adni, sem borravalót a pinczérnek, mert azt mind megvesztegetési ténynek
nevezhetnék; hanem hogy valaki megjutalmazza azon derék emberek
fáradságát, kik nem sajnálják a közügyért félbenhagyni munkájukat, sőt
éjszakáikat is feláldozni s reggelig virrasztani a tanyahelyeken,
egymást kapaczitálva, néha még ütlegeket is eltürni: ez úgy hiszem, hogy
összefér a törvénynyel és igazsággal. Sem Dumka úr, sem Zárkány Napoleon
princz Nornensteinnak nem rokona, nem alattvalója; magánemberek, a kik
oda szórhatják a pénzüket, a hová nekik tetszik. Valamint a környékbeli
korcsmárosok is megtehetik azt, hogy ha nekik tetszik, mérik a bort a
vendégek számára itczénként egy krajczárért.
– De hátha mégis eszébe találna jutni valakinek a törvény szigorát
komolyan venni? ha a képviselőház vizsgálatot rendelne el, s a kiküldött
tag vallatásokhoz folyamodnék, hogy hol vették Dumka és Zárkány e nagy
összeg pénzt, nem derülhetne-e ki önök ellen valami kellemetlen tény: az
a két úr aligha szokott hamisan esküdni.
– Meggondoltam én azt is, drága szép baronesse. S épen ez hozott arra az
ötletre, hogy önnek a közreműködéseért esedezzem. Tudja ön: úgy vagyunk,
mint a sorshuzásnál, szükségünk van egy ártatlan kézre, mely a
szerencsekerékhez közvetlen hozzányuljon. Ez az, a mit öntől kérek. Ha
ön lesz oly kegyes, hogy a bankjegyeket kétfelé vagdalja, akkor, kérem,
az egyik csomagot adassa fel postára: Dumka számtartó urnak czímezve
Etelvárott, a másik csomagot pedig küldje el hordár által Zárkány
Napoleonnak. A borítékra ne legyen más irva, mint ez: «iratok: érték
nélkül». Ez összeg egy «fond perdu», senki sem tudja, honnan jött a
kezéhez? a czélt, melyre fordítandó, mind a kettő jól ismeri; mennyit
fordítson rá belőle? tetszésétől függ: senkit sem fog találni, a kinek
számot adjon róla. Önnek éles elméje és tapintata eltalálja már, hogy
miért arczátlankodom e kéréssel önnél bárónő. E feladattal csak oly
kivételes lényt bizhatok meg, a kinek magas jelleme s elvbaráti hűsége
elég biztosíték rám nézve arra, hogy ez összeg rendeltetése czéljához
eljut s a ki mégis oly állásban van hozzám, hogy miattam nem
compromittálhatja magát, s még hozzá nő, ki megtudja őrizni a titkot. –
Nos tehát baronesse: ide kölcsönzi-e nékünk ehhez a sorsjátékhoz ezt a
drága szép ártatlan kezet?
Pompeia elmélázott, lesütve kétféle tüzü szemeit és arra gondolt, a míg
a rendúr kezét czirógatta: «így jösz te az én kezemet megkérni; de úgy,
a hogy én akarnám, nem kéred azt! Arra kell neked ez a szép kezem, hogy
segítsen neked abban a sorsjátékban, melyben a nyerőszám dija nem a
magyar országház (dehogy ház, csak gunyhó) iskolapadja; hanem a hatalmas
Etelváry Rafaela herczegnő keze». És aztán kedve lett volna neki azzal a
drága, szép liliomkézzel az egész bankjegycsomagot a főúr szeme közé
vágni.
Hanem valami mást gondolt hirtelen.
– Jól van. Magamra vállalom azt.
Octavian fejedelem megcsókolta a kezét a szép hölgynek.
– Bizonyos voltam felőle. De kérem, e titkot még a tábornoknak sem
szükség tudni.
– Az természetes.
Octavian fejedelem ezzel bucsút vett a baronessetől, s otthon lehuzta a
kocsisának a béréből a farmatring árát, a mit az útközben elvesztett. A
rendúr meg tudja becsülni a pénzt, s egy krajczárt sem enged el a
cselédnek, ha az kárt tesz.
Mikor eltávozott a rendúr, Pompeia kiteríté asztalára a bankjegyeket,
fejét tenyerébe hajtva, gondolkodott sokáig; míg egyszer az arcza
elveresedett attól, a mit gondolt – szégyenében.
Tán ilyen gondolatmenete volt:
«Mily tömérdek pénz egy rakáson!… Egy tábornoknak hét esztendeig kell
szolgálni, míg ennyi pénzt lát… Ötven hivatalnoknak családostul együtt
egész éven át kell ennyiből megélni… S most ezt kidobják az ablakon…
Megissza a homok, elröpíti a szél… Senkinek sem lesz hasznára: csupán
azt fogja eszközölni, hogy ezer ember egy hónapig a korcsmát járja s nem
dolgozik… Eladott lelkek bűndija ez, a miért megválasztanak egy embert
képviselőnek, a ki ezzel az országgal nem törődik… Bolondok adják
bolondoknak… Senki sem számol róla senkinek… Elveszhet a póstán,
útközben: az a két ember összebeszélhet s eldugja felét, akár az
egészet… S ha nem teszik azt; hanem becsületesen arra a czélra
fordítják, a mire küldve van: akkor követik el a legnagyobb rosszat – az
országgal – és két nő szivével… Mert az a nő épen olyan szerencsétlen
lesz az által, hogy Alienort megnyeri, mint a másik az által, hogy
elveszíti… Ez a pénz elég volna arra, hogy egy vagyontalan katonatiszt
árvájának jövője biztosítva legyen vele… Ezen a pénzen mind azt az
álgyémántot, hamis gyöngyöt, a mivel egy szegény baronesse a többi
úrhölgyek között ragyog, igaz gyöngygyé, valódi gyémánttá lehetne
átalakítani…»
Ennél a gondolatnál pirult el önmaga előtt Pompeia. Aztán haragosan
tekintett tükrébe, mintha megfeddné önlelkét, hová akart büszkeségéből
alásülyedni? Hát nem magasabb-e az ő czélja?
Hirtelen elkezdett nevetni. Jó ötlete támadt.
Elővette ollóját, s elkezdé a bankjegyeket kétfelé vagdalni.
S a közben vidáman énekelt.
Mikor készen volt vele: két csomagot csinált a bankjegyekből, azokat
borítékba tette, lepecsételte, czímet irt rájuk.
Azután megállt öltöző-tükre előtt, s saját magára nevetett és
hunyorított szemével hamiskásan. Meg volt elégedve magával.
Shawlját, kalapját vette s saját maga sietett a postára, a két csomagot
feladni.
Visszatértében egy papirkereskedőnél olyan téntát vásárolt, melylyel az
ember saját maga kőnyomda nélkül sokszorozhatja irását.
Vajjon mi cselszövényt gubanczol össze?
A KÉSZÜLŐ ZÁSZLÓ.
– Kedves Leon, parancsodra megtettem, hogy bajuszt eresztettem, s most
úgy nézek ki, mint egy faczér vidéki szinész, a ki az alatt, a míg nincs
engagementje, nem borotválkozik. Már most még arra is rávetettem a
fejemet, azaz a lábamat, hogy rendeletedre pantalon colléet, avec
beaucoup des soutaches húzzak fel, s tetejébe még hosszúszárú csizmát,
hogy mikor végignézek magamon, azt hiszem, valamennyi gamin mind utánam
énekli az 59-iki párisi couplettet: «Il a de bottes, il a de bottes de
Bastien! – Pour battre les Autrichiens!» parancsolsz-e még valamit?
– Ez még csak a costume.
– S mi van még hátra?
– Egy egész népszinmű.
– Szerencsére te énekled benne a főszerepet, én csak némajátékos vagyok.
– De azért neked is kell mondanod valamit; nehogy azt higyjék, hogy
torokgyíkban szenvedsz; mikor felköszönt egy-egy küldöttség (minden
faluvégén várnak rád), akkor mondani fogod: «nagyon örvendek a kitüntető
megtiszteltetésnek», – másutt megint: «át vagyok hatva a hála legmélyebb
érzetétől», «szivemből üdvözlöm önöket, szeretett polgártársaim». –
«Igérem, hogy éjjel-nappal az önök javán fogok munkálkodni».
– Te, én azt nem állom meg nevetés nélkül.
– Ha olyan faluba jövünk, hol tótok laknak, a felköszöntésre ezt
feleled: «Za zwlaštni štesti si držim, wám slaužiti moči».
– Te! Valami olyast ne mondass velem, a miért megdobálnak.
– Ne félj. Ez annyit tesz, hogy «különös szerencsémnek tartom önöknek
szolgálatára lehetni». A kerület végén pedig van egy oláh falu, ott
románul felelelsz az üdvözlésre; «primesce multiemera mea cea mai
ferbinte, din launtru pentru acea». Ez annyit tesz, hogy «fogadja ön
legforróbb, legbensőbb köszönetemet».
– Lelked rajta! én elmondom.
– Az etelvári állomásnál azonban kissé össze kell szedned magadat, s ezt
a tíz sorból álló választ szóról-szóra betanulnod, a mit itt leirtam,
mert ott vár az összes kerületi intelligenczia.
– De már hogy tanuljak én be egy választ egy olyan megszólításra, a
minek a tartalmát senki sem ismeri!
– Én ismerem. A szónok Dumka ur lesz, a pártvezér. Ő köszöntötte fel már
két választás alkalmával a párt jelöltjét, mindkétszer ugyanazzal a
beszéddel, a te kedvedért sem fog újat betanulni; beszéde így fog
kezdődni: «Te, ki kora zsenge ifjuságodtól fogva folyton a haza ügyeinek
szentelted napjaidat», s végződni fog ekként: «melyet is (tudniillik
sorsodnak az élet dagadó hullámaitól hányt-vetett gályáját), hogy
kedvező szellők biztos kikötőbe repítsenek, az mindnyájunknak a
legforróbb óhajtása».
– S nekem ez alatt egy vonást sem szabad félrehuznom az arczomon?
– Nem ám, hanem szép alázatosan le kell hajtanod a fejedet és a csizmád
orrára nézned mozdulatlanul.
– S meddig fog ez a mulatság tartani?
– Ha mindenütt pontosan órára megjelenhetünk, akkor három napig,
különben négyig. Etelvár a kiindulási pont, onnan bejárjuk a hű
községeket. Azoknak a lelkesedését magunkhoz csatolva, elindulunk
meghódítani a hűtlenkedőket, akkor beveszszük általános rohammal a
központot s végül ismét visszatérünk diadallal Etelvárra.
Az elindulás előtti éjjel Leon ott hált Alienornál, hogy el ne mulaszsza
az idején fölkelést. Ő maga segített neki azután a nemzeti öltözetet
fölvenni, a mihez a komornyik nem értett. Ezt itthon is hagyták. A
kortesvezér még a komornyikot is pótolja útközben.
Alienor nagyon megnyugtatva érezte magát az által, hogy ilyen korán
indulnak, a mikor még nem járnak emberek az utczán, a kik kicsufolhatnák
a darutollas kalapjáért.
Leon figyelmezteté őt ugyan jó eleve, hogy az előkészületekről sehol
semmit ki ne fecsegjen; de Alienornál nem állt meg a titok; ő ezt a
tréfát napok előtt sietett elmondani mindenkinek a casinóban, a
salonokban, a boudoireokban, a klubban, a turfon, a minek az lett a
következése, hogy a mint a hintóból leszálltak a vasuti indóháznál, s
szokás szerint a trafiknál útravaló hirlapokkal látták el magukat, a
legelső lap, a mely gyönyörködtetésükre vállalkozott, az ellenpárt
élczlapja volt; mindkettőjük fertelmes torzképével.
A torzkép még hagyján; de a hozzáváló szöveg! Az meg épen egy méregpohár
volt, melyből pókok isznak s varangyok másznak elő.
Alienor elszörnyedt az infamis persifflage olvastára.
– Mit fogunk ez ellen tenni?
– Ez ellen? Már volt rá gondom. Én meg a mi élczlapunkban
torzképeztettem le az ő jelöltjüket, s most viszszük ezt magunkkal
számos példányokban szétosztás végett.
– Hát ez elégtétel? Hisz ezek az embernek a becsületében gázolnak.
– Becsület? Hja, ez most nincs. A választási előmozgalmak alatt minden
becsületről való fogalom és szabály fel van függesztve. Minden neme a
dehonestatiónak felszabadíttatik, s a rágalom három heti moratoriumot
kap. Ez alatt szabad és szokásos a jelöltekre s azoknak a
hozzátartozandóira minden kigondolható nemét a bűnnek és gonoszságnak
ráfogni, s a megtámadottnak azért megharagudni nem szabad. Ez alatt
nincs se párbaj, se törvényszék. Ha te rólad azt mondják, hogy apád
Raubritter; te magad zsebmetsző vagy: neked azt kell állítanod, hogy
ellenfeled veremfeltörésért, váltóhamisításért van kurrentálva. Az sem
fogja magát megbántva érezni. Most a választásokig mind gazemberek
vagyunk. A választás után megint mind becsületes emberek leszünk. Ki
ijedezne a sártól, mikor rókavadászat van?
– Én annak se nagy barátja vagyok.
– Pedig én a rókavadászjelmezedet is bepakoltattam.
– Csak nem akarsz tán veres frakkban bemutatni a választóközönségnek?
– Ki tudja?
Alienor aztán kibékült azzal a gondolattal, hogy e mozgalmas időben a jó
mulatságok közé tartozik: az embernek azt olvasni, hogy mint szidják és
élczelik becses személyét.
– De neked még is jobban kijutott, mint nekem.
– Látod, te azon mulatsz, hogy engem gúnyolnak, én meg azon, hogy téged;
s a közönség mulat mind a kettőnkön. Ezt a lapot visszatérett ott fogod
találni minden ismerős úrhölgynek az asztalán.
– Én még jól jártam: engem csak majomnak rajzoltak, de téged medvének.
– Ezért mi visszatorlásul az ellenjelöltet mint oroszlánbőrbe öltözött
füles barmot fogjuk bemutatni.
– Abominable párbaj!
A vasuti állomásnál, mely Etelvárhoz legközelebb esett, már nagy sereg
küldöttség várta az érkező argonautákat, zászlókkal és
czigányzenekarral. Leszálláskor lelkesült éljenzés fogadta hőseinket.
Princz Alienor csak akkor kezdett valami nyugtalanságot érezni, mikor a
gyorsvonat odábbrohant, részvétlen közönyösséget tanusítva a nagy nap
mozgalmai iránt s ő ott találta magát egyedül, hatvan ismeretlen arcztól
megbámulva s köröskörül fogva; a kik közül egy eléje lépett, egy széles
vállú, kurta nyakú hazafi s azon kezdé, hogy hatalmas tenyerét eléje
nyujtá és bikányi hangon rádördíté: «légy üdvözölt dicső princz
Alienor!»
Alienor úgy tudta, hogy illendő lesz a nyujtott tenyérbe a saját kezét
bele tenni, mire ez aztán ott is maradt; mert a szónoknak az a szokása
volt, hogy ha a megszólított kezét megkaphatta, azt azután az ökléből ki
nem eresztette, hanem ott tartotta a beszéd végeig s minden mondatnál
egyet rántott rajta, hogy a felköszöntöttnek ropogtak bele a csontjai,
csak úgy emelgette a lábait sziszegve; mikor pedig eleresztette a
szónok, akkor nyomott neki az arczára egy akkora csókot, mint egy
papucs.
– No nekem mind szétment a keztyűm ettől a kézszorítástól, sopánkodék
Alienor Leonhoz, mikor felültek a rájuk váró ötlovas hintóba.
– Jobb is, ha lehuzod máskor a keztyüt, mikor kezet szorítasz, mert a
polgártársak kevélységnek tartják, ha valaki keztyüs kézzel csap a
tenyerökbe.
– Csak legalább megmosdanának elébb! – Nyafogott princz Alienor.
– Jegyezd meg, hogy két dolog nem jó megmosva: a szőlő, s a szerető kéz
szorítása.
A mint fennültek a hintóban, újra felharsant az éljenriadal, a czigányok
rázendíték a Klapka-indulót s megindult a díszmenet. Elől negyven
lovasból álló banderium. Por pedig nagy volt az úton s azt mind a
megtisztelt uraknak kellett elnyelni odahátul.
– Jobb szeretném, ha hátul kisérnének bennünket ezek a lovasok, nem
elől, kényeskedék Alienor. Megfuladunk a porban. Nem lehetne őket
megállítni s hátra parancsolni?
Leon megkisérté utánuk kiáltani a lovasoknak, a mire azok még jobban
elkezdtek vágtatni: az ember a felvert por miatt se eget, se földet nem
látott.
– Mire megérkezünk, olyan leszek, mint a vályogvető czigány, lamentált
Alienor s oldaltáskájából előkeresett egy selyem fátyolt, azt köté fel a
kalapjára, hogy arczszinét megvédje a kegyetlen fekete portól.
(«No ez szép parádé lesz! mondá magában Leon: egy képviselőjelölt, a ki
lefátyolozott arczczal jelenik meg a választók előtt, mint valami gyanús
magaviseletű dáma.»)
Csak azt várta, hogy egyszer egy nagy tócsa elé érkezzenek, a milyen
volt ott az út mellett elég. «Várj csak! a fátyolod le akar oldódni a
kalapodról.» Aztán segített rajta: egészen leoldozta; a fátyolt
belevitte a szél a pocsétába.
Alienor jajgatott a fátyoláért; de miután az nem volt kihalászható
többé, előrántotta az en tous cast, s felfeszítve azt, ily módon védte
meg por és napsugár ellen érzékeny arczszinét: a mi ismét igen
compromittáló első benyomás a jelöltjét váró publicumra. Parazolt
tartani a nap ellen egy képviselő-jelöltnek, a kinek a jégesőt is
begyűrt kalappal kell fogadni!
De biz arról Alienor nem hagyta magát lebeszélni: ő czigánynyá nem
bronziroztatja magát a magyar alkotmány kedveért s megtette azt a
parádét, hogy kifeszített napernyővel vonult be Etelvár helységébe, s
mikor a diadalkapu mellé felállított hófehér szűzek kereszttűzbe vették
koszorú- és bokrétalövegekkel, vállig rántotta magára a napernyőt, hogy
képen ne találja valamelyik a kassairózsa-bombával.
A helység-ház kapuja előtt várta őt a párt intelligentiája, élén Dumka
urral.
Dumka úrnak asztrakán-prémes panyóka volt a nyakában s nyusztkalpag a
fején, oldalán széles ezüstös pallos, a mihez két ember kellett, ha ki
akarták húzni. De nem is arra való volt. Keztyű is volt a kezén, a minek
az ujjai még túlcsüngtek a bőrhüvelyét nem egészen betöltő kéz ujjain, a
mi nem kevéssé emelte a jelenet ünnepélyességét. A többi honoratiorok is
mind ünnepiesen voltak öltözve.
S ezekkel szemben az üdvözölt nagy férfiú úgy lépett fel, hogy az egyik
kezét a zsebébe dugta, a másikkal pedig feltartá a napernyőt. Félt már,
hogy ez is elkapja a kezét s duettben deklamál vele.
Dumka úr elkezdé áhítattal az üdvözlő szózatot.
«Te, ki kora zsenge ifjuságodtól fogva folyton a haza ügyeinek
szentelted napjaidat.» (És így tovább ugyanazt a szónoklatot, a mit Leon
szóról-szóra elmondott Alienornak.)
Alienor majd a bőréből bújt ki a nevetésvágy miatt, s hogy meg ne sértse
a derék becsületes hazafit, eltakarta az arczát a napernyővel, mint egy
paizszsal s csak egy hatalmas lábára taposása valamelyik fontos talpú
honoratiornak birta annyira ellensúlyozni jó kedvét, hogy az teljes
hahotában ne törjön ki, mikor ama bizonyos «dagadó hullámoktól
hánytvetett gályára» került a sor. Képtelen volt azonban a választ
elmondani a lelkes üdvözletre. Aztán Leon állt elő helyette, körmönfont
viszonüdvözletet rögtönözve a gyülekezethez, melyből senki se értett
semmit; a felharsogó éljenriadal alatt pedig odalépett a megtisztelthez
a környék legmagasabb papja. (Nem a rangját értve, hanem a termetét.) A
tisztelendő úr kinyujtá hosszú karját széles tenyerével, hogy megáldja a
mi választottunkat s miután annak a fejéhez nem férhetett hozzá a
parazoltól, arra tette rá a kezét s megáldotta őt napernyőstől együtt.
Akkor aztán Dumka úr bemutogatta egyenkint a választókerület párthű
honoratiorait: biró úr, jegyző úr, tisztelendő úr, kántor úr, ispán úr,
kurátor úr, catasteri becslő-biztos úr, postamester úr, utbiztos úr, –
juliuscæsari emlékező tehetséggel sorolva fel mind a hatvannak vezeték-
és keresztneveit. Mindazokkal Alienor kezet szorított és nagyon
örvendett, hogy őket megismerheti.
Innen elvitték a helység casinójába, a hol díszlakoma volt rendezve a
tiszteletére, melyen az említett honoratiorokon kívül az eddigi kiséret
tagjai is részt vettek, s melynél a nagy lelkesültséget aligha lehetne
mással kifejezni, mint azzal, hogy az ember, a míg a villáját egyszer a
szájához vihette a rászúrt falattal, addig háromszor kellett a
ráköszöntött toasztot viszonoznia.
Mikor aztán végre princz Alienor mindenkivel per tu lett, akkor
megfogták innen is, túl is, s minden ember elkezdte neki a maga panaszát
az egyik az egyik fülébe, a másik a másikba kimagyarázni, kivánva tőle
egymással ellentétben levő dolgokat, lehetetlenséggel határos dolgokat,
szövevényesen összebonyolult dolgokat, soha senki által meg nem érthető
dolgokat, a miknek kedvező elintézésétől függ a választó kerület jó
indulata. Leon ez alatt nem mozdult a háta mögül s felelt helyette
mindenkinek, s mikor már nagyon szorították, véget vetett a a
dicsőségnek e vezényszóval:
«Urak! Kocsira, lóra mindannyian! még ma nagy utat kell tennünk. A
herczegnő vár bennünket ebédre; s éjjelre még Bátokra kell eljutnunk.»
A jelszó engedelmes fülekre talált. Alienor sietett a napernyőjét
megkaphatni, s első volt, a ki a kocsiba felült. Nagyon örült, hogy
ennek a lakomának már vége van.
A nagy áldomásozásnak azonban az a csodálatos hatása van, hogy a szilaj
kedv még a lovakra is elragad. A tovább robogó alkotmányos karaván,
melynek szekerei eddigelé szépen sorjában követték egymást, most
egyszerre hármasával, négyesével nyomakodott előre; a szekerek
leszorították a lovasokat az országútról a kaszállóra, a csősz az apja
lelkét szidta a megtiszteltnek s a jelöltet vivő kocsis maga is azon
kedélyállapotban volt, a melyben annál jobban hajt az ember, mennél
jobban kérik, hogy ne hajtson.
Mikor a diadalmenet már a herczegnő kastélyának láttávolába ért, egy
töltésen kellett végig mennie, melynek két oldalán szikkadó félben levő
mocsár volt. Ezen a töltésen haladt előttük végig egy oláh szekér, a
melyiken egy félfenekü üres hordó volt, a nyitott részével hátrafelé
fordulva. Leon előrelátta a veszedelmet.
– János, mondá a kocsisnak; jó lesz megvárni, míg a szekér letér arra
Pityód felé, mert az az ostorhegyes nem megy neki annak a hordónak: azt
hiszi, hogy ágyú.
De iszen beszélhetett valaki Jánosnak! Csak azért is kieresztette az
ostort s odacserdített az első lovak közé.
– No most mindjárt megtudjuk, hogy fogott-e az áldás a napernyődön?
mondá Leon, kiszabadítva a lábát a köpenyeg közül s ugrásra tartva magát
készen.
E perczben a kastély előtti dombon elsütöttek egy mozsarat. A lovak azt
gondolták, a hordó lőtt olyan nagyot; azzal félrekaptak, le a töltésről,
mind hintóstul együtt bele a mocsárba.
Leon előre kiugrott s vele nem történt más viszontagság, mint hogy
térdig esett a puha iszapba; de Alienor úgy nyakkant bele a lágy
agyagba, hogy ott maradt az egész megfordított basreliefje, mint egy
szobrász-minta.
Baj nem történt semmi: a megijedt lovak az elszakított hámfával együtt
előre elnyargaltak hintó nélkűl haza a kastélyba, s a szárazra kimentett
képviselőjelöltről a hivei bicsakkal lefaragták a rátapadt agyagot, mint
egy Pompejiból kiásott antik szoborról; hanem a napernyő csakugyan
izzé-porrá törött.
– No, most így nem mehetünk a herczegnőhöz látogatóba; mondá Alienor
tönkrejutott magyar costumejára mutatva, a mint nyugalmát ismét
visszanyerte.
– Sőt épen így leszünk érdekesebbek, vigasztalá őt Leon. Látod ez
kedvező omen; nem is választás, a hol a jelöltet fel nem borítják, s az
a criteriuma a jó szerencsének, ha a felborulás után épkézláb marad. A
sárpróbát már kiálltuk. E salto mortaléval száz perczentet emelkedtek a
chancaid. A hölgyek oda lesznek rémületükben miattad, s a választók
imádni fognak, a mért így besároztad magadat. Ennek a kocsisnak adunk
jutalmul egy fél ötvenest.
– Igen: huszonötöt.
(Ad vocem «fél ötvenes» sugá Dumka úr Leon fülébe. A félbankjegyek
erősen megteszik a hatásukat: tudja ön?)
– Tudom, sugá vissza Leon, a másik féljegyek nekem küldettek meg. Nem
értem, miért nem önnek egyenesen?
– Annak jó oka van. Én a választásnál egyik «bizalmi férfi» leszek, a
kinek ott kell ülni a bizottságban az egész szavazás alatt, s ott csak
nem oszthatom a szavazóknak a bankók másik felét; úgy vannak már
utasítva, hogy önhöz menjenek érte, a kinek itt semmi hivatalos minősége
nincsen.
– Hány fogyott már el?
– Nyolczszáznak akadt gazdája, a ki a nevét beiratta a mi
lajstromainkba. E szerint még legalább százhatvanat kell kiszorítanunk.
– Dolgozni fogunk, a míg csak Dumka úr azt nem mondja, hogy «üres a
tok!»
Ez alatt a szives választók letisztogatták valahogy princz Alienorról a
sarat, késsel, lókefével, a hogy lehetett s felültették a két hőst Dumka
úr kocsijába, s attólfogva aztán szép rendben, csendesen történt meg a
felvonulás a kastélyig: a mozsarasoknak is megizentetett lovas
nyargonczok által, hogy ne ágyuzzanak többet.
A herczegasszony kastélyában csoda történt! Délben tizenkét órakor
talpon volt minden ember, nyitva minden ablak. A mit sok év óta senki
kedvéért meg nem tett a herczegasszony, az alkotmányos izgalom rábirta
arra, hogy az ébrenlét óráit az éjszakáról áttegye a nappalra. Az
agyrémeket, a szeszélyeket, a mik jobban uralkodnak az emberi sziven,
mint a hit és meggyőződés, le tudta győzni erre a napra, tömlöczbe zárta
képzelődését s kijött a napvilágra.
A leglármásabb, zajosabb, izgatottabb napot választotta hozzá; a mikor
száz meg száz alak jön és megy, a kinek örül az ember, mikor jön s örül,
mikor elmegy.
A termekben, a tágas corridorokon hosszú asztalok voltak megterítve
vendégek számára.
A herczegasszony maga divatos öltönyt viselt, a gyűlöletes corsettel, a
mivel a legnagyobb kitüntetést fejezte ki várt vendége iránt.
Ott voltak nála ez alkalommal Rafaela herczegnő, madame Corysande és
Livia. S a herczegnő ezuttal nem gyötrötte őket anatomiai muzeumával.
Ellenkezőleg, épen női kezek számára való munkát adott nekik: azt a
selyem zászlót hímezték.
Mind a négyen dolgoztak rajta a himző ráma négy oldalán, hogy gyorsan
elkészüljön: csak napok vannak még hátra a választásig. A czímer már
kész, selyemmel és aranynyal hímezve, körüle a jelszó ezüsttel áttört
arany betükből, most még csak a szegély van hátra, melyet zöld
babérfolyóka képez, piros bogyókkal; azzal sietnek mind a négyen.
A mozsárlövés tudatja velük, hogy vendégeik közelednek, arra
félbehagyják a munkát, letisztogatják öltönyeikről az odaragadt
selyemszálakat, hogy senki észre ne vegye mit dolgoztak? Nehány percz
mulva azonban szalad be a komornyik, ki a donjon tornyában
kémszemlészett, elhült arczczal, s rémülten jelenti, hogy az «urak»
lefordultak a töltésről az árokba! s nem sokára hangzik a pariparobaj, a
mint a három első ló, az elszabadított hámfával, bevágtat az udvarra.
A hölgyek mind lefutnak az előcsarnokba: s közöttük van egy, a kinek
arcza nagyon elhalaványult.
Ámde nyomban ott terem egy vágtató lovas banderista, ki siet a
megnyugtató izenettel.
– Ne tessék megijedni, kegyelmes asszonyom. Semmi baj sem történt.
– Ki küldte önt? kérdi a herczegasszony.
– A Napoleon úr.