A herczegasszony a két fiatal leányt felküldte szobáikba. Az érkező
vendégek olyan állapotban lesznek, a mikor nem lesz előttük kellemes
fiatal hölgyekkel találkozni.
– Madame Corysande gondoskodni fog róluk.
Óh madame Corysande azt megteszi a legnagyobb örömmel. Szenvedőket
ápolni: ha tán valamelyiknek a homlokán daganat van, azt késfokkal
lenyomkodni, jeges borítékot a zúzott karra kötözgetni, ez neki a kiváló
kedves foglalatosságai közé tartozik.
Nagyon meg kellett volna azonban változni az emberi természetnek, ha a
két fiatal leány onnan felülről a lecsukott redőnyök közül nem leste
volna a szerencsésen bukfenczezett argonautákat, kik nehány percz mulva
minden éljenzés és muzsikaszó nélkül érkeztek meg a kastély udvarára.
Nem volt rajtuk semmi eleganczia. Sáros volt mind a kettő fülig. Hanem
épen az ilyen állapotban tünik ki az igazi ember. Alienorra alig
lehetett ráismerni. Őt mindig liliom- és rózsaarczczal szokta az ember
látni; most a szép fekete pomádétól összefenve, csakugyan elmehetett
volna a vályogvető czigányok közé. A mellett boszus is volt, tenyerét a
félderekán tartotta jajgatva; s úgy látszott, mikor a kocsiból
leemelték, mintha sajnálná a jobb lábát. Pitoyable figura volt. Leon
ellenben, ki annyiban még sárosabb volt, hogy őt le sem kefélték,
ruganyos erélylyel szökött le a hintóból s a mint derült arczczal
sietett a lenn maradt két hölgy elé, a sáron piszkon keresztül is kitünt
belőle az igazi lovag.
– Semmi bajunk se történt, kegyelmes asszonyom! A kocsis nem hibás,
magam voltam az oka a balesetnek.
– Menjenek önök szobáikba átöltözködni. Kérem madame Corysande,
gondoskodjék a vendégeinkről. Dumka úr lesz szives elhelyezni a többi
társaságot.
(– Még most is az a legelső gondja, hogy a hibás cselédet kimentse,
nehogy megbüntessék: sugá madame Corysande a herczegasszonynak.)
– Nem szoríthatok kezet, kedves madame Corysande, a míg meg nem mosdom,
tréfálkozék Leon.
Madame Corysande, a herczegasszony visszavonulása után, teljhatalmulag
rendelkezett, hogy a komornyik segítsen a princznek az átöltözésnél, a
hajdu pedig Leonnak.
– Csak bizzon bennünket sorsunkra, drága jó madame Corysande. Engemet,
tudja, hogy soha nem öltöztetett hajdu életemben, a követjelöltnek, a
míg együttjárunk, én vagyok a komornyikja, azt én öltöztetem, mosdatom,
fésülöm, költöm és fektetem. Ez már a kortesvezér kötelessége és
kiváltsága.
És csakugyan nem is engedte magát ez előjogától megfosztani.
Princz Alienorrról pedig úgy kellett késsel lenyesni az átázott szűk
öltönydarabokat.
– No legalább megszabadultam ez átkozott costumetől, szólt
megkönnyebbülten Alienor.
– Jaj, dehogy szabadultál meg; szegény szánalomra méltó áldozata az
alkotmányos joggyakorlatnak Magyarországon, te! Itt van a bőröndben még
az «Attila». A mit most lehántottam rólad, az csak a «Zrinyi» volt, s ha
ezt is elviseled, hátra van még a «Kazinczy», sőt még egy «Victoria» is
ólompitykékkel, a mit népies látogatások alkalmával fogsz felvenni. Rám
bízta az apád a bevásárlást.
– Minden szentekre! Te egy egész theatregarderobeot hoztál el számomra!
– Nemhogy megköszönnéd.
Alienornak újból fel kellett öltözni magyar lovaggá. Leon még a bajuszát
is kipödrötte neki hegyesre.
– No nézd meg magadat a tükörben, nem különb legény vagy-e, mint otthon?
Ez az egynapi út is egész életszint adott az arczodnak. Mire hazaérsz,
rád sem ismernek, annyira emberi képed lesz.
– S még tűrnöm kell a gorombaságait, mert kezében vagyok kényre-kegyre!
– Minden hölgyszivet meghódítasz ma.
Leon úgy kicsípte magát védenczével együtt, hogy megakadhatott rajtuk
akárkinek a szeme.
A fatal accidentből maradt még némi ború Alienor arczán, hanem azt is
sikerült Leonnak eloszlatni, a mint Dumka úr bekoczogtatott hozzájuk
nyájasan, édes arczczal, hogymintlétük után tudakozódva.
Kész préda Leonnak!
– Ugyan édes Dumka úr. Egy nagy szivességre kérném. Megakarom irni a
«Kürt»-nek a mai dicső nap eseményeit; a nagy sietségben nem értem rá
lefotografiázni azt a remek szép beszédet, a mivel jelöltünket fogadni
méltóztatott, nem szíveskednék nekem azt lediktálni?
Dumka úr pontosan a lépre ragadt.
– Nagyon szivesen! s azzal mindjárt hozzá kezdett a demosthenesi remekmű
megörökítéséhez, mondatról mondatra morzsolva azt Leon elé, ki egész
élvezettel gyorsirta ezt jegyzőkönyvébe, utána mondva minden szót: «te,
ki kora zsenge ifjuságodtól… fogva folyton a haza…» stb.
Alienor csak tűrte egy ideig, hol a zsebkendőjét, hol a keztyüjét dugva
a szájába; majd a kalapja karimáját kezdte el harapdálni; Leon csak
szótagolta tovább a remekművet: «a sors dagadó… hullámain hintáló…
gályádat duzzadó…» Alienor nem állhatta tovább: puff! úgy vágta Leont
hátba, hogy kiesett a plajbász a kezéből; azzal kirohant az ajtón, az
épen szemközt jövő komornyiknak nyakába esett, annak a keblén kaczagta
ki elfojtott érzelmeit, a ki megint bámulatában azt is elfelejtette,
hogy miért jött?
Dumka úr a fejét rázta: azt kezdte hinni, hogy jelöltjüknek a nagy
eséstől alkalmasint megzavarodott az agyveleje. El nem bírta gondolni,
hogy mi nevetni való van azon, hogy «életed gályáját kedvező szelek
biztos kikötőbe fuvallják»; mikor ezen két más jelölt antistes könnyekig
elérzékenyült egykoron.
(– De ugyan minek kényszerítettél engemet ennek a derék becsületes
embernek a rovására nevetni? pörölt négyszemközt Alienor Leonra.)
(– Hát azért, hogy ne csinálj majd a hölgyek előtt olyan kámficsorodott
képet.)
A hajdu ebédre hítta az urakat. A nagy czímerteremben harmincz vendég
számára volt terítve, a többieknek a hosszú corridor szolgált étkezési
helyül, a honnan nemsokára felhangzott a jelöltért mondott áldomások
lelkesült zsivaja. A teremben is fesztelen, jó kedv honosult meg, miután
a magas vendéglátókat megnyugtatá Leon az iránt, hogy semmi nevezetes
baj nem történt, csupán csak a követjelölt «ismerkedett meg» egy kissé
közvetlen érintkezés által a választókerületével s annak kétségtelen
ragaszkodása tanujeleit elhozta magával.
Dumka úr sorba megsugta minden vendégnek, hogy a herczegnő nem szereti,
ha az asztalnál toasztot mondanak. Ezzel saját magát védte meg azon vád
ellen, hogy a jelöltre poharat emelni elmulasztá. Ezt nem vétkes
gondatlanság, de magasabb tekintet okozta.
A fényes úri lakoma végeztével a herczegnő megszólítá Leont.
– Jőjjön velem, mutatok önnek valamit. Princz Alienor maradjon itt a
hölgyekkel. Neki nem szabad azt még látni: mert rá nézve ez
meglepetésnek készül.
Azzal bevezette őt a hölgyek dolgozó szobájába s feltakarta előtte a
készülő zászlót. Aztán elmondta neki, hogy az milyen rövid idő alatt
készült, mind a négy hölgy dolgozott rajta; Rafaela ezt a részt készíté,
Livia amazt; minden betűt elmondott, hogy melyik hölgynek műve, s
elégült mosolylyal fogadta Leon bámulatteljes magasztalásait.
– Ez a győztes diadaljelvénye lesz, ha visszatérnek.
– Mindent el fogunk követni a diadalért, herczegnő.
Azonban bucsút kellett venni. A nap már alkonyatra járt, s még estére
Bátokra kellett eljutni, a hol a hű párt zöme van; ott a jelöltet nagy
dáridóra várják. Sok mindenféle hajczéczú lesz. Kiki sietett magát
ajánlani és megtalálni a szekerét, meg az utitársát. Alienorék számára
ezúttal a herczegasszony legszelídebb fogata állt készen.
Mielőtt eltávoztak, Livia azt sugá Leonnak: «vigyázzon magára».
Leon visszasugott: «van, a ki én értem imádkozik».
Mikor a kocsiba ültek, Alienor azt mondá Leonnak:
– Te! Ez a Livia kedves egy gyermek. Rafaela értékét nagyon növeli az a
körülmény, hogy ők «elválhatatlanok».
Leon ránézett a szemöldéig nyomott kalapkarimája alul s ebben a nézésben
az volt mondva: «te! ha egyszer én fordítalak föl, akkor kitörik a
nyakad».
A díszmenet százhúsz kocsival, ötven lovassal tova robogott az
országúton. Minden szekéren volt egy zászló, minden lovasnál a
csizmaszárba dugva egy lobogó, a jelöltet szállító kocsi koszorúkkal
körülfonva. Minden kalap mellett fehér toll, az ő nevével.
Milyen szép az a dicsőség!
* * *
A honnmaradt hölgyek a lármás vendégsereg tova vonultával a dolgozó
szobát keresték fel. Sürgős volt a munka. A babérguirland sok
pepecseléssel jön létre; nem lehet az időt tékozolni. Alig hordta el a
szél az eltávozók porfellegét, ők már a hímzőkeret mellett ültek s járt
ujjaik közt a hímzőtű szorgalmasan.
– Milyen jó színben volt ma a princz, kezdé el Livia.
– Valóban használt neki, hogy megsütötte a nap s kifútta a szél:
szépsége férfias kifejezést nyert vele, folytatá madame Corysande.
– A változás modorára és jellemére volt legtöbb hatással; mondá a
herczegasszony. Ki van ragadva eddigi tespedéséből: kezd érdeklődni
országos ügyekért; tettvágyra van hangolva. Ember lesz belőle.
– Oh, bizonyosan igen derék ember: oly nyájas és szelíd. Mondá Livia.
– Egészen az én ideálom egy férfiban, tódítá madame Corysande. Én nekem
az ilyen férfiak tetszenek legjobban, a kik szelídek, odaengedők;
követelés, uralkodásvágy nélkül.
– S van jó humora és éles itélőtehetsége, mondá a herczegasszony.
Rafaela nem szólt semmit. Csak Liviára nézett néha, mikor az princz
Alienort úgy magasztalta előtte, mintha kiakarná belőle nézni, hogy mit
gondol?
– Oh én bizonyos vagyok győzelme felől, heveskedék Livia.
Ekkor megszólalt Rafaela herczegnő.
– Azt igen rosszul teszi princz Alienor, hogy Zárkány Napoleont hordja
magával beájánlóul.
– Miért? szólt az anyaherczegnő. Az a legalkalmasabb ily szerepre. Nagy
szónok. Ismeri a népet. Találékony, ügyes, rettenthetlen. Buzgó és
kifáradhatlan. Képes akárkit megnyerni.
– Annál rosszabb princz Alienorra nézve, mondá Rafaela herczegnő.
Erre mind a három hölgy beleszúrta a hímzőtűt a kelmébe és rábámult.
– Hogy érted azt? szólt vállait csodálkozóan vonogatva a herczegasszony.
– Azért ne álljatok meg a munkával; himezve is beszélhetünk. Adj kölcsön
a selyemedből egy szálat, Livia. No nézd, hogy összeszorítottad a
markodat: mintha nem tudom, mit kérnék tőled kölcsön? – Hát ugyan
mondjátok csak, ha a nők is bírnának szavazatjoggal, Nornenstein Alienor
princz és Zárkány Leon közül melyik vinné haza az etelvári kerület
képviselői mandátumát?
– Ah! Hah! szörnyűködék fel egyszerre a herczegasszony, valamint madame
Corysande. Ez sok! Ez sok!
Livia tűjéből pedig kiszaladt a selyem. Ijedten bámult Rafaelára.
(«Te is?»)
Rafaela mosolygó fölénynyel tekinte hol anyjára, hol madame Corysandera.
– No hát jól van. Tegyünk egy próbát. Itt most négyen vagyunk asszonyok.
Csináljunk próbaszavazást. De titokban.
– Hogyan?
– Itt vannak e tányérkán czukor- és csokolád-bonbonok, fehérek és
feketék. Ballotáljunk velük. Mindegyikünk kivesz egy fehéret és egy
feketét a markába. Az egyiket a szájába teszi, a másikat bedugja ide a
hímzőkosárba. A fehér Zárkány Leoné, a fekete princz Alienoré. Aztán
majd meglássuk, hogy hány fehér lesz a kosárban?
– Egy sem lesz! Egyetlen egy sem, heveskedék madame Corysande. Még csak
gondolatnak is, képzeletnek is képtelenség ez.
– No hát tessék a bonbonokhoz nyulni. Mama megengeded? Járulj te is a
tréfához.
A herczegasszony derült kedélyben volt.
– Ah, akkor négyen leszünk s a szavazatok egyformán üthetnek ki.
– De nem, nem! bizonyozott madame Corysande. Egy fehér sem lesz közte!
– Kérlek, szólt Rafaela anyjához; játszál velünk alkotmányos szavazást.
– Jól van, mondá a herczegasszony s első volt, a ki a bonbonok közé
nyult.
– Szavazzunk keresztneveink alfabeti rendje szerint. Indítványozá
Rafaela.
– Akkor madame Corysande az első. Ismétlem, hogy a fehér Napoleon, a
fekete Alienor.
Madame Corysande szenvelgő ízetlenkedéssel kelt föl a hímzőkeret mellől
s járult az asztalhoz, melyen a szavazatszedő urna: a hímzőkosárka állt.
Egyik bonbon belehullott, a másik madame Corysande ajkai közt
szétmajszoltatott.
– Következik Livia.
A leánykának láthatólag reszketett a keze, mikor szavazatát a kosárba
rejté.
– Azután jövök én, mondá a herczegnő. Az ő neve Madeleine volt. És végül
te Rafaela.
A ballotozás bevégeztetett. A szavazatgolyókat kiönték az asztalra – és
íme – oh csodák csodája: három fehér és csak egy fekete bonbon hullott
ki belőle.
Három szavazat Napoleonra és csak egy Alienor mellett!
Három áruló négy közül!
Ez mégis hallatlan valami.
A négy hölgy egymásra bámult.
Az az egy, a melyik a fekete golyót vetette be, az tisztában lehetett a
másik hárommal. De vajjon, melyik volt az az egy?
Rafaela felkaczagott.
– No, úgy-e megmondtam!
Azzal mindnégyen hozzá fogtak – tovább hímezni azt a zászlót.
HARMADIK RÉSZ. ALKOTMÁNYOS HARCZ.
A HÍVEK TÁBORA.
Barátom Leon, mondá Alienor, mikor a kocsiban fennültek, lesz-e még ma
valami ivás? mert én ma már annyit ittam, szokásom ellenére, hogy úgy
emelem már a fejemet, mint Atlas a földglobust. Többet ki nem birok.
– Ne félj semmit, az eddigit kirázza belőled Bátokig a kocsi, s kifujja
a szél, még meg is szomjazol. A korteskedés jó étvágyat csinál, s
kimíveli a torok képességeit. Ma pedig még szörnyű nagy eszemiszomság
vár ránk. Bátokon lesz csak az igazi választási lakzi, s abból úgy sem
maradhatsz ki, mint a menyasszony a lakodalomból. Hanem tanítalak egy
praktikus fogásra. Ha nem vagy erős ivó, s tartasz tőle, hogy
egy–két–tizenkét pohár levág, akkor adass magadnak veres bort, tölts a
poharadba vizet s a borbúl csak annyit, hogy mikor iszod, lássék, hogy
színe van; azután minden pohár-koczintásnál arra legyen gondod, hogy a
poharad tartalmának felét a kettőtök közé eső hazafiak nyakába
locscsantsd, így aztán kevesebb felhajtani valód marad. Hanem inni kell:
ez már regula. Ha vízbe ugrol, vizet kell innod; ha borba ugrottál, bort
kell innod.
Alienor megköszönte szépen a jó tanácsot, s köpönyegébe takarózva,
oldalt vetette magát, s aludt volna, ha minden öt perczben el nem
rikkantja magát egy-egy banderista a fülébe: «éljen a lion úr!» s arra
aztán minden lovas legény rákezdi «a lión úr» (Alienor népies neve)
nótáját: a szokott dallamra.
«A lion úr azt izente,
Hogy nincs elég regementje,
Ha még egyszer azt izeni,
Mindnyájan el fogunk menni,
Éljen a pirincz!»
A szomszéd márfalusi lovas legények svábok voltak, azok ugyanezt a
szöveget németül énekelték, a mi igen szépen hangzik:
«Herr Aljonur liesz uns sagen:
Er hat nicht genug Soldaten.
Wenn ers nochmals läszt verkünden:
Werden alle uns einfinden.
Es lebe der Princz.»
Azután meg a folytatását az ellenjelöltre vonatkozó szöveggel:
«Karakánnak nem kell hinni,
Mert az jégre akar vinni.
Nincs itt annak semmi jussa:
Üres a bugyellárussa.
Éljen a pirincz.»
A márfalusi banderisták műfordítása még sokkal erőteljesebben hangzott:
«Dem Garakan sollst nit trauen.
A schlechtes Bier thut er brauen.
Leer ist immer sein Geldbeutel:
Hol’ ihm der krumpete Teufel.
Es lebe der Princz!»
Alienor azon aggodalmát fejezte ki Leon előtt, hogy vajjon Karakán nem
fogja-e magát sértve érezni, ha ezt meghallja?
– Csak te aludjál békével: vigasztalá meg Leon. Azt aztán meg is fogadta
Alienor s minden kocsirázás, éneklés, éljenzés mellett átadta magát a
keserves kocsin alvásnak, a mitől az ember tudvalevőleg jobban elfárad,
mint ha gyalogolt volna.
Egyszer aztán rettentő harczi zajra ébred fel. Lövöldöznek mozsárból,
puskából, pisztolyból rettentő módon, s a világra ébredő ott találja
magát az ütközet kellő közepén. Egy dombtetőről mozsarak durrognak, a
szekeret tomboló lovasok veszik körül, a kik veszedelmesen pisztolyoznak
fel a levegőbe, keresztülkasul a hintóban ülők feje fölött, le a lovaik
hasa alá, a garád mögül korpával csőszájig töltött puskák sortüzelése
ropog; dob pörög, trombitahang rivall, s ezernyi száj kiált
torkaszakadtából valami harczi jelszót.
– No Alienor, itt vannak a mi bátoki híveink!
Nem ütközet az, csak egy kis üdvözlő felköszöntés a lelkesült párthívek
táborából.
Az álmából felriadó jelölt maga előtt látja a tiszteletére emelt
diadalkaput, a mi díszesen ki van világítva sárgatök héjából készült
lampionokkal. (A mi geniális ötlet, akárki fejében termett!) Este lévén
t. i. mintha emberkoponyák lógnának ott, fogaik közül mécsvilágot
derengetve.
Az «éljen» harsogtató sokaság közül kiválik az üdvözlő szónok alakja,
kinek a lovak lábai közt valahogy helyet csinálnak, hogy a hintóhoz
furakodhassék, mivelhogy a jelölt rá nem bírható, hogy a kocsiról
leszálljon.
Hanem az nem akadályozza a buzgó párthíveket, hogy a megállapodott
hintóra minden oldalról fel ne kapaszkodjanak, a bakra, a felhágóra, a
kerekekre, s onnan ne harsogtassák Alienornak a fülébe a saját nevét,
hogy el ne felejtse, míg a diadalkapu magaslatán álló szűzek georgina,
kassai rózsa, pulykaorr, kenyérbélvirág, égő szerelem, pézsma,
boldogasszonytenyere koszorúkkal, s a mi egyébbel az Isten megáldotta,
igyekeznek kocsiját telehajigálni.
Egy nagyszájú kortes onnan a bakról aztán csendet kiabál a többieknek;
«halljuk a szolnokot!»
A «szólnok» egy vén, fogatlan tisztelendő úr, a kit nagyon megviseltek
már az idők. Csak minden harmadik szavát lehet már hallani, s azt is oly
keservesen mondja, hogy az üdvözlő beszéd hasonlít egy halotti
bucsúztatóhoz, melyet egy reményteljes ifjú sírja fölött elzokognak.
– Nagyon be van már «káfolva» az öreg ilyenkor este felé, magyarázza a
nagyszájú kortes a bakról. Kiáltsatok éljent, fiúk, mert külömben nem
lesz ám ennek vége soha! – Aztán Alienorhoz fordult. – Nem hallja ám ezt
az öreg: süket ez, mint a föld.
Csakugyan az is lett a vége, hogy a siralmas üdvözlet végét
agyonéljenezte a türelmetlen publikum, a szónokot pedig felkapta két
ember a vállára, úgy szabadította ki az oratiója hinárjából, s azzal
tódult a sokaság be a faluba, a jelölt hintaján elől-hátúl annyi ember,
a hány ráfér, fél lábbal kapaszkodva. Az éljenriadalt puskalövések
élénkíték, s a kísérő zenekar igyekezett bele még nagyobb zajt keverni.
A hívek arczán meglátszott, hogy ez az este már egy tettdús napnak a
befejezése, s azok az üres hordók nem ok nélkül vannak a tanya udvarára
kihengerítve. A jelölt kisérői, kik mai napság már két díszlakoma
feladataival küzdöttek meg, a harmadik küszöbén épen semmi előnyben sem
látszottak lenni a rájuk vártak fölött.
Bátok nem olyan helység, a hol előkelő uraságok laknak; itt nagy
vendéglő, tánczterem nincsen, hanem van egy nagy hajdani urasági
dohányszárító pajta, a mi azóta, hogy a hajdani úrbéresek az úri
szolgalom alól felszabadultak s a legelőelkülönítés megesett, a
községnek jutván, üresen áll; váltig törik rajta a fejüket az előljárók,
hogy mit csináljanak egy olyan épületből, a minek harmincz öl a hossza,
s hat öl a szélessége? Dohányt meg már nem termesztenek.
Hát most ezt az épületet szerelték fel a díszlakoma helyiségeűl. Elfér
benne ötszáz vendég kényelmesen, három hosszú asztal mellett. A falak
zöld galyakkal és lobogókkal, a gerendázat virágfüzérekkel van festőileg
feldiszítve.
Az a kis baj meg van ugyan benne, hogy a száz esztendős dohánypor úgy
belevette magát a padlóba és gerendázatba, hogy azt akárhogyan
kitakarították, az ember az első belépésnél azon kezdi, hogy nagyot
tüszszent, s ha az a sok ember elkezd majd egyszer mozogni, vagy épen
tánczolni, s megrázza az épületet, nem győzik majd egymásnak a sok
«kedves egészség» kivánást megköszönni.
– Itt fogunk mi lakmározni? kérdé Alienor Leontól, gyanusan szimatolva a
levegőt; hisz itt megfulladunk az emberi kigőzölgéstől.
Biz azok az úri vendégek nincsenek parfümeozva. Szűr, a hogy megázott,
ködmen, a hogy megkeseredett, csizma, a hogy a szántásból hazajött, azon
módon jelenik meg a tisztességadásra; az asszonynép sem fürdött
otkolonban, pedig az is szép számmal van képviselve, nem ugyan, mint
vendég, mert az úri szokás, az asszonyfélét is az asztalhoz ültetni; de
mint néző sereg; s mind ez Alienor essbouquethoz szokott szagérzékét nem
kellemesen csiklandozza. De hát mit akarunk? «Monsieur, c’ est la
guerre».
Itt nem sokáig czeremóniáznak: asztalhoz ülnek mindjárt. A középső
asztalnál a főhelyre ültetik a jelöltet, mellette kétfelől a
tisztelendő, a ki megérkezésekor felköszöntötte, és Leon, tovább Dumka
úr és az együtt jött honoratior kisérők; háta mögött az a nagyszájú
kortes, a ki úgy látszik, hogy itt a «rendező».
Mögöttük van egy padozaton felállítva a czigánybanda, derék falusi
művészek, a kik remekül tudják játszani a «Kerekes András nótáját»,
hanem a primásuk ambitionatus ember, s hogy most egy princzet kaphatott
a színe elé, el nem engedi magának azt a dicsőséget, hogy végig ne húzza
a háta mögött «Ördög Róbert» opera kivonatát, a mi Alienor zenefinynyás
idegeinek ördögi élvezeteket szerez.
No de hozzák az ételt, s ez minden más beszédtárgyat háttérbe szorít.
Malomkő nagyságú cseréptálban czinóbervörös lé között tornyosuló
húsfalatok. Mi lehet ez?
– Pörkölt hús, kegyelmes princz! kinálkozik vele a nagyszájú kortes. Én
magam készítettem. S azzal oda tartja eléje a nagy tálat.
– Ah, tehát maga a szakács; mond Alienor, mire a nagyszájú arczáról
rögtön eltűnik a mosolygás a neheztelő duzma felhői mögé.
– Nem szakács; siet Leon helyrehozni a tévedést. Csajkos uram helybeli
birtokos; ő egyenesen a jelölt iránti tiszteletből vállalkozott a
nemzeti eledel elkészítésére.
– Ah tehát nemzeti eledel? mondá Alienor, s nagyon kiváncsi volt
megtudni, hogyan kell abból azzal a nagy fakalánnal valamit kivenni? s
mi abban a megenni való?
Végre Csajkos uram (kinek most már tudjuk a nevét,) megszánta a jelölt
gyámoltalanságát, fogta a nagy kanalat, s rakott neki a tányérjára
annyit a paprikásból, hogy azzal elmehetett volna napszámba kukoriczát
kapálni.
Egy másik polgártárs viszont egy tál eczetbe csinált zöld paprikával
kinálta meg; azt mondván, hogy ez magyar ananász. Abból is kellett
kivenni egyet a becsületért.
Alienornak tökéletesen elég volt abból a nemzeti eledelből egy falat.
Azt mondá rá, mikor szóhoz tudott jutni (mert a lélekzete két perczig
elmaradt utána) Leonnak:
– Te! Én azt hiszem, hogy én most vitriolban főtt csörgőkigyóhúst ettem
meg. Ez valahol kirágja magát az oldalamon.
– Harapj hozzá egyet abból a magyar ananászból.
Alienor gyanakodva nézett rá, de miután azt látta, hogy Leon maga egész
gyönyörűséggel harapja ketté azt a zöld gyümölcsöt, s csak úgy harsog a
foga alatt; ő is neki bátorodott s bele ízlelt: akkor vette aztán észre,
mikor már rágni kezdte, hogy hisz az égőparázs zöld burokban, a mi az
embernek a száját agyonégeti. De kiköpni nem merte, mert nagyon nézték;
most rá kellett tenni az életét, hogy bátorságát kimutassa: hát csak
lenyelte valahogy. De sietett hirtelen egyet inni utána, hogy eloltsa,
mielőtt a gyomrát kiégetné.
Az a poháremelés pedig egyenes felhívás volt a jobbján ülő papnak, hogy
felemelkedjék, s ekként kezdje a szót.
– Az előttem szólott kegyelmes jelölt úrnak felköszöntésére sietek
válaszolni; (Süket lévén, a jó lélek, azt hitte, hogy mikor a jelölt
iszik, akkor egyúttal toasztot is mond) s elkezdett aztán egy bibliai
felköszöntést elzokogni Józsefről, ki az ő testvéreinek az inség idején
enni és inni ád. Csakhogy a toasztot senki sem hallgatta, mert nagyon
hosszú volt, és igen jámbor volt: beleéljeneztek neki; ő azért csak
mondta tovább. Már egy másik toasztot is elmondtak közbe, a czigányok is
rákezdték a Luiza-csárdást, a szónok azért csak tátogott folyvást, s a
vele szembenülő Leon hallgatta nagy áhítatosan és szemöldökével
igyekezett kifejezni a mondatokkal tökéletesen találkozó véleményét, a
miknek soha se lesz vala vége, ha Csajkos uram oldalba nem üti az
elpusztíthatlan toasztmondót egy tótkalap nagyságú tállal; melyre
odatekintve, a szónok e nem várt rhetoricai fordulattal végezé
toasztját: «túrós csusza! De már abból eszünk!» – Aztán leült.
– Ezt meg a feleségem készítette! dicsekedék ragyogó orczával Csajkos
uram, a tálat Alienor elé tartva, s a közben odasugott gordonka hangon
Leon felé. (Ilyet tudom a hetvenhetedik öreg apád sem evett fejedelem
korában, ott Nornensteinban!)