kisasszony böre, úszott a zsíros tejfelben, s elkevert morzsált kapros
túróban, a mi sűrűn volt fedezve apró vágott tepertyűvel.
– Hát ez micsoda? rebegé Alienor Leonhoz fordulva; tűzkő, friss oltott
mészszel, légylábakkal keverve, és csizmatalp darabokkal felczifrázva, s
dehogy mert volna belőle enni: attól félt, ez is megharapja, kivált
mikor egy galuska, a mit fel akart szúrni, kiugrott a villája alól,
olyan kemény volt. Leonnak az sem ártott meg. Úgy evett, mintha egész
nap kaszált volna, s most látna először főttet. Meg is nyerte a hívek
tetszését. Az az igazi ember, a ki jóízűen tud enni. Mit ér az olyan
vendég, a ki csak turkapiszkál a jó ételben.
Közben harsogtak a lelkes áldomások. Biz azokat nem gyorsirta le senki,
mert nem is lehetett az asztal egyik végétől a másikig hallani, csak
látni, hogy ki mit beszél. Bizonyosan mind jót kivántak Alienornak, s
ilyenkor a felköszöntő szónokkal nemcsak összeinni, de összecsókolózni
is napirenden levő kérdés volt.
Alienor alattomban az asztal alatt felnyitotta mindig zsebében hordott
otkolonos üvegét, a markába töltött belőle, s azt olyan mozdulatokkal
simította végig a homlokán, mintha valami gondolatokat terelne össze
benne.
Lassankint kezdett rossz kedve lenni a sok megivott vizes veres bortól,
a mivel a világot bolondította. Leon vette azt észre s odasugott valamit
Csajkos uramnak, mire az tenyerébe csapott, s azt mondá: igaz a! s azzal
ugrott a menyecskék közé.
Épen akkor hozták fel a káposztás rétest, azon módon tepsiben
összegöngyölítve tekercsben, mint az alvó kígyót.
– Ahol jön még a boa constrictor! Ijeszgetőzött Leon. De már abból nem
eszünk. Asszonyoknak való az a csemege. Hagyjuk azt a tánczos
menyecskéknek.
Erre a szóra odapenderült a néző tömeg közül a czigányok elé nyolcz
darab idei menyecske, a kik most farsangon mentek férjhez, szép, eleven,
ruganyos alakok, piros arczokkal, tüzes szemekkel, a népdivat örökszép
viseletében: fekete mellénykék, széles piros vállcsíkokkal, átkötve
fehér csipkekendővel, a fejükön aranycsipkés, lobogó pántlikás főkötők;
a százránczú tarka szoknya fölött színes selyemkötények, s azok ott
elkezdtek egymással tánczolni: nő nővel, egyik kezét csipejére téve,
másikat vállára nyugtatva. Azon vidék sajátszerü táncza volt ez: a nők
toborzója. Valóban eszményi szép táncz; szelíd, ábrándteljes: a zenéjét
sem tudja más, csak az ottani czigány húzni.
Alienornak rendkívül megtetszett az.
– No, ugye, hogy ezért magáért érdemes volt Budapestről Bátokig jönni?
mondá neki Leon.
Alienor figyelmét különösen lekötötte egy karcsú, darázsderekú,
bogárszemű menyecske, a ki tripla villámokat szórt felé a szeméből, s a
selyem szoknyájával söprötte előtte a tért. Úgy suttogott hozzá az a
selyem viganó!
– Az épen Csajkos uramnak a menyecske leánya: húshagyókor ment férjhez,
ott a férje, a jegyző, abban a molnárszinü dókában: világosítá fel Leon,
ki ismert a hajdani szolgabirói járásban minden embert, s különösen
menyecskét.
Hiszen szép az a csupa asszonyok táncza; de mégis csak többet ér az, ha
férfival van tarkítva. Csak hogy legény kell a gátra, a kinek elég
oroszlán szive legyen, odarontani a villik közé és megbontani a tündéri
phalanxot.
Taszigálnak is előre egy-egy legényt, hogy merjen közévágni; de az még
egyik sem ivott annyit, hogy ezt meg merje tenni.
Egyszer aztán kitör a zsivajból egy harsány «ujuju!» mely a vállalkozó
vakmerőt jelezi, s a bámuló társaság egy vendéget lát felugorni az
asztal mellől, a kiről senki sem tette volna ezt fel.
Dumka úr ez: a jámbor, szelíd, higgadt eszű férfi. Csak egyszerre
lecsapja az asztalra az ezüstös kardot, a mitől addig meg nem vált volna
a világért, ledobja nyakábul a panyókát, kiugrik a középre, az egyik
vállát felhúzza, a másikat aláereszti, összecsapja a két tenyerét,
rácsap a csizma szárára, szügyébe vágja a fejét, belekiált a czigányba:
«hogy volt hogy?» s azzal elrikkantja a csatajelszót: «utczuczucza! szűk
az utcza!» közibe veti magát a menyecske csoportnak, egyet mindjárt
nyalábra kap, s azt úgy megpörgeti, forgatja, mártogatja, hogy senki
jobban, s míg a sarkával kirakja a taktust, addig még el is dalolja a
nótáját a kopogósnak: «száraz dió csörögdögél, – a vén asszony
dörögdögél, – hap, hap, hap, – eb lesz pap, – egyszer voltam, kicsaptak!
– hogy minden ember majd szétdül a nevetéstül. Ugyancsak tapsolnak neki.
Ez tűzbe hozza Alienort. A bátorság ragályos. Soha sem hitte volna, hogy
Dumka úr valami dologban merészebb legyen, mint ő. A versenyvágy is nagy
dolgokra kényszeríti az embert. Alienor ráadta a fejét arra a
vakmerőségre, hogy a szép paraszt menyecskét, a kinek férje ott áll vele
szemközt, az apja meg a háta mögött, kiszakítsa a falkából, átölelje, s
elkezdjen vele csárdást tánczolni.
Ez már férfias tett! Bizton melléje állítható Fürst Octavian Nornenstein
bajrámünnepi kegyencznő rablásának. Az bizonyosan látatlanul történt,
fekete éjszaka, alvó őrök mellett, ez pedig ötszáz paprikaevő ember
láttára.
S a menyecske épen nem volt vad. Inkább ő forgatta a tánczosát, mint az
őtet; oda is tapadt hozzá, ha átszorította s nem hunyta le a szemét, ha
bele akart nézni. A közönség tapsolt, éljenzett; a zene is biztatta:
«szorítsd hozzád: nem anyád!» Egyszer csak az történt, hogy Alienor a
szép farsangi menyecske rózsaarczára egy csókot nyomott.
Ettől aztán maga is megijedt.
Emlékezett rá, hogy látott ő egyszer egy népszínművet, a hol egy ilyen
úrfiadta csókból rettentő három felvonás származik, a csókadónak
irgalmatlan agyonveretésével végződő.
De nem így van ez az életben.
Annak a csóknak egészen más lett a következése. Az lett belőle, hogy a
mint Alienor azt a menyecskét eleresztette, nyalábra kapta őt magát egy
másik, ez forgatta meg; attól is kapott egy csókot. Attól megint elkapta
a másik, úgy vándorolt kézről-kézre. Megforgatták, megcsókolták. Hisz a
mi képviselőjelöltünk ez. A ki a képviselőjét megcsókolja, csak annyi,
mintha saját magát csókolná meg.
Aztán szép fiú is volt Alienor, megérdemlette e tisztességet.
Azzal ugyan meg is lehetett elégedve.
Elhalmoztatott a szeretetnek legcsalhatatlanabb jeleivel.
Csakhogy a szeretet jeleinek van aztán örege is.
A mint az idei menyecskék kézről-kézre sorba adták, jött a nagyja a
mulatságnak. A derék tenyeres talpas asszonyságok magok is kedvet kaptak
a folytatáshoz: mindjárt legelől maga Csajkosné asszonyom, a szép
süldőmenyecske szülője, két karral átérhetlen termetű hölgy, piros
karokkal, mint a czékla; kerek, ragyogó orczával: az kapta ölre a mi
jelöltünket: a ki most tudta már meg, hogy mit tesz a jelöltnek egy
csókot rabolni? azt, hogy kap utána százat ingyen. És minő csókokat?
Hatalmas, őszinte, jó szívvel odaszánt, tetézve adott csókokat,
foghagymától emlékezetes csókokat, káposztás rétestől ihletett csókokat,
czuppanó csókokat, a miktől a füle megcsendül, s az állkapcsa
félrelódúl. Közel volt hozzá, hogy Orpheus sorsára jusson; a mitől
egyedül az mentette meg, hogy egyszer csak bekiált valaki a nyitott
ajtón ezzel a rémszóval: «tűz van a faluban»!
S az ablakon át csakugyan látható volt a tűzfényben vereslő ég.
A társaság képe rögtön megváltozott.
«Ezt a Karakán emberei tették»! ordíta a zsivajon keresztül Csajkos
uram, s azzal rohant minden ember, egymást taposva, az ajtónak.
– Csak a jelöltre vigyázzatok! figyelmezteté őket Leon; az ajtónál
megszorult tömeg agyonszorítással fenyegetett minden gyöngébb alkotású
embert. Elvégre is Leon felkapta Alienort a nyakába. «No most már
hasonlítunk ahhoz a képhez, a mit a bolond lapban adtak rólunk».
Igy vitte ki Alienort a zűrzavarból, mint Aeneas Anchisest Trója romjai
közül, s addig meg sem állt vele, míg szállására nem jutott, a pap
lakára, a ki maga is félstólája kárbavesztével menekült haza a nagy
veszedelemből.
Pedig hát semmi baj sem volt. Egy kukoriczagóré gyulladt meg a mezőn,
pásztor gyerekek vigyázatlansága miatt. Csajkos uram maga jött a
megnyugtató hirt bejelenteni.
Alienor félholtra volt fáradva. Ennyi szeretetet és ragaszkodást végig
élvezni, csakugyan sok egy napra: kivált neki, a ki a világ leglustább
emberének ismerte magát. Tíz mértföldet vágtatni, feldülni, három
lakomát végig enni, inni, utoljára meg tánczolni, s fiatal és vén
asszonyokkal csókolózni, más idegeknek való.
– Most már menjünk aludni; mondá Leonnak.
– Még nem lehet kedves barátom. Itt van még Csermő uram, Bátok
nagyérdemű birája, a ki megérkezésed óta itt vár reád a folyosón ülve. A
lakomára sem jött fel, csak azért, hogy józanon maradjon a derék ember.
Néhány szóval el akarja mondani Bátok helység leglényegesebb panaszait,
ezt még ki kell hallgatnod. Ez egy igen derék, okos ember.
– No hát hadd jöjjön be, mondá Alienor, nagyot ásítva, s két lábát
szétvetve, végig vágta magát a pamlagon.
Csermő uram, az érdemes helységbiró csakugyan igen derék, okos és tanult
ember volt; de épen ez volt az ő tulajdonsága, a miért őt Alienor fél
óra mulva a bátoki legmélyebb kút fenekére kivánta.
Mert épen fél óráig tartott az az egy pár szó, a mivel Csermő uram a
képviselőjelölt úrnak Bátok község égető kérdését érthetővé tenni
megkisérté.
Elmondá neki Bátok község keletkezésének történetét, hogy települtek ide
le az ősök, hogy nyerték privilegiumaikat? hogy vették el azokat tőlük,
hűnek maradtaktól a protestáns erdélyi fejedelmek, s hogy nem adták
vissza a császáriak? Hogy kerültek földes uraság alá? Hogy volt faizási
joguk az erdőben, a míg erdő volt, s hogy lettek szőlődézsmások az
erdőkiirtás után? Hogy kaptak sok vizet a Tiszaszabályozás után, a hol
azelőtt legelő volt? Milyen commassationalis pereket folytattak a földes
uraság ellen? Hogy kötöttek végre egyezséget? Hogy bánták azt meg? Hogy
semmisítették meg a szerződést? s hogy bánták meg ismét, hogy a
szerződést megsemmisítették s a törvényre apelláltak?
Hasztalan ásított Alienor egyiket a másik után: a derék ember nem félt,
hogy elnyeli; folyt ajkairól az előadás, mint a csergedező patak. Úgy
tudta azt a dolgot, hogy nincs az a prókátor, a ki jobban értsen az
informáláshoz.
S nem haszontalan mendemonda volt, a mit előadott. Idézte a törvényeket
II. Ulászlóból, Mária Theréziából, pontosan évszám és paragraphus
szerint. Hivatkozott az 1836-iki és 1842-iki idevonatkozó
törvényczikkelyekre, a miket a tisztelt jelölt úr bizonyosan nagyon jól
fog ismerni; felemlegette a curialis decretumokat és kegyelmes királyi
leiratokat, a mik e tárgyban történtek.
Alienor már a mutatóujjával támogatta fel a szeme pilláit, hogy le ne
ragadjanak. A rettenetes derék ember még mindig nem érte fenekét a
tudományának.
Elmondta, ha micsoda kisérletek történtek ez ügyben a lefolyt
országgyűlés alatt. A volt képviselő mikor nyujtotta be a kérvényt,
hányadik szám alatt utasíttatott az a kérvényi bizottsághoz, hogyan
tette az azt át az igazságügyminiszteriumhoz, hogy indorsálta rá az
igazságügyminiszter, hogy az a belügyminiszterre tartozik, hogy adatott
be új kérvény megint? hogy utasítá ezt a kérvényi bizottság most már a
belügyminiszterhez, de időközben belügyminiszter is más lett,
igazságügyminiszter is változott, most meg a belügyminiszter indorsálta
a kérvényre, hogy ez az igazságügyminiszterre tartozik.
Alienor közel volt hozzá, hogy felugorjék, nyakon ragadja a derék,
becsületes, okos embert, s valamennyi miniszterével együtt kidobja az
ajtón.
Végre Leon megszánta, félbeszakítá az előadást.
– Jól van, édes biró uram. Mindezt írják le még egyszer, s küldjék fel
kérvény alakban Budapestre. Ezúttal majd olyan képviselőjük lesz, a ki a
kormányférfiakkal tud beszélni, s ha nem hallgatnak ránk, akkor
megbuktatjuk őket. Most pedig hagyja a jelöltünket kissé magára. Tetszik
tudni, hogy még ma mily fontos nagy feladat vár reá?
Csermő uram okos ember volt. Engedett az indokoknak, s nagy
emberségtudással búcsút vett és eltávozott, igérve, hogy még visszajön.
Alienor azonban gyanakvó aggodalommal kérdezé Leontól:
– Te, úgy e bár, ez csak ürügy volt tőled, hogy még ma valami nagy
feladat vár rám? Én már alszom.
– Ne is álmodj arról, hogy alszol. Persze, hogy fontos feladat vár még
ránk. Ez a nap koronája.
– De már én köszönöm, nem kivánok semmiféle koronát. A mi még van,
halaszszák holnapra, reggelre.
– Már ez pedig olyan dolog, a mit nem lehet reggelre halasztani; mert
ennek okvetlenül sötét éjjel kell végbemenni.
– Mi a csoda az?
– Hát mi volna más, mint fáklyászene? Hogy képzeled azt, hogy egy ilyen
nap végbemenjen fáklyászene nélkül? Hisz az annyi volna, mint bucsú
mézeskalács nélkül. Ha fáklyászenét nem kapnánk, azt írná rólunk minden
újság, hogy kivertek bennünket. Az a lyuk, a mit a kalapunkon a
szuroksziporka éget, a diadalunkat szentesítő (L. S.) «Locus Sigilli».
De azt már el kell fogyasztanod.
– S még dictiózni is fognak?
– De még milyen szépen. A jegyző lesz a szónok. Annak a szép
menyecskének a férje, a kit megcsókoltál. Most reszkess a bosszujától;
nem lesz az nagy, de hosszú.
– S ki fog neki válaszolni?
– Ha akarsz, te magad.
– Az nem jó lesz; mert én azt fogom neki mondani, hogy menjenek már
aludni!
– Hát akkor majd én felelek neki.
– De csak röviden.
– Lehet is azt! Mikor az érdemeidet kell elősorolnom: a mi valóságos
«embarras des richesses».
– Én közbe fogok kiáltani, hogy hazudsz!
– Hallod, már pufog is az öreg dob. Jön az elkerülhetetlen sors!
A zenehanggal egyidejüleg ébred fel az utczát bevilágító fáklyafény is.
S jött a tengernyi sokaság az utczán végig imposans látványt képezve,
elől a hány kuvasz volt a faluban, egymást keresztül-kasul ugrálva,
utána az összes mozgósítható gyerekhad, virtust csinálva belőle, hogy ki
tud jobban czigánykereket hányni? azután a zenebanda az öreg dobbal;
végre nagyon sok száz fáklyavivő, kik közt zászlókiséret mellett lépdelt
a felköszöntéssel viselős szónok; az asszonynép kétfelől a kerítés
mellett.
Mikor az ünnepélyes menet a paplak elé ért, hol a tisztelt követjelölt
volt szállva, százszorosan zendült fel a lelkes éljenriadal. A házigazda
miatt ugyan zendülhetett, mert az már lefeküdt és aludt: Alienor nagy
irígységére; hanem a megtisztelt férfiak tudták már kötelességüket, hogy
ilyenkor meg kell jelenni a tisztelgők előtt, s kimentek eléjük. Az
utczaajtó mellett volt egy felfordított ladik. (A helységet sokszor
járta a vizárja.) Erre a rostrumra állította fel Leon Alienort, hogy
mindenki gyönyörködhessék benne. Mire a tisztelgők szónoka, az
egyenmagasság elérése végett, egy széket kért magának szószékül; azt
hoztak is neki, arra felállt s aztán rágyújtott a hatalmas szónoklatra,
a minőhöz hasonlót nem hallott még Bátok.
Mintha helyre akarta volna hozni azt a hibát, a mit Csermő uram, a
helységbiró elkövetett az által, hogy szűk látköréből nem tudott más
feladatot szabni a jelölt elé, mint Bátok község agrari panaszainak
megorvoslását: addig Mujkos János jegyző európai magaslatra emelkedett,
s tartott egy hatalmas leczkét a jövendő képviselőnek az európai
bonyodalmak fontosságáról, a német hegemoniáról s a franczia
imperialismusról s azoknak Nagy-Brittannia ellen irányzott
szövetségéről, az orosz terjeszkedésről Chinán át Afghanistán felé, Nagy
Péter czár testamentomáról s az ebből Törökországot fenyegető veszélyes
complicatiókról; az északamerikai bankkrizisről és a veszélyesen terjedő
szabadkőmívességről s annak válfajáról, a nazarénusságról: közben
megemlékezett Magyarországról is, melynek feladata lesz az öt világrész
közül legalább kettőt megmenteni örökölt bajaitól.
Nagyon szép beszéd volt az, csakhogy nagyon hosszú volt és semmi
kilátás, hogy a szónok berekedjen. Olyan hangja volt annak, mint a
víz-duda. A közönség sokalta is már.
– Végezd már Jancsi! mert a körmünkre ég a fáklya! Kiálltott bele
Csajkos uram; de a mit veje ura egészen hallatlanná tett, s most már
áttért annak az elemezésére, hogy mit vár az öt világrész attól a
férfiútól, a kit az etelvári kerület megválaszt képviselőjének? Itt
azután tetőtől talpig feldicsérte Nornensteini Alienor herczeg úrfit,
megrakva őt a bölcseség és erényesség minden válfajaival. S ki tudja,
hol végezte volna, ha az a fatális incidens közbe nem jön, hogy egy nagy
csikasz komondor a fáklyások közé tévedvén, azok addig rugdalták innen
oda, onnan ide, míg a nyomorult pára a középre menekedett, s ott meg a
zászlónyelekkel fogadtatván barátságtalanul, utoljára a végső szűk
menedékbe, a szónok széke alá furakodott be; de ott sem pihenhetvén meg
üldözői miatt, tovább rohant, s a széket is magával vitte: a szónok épen
Gibraltár magasán járt e perczben, onnan esett le a földre; képzelhetni,
hogy betörte az orrát.
Se baj! Katonadolog! Rögtön készen állt Leon a remek szónoklatra egy még
remekebb rögtönzéssel megfelelni.
Követte nyomról-nyomra a felköszöntő szónokot Nagy-Brittanniába,
Oroszországba, Törökországba, átment vele a Csendes-tengeren; idézett
angol és arabs mondatokat kitünő államférfiaktól; világosságot derített
a socialismus és saintsimonismus tanai körül, az atheismussal sokat
foglalkozott, s Anglia egyedárúskodását megtámadta erősen;
kiterjeszkedett Magyarország legégetőbb kérdésére: a jus placetira s
miként hinné azt megszüntethetőnek? S végül miután elmondta nézeteit a
proletariatus szép jövendője s az erényegyesületek szükségessége iránt,
áttért a mi tisztelt jelöltünknek megismertetésére. Először is
feldicsérte annak apját, minden ivadékát; összeköttetésbe hozta a
geneologiáját a híres Crouy Chanell családdal, s ez által egyenesen
Árpádtól származtatá le, majd elmondta mindazt a szépet és jót, a mi
magáról a jelöltről köztudomású.
A fáklyák az alatt egyenkint leégtek, a közönség sötétben maradt, a
kakasok kezdtek éjfél utánra kukorítani.
Leon csak folytatta.
Elmondta Alienorról, hogy az milyen vitéz a harczmezőn, milyen bölcs a
tanácskozásben? mily híres költő és hány tudós akadémiának a tagja? A
mellett mily jótékony? Hány kisdedóvó intézetnek az elnöke, hány
bölcsődének a megalapítója? a ki minden jövedelmét a mezítelenek
felruházására fordítja az ó- és az új-világban.
(– Soká fogsz még itten szemtelenkedni? dörmögé a fülébe Alienor.)
(– Csak a míg az utolsó fáklya is kialszik.)
S csakugyan szavának állt; kihúzta addig a speechet, a míg az utolsó
legény is eldobta a körmére égett szurokcsutakot, s sötétben maradt a
tisztelgő sereg.
Akkor aztán végzé e szavakkal:
– No már most jojczakát kivánok mindnyájunknak; különösen a mi szeretett
hazánknak! «Éljen»!
Alienornak az a véleménye volt, hogy az embernek egy ilyen választási
körút végeztével lehetetlen, hogy olyanná ne legyen a bőre, mint a
bagaria: először a portól és napégetéstől, másodszor attól a sok
érdemetlen magasztalástól, a mit nyilvánosan szemébe mondanak.
– Majd lesz annak bőjtje is, csak várj; vigasztalá őt Alienor.
De már most csakugyan ideje volt lefeküdni, a nap fáradalmai után.
Alienor előbb kénytelen volt egy olyan lefekvés előtti foglalkozást
elvégezni, a mi csak a töröknél szokásos: a «thüharet»-ot, az éjszakai
mosakodást (vagy az «abdestán»? nem merünk rá megesküdni.)
– Kétezer polgártársnak a tenyere… dörmögé felhangon… Kétszáz vaskos
delnőnek a csókja… Minő tenyerek! Minő csókok!
Csak azután tudott lefeküdni, hogy azoknak az emlékeit selyembőréről
lemosogatta.
Azután levetette magát az ágyba. Azt hitte, rögtön el fog aludni.
Az pedig olyankor megy legnehezebben, mikor az ember nagyon ki van
fáradva. Zúgott, forrott a fejében a mai nap zűrzavaros képe: zeneszó,
űdvkiáltás, lövöldözés most engedett mind ki a füléből, mint báró Demanx
vadászkürtjéből a belefagyott hang; Leon már rég horkolt a másik
szobában, ő még egyre forgott az izzó kínveremben, a minek pelyhes ágy a
neve, s mikor már azt hitte, hogy végre mégis kibékülnek az agyában
összeveszett tömeges rémalakok egymással s a bódulás álomba megy át,
akkor egyszerre megharsan az ablaka alatt valami rémületes hang,
hasonlatos ahhoz, a mit Cooper Fennimor világhirű amerikai regényeiben
leír: mikor a rettentő oneida indiánok éjjeli orvtámadással megrohanják
az álomtól elnyomott utasok tanyáját, s egyszerre rázendítik ötven
torokból vérszomjas riadójukat.
Alienor rémülten ugrott ki az ágyából… Első dolga volt a gyertyát
elfujni. (Asszonymódra mindig gyertyát égetett, mikor aludt.) Azután a
sötétben átrohant Leo szobájába, ott feldöntötte az éji szekrényt
gyertyatartóstul, órástúl, poharastúl.
– Mit keressz itt? rivalt rá Leon.
– A revolveremet! Nem hallod? Az ellenség megrohanta a házat.
– Eredj aludni szépen. Mi jut eszedbe? Hisz ez a helybeli dalárda. Neked
énekelnek most itten notturnót. Nem hallod?
Csakugyan «notturno» volt. Valami szárazföldi barcarole.
«Szunnyadjál csendesen… Csak csendesen… Csak csendesen…
Pianissimo… csend… des… sen…
S azután fortissimo fel a hetedik égig:… aludjál csendesen!!! hogy attól
még a mákonyrészegnek is fel kellett volna ébredni.
– Mégis jó volna a revolverrel egy párszor kilőni az ablakon, attól
talán elszaladnának ezek a mi tisztelőink, mondá Alienor.
Leon megszánta, kiszólt az ablakon a tisztelt dalárdának.
– Nemes barátim. Nem ebben a szobában alszik a képviselőjelölt, hanem a
kertre nyilóban, oda lebegjenek el zengedezni.
De a dalárdának is van ám esze. Nevetnek ők ezen az állításon. Tudják
jól, hogy a kerti szobában Rebék asszony alszik, a gazdasszony, az pedig
minden gyanun felül áll. Van hatvan esztendős. Azért csak ott maradnak s
az első dal végeztével újra összhangolni kezdenek: «cis, e, d, gis»!
– Hallod-e Alienor! ezek nem egyhamar hagyják abba. Ismerem a
repertoirjukat. Egyszer már nekem is végigénekelték szolgabiró koromban.
Most következik a «Jer vidám csónakos, jer Fidelim»! Azután a «Múlik,
mint az árnyék, ez az élet» s ha még el nem felejtették, a «Mars
műhelyén, vér mezején»! szép dalt. Hanem annyit bizonyosan mondhatok,
hogy legutolsó az a gyönyörű «éji őr dal» lesz: «Midőn minden
állatsereg. S az emberek nyugosznak: Csak a kisértet ténfereg. Csak a
rossz lelkek kullognak: Én lándzsám kezembe ragadom. A várost
bebarangolom. Hu – hu – hu – hu! – Huhuhu – hu! Kiáltom! Huhuhu!»
Alienor megsemmisülve rogyott Leon ágyára, mint egy agyonvert ember. Ott
még sem kapta olyan közvetlen első kézből a megtiszteltetést, mint a
saját ágyában.
– Mondok neked valamit, szólt Leon: gyújtsunk gyertyát. Ennek az éji
szekrénynek a fiókjában bizonyosan lesz kártya; (hiszen papnál vagyunk)
pikétezzünk addig, a míg ebben tart.
Alienor azt mondta, nem bánja. Gyertyát gyujtottak; csakugyan
megtalálták a kártyát, s aztán egy ágyban fekve, egyik innen, másik
onnan elkezdtek a paplan fölött kártyázni. Csakugyan kijátszottak hat
játszmát, mire az utolsó dalra került a sor.
De már a végső «huhuhu» biztató cadentiájánál csakugyan elnyomta az álom
Alienort s ott, Leonnak lábtól fekve, elaludt; a másik perczben elaludt
Leon, a harmadikban a gyertya, s ott aludtak egy Munkácsy ecsetére méltó
genrekép: két korhely, egymáson keresztül hajigált lábakkal, betakarva
elszórt kártyákkal, s megvilágítva a tartójába beégett, fel-fellobbanó,
füstölgő gyertya kanócza által.
Ha ezt Octavián fejedelem láthatná!