képviselőségeddel, miniszteri karszékeddel, honvédezredesi paripáddal
együtt: – meg azzal a jáczinttal ott a gomblyukadban.»
… Ezeket beszélte az a parányi védszent abban a kis arany dióhéjban
Leonnak.
Leon rázárta a képre a födelet, s «azután» megcsókolta azt, a hogy illik
a sanctuariumnak csak az ajtaját érinteni halandó bűnös ajkkal, nem
magát a szentet; azzal felkaczagott egyesegyedül magában, késő éjszakán.
«Hahaha! Főuraim és delnőim! Hahaha! Hiszen én magam is komédiás
vagyok!»
Azzal elfújta a gyertyát, ágyába vetette magát és elaludt ringatás
nélkül.
HADI TERVEK.
– Méltóságos, kegyelmes és excellentiás uraim! A nagy hadvezér
Montecuculi azt mondta, hogy egy hadjárathoz három dolog kivántatik meg:
pénz, pénz és ismét pénz. Én a most megnyitandó alkotmányos hadjáratra
aláirok a magam részéről háromszázezer márkát; másik háromszázezer
márkát a rendúri egyesület részéről. Kegyelmes herczeg Etelváry,
méltóztassék az aláirást folytatni, s az ívet a többi főuraknak
körüladni.
(Tíz percz mulva visszakerül az ív a mediatizált fejedelemhez.)
– Az eddig aláírt összeg tehát körülbelül két millió forint. Vannak
azonban még távollevő ügybarátaink, kik részvételükről biztosítottak,
több főpap hozzájárulása az elmaradhatlan események közé tartozik, az is
be fog bizonyulni, hogy a «cassa nemonis» nem ábrándkép. Innen könnyen
kitelik a harmadik millió. A negyedik millióra bizton számíthatunk több
barátságos bécsi bankárház részéről, kik vasúti vállalkozás, s országos
hitelműveletek érdekegysége által vannak ügyünkhöz kapcsolva;
némelyiknek legolcsóbban teljesíthető vágya: csupán a magyar nemesi czím
megnyerése.
Borcsák Timót prépost úr nem állhatta meg, hogy azt az észrevételét ki
ne mondja, hogy mégis égrekiáltó: annyi tenger pénzt a tisztelt
választók torkába beletölteni. A rendúr megnyugtatá őt azzal a
mondattal, hogy «a háború nem történik meg vérontás nélkül, s ott is
minden egyes elesett ember annyi pénzbe kerül a hadviselő félnek, mint
egy megválasztott képviselő. Minden halottra negyvenezer forint
hadiköltség jut. Ennyit egy képviselő is megér. Van eszerint eszközünk
eddigelé száz darab képviselőt hozhatni be, a ki saját zászlónkat fogja
követni.»
– Lássuk magát a zászlót!
Az is kibontatik.
A jelenlevő főurak, egyházi és világi méltóságok fölöslegesnek tartják
egymástól parolát venni előlegesen, hogy nem árulják el a titkot: hiszen
a nélkül is «noblesse oblige».
A programm érthető, világos, és mindent magában foglaló. Ezüst táblájú
tokba van foglalva: ezért neveztetik ezüst könyvnek.
A legtöbben jól ismerik már annak tartalmát. Csak néhány faluról jött
adeptus kiváncsi azt végigtanulmányozni. E kiváncsiak közé tartozik
páter Timót, az etelvári prépost.
Kilencz szakasza van a sybillakönyvnek. Első szakasz: vallás és nevelési
ügyek; programm: az œcumeni concilium határozatai, az encyclika. (Ezt
még érti páter Timót.) 2-ik szakasz. Sajtóügy; prgramm: az index, a
syllabus s hirlapokra nézve a párisi szeptemberi conventió, a megintési
rendszer. (Már ezt nem egészen érti.) 3-ik szakasz. Alkotmányügy;
programm: a soproni XII. pont. (Hát azokat ki adja elő?) 4-ik szakasz:
hadügy; programm: az innsbrucki megállapodás codicillusa. 5-ik szakasz:
bankügy; financziális kérdések; programm: a vöslaui értekezlet
eredménye. 6-ik szakasz: kereskedelmi, vám, vasút-kérdések; programm: a
badeni összejövet cartellja. 7-ik szakasz: nemzetközi viszonyok;
programm: a frohsdorfi entente cordiale reciproque. 8-ik szakasz:
külpolitika és socialis kérdések; programm: a heidelbergai rendúri
gyülés jegyzőkönyve. 9-ik szakasz: európai véd- és dacz-szövetség;
programm: a gasteini entrevue corollariumai.
– De hát én ezeket megtudva, épen oly okos vagyok, mint azelőtt. Mondá
ki igazmondó őszinteséggel véleményét pater Timót.
– Vannak, a kik egész fenékig értik a dolgot, főtisztelendő úr, nyugtatá
meg az elnök; mire néhányan a jelenlevő celebritások közül komolyan
bólintának fejeikkel, a többi pedig hallgatott, nehogy kinevessék
tudatlanságáért, mint ezt a faluról jött papot.
«Encyclica, index, konventió, punctatió, codicillus, resultatum,
cartell, entente cordiale, protocollum, corollarium! Ki megy ennek mind
utánjárni a vaticanba és a többi helyekre? talán nem is találna rá ottan
azokra az urakra, a kik útbaigazítsák, hogy hol keresse ezeket? Inkább
aláírja az ember, s elhiszi, hogy a kiknek a neve az ezüstkönyvbe
belekerült, nagyon jól tudják, hogy mit cselekesznek.
Következik a táborkar megalakítása. Elnökség, jegyzők, pénztárnok,
szűkebb bizottság.
Azután kerül napirendre a leendő harcztér topografiai felvétele.
A magyar képviselőház padjainak négyszáznegyvenhárom ülése van,
melyeknek ugyanannyi választókerület felel meg a térképen. Vannak
különböző nagyságú, kaliberű, nemzetiségű, vallású választókerületek.
Vannak drága és olcsó, szabott árú és ingyen megkapható
választókerületek. Vannak kerületek, melyekben az alkotmány iránti
buzgalom hihetetlen nagyfokú szomjat szokott felkölteni, mely okvetlen
eloltásra vár; vannak olyanok, a mikben húsz szavazó jelen meg a
választásra; megint olyanok, a mikben nyolczezer szavazót kell
összehordani tíz mértföldnyi kerületből szekéren; vannak lelkes,
tántoríthatlan választókerületek, kik tűzbe, vízbe mennek a kedvencz
vezérükért, megint olyanok, kiknek minden választáskor új képviselő
kell; vannak választókerületek, a mikért egész niebelungenharczot kell
folytatni, aztán megint olyanok, a miket el lehet lopni. A jó hadvezér
első feladata azt kikémszemlészni, hogy melyik kerület meghódítható?
második kérdés, hogy ki által meghódítandó? ki ott a «possibilis» ember?
Mert nem minden ember mindenütt possibilis. Ahhoz sajátszerű combinatió
kell, mint az orchidæák, calceolariák tenyésztéséhez: saját lég, saját
talaj, saját composttrágya és alkalmas plánta.
A haditanácsnak az a legnehezebb feladata: «possibilis» embereket
állítani fel a «disponibilis» kerületekben. A többi azután az alvezérek
dolga, kiket «kortesvezérek»-nek neveznek, mely szó valószínűleg a
spanyol «cortes»-től származik, s egyike azon idegen szavaknak, a mikhez
a nyelvújítók szentségtelen keze még nem mert hozzányulni.
Ez terhes munka, nem képzelné az ember, hogy mennyi időt vesz igénybe.
Az egy olyan statisztikai tanulmány, a minek pontos összeállításáért
végtelen hálára érezhetné magát lekötelezve az egész tanulmányos világ,
az ezzel foglalkozó szakférfiak irányában. Ez a tudomány igen sok
paragraphusra oszlik. Bár bizonyosak vagyunk felőle, hogy véghetetlenül
untatni fogunk vele mindenkit, kivéve a szakférfiakat és (miért ne
mondanók?) a szakhölgyeket; mégis az utóbbiak kedvéért nem mulaszthatjuk
el, hogy legalább a fejezeteit el ne mondjuk e katechismusnak.
I. Kérdés. Mennyi a választók száma most? mennyi volt a mult
összeiráskor? (Ebből tudható meg, ha fogyott-e, vagy szaporodott? hogy
jó adófizetők-e azok, vagy rosszak? következőleg kell-e oda pénz és
mennyi?)
II. Minő vallásfelekezet mekkora contigenst szolgáltat e számhoz?
III. Minő nyelveken beszélnek ott? (Ennek eldöntésétől függ, hogy
pálinkát kell-e oda küldeni, vagy bort?)
IV. Hány község tartozik hozzá? Azok megint micsodások?
V. Hány volt a többsége a mult választásnál a győztesnek?
VI. Mit igért nekik, a miért megválasztották? s mit nem tartott meg?
VII. Mibe került neki átlag egy szavazat?
VIII. Ki ott a nagybirtokos, a ki feles kukoriczaföldekkel rendelkezik?
IX. Melyik párton vannak a mózes-hitű polgártársak? Vannak-e felmondható
bérleteik?
X. Milyen számarány van a pártok között?
XI. Hány szavazatot lehet az ellenpártból reclamáczió útján
kitörültetni? (Ez a legolcsóbb agyonverése az eleven embereknek.)
XII. Vannak-e ellenjelöltek? jelöltaspiransok? jelöltségért duzzogók, s
más efféle gyanús személyek a kerületben?
XIII. Ha vannak, mi hibáikat lehet felfedezni? Mi puhatolható ki ellenük
egész életük lefolyásából?
XIV. Vannak-e hires verekedők, a kikkel meg lehet rémíteni az
ellenpártot, hogy otthon maradjon?
XV. Kik a legnevezetesebb népvezérek ott helyben? s mit kell nekik
igérni, hogy szolgálataikat rendelkezésre bocsássák? hivatalt, vagy
készpénzt?
XVI. Ki a választási elnök? és a mi emberünk-e az?
A nagyméltóságú bizottság mind e kérdéseket esetről-esetre tüzetesen
megvitatni el nem mulasztotta, s oly szerencsésen oldá meg feladatát,
hogy három napi permanens ülésezés után már csak az etelvári kerület
maga volt hátra.
Az értekezlet feszült várakozással leste az elnök szavait, ki előtt egy
hoszú lajstrom állt, tele kék és veres irallal aláhuzott nevekkel: abba
sokat nézegetett, valjon kit fog jelöltül hangoztatni?
Ő magassága nagyon törni látszott a fejét. Összeránczolta a homlokát, s
felnézett a plafonra.
Ekkor felemelkedék székéből Kolompy úr, ki ott mint jegyző működött s
engedelmet kérve nagy vakmerőségeért, melyet mentsen ki az ügy iránti
nagy buzgalom, e véleménynek adott kifejezést:
– Több hű elvtársaink nevében is bátorkodom azon ajánlatot tenni, hogy
ha az etelvári kerületben diadalunkat biztosítani szándékozunk, ez
csupán egy névnek ægise alatt lehetséges, s e név nem más, mint Princz
Nornenstein Alienor.
– Ahaha! uram; kiáltá fel az elnöklő rendúr, szerteszórva kezéből
plajbászt és lajstromot, ön talán csak tréfál? Az én fiam! Egy
gyermek-ember! Egy tudatlan ficzkó. Egy ilyen magas hivatásban! Mit
gondol?
– Bocsánatot kell kérnem ő magasságától, hogy ezúttal vakmerő vagyok
ellentmondani, de az ügy szentsége kényszerít felemelni szavamat még
azon veszélylyel szemben is, hogy ő magassága neheztelését magamra
vonjam. Hazánknak új, ifjú erőkre van szüksége, s egy ilyennek ismerjük
mi princz Alienort, a ki mind éles elméje, mind széles ismeretei, mind
magas állásánál fogva országgyülésünk legkiválóbb díszei közé fogna
tartozni. Nekünk áll legfőbb érdekünkben, hogy hazánknak ily kedves
fogadott fiát ily erős kapcsokkal lánczoljuk le hazánk földéhez, s a
Nornenstein-nevet kitörülhetetlen betűkkel írjuk be nemzetünk
aranykönyvébe.
E szép beszédet itt-ott helyeslő mormogás követte.
– Nagyméltóságú uraim, szólt erre Nornenstein Octavian mély
megilletődéssel: ha az ajánlat csakugyan komolyan van értve, akkor én
kénytelen vagyok e termet elhagyni, s felkérni ő kegyelmességét,
alelnökünket, herczeg Etelváryt, hogy foglalja el az elnöki széket,
mivelhogy én magam nem elnökösködhetem akkor, midőn a gyűlés családom
tagja fölött határoz.
Azzal fölkelt az asztalfőről, s elhagyta a szobát. Helyét Etelváry
herczeg foglalta el.
– Főtisztelendő prépost úr legjobban felvilágosíthatná a tanácskozmányt
az etelvári kerület viszonyairól, szólt Kolompy úr, páter Timótot
apostrofálva.
Páter Timót egy kicsit vonogatta a vállait, de végre is átlátta, hogy
itt nem lehet azzal felelni, hogy «non sum paratus», hát csak rászánta
magát.
– Hiszen ha parancsolnak velem kegyelmességtek, én elmondhatok mindent,
úgy, a hogy van; de én csak igazat fogok mondani. Ha megengedik?
Felhatalmaztatott rá, hogy mondjon hát igazat: ha már nem tud máskép.
– Tehát az elején kezdve mondhatom azt, hogy az etelvári kerület a mult
választásoknál is mindig rossz kerület volt, mindig megbuktunk benne,
akárhogy felhasználtunk minden rendelkezésünkre álló eszközt. Az arány
ez: 1900 választó közül 900-nál többet mi soha nem tudunk összeszedni.
Ez a mi négy hű községünkből telik ki, melyek névszerint, Már, Bátok,
Kopron és Csiva. Ezek, ha lefoglaltatnak, bizonyosak. Ellenben
meghódíthatlanok Turó, Gezetlen, a kik nyakas kálvinisták, s maga a
választókerület központja és választási helye, Sipota mezőváros, melyben
dominálja az egész lakosságot a csizmadia és fazekas iparüző osztály.
Ezeket semmi pénzen megvenni nem lehet. Ez kurucz nép, a kit
megijeszteni sem lehet. Próbáltuk őket már megszöktetni is a
választástól, olyan formán, hogy elzárattuk őket a katonasággal a
várostól ki a mezőre, a hol még csak vizet sem kaptak, s elébb a
mieinket szavaztattuk le; de azok meg sem mozdultak onnan, étlen,
szomjan kiállták, s leszavaztak az utolsó emberig; még a
kolerabetegeiket is felhordták szavazni. Egy ott halt meg a választás
színhelyén, öt perczczel azután, hogy a szavazatát beadta. Tehát ezer
áll kilenczszáz ellen. Most még egy újabb veszedelem is fejlődött ki. Az
eddig megválasztott képviselő: Nagybaróty Sámuel, régi fajta, balközépi
ember, vonakodik a jelöltséget újból elvállalni; beteges voltát vetve
okul; de a mi nem igaz. Inkább az áll, hogy a menyecske féltékeny, s nem
igen szereti, hogy férje abban a veszedelmes Pestben mindenféle csábító
alkalmaknak legyen kitéve.
(Általános derültség.)
– Erre a neszre, hogy a balközépnek nincs jelöltje, hirtelen ott terem a
szélsőbal, valami Karakán Absolon személyében.
– Ah! az én volt munkatársam.
– No ezt szépen kinevelte az úr, mondhatom. Bezzeg tud az a nép szája
ízén főzni. Igér ez a népnek olyan dolgokat, hogy az embernek a háta
borsódzik tőle.
– Be kell őt fogatni, mint lázítót!
– Jó lenne; de van ám neki annyi emberi esze, hogy a piacz közepén, a
népgyűlés előtt nem mond el semmit, a miért a hatóság rátehetné a kezét
a gallérjára, hanem kijár a mezőre, a tanyára, ott ül össze az egyes
gazdákkal, azoknak mondja el a mit tud, azok megint tovább adják; már
van neki négyszáz szavazója, s nem tudom, hogy nincs-e közte a mienk is?
mert nagyon megérthető igéreteket osztogat ám, a mik erősen hasonlítanak
a communismus tételeihez.
– Fel kell világosítani a népet.
– Hiszen ez az, a mit én is mondok. Szükséges volna egy olyan férfiút
állítani e veszélyeztetett helyre, a ki mind szóval, mind tettel
meghódítaná a közönséget. Azért ha még egyszer megengedik, kegyelmes
uraim, hogy egy kis igazságot elmondjak, csak akkorát, mint egy
mustármag: tehát nem tarthatom titokban, hogy akármilyen derék és eszes
ember legyen is az a princz Alienor, de az Isten áldja meg őtet, a mint
azt a szót kimondja a népgyülésen, hogy «Tisztelt polgártársak!» s a nép
meghallja, hogy nem tudja az «r»-et kimondani, mind fölkiált rá, hogy
«köpje ki a szájából azt a kását, úgy beszéljen!» s azzal vége van.
E nyilatkozatot elfojthatlan közderültség követte.
– Ne aggódjék e miatt főtisztelendő úr, szólt a nyugalom helyreálltával
Kolompy úr. Van arról már gondoskodva kellőleg. Mint hajdan a bölcs
törvényhozó Mózest, ki maga dadogott, kisérte az ékesszóló Áron, Princz
Alienort, a mi legügyesebb, legbátrabb, népszerűbb barátunk fogja
jelöltségi körútjában kisérni, a ki majd meg tudja nyerni hathatós
szóval is a kedélyeket, s leveri a Góliátot.
– S ki legyen ez a nagy férfiu?
– Zárkány Napoleon.
– Micsoda? Napoleon öcsém? kiáltá fel bámulattal Timót prépost.
– Talán nem találja őt elég ügyesnek?
– Elég ügyesnek? Sőt inkább. Hanem mikor Napoleon öcsémre gondolok,
mindig az jut eszembe, hogy bizony jó, hogy én vagyok az ő papja, s nem
ő az enyim; mert ha ő volna az én papom, s nekem kellene azt elhinnem, a
mit ő prédikál, de keservesen szolgálná meg az én lelkem a
mennyországot!
– Kételkednék tán benne?
– Kételkedni nem kételkedem; de nem szeretnék vele medvevadászatra
együtt menni; mert soha sem tudnám, hogy nem az én bőrömet hozza-e haza
a medvéé helyett?
– Van gondoskodva róla, hogy igen erős érdekekkel legyen ügyünknek
megnyerve.
Páter Timót csak fejét rázta; előhuzta a hátulsó zsebéből a
burnótszelenczéjét, nagyot szippantott belőle, s azzal ismételve
megrázta a fejét; aztán elővette zsebkendőjét, az orránál fogva még
jobban megrázta a fejét.
– Nem ismerik kegyelmességtek azt az ifjút. Nagyon csalatkozik az, a ki
azt hiszi, hogy azt az ifjút meg lehet venni; s aztán annak, a ki őt
megvette, csak egy óráig is hive marad. Legyen bár azon ár, a miért őt
megvásároltnak hiszi valaki, pénzösszeg, vagy halálból való megváltás.
Hanem én tudok egy árt, a mivel őt hívünknek biztosíthatjuk. S ez nem
sok: csak egy jó szó. De attól függ, hogy kitől jön? – Ne méltóztassanak
egymásra nézni kegyelmes uraim; az nem ül közöttünk. Az a szó nem
férfiutól váratik.
Általános felkaczagás következett.
Erre aztán a pap tűzbe jött.
– Én nem tréfálok. Ismerem az embereket. Azért kimondom kereken, hogy ha
azt akarjuk, hogy Zárkány Napoleon testtel-lélekkel neki induljon
zászlónk győzelemre juttatásának az etelvári kerületben, erre csupán az
lesz az egyedüli biztosíték, ha ő herczegsége elszánja magát arra az
áldozatra, hogy a választási előmozgalmak alatt kegyelmes családjával
együtt Etelvárra lejőjjön. Egy bokréta a hős kalapja mellé tűzve gyöngéd
és tiszteletreméltó hölgykezektől nagyobb jutalom és buzdítás leendhet a
világ minden kincseinél.
Páter Timót nagyon elbámult, hogy ezt az ötletét nem tapsolták meg.
Gondolta, hogy még jobban meg kell azt magyarázni.
– Úgy gondolom, hogy a kecses herczegnő ez áldozatot meghozhatja princz
Alienor kedveért…
Erre meg már épen sziszegni kezdtek az uraságok.
Az elnök befejezé a kérdést.
– Úgy látom, hogy a tanácskozmány helyesli és elfogadja Nornenstein
Alienor princz etelvári jelöltségét. Felkérem főtisztelendő Borcsák
Timót prépost és tekintetes Kolompy Zoltán urakat, méltóztassanak ő
magasságát a határozatról értesíteni s őt a terembe meghivni.
A mint a két úr a teremajtón kilépett, Kolompy úr azt sugá misemondó
hangon a prépost fülébe.
«Erravit pater!»
Mire az hasonló hangon antiphonált vissza.
«Tace magister!»
– Nem kellett volna a princz és a herczegnő közötti viszonyra
példálózni.
– Már miért nem? Hiszen köztudomású dolog, hogy a princz megkérte
Rafaela herczegnő kezét.
– Igen, de a herczeg azt felelte Octavian fejedelemnek, hogy ő csak
egész embert fogad el vőül, nem felet, s egyenesen attól van
feltételezve, hogy lesz-e kézfogó: hogy megválásztatik-e Alienor az
etelvári kerületben képviselőnek? Mert akkor, hogy a törvény szerint
választható legyen, Octaviánnak a fiát nagykorusítani kell; a
nagykorusítással Alienor egyúttal anyai birtokának tulajdonába is belép.
Itt tehát sok érdek forog a kérdésben.
– És mégis Octavian fejedelem vonakodott tőle.
– Az csak az etiquette végett volt.
– Csak az etiquette végett? Csak tette magát, hogy nem kell neki?
– Hát természetesen. Hiszen már itten is van a deputatió Etelvárról, a
mely meghívja a jelöltség elfogadására Alienort. Főtisztelendőséged a
küldöttség szónoka.
– De már úgy segéljen, az nem igaz. Én nem speechelek. Otthon is
káplányomra hagyom. Nekem egy hétig kell készülnöm a prédikáczióra. Én
nem dictiózok.
– Csak lassan! Már meg is történt. Már ki is van nyomtatva. Itt a
zsebemben a correcturaív a holnapi «Kürt»-ből, a hol le van írva, milyen
szépen beszélt főtisztelendőséged a princznek, s mily dicső szavakat
hangoztatott ő vissza a meghivásra, mely után harmincz terítékű lakoma
következett a Grand hotel Hungariában.
– S mikor történt ez?
– Ma este nyolcz órakor.
– S te nálad már délben két órakor ki is van nyomtatva az, a mi este
nyolcz órakor – nem is lesz igaz!
– De igaz lesz; mert nyomtatva lesz; s nem fogja senki meghazudtolni.
Páter Timót mellére ütött tenyerével, s nagyot fujt az orra alá.
– No ezt még nem tanultam a semináriumban.
A meghivott rendúr ismét elfoglalta az elnöki széket, s aztán töredezett
hangon, melyen érezhető volt a mély meghatottság, köszöné meg a
nagyméltóságú tanácskozmánynak azon elhatározását, melylyel családját
megtisztelni kegyeskedett; fogadkozván, hogy a szeretetnek e
nyilatkozata által örökre az ország sorsához kötve érzendi maga és egész
családja jövendő történelmét.
A HADJÁRAT ELŐKÉSZÜLETEI.
– Drága Pompeia baronesse. Hölgyek ízlése az ilyen dolgokban
csalhatatlan. Milyen tolljelvényt tanácsol ön Alienor számára? A jelvény
igen nevezetes tényező. Ki fogunk osztani ötezer darabot. Hadd viseljék
még a gyerekek is. Jó lesz-e: fehér toll zöld levéllel, arra a név
aranynyal nyomtatva, s mellette piros sombogyók? – No nagyon örülök,
hogy izlésünk így összetalálkozik. – Azután jön a zászlókérdés. Én azt a
szokásos háromszinüt igen mindennapinak találom. – Nem szebb lenne-e
tiszta fehér lobogó, piros és zöld szegélylyel körül? Közepén a név
arany nyomattal. Ugy-e, hogy ez meglepő fog lenni? Alienor neve a
fejedelmi koronával igen jól fog illeni rája. Titokban megsughatom, hogy
Etelváry herczegnő (t. i. az anyaherczegnő) sajátkezüleg himezett egy
fehér selyemzászlót Alienor számára, melynek közepét az országczimer
foglalja el; körüle e szavak aranynyal: «in hoc signo vinces». – Ezzel
fogja őt meglepni a választás napján. Oh a hölgyek igen buzgó
pártharczosok. S hogy értenek a cselszövéshez! Milyen titoktartók!
Gyakran a választás utolsó estéjétől reggelig meg tudják fordítani a
harcz kimenetelét. Én a hölgyek pártfogására igen nagy súlyt fektetek.
Az ő lelkesedésük ragadja magával a férfiakat. Politikai titkokat csak
nők tudnak megőrizni; férfiak azt kifecsegik. Én merném nagysádnak
közreműködését fölkérni, drága baronesse.
– Én is zászlót himezzek princz Alienor számára?
– Annál sokkal több az, a mire igénybe veszem. Nézze ezt a kis
albumformát. Találja ki, mi van benne?
– Költemények?
– Az ám. Lám milyen egyszerre kitalálta, drága baronesse. Egy hires
szerző művei, a kinek neve Meyer.
– «Meyer!» Hisz ilyen név legalább két millió van s egy híres költőt sem
ismer közte a világ.
– Ezt különösen nem, mert olyan apró betükkel van írva a neve, hogy csak
górcsővel lehet elolvasni. Ez a Meyer az osztrák bank Cassendirektora, a
ki azt a költeményt irta ezekre a lapokra, hogy ezeknek mindegyike megér
ötven forintot.
– Ah, tehát állambankjegyek.
– Igen is. Ebben a csomagban van ezer darab ötvenforintos állambankjegy.
– S mit kell én nekem megbámulnom ezeken a jegyeken?
– Arra kérem önt, baronesse, hogy tegye meg nekem azt a szivességet,
fogjon egy ollót s egyenkint mindenik ujdonat bankjegyet vágja ketté:
úgy hogy a metszés épen a kettős sas közepén fusson végig, s azt a
darabot, melyen a férfialak van az oroszlánynyal, tegye aztán ebbe az
egyik boritékba, a másikat, a nőalakkal ebbe a másikba.
– Mi lesz abból?
– Hát hiszen tudom, hogy akárkit kérnék erre a szivességre, mind
ugyanezt a kérdést intézné hozzám: micsoda vad gondolat ezer darab ötven
forintos bankjegyet kétfelé vagdalni? s én nem mondhatom el e
felvilágosítást másnak, mint egy nőnek, ki oly buzgó hive ügyünknek,
mint a baronesse.
– Valóban kiváncsi vagyok rá.
– Tehát ezen a pénzen lelkeket fogunk vásárlani: nem «holt lelkeket»,
mint Gogol regényhőse, hanem eleveneket. Ez választási «foglaló». Ötven
forint egy szavazat ára.
– Ah, már most értem. Nehogy a tisztelt polgártárs zsebre tegye az
ötvenest, s aztán elmenjen máshová szavazni: csak a félbankjegyet adják
a kezébe a szavazás előtt, s a másik feléért megjelenhet akkor, ha hiven
szavazott. Ha elpártol, nem veheti a fél ötvenesének semmi hasznát.
– Kitalálta, baronesse. Az így ketté metszett fél bankjegyek egyik
csomagát elküldjük Dumka úrnak Etelvárra, ki az ottani pártunk
pénztárnoka. Ő ezeket kiosztja azon polgártársak között, kik hiveink
lajstromába beiratják magukat.
– Ezek tehát «választási szelvények», mondá Pompeia.
– A másik csomagot a másik felével a jegyeknek átadjuk Zárkány
Napoleonnak. S ez azt csak a választás utáni napon kézbesíti Dumka
úrnak. Olyan elővigyázati rendszabály ez, mint mikor a tűzmentes
pénzszekrénynek az egyik kulcsa a pénztárnoknál, a másik az igazgatónál
áll.
– Nem tiltja a törvény a vesztegetést?