a mint
a helyzetnek kizárólagos ura maradt, ismét felhangoztatá az emberzajt
túlkiáltó hangját.
– Felséges nép! Halljad tovább beszédemet.
Olyan nagy volt már varázshatalma a sokaság felett, hogy csend lett
szavaira: abbahagyták a veszekedést szépen.
– Én elmondám mondandómat, s hálát rebegek érte a felséges népnek, hogy
azt kihallgatni kegyeskedett. Most azonban, uraim és úrnőim, hallgassák
meg azon szavakat, melyeket tisztelt jelöltünk fog önök előtt elmondani.
Most rettent csak meg Alienor.
(Csak nem bomlottál meg, hogy velem is akarj beszéltetni?)
– Ő herczegsége angolul fog szónokolni! melyet kegyes engedelmükkel én
bátorkodandom zengzetes hazai nyelvünkön tolmácsolni.
(Eredj a gutába! Nem tudok én semmit angolul könyv nélkül egyebet, mint
Hamlet monologját Shakespeareból.)
(No hát elmondod azt; de csak hamar, itt nem lehet sokat teketóriázni.)
S Alienornak nem volt más menekülése, mint előállani, neki köszörülni a
torkát s elmondani a gezetleni kút tetején azt a szép philosophi
beszédet «Hamlet»-ből: «to be, or not to be, that is the question».
Nem sült bele. Elmondta végig; a hallgatóság áhitatos figyelme mellett.
Akkor aztán előállt Leon és megmagyarázta a beszéd tartalmát, melyet a
Shakespeare-commentatorok mind e mai napig hasztalan törekedtek
tökéletesen felfogni.