alatt; ez mind Leonnak maradt) és álmodott csodadolgokat, összeállítva
bőszült fantázia által a lefolyt nap tarka eseményeiből. Vágtatott
megszilajult gőzkocsikkal, s beleesett egy bortengerbe: segítség
kiáltásaira népsereg jelent meg, mely leitta róla a bortócsát, úgy
szabadult meg. Megmentőinek a neveit mind meg kellett tanulnia, s
azokkal mind kezet szorítani és a sornak nem akart vége szakadni. Dumka
úr tánczolt előtte és szónokolt egyszerre, s arra ő neki kézen fogva,
mint a menuetteben vissza kellett tánczolni és szónokolni. Aztán minden
ember tánczolt, ott volt a herczegnő is, az öreg; mintha az akart volna
vele minden áron tánczolni. Félt tőle. Felmenekült Leon nyakába, akkor
Leon tánczolt vele, mint a medve. Akkor Leonnak vis-a-vis-je támadt
Csajkos uramban. Az meg a feleségét vette fel a nyakába, úgy tánczolt.
Neki egy vakmerő gondolata támadt. Hirtelen megragadta a deli amazont,
lekapta férje nyakából, saját vállaira emelte, s azzal kétezer fáklyás
ember sorfala között veszszőt futva, a kik mind azt énekelték neki,
«aludj csendesen»! elrohant a két mázsás eszményképpel a vállain, haza
rohant Octavian fejedelemhez, betört az ajtaján: «itt van! méltó
pendantja a bajrámünnepi kegyencznőnek: ez az én menyasszonyom: áldj meg
bennünket». A fejedelem erre dühbe jön, puskát ragad; ő elől, a
megrabolt férj hátul keresztül lövik őt; de nem érnek vele semmit: a
bőre olyan vastag már, mint a krokodilusé. Most az üldöző férj egy
fakanál paprikás pörköltet tart feléje, azzal akarja megmérgezni, míg az
a rettenetes káposztás rétes, mint eleven anakonda fonódik lábszárai és
dereka körül, s megfojtással fenyegeti.
Valódi jótétemény volt ránézve az a duplapuskaropogás, a mivel az álmát
elriaszták összeszorult kebléről.
Ez volt ugyanis a kissé drasticus jeladás a rendezőség részéről a
fölébredésre.
AZ ELLENFÉL TÁBORÁBAN.
Alienor úgy érezte magát, mint a kit gyöngén kerékbe törtek.
– Te Leon, panaszkodék egyik tagját a másik után próbálgatva, hogy az
övé-e még, bajtársának, ki a mint ébredt, egyszerre ugrott is ki az
ágyból, s első dolga volt a hidegvíznek menni és kegyetlenül
megmosakodni. Te Leon! Mindennap így fog ez menni?
– Óh nem. Most egy kis változatosság áll be a dologba. Ma az ellenpárt
vidékét fogjuk meglátogatni. Ott minden egyéb lesz, csak fáklyászene
nem.
– No hála a magas égnek! Csakhogy már a jó barátok közül kiszabadulunk.
Vágyom már az ellenségek után.
Alienor azt hitte, hogy a tegnapi nagy dáridó után a csatatért rakva
találja csatában elesettekkel; hogy úton útfélen fognak heverni, a kiket
a bor lábaikról levert. Nem ismerte a kortes természetét. «A gárda
iszik, de meg nem adja magát»! Évkönyveinkben nincs följegyezve olyan
eset, hogy egy kortes egy nap annyit ivott volna, hogy másnap újra ne
tudta volna kezdeni.
Mire a két hős kilépett a paplakból, már szekéren, lovon találta tegnapi
kisérő seregét, mely harsány üdvriadallal fogadta ünnepeltjeit.
A tisztelendő úr még egy bucsuztatót zokogott az eltávozók fejére, azzal
hintóikba ültek s vágtattak seregestül, és énekelték Alion úr nótáját és
közben lövöldöztek, a mint illett. Nehány ember ingadozott; de a lováról
le nem esett senki.
– Szeretném én ezt a tábort valahogy elveszteni magamtól, mondá Alienor
nyilt bizalmassággal Leonnak.
– Ne busulj, mindjárt elmaradnak.
A mint kikaptak a gyepre s elértek a hármas halomhoz, a honnan
meglátszott a legközelebbi falu tornya, ott egyszerre, a mint kétfelé
válik az út, a domb előtt felállt a lovas bandérium szép katonás
rendben. Itt aztán a szekerek is megállapodtak, s kiki leszállt a
kocsijáról.
– Itt bucsut veszünk a hiveinktől; mondá Leon Alienornak, a ki aztán
odament a lovasokhoz, megdicsérte lovaikat; megkérdezte tőlük, hogy nem
fáj-e valamijök így szőrin ülni a lovat? S még egyszer kezet szorított a
notabilitásokkal. A kisérettel asszonyok is jöttek: azok fenmaradtak a
szekéren; ott volt a darázsdereku menyecske is.
– No Alienor, biztatá Leon védenczét, nem adsz egy bucsúcsókot a szép
tánczosnénak?
De köszönte az szépen a ráadást, s örült nagyon, mikor már fennülhetett
a hintóban, s egészen megkönnyebbült a lelke, mikor azt látta, hogy
elmarad és visszafordul az egész szekérvár. S nem verik már a port a
szemébe, s nem kiáltják a fülébe a keresztnevét.
Egy kocsi sem kisérte már. Még Dumka úr is hazaküldte a magáét a
díszköntössel és az ezüstös karddal együtt, egészen czivilbe öltözött, s
átült a jelölt úr hintójába a szemközti ülésre. Még aztán Csajkos uram
csatlakozott hozzájuk a nagy nemzetiszin szegélyű fehér zászlóval: a
kocsis mellé ült fel. Többen nem voltak.
Mikor mind fennültek, akkor azt a kérdést intézé a kocsis Leonhoz, hogy
melyik úton induljanak el?
– Hát csak arra, a hol az a falu tornya ragyog.
– Az ott «Gezetlen!» mondá a kocsis, aggodalomteljesen mutatva ostorával
arra felé.
– Az ott Gezetlen! ismétlé Csajkos uram a bakról és Dumka úr a szemközti
ülésből duettben.
– Hát hiszen tudom, hogy Gezetlen, elégszer voltam benne adót exequálni.
Szeretnek ott engem nagyon. Épen azért megyünk belé, mert ő Gezetlen.
A három polgártárs nagyon csóválta a fejét, még a lovak is csóválták a
fejüket, azonban csak neki indultak Gezetlennek.
Nagyon csendesek lettek azonban valamennyien.
Leon biztatni kezdte őket:
– No Csajkos uram; most danoljuk már a nótánkat: magunk vagyunk hozzá; –
s ő maga kezdte rá: «Fürge legény a Karakán! Kendermadzag van a nyakán!»
– De csak nem akart neki senki kontrázni. – Nagyon szolid életet kezdtek
el folytatni. – Aztán meg Dumka úrba kötött bele: «No kedves urambátyám,
Gezetlenben vannak ám még szép menyecskék, azokkal tánczolunk ám még
nagyot;» a mire Dumka úr nagy mogorván azt felelte, hogy a Luczifer
tánczoljon az egész Gezetlennel!
Fele útján Gezetlennek, mikor a nagy tábla kukoriczaföldek közé
jutottak, jött rájuk szemközt valami egylovas szekér, az az egy ló az
első lábára sántított, s a hátulsóra meg volt merevedve; egy ökölnyi kis
gyerek hajtotta, a hányat ütött rá az ostorral, annyit rántott a száján
a gyeplővel, s így igen jó taktusban tartotta. A hátulsó ülésben pedig
egy növendék leány ült bekötött fejjel.
A mint az uraságokat megpillantá a szekéren ülő leány, megállíttatá a
lovat, mely kivánatnak az sokkal könnyebben tett eleget, mint a szekér,
mely szeretett volna még a lejtőn egy kicsit odábbmenni.
– Álljanak meg! Álljanak meg!
Az urak is megálltak aztán.
– Ez a Jakab korcsmáros leánya, mondá Csajkos uram. A Száli.
– A biz a Száli! bizonyítá Dumka ur.
– Csakugyan a Száli! erősíté a kocsis.
– No mi baj Száli? kiálta rá Leon.
– Jaj, rettenetes nagy baj van, tekintetes, nagyságos uraim;
jajveszékelt a Száli, mindjárt a siráson kezdve. Bele ne menjenek ma
Gezetlenbe az Isten szent szerelmiért; tele van a falu gyilkosokkal,
haramiákkal. A mint tegnap este a tátele kitüzte az odaküldött fehér
zászlót a ház-hiuba, egyszerre odarohantak, voltak legalább ezeren,
késsel, baltával, fokossal; csunyául káromkodtak, az Istent szidták;
minden ablakot bevertek; az ajtót bedöntötték, minden itczés poharat
összetörtek, rontottak; a tátelének a fejét három helyen beszakították;
most megyek be a tilógusért Sipotára, hogy jöjjön ki visum repertumot,
meg flastrumot adni a szegény tátelének. Van legalább ötszáz forint ára
kárunk. Ki tudja, ki fizeti meg? Ha ma éjjel mind meg nem ölnek
bennünket, hát soha se érjem a holnapi napot. Be ne menjenek ma
Gezetlenbe tekintetes, nagyságos uraim; a gyilkosok ott állnak a falu
végén, s mind valamennyit gulyáshúsnak felaprítják!
A megszeppenés nagy volt. Csak Leont nem hagyta el a jó kedve.
– Hahhó hugám! Korábban kelj fel, ha engem bolonddá akarsz tenni. Rá se
hallgassunk uraim. Ismerem már ezt a fogást. Régi kortestempó: eleibe
küldenek a közeledő jelöltnek egy ijesztő postát vérengző rémhirekkel, s
ha aztán a gyönge szivű visszafordul, megszalad: nagyot nevetnek rajta.
Mondd meg nekik hugám, a kik elejbénk küldtek ezzel a hirrel, hogy nem
veszek belőle: magam is azzal kereskedem. Hajtson kocsis!
A Száli még ezután is esküdött mennyre, földre, hogy de biz a tátele
fejét nem proforma szakasztották be három helyen; de már arra nem
hallgatott senki; az urak a jelölttel robogtak tovább Gezetlen felé.
Az a biztos derült kedv, a mivel Leon ezt a hírt fogadta, egészen
megnyugtatá Alienort, kinek számtalan hasonló fogást mesélt el a a
kortesvilágból, a mikor a küzdő ellenfelek egymást rászedni törekesznek.
Ő maga ugyan meg volt győződve róla, hogy a mit Száli elbeszélt, az mind
egy szálig igaz; de nem akarta elrémíteni embereit; attól tartott, fele
úton visszafordulnak. Igy pedig még ők nevettek nagyobbat.
Csak akkor győződtek aztán meg a valóságról, mikor egy nyárfaerdőből
kibukkanva, maguk előtt látták Gezetlent.
Gezetlen «kulcsos» város volt: a mennyiben köröskörül levén
szőlőskertekkel befoglalva, abba akárhol csak az egyenes úton lehetett
bejutni, mint egy avar körsánczba. Dülő úton, «kertek alól» megkerülni
sehol nem volt rá mód.
Az az egyenes bejárás ugyancsak meg volt szállva az ellenségtől.
Roppant népcsoport, asszony, férfi, gyerek hemzsegett a két szőlő-garád
között, s hogy minő szándékkal? ezt tanusíták a botok, csákányok, miket
a levegőbe emeltek, midőn a kibukkanó hintót a fehér zászlóval a bakon
megpillanták, valamint az üvöltő riadal felzendülése, a minek magja is
volt egy hatalmas kőzáporban, mely nem érte ugyan el a hintót, de a jó
szándékot legalább kimutatta.
– Jó lesz visszafordulni, véleményezé a kocsis.
– Jó lett volna becsavarni a zászlót, s nem mutogatni messziről.
– Csendes vér, urak; mondá Leon, széttekintve a csatamező területén. Nem
eszik a levest olyan forrón, a hogy főzik.
– De én nem akarom magamat a magyar alkotmányért skalpoztatni,
tiltakozék Alienor.
– Ne félj semmit, míg engem látsz.
– Én visszafordulok.
– Nem fordulsz vissza. Én vagyok a kortesvezéred. A vezérnek
engedelmeskedik minden ember. Most én kommandirozok. Nem vagyok én
vándorsáska, hogy engem nagy lármával el lehessen kergetni. Másforma
peteket is láttam én már! Mi az egy határigazítási per itéletének
végrehajtásához képest? ott igazán csatát kell vívni. Ezek mostan jó
emberek, jó kedvük van. Odamegyek, s ha beszélek velük, lebeszélem a
szűrt a nyakukból.
– Az Isten szerelméért, oda ne menjen ön, kiáltá Dumka úr.
– Leon, én nem bocsátlak; heveskedék Alienor.
De már akkor ő le is ugrott a kocsiról, s a kocsisnak azt parancsolta,
hogy álljon félre addig a lovakkal a nyárfa árnyékába, míg ő
visszakerül.
Hogy pedig semmi kétség ne legyen az útat elálló népcsoport szándéka
iránt, az úton fölfelé egy lovas legény jött száguldva, a ki a mint
hangtávolba jutott, fokosát megrázva a levegőben, ezt az izenetet adá
tudtul:
«Be ne próbáljatok jönni, a ki rézangyalatok van! mert a kutyák iszszák
meg a véreteket!
– Ejnye de szép kanczád van Bandi; szólt Leon, odalépve a legényhez; meg
sem ismernéd a lóhátról a szegény embert.
A lovas herold abbahagyta addig egy kicsit a káromkodást.
– Hát addig, a míg a kutyák meginnák a vérünket, nem adnál egy kortyot
abból a kulacsból? szörnyű meleg van ám ma.
A szilaj legény csak leakasztotta a kulacsot a nyakából s odanyujtotta
Leonnak. Az jót huzott belőle.
– Magad bora van ebben úgy-e Bandi? Érzik rajta, hogy nem a Jakab mérte.
Hát termett-e sok?
Ezzel aztán belekeveredtek a discursusba. A lovas legény szép csendesen
léptetett Leon mellett; az kikérdezte minden otthon levő pereputyjának
állapotát, katonaviseltségét, vőlegénységét, azt a szép bokrétát kitől
kapta a süvege mellé? s az a nyeresége volt belőle, hogy a kölykek nem
hajigálhatták meg a szőlőgarád melől, a kisérő lovas legény miatt.
– Hát ki a pártvezér? Kérdé végre Leon. Ugy-e bár Tukmányi úr?
– Az: a vad palatinus! Disznó turja ki a töviből!
– Szeretitek úgy-e?
– Mint az ördög a malaczot.
Leonnak nem nagyon kellett tudakozódni a pártvezér holléte iránt; mert a
mint odaért a népcsoport zöméhez, hol egy pár trikolor zászló is
diszelgett, ő maga jött eléje.
Azaz, hogy nem egyedül maga, hanem feleségestől együtt.
Igenis; az alkotmányos izgalom csodákat képes előidézni. Etelvárott
kényszeríté az éjjel élő herczegnőt a fényes nappal előtt is kinyitni
ablaktábláit s a parlagi házban kibékíté a férjet és feleséget: most
együtt járnak korteskedni, s ha a férj kifogy a szónoklatból, az asszony
soha.
Most is karöltve jönnek Leon elé. A barlanglakón csak az a különbség van
azóta, a mikor legutoljára láttuk, hogy jól kiette, itta magát a
faluzásban, s tökéletes kiegészítő részére talált visszakerült élete
párjában. Még a vonásaik is hasonlítanak egymáshoz; két veszekedő
élettárs arczkifejezése rendesen egymáshoz idomul. A delnő öltözete ép
oly piszkos volt és sasoktól tépett, mint a férjeé, lábain két felemás
czipő, fején horgacsolt főkötő volt, de abból mint szeg a zsákból,
törtek elő minden lyukon a fésületlen fakó hajpamatok; hanem aztán
mindent jóvá tett egy irgalmatlan nagy veres haraszból készített rózsa,
a mi a feje búbjára volt feltűzve. A karján hosszú szalaghurokra
akasztott ridikült hordozott, mely gyöngy helyett tökmagokból volt
hímezve, s tartalma súlyos lehetett.
– Szervus, kedves czimborám, Palkó! üdvözlé a nagy férfiut Leon,
tenyerébe csapva kordiálisan. De megnőttél, a mióta nem láttalak.
Üdvözlöm szép nagysádat, tekintetes asszony. Ejnye, de jól néz ki!
Csókolom a kezét.
S meg is tette, a mit mondott. Kezet csókolt a vad palatinusnénak. A
mivel azt rögtön annyira lefőzte, hogy a mint egy pákosz kölyök Leonra a
nyelvét öltögette, azt a derék amazon úgy becsületre tanította, hogy
rögtön eleredt az orra vére.
– Hát miért nem akartok minket beereszteni, kedves czimborám? enyelgett
Leon a félelmes ellenségi főnökkel. Ugy megijesztitek az embert, még a
vére is meghül.
– Hát mit kerestek itten! förmedt rá Leonra a vezér, kirángatva a kezét
annak a markából.
Erre aztán Leon a karja alá ölté a kezét, s hamiskodó arczkifejezéssel
sugott oda neki.
– Te, pajtás, hát olyan sok pénzetek van, hogy magatok kibirjátok a
választást? nem kell ellenjelölt?
– Van az ördögnek! a zászlókat is úgy kértük össze az asszonyoktól;
egyik a fehér szoknyáját adta ide, másik a vöröset, a harmadik a zöldet:
abból csináltunk trikolort.
– Hát akkor mi a patvarnak akadályozzátok meg, hogy az ellenjelölt
bejöjjön a faluba, a ki pénzt hoz, meg enni, inni valót? Hát szárazon
akarjátok dicsérni az urat? Azt gondolod, hogy én ezt a majmot azért
hordom a hátamon, hogy megválasztassam képviselőnek? Van eszemben! de
hát hadd költse a pénzét a bolond: úgyis annyi van az apjának, hogy
felveti, mint nagypéntek estén az elásott pénzt. Aztán tudod, nekem is
csak marad belőle egy kis «psóres». Az ilyen szegény legénynek, mint
magam, tíz-húsz ezer forint is jól esik. De bolond volnék, ha el nem
venném. Hahaha.
– Hehehe! már ennek a troglodyth is nevetett.
– Ugy-e Palkó, hiszen emlékezel rá, hogy még eddigelé minden
választásnál megtette Gezetlen azt a tréfát, hogy engedte az
ellenjelöltnek megnyittatni a tanyáját, kitüzetni a zászlóját, eljárt
oda meginni a borát, hazahozta a mészárszékből az ingyen vágott húst,
tánczolt neki, ivott neki a választás napjáig; akkor meg aztán ellene
szavazott mind egy lábig; de csak irmagnak se kapott az egy votumot
soha. No, nem úgy volt?
– A biz úgy volt.
– Hát mit akarsz mostan, új rendet csinálni? mit állod el a bornak az
útját, a mi a szomjasokat enyhíteni jön? Csak nem hiszed tán, hogy ha
behozom hozzátok azt a fancsali feszületet, az egész táborod mind hozzá
áll, s pápistává lesz a kedveért?
– No már attól nem félek; hehehe! A viaszbábtól nem szoktam félni. Olyan
mézeskalácshuszártól nem ijedek meg.
– Hát akkor szépen beeresztesz benünket a faluba.
– Tudod, nem félek, az ördögtől sem félek. A pénzetektől sem félek.
Hozzátok ide, nem vesztek meg rajta senkit. Hanem te tőled magadtól még
is félek. Te átkozott calefactor vagy! Ha téged beszélni hagyunk,
befűtesz nekünk, attól félek.
– Palkó! ugyan legyen eszed! Hisz ismered a programmunkat. Lehet azzel
valakit Gezetlenben eltántorítani? A «Jerichoi Kürt» elveivel meglehet
ingatni valakit Gezetlenben? Meg biz a botot! De olyan bolond sem leszek
ám, hogy azt én itt elprédikáljam a piaczon, s beveressem a fejemet.
Hanem mindössze is annyit fogok mondani, hogy édes atyámfiai! itt hozok
nektek hat tulkot.
– A hetedik a jelölt.
– No ne gorombáskodjál! Mert hátba váglak itt a táborod közepén!
Csókolom a kezét, kedves nagysád, hogy megadta neki a hátbavágást
helyettem. Ugyan szedje ránczba kérem, ezt a rakonczátlan kópét! – Hát
az lesz az egész, hogy itt a csapszék, itt a mészárszék; a hol a
zászlónk kitűzve, minden embernek ingyen mérnek a választási szent
napig. Adja Isten egészségetekre szeretett polgártársaim! S azzal
«ámen!» Ha pedig valami veszedelmes dolgot találnék mondani, a mi
ellenetekre volna, hát hiszen ott leszesz te; ott lesz Tarifás rektor
uram (már akkorra az is odafurakodott, s a két beszélő közé dugta a
veres orrát) majd megczáfoltok rendén. Hát hiszen intelligens emberek
előtt beszélünk, a kiket nem lehet elbolondítani. Először szóltok ti;
kifejtitek programmotokat; azután szólunk mi, s végül megint a tietek az
utolsó szó. – Te! hiszen az valami gyönyörű komédia lesz, mikor ez a
német el kezd magyarul beszélni, a ki nem tudja az «r»-et kimondani,
aztán az orrán át nyekeg; – hogy akarod ettől a mulatságtól megfosztani
a publikumot?
A vad palatinus már nevetett; de Tarifás a rektor keményen tartotta
magát.
– No, én csak félek az urakat beereszteni a városunkba.
– Micsoda? Kiáltá fel Leon; hát magyarok vagytok ti? Háromszázan vagytok
s féltek egy szál némettől? Még csak közel sem meritek magatokhoz
ereszteni?
– No hát nem félünk, azért sem félünk! kiáltott közbe türelme hagyottan
Tukmányiné nagyasszony, karjára gyűrve a füzős oldaltáskát. – Jöjjenek
elejbénk! Nézzenek a szemünkbe. Halljuk a szép szót. Itt is van ész
elég. Nem félünk a nagy uraktól. No hát tessék besétálni.
– Köszönöm, óh tisztelt honleány, tekintetes asszony! kegyes
pártfogását. Bátor leszek további kegyességét magam és társaim számára
kikérni.
Az asszonyság aztán megtette érette azt a barátságot, hogy a
gyermekeknek megparancsolta, hogy ne merjenek az eltávozó után
hajigálni; úgy látszik, ennek a phalanxnak ő volt a commendánsa.
A kocsin maradtaknak nagy volt az elbámulásuk, hogy Leont épkézláb
visszatérni látták; de még nagyobb lett, mikor elmondta alkudozásai
eredményét; hogy nemcsak akadálytalanul bemehetnek Gezetlenbe, sőt a
zászlójukat is kitüzhetik a tanya fölé, s azt onnan senki le nem fogja
tépni. Sőt mindezek fölött még az is megengedtetik nekik, hogy
programmjukat a népgyülés előtt a vásártér közepén elmondják.
– Ön ezermester! nyilatkozék Dumka úr.
– Valami spiritussa van: véleményezé Csajkos uram, megint kibontva a
zászló lobogóját.
– Utoljára mégis csak az lesz a vége, hogy itt agyonvernek bennünket,
sóhajtá Alienor.
– Te pedig legkevésbé sóhajtozzál. Te mondtad, hogy bár csak már
ellenséget látnál. Hát itt van.
– Ellenséget látni! igen; de nem verést kapni.
– Mais c’est le guerre, monsieur.
A hintó tehát megindult a helység felé. Az ellenfél tábora szépen két
oldalra sorakozott előtte, nagyszerű gúnyhahotával fogadva a közbül
elhaladókat.
Bezzeg hallott most már Alienor egyebet is, mint hizelkedést! Egy
csoport a gúnydalt énekelte rá: «nincs a németnek…» (bizonyos
öltönydarabja), másutt meg a póznára akasztva mutogatták fel az
élczlapban megjelent torzképét, s egy siheder óriási kulacsot vitt a
hintaja előtt, nagy meszelőrudra tűzve, arra volt irva: «in hoc signo
vinces». S a vexillifer egyre süvöltözé: «éljen Alienor, zászlónk
vezére!» (Ez a rektor ötlete volt.) Mire száz meg száz torok bömbölte
rivallva: «éljen Karakán Absolon!» Egy suhancz bele kapaszkodott a
jelölt hintaja kocsifogantyujába, úgy szaladt mellette, visítva: éljen
Karakán! a tulsó oldalon pedig egy czigányasszony futott vele versenyt,
egyik kezében egy visító malaczczal, a másikban egy ökörkolomppal.
Valahonnan egy bógácsból összeragasztott koszorút dobtak a hintajába.
Szép változatosság a tegnapi diadalúthoz.
A Jakab kocsmája előtt volt a megállapodás: az volt a fehér zászlósok
tanyája.
No hiszen nem fogadták itt Alienort üdvözlő szónoklattal; hanem a mint a
Jakab meglátta azt a fehér zászlót a bakon, jajt kiáltott ijedtében, s
maga felfutott a padlásra, a felesége meg le a pinczébe. Csakugyan igaz
volt, a mit a Száli mondott. Jakab feje be volt kötve, s az ablakai mind
beverve. A tanyára betérő urak csak nagy könyörgéssel birták előcsalni a
pinczéből az ifjaszszonyt, hogy adjon nekik egy kis vizet – megmosdani.
Szívszakgató volt az érdemes hölgy panaszát hallani, kivált midőn az
összetört üvegek rémes recsegését elmondta. A rémület ékesen szólását
toll nem képes visszaadni. Itt ismét kitünt az a bizonyos varázserő,
melyet Leon gyakorolt a vele érintkező emberekre, s melyről nem tudni, a
szemeiben, vagy hangjának érczében rejlik, vagy delejes fascinatiónak
nevezendő-e? de annyi bizonyos, hogy a mint azt mondta a halálra rémült
asszonynak, hogy az eddigi szenvedések ötszáz forinttal kárpótoltatni
fognak, hogy ezentúl Dumka úr számlájára éjjel-nappal mindenkinek, a ki
érte jön, a székben marhahús és juhhús méretik ingyen, a söntésben pedig
idei nyolcz krajczáros, a mennyi csak elakar fogyni szintén ingyen: az
ideges reszketés egyszerre mintha el lett volna fujva az asszonyság
tagjairól, keze nem reszketett, feje nem vaczogott többé, a hangja is
megjött egyszerre, sőt gyógyulása még a padláson levő férjére is
elragadt, annak is csodamódon begyógyultak egyszerre a fején ütött
veszedelmes sebek, a mint a lépcsőn alá sietett e szóra.
– Te Leon, elmehetnél nyavalyatörősöket és betört fejüeket gyógyítani a
világba, monda Alienor, ki egy perczre elfeledte, hogy maga is a betegek
sorába tartozik.
A népség ezalatt felgyülekezett a térre, mely a korcsma előtt volt. A
korcsmával szemben a község háza.
Közepén volt a kút: annak a kámváját ez alkalommal befedték egy
keresztbe tett pinczeajtóval, elmés találékonysággal rögtönözve abból
szószéknek való emelvényt. Az ajtó jó vastag volt, a szónoknak nem
kellett attól tartani, hogy keresztül esik rajta, s megfürdik a kútban;
míg jó volt neki tudni, hogy alatta víz van; ha rosszul beszél,
beledobják.
De ki beszélne ilyen helyen rosszul? Beteg ember és képviselőjelőlt mind
igen szépen szokott beszélni.
A Jakab korcsmájában levő uraságok nem sokára, lelkes éljenzések szünni
nem akaró vihara közepett látták megjelenni ellenjelöltjük személyét, a
nép vállain emelt Karakán urat.
Dehogy «urat!» Geniális gondolat volt tőle egészen parasztnak öltözni,
lobogós borjuszájú ingben, meg abban a másik öltönydarabban, a mi a
németnek nincsen; pitykés mellénye volt, turi süveg a fején, meg
tulipános szűr a nyakában. Soha sem mondta volna senki, hogy nem most
szalajtották el a Bakonyból a disznókonda mellől.
A lelkes szónoklat is egészen abból a szűrkelméből volt szabva.
«Szeretett testvéreim. Látjátok, hogy én nem vagyok úr. Szegény paraszt
vagyok, miként ti is. Szüleim alacsony származásuak voltak: magam is
tenyerem törésével keresem hazánk véráztatta földéből verítékkel sózott
kenyeremet».
– Soha sem volt kártyán kívül más szántóvető eszköz a kezében, jegyzé
meg rá Leon, közbevetőleg.
«De hát miért kell minekünk, ti nektek a népnek, hazánk véráztatta
földét verítékünkkel kövérítenünk? Azért, hogy az urakat hizlaljuk, a
kik bennünket kirabolnak, lenéznek, kicsufolnak, eladnak, mészárszékre
hordanak».
A többit elnyomta a tetszésnyilvánítás.
Alienort kezdte a hideg lelni. A fogai vaczogtak össze.
A szónok azután áttért egyenesen az ide most megérkezett urakra. Azokat
ugyan szépen learczképezte. Az egyik: a számtartó, az nem más, mint
Faraónak a tiszttartója, a ki a szegény néppel téglát vettet, s még
polyvát sem ad hozzá; a sarczoló, commassáló, szegény zselléreket
telkeikből kibecsülő vén gonosztevő, kinek több a bűne, mint fején a
haja szála. (No nekem kijutott szépen; monda Dumka ur) A másik, az ifju
óriás, az a Napoleon: no hisz ezt ismerheti Gezetlen, mint hajdani
kegyetlen adóexequáló, ujonczbehajtó, tömlöczbecsukató, közmunkára
elhajtó istentelen törvényszolgát, ki most ifjú és férfi létére nem
szégyenelte eladni magát, beállani rabszolgának, a papok és főurak
zsoldjába, tányérnyaló kutyának.
– Hüh! szörnyedt fel Alienor.
– Hahaha, kaczagott fel Leon.
A szónok folytatá: ime most pedig, hogy gyalázatosságait megkoronázza,
még beáll majommutogató komédiásnak, s idehoz közétek egy orángutángot,
hogy válaszszátok meg képviselőnek.
Ekkor aztán következett Alienor.
No ha tegnap nagyon megcsömörlött a magasztalásoktól, hát ma megkapta
mindannak az antidotumát. Borzasztó csodaszörny volt, a minek most
leírták, párosulva benne az irtózatos a nevetségessel.