hogy tánczoljon; hanem inkább látni szeret. Látni pedig sokkal jobban
lehet az embernek másodmagával, mint egyedül. Tehát innen a jázminbozót
mögűl legjobban körültekinthetjük az egész világot, a nélkül, hogy
útjába esnénk valakinek, a ki megzavarja beszélgetésünket, azzal a
szeretetreméltó kérdéssel, hogy jól szolgál-e egészségünk? Gyönyörű szép
terem! Az egész Etelváry herczegi palota hasonlít az én nornensteini
várlakomhoz «kicsiben». Csak a felséges szép park hiányzik körüle, a mi
oly mulhatatlanul kiegészítő része egy uri laknak; azok a fenséges
négyszáz éves hársfák, azok a nemesi czímerei egy kastélynak. Hja biz
azt egy varázsszóra előidézni nem lehet. Épületet lehet emelni pénzért,
de a szép terebélyfa ősök hagyománya, s egymást tiszteletben tartó
ivadékok öröksége. A szép ősfák hiánya még sokáig el fogja árulni önök
fővárosáról az ujdonsült nemességet, hogy ez csak egy európai Chicagó, a
palotasorok még magukban nem teszik meg. A másik, a mi első tekintetre
az amerikai keletkező új városokra emlékeztet, egy nagyobbszerű templom
hiánya. Minden világvárosnak van legalább egy cathedráléja, mely messze
kimagasodik a ködből, a miben a többi házak tömkelege összefoly, s
jellemet ád a városnak. Önök ezen könnyen segíthetnének. Csodálom, hogy
rá nem jöttek még maguktól. Ausztria herczegprímása Bécsben székel,
Francziaországé Párisban; az önöké pedig Esztergomban. Milyen könnyen
megtehetnék önök, hogy az is tegye át székhelyét Budapestre, s emelje
gazdagságával, fényével a fővárost. Akkor aztán majd lenne Budapestnek
bazilikája is.[2] Hanem azt persze nem azon kellene kezdeni, hogy a
hozzá tartozó elemeket szószékről és hirlapokból folyton-folyvást
insultáljuk. Nem önt értettem: ön kivétel a sok közül. Annyi bizonyos,
hogy egyik irány a másikat kizárja. Gyárkémények és bazilikák egymás
szomszédságában egyidejűleg nem emelkednek. Prága ős nemesi fényét csak
az Altneu zsinagóga kormos barlangja egészíti ki s a zsidóváros
sikátorai. Én nem azt mondom ezzel, hogy az ujabb kor nemességének meg
kell vetni az üzletet. Ellenkezőleg. Az üzletet magát kell nemessé
tenni. Mi voltunk a földbirtok fejedelmei hajdan; lehetünk mi
pénzfejedelmei a jövőben. Miért engednők a pénzbáró, pénzkirály rangját
másoknak, mikor azokat magunk is megtarthatjuk? Ön előtt bizonyosan
eléggé ismeretes lesz, hogy a katholikus szövetségnek, mely Európa
sorsát intézni fogja örökké, nem a péterfillérek perselyében áll minden
gazdagsága. Az legalább harmadfél milliárd franknyi tőkével rendelkezik:
egy teljes ezer millió osztrák forinttal. S irányt ad a brüsseli és
párisi pénzpiaczoknak. E tőkének nagy része a jelenlegi bizonytalan
viszonyok között rendelkezhető állapotban van, s csak egy kedvező
véleményáramlatnak kell megindulni az ön hazájában, s ez olcsó pénztömeg
önkényt ideomlik, s önöknek egy varázsütésre támad minden intézményük,
eszközük, a mi gazdagodásuknak életföltétele; lesz jegybankjuk,
világkereskedelmük, hitelük, gyáriparuk. Ezek nem dogmaticus
subtilitások, ifjú barátom, ezek korszükségek. Ez föld és kenyér. S egy
ilyen lendületnél az olyan tehetségnek, mint az öné, magas emelkedés
kinálkozik. Egy az ügynek tett jó szolgálat, s ön mint félmilliomos
ébred föl. – Én nem tréfálok. Ön ismeri azt a keleti mesét, a hol egy
bűvös lakban alvónak tizenkét dzsin jelen meg éjjelenkint, kezébe adnak
egy vasvesszőt, aztán ott tánczolnak előtte, nem hagyják aludni, végre
mindenik dzsin odadob neki egy réz aspert, s azzal eltünnek; a nyomorult
így éldegél tizenkét aspernyi alamizsnából. Egyszer az öcscse hál
helyette a megbűvölt szobában, s az a dzsinekre ráver a vasvesszővel, s
ez ütésre azok egyszerre arany-szobrokká változnak. Így lesz önnel is.
Az ön rézaspergyűjtő fönökét rövid időn megérdemlett nyugalomba
helyezzük, s ön lép helyébe, mint lapvezér, s akkor kezében lesz már a
vasvessző, melytől a dzsinek aranynyá válnak. De a fecsegés közben
egészen elfeledkeztünk a társaságot szemügyre venni, mely előttünk
hullámzik. – Ime, itt a magyar «high life». – Ez is új szerzemény: csak
azóta támadt, a mióta sikerült önöknek az udvart megnyerni – vendégül.
Mert még csak vendég az; itthon nincsen. A budai királyi lak nem
rezidenczia még, csak királyi leszálló hely. Most mégis látni már egy
magyar főúr tánczvigalmán fényes katonai egyenruhákat és
rendjeldíszitett férfiakat. De ezek még mind nem a legfőbbek közül
valók. A küldiplomatiának nem a nagykövetei, csak a consulai vannak itt.
A jelenlevő katonai celebritások közül legkitünőbb Falbenheim lovag, de
ő még csak tábornok, bár derék vitéz, ki Sadovánál nagy érdemeket
szerzett s pártunknak kitünő híve: az ő pályafutásának magasabb része
azonban még a jövendőben van. Majd meg fogom önöket ismertetni
egymással. Ő ugyan az irók irányában kissé feszes, mint a kik merő
ellentétei a fegyelemnek, subordinatiónak, hanem önért kivételt fog
tenni, úgy hiszem. Az is feltünő, hogy ilyen ünnepélyeken alig látható
egy főpapi palást. Más ország előkelő terméből az nem hiányzik. Alig
látok többet egy-két violaszín soutanenál, s azok is inkább
akadémikusok, mint prælatusok. A születési aristocratia, az meglehetősen
együtt van. Az ilyen főurak, mint Etelváry herczeg, valóban mindent
megtesznek, hogy az elmulasztottat helyrehozzák. Odahagyják Párist, a
hol annyi a finom élvezet; nem mennek Nizzába, a hyerei szigetekre
telelni, a mit egészségük megkivánna; lelépnek a küludvarok fényes
parquettjeiről, a hol szerepet lehet játszani, s hazajönnek, palotákat
építenek a fővárosban, elnökölnek a közgyüléseken, feljárnak a muzeumba
főrendeket játszani, ölelkeznek a bundás hazafiakkal, szónokolnak
anyanyelvükön, úgy, mint aki nem szokott hozzá, hogy mezítláb járjon a
göröngyös úton; olvassák a németből fordított ujdonságokat magyar
hirlapokból, samaritánus felebaráti szeretettel hallgatják végig
mindazt, a mit a Skala, Coventgarden, Theatre Français, Odeon és
Varietésben külön tálaltak fel, itt együtt; vesződnek a közintézetekkel;
nevelnek szülőiktől elhagyott gyermekeket, adakoznak minden inség és
művészet számára, keresik az elvesztett tehetségeket, szindarabokat
játszanak, tableauxokat componálnak, laczikonyhán árulnak szent czélok
gyarapítása végett, felöltöznek középkori lovagoknak nemesi ünnepélyek
alkalmából, törekszenek a népet kevesebb káromkodásra s több
istentiszteletre szoktatni; munkát adnak az itthoni iparosnak és
kereskedőnek s mindezzel azt nyerik, hogy torzképeket, carricaturákat
csinálnak róluk az élczlapokban: de azért mégis folytatják, mert meg
akarják mutatni, hogy az a «kis» ország, mely nekik ideáljuk, mely őseik
hazája, nem «volt», hanem «lesz». Lássa ön: ez az, a miben egy hiten
vagyunk. De most veszem észre, hogy nagyon is belemerültem a
politizálásba. Önkényt jön. A magyar high life férfiairól beszéltem, s
itt önkényt merül fel az az észrevétel a szemlélő előtt, hogy a magyar
főrend nem az a büszke, önérzetteljes kaszt, a mi az angol, az orosz, a
német, még a cseh is; a magyar mágnás érzi azt, a mit én, az indigena
érez Magyarországon, hogy keresni kell a nagy zsarnok, a közvélemény
jóindulatát, s eltűrni önkénykedéseit. – A magyar főúr már nem is a neve
elé, hanem a neve után írja azt, hogy «gróf», «báró», «herczeg»; mintha
első volna a lába, azután jönne a feje, utoljára a koronája. Hanem aztán
a mi a hölgy-részét illeti a társaságnak, az előtt porrá leszek
feltétlen hódolatomban. Hivatkozhatnám első Sándor czárra, ha szükségem
volna tekintélyekre, a ki azt mondta a magyar hölgyekről egy
tánczvigalomban, hogy «ez egy csupa királynékból álló társaság!» Mily
gyűjteménye a szépségeknek! És mily különfajú szépségek; az arczok
metszése, az arczszín, a szemek, a hajzat, a termet plastikája, mintha a
világ minden nemzetének szépségei tartanának nemzetközi kongresszust. De
mindannyi között, valljuk meg az igazat, legjobban meghódít Rafaela
herczegnő szépsége. Párisnak ezúttal aligha összeütközése nem lenne a
mythologiával. Junónak adná az aranyalmát. Ilyen lehetett Junó
leánykorában. A férfi semmivé lenni érzi magát mellette. Istennő! neked
társul nem elég egy fejedelem, neked egy isten kell férjül. Csak a
végtelen jóság, szelidség, mely arczáról sugárzik, teszi halandókra
nézve elviselhetővé emberek közötti megjelenését. Mennyivel másnemű
szépség az a másik! Az a miénk. A német szépség. Falbenheim Pompeia, a
tábornok leánya. Az a haj nincs rizsporozva, magától oly fehér, mint a
len, mint az oxydált arany. Hosszan zilált hullámokban hagyja leomlani,
hogy lássák, miszerint nem mesterkélt szinű. Mennyi elevenség
arczkifejezésében! Báj, humor, kötekedés egymást fölváltva gyorsan, s
néha bűvszerű összekeveredésben. A szellem egyesülve a szépséggel.
Akarja ön, hogy bemutassam neki? Most épen végződött a franczia négyes,
s ő helyére ment.
– Kérem, magasság!
– Hanem aztán vigyázzon a szivére!
– Nem nagy kár érte, ha elvész.
Ezzel karon fogta Nornenstein fejedelem Leont, s odavezette a magas
társaságon keresztűl Falbenheim Pompeiához, bemutatta őt s aztán utána
dobta az úszó kötelet; eviczkéljen ki a partra ahogy tud.
– Igen örülök, hogy önt megismerhetem, szólt Pompeia Leonhoz;
Nornenstein megigérte nekem, hogy alkalmat ád rá önnek bemutatásával. Én
vártam önre.
Leon úgy találta, hogy Pompeiának a fekete szeme is ép oly szelid,
szende ragyogású, mint a kék. (Ez veszedelmes assaut volt első
fogadásra.)
– Bárónő, tekintse, hogy én a gyenge nemhez tartozom.
– S bánjak önnel irgalommal, nemde? Sajnálom, hogy nem tehetem. Annak
bizonyságául, hogy milyen bizton számítottam önre, nézze tánczrendemet.
Itt a füzértáncz helye betöltetlen van hagyva. Akarja ön, hogy odairjam
az ön nevét?
– Soha fényesebb lapra ne legyen írva a nevem.
– Én azt is meggondoltam, hogy nem koczkáztatok-e vele valamit? Ön
lehetett volna a füzértánczra már más valakivel foglalkozva. De én
kiszámítottam azt is, hogy nincsen. Én ügyeltem rá, hogy mely hölgynek
mutattatja ön be magát. Láttam néhány szót váltani Rafaela herczegnővel
és elválhatlan barátnőjével Livia kisasszonynyal, azontúl senkivel sem.
Princz Alienortól viszont azt tudtam meg, hogy ő foglalkozott a
herczegnővel a cotillonra, s így bizonyosan számítottam önre.
Leon úgy tapasztalá, hogy Pompeiának a kék szeme is ép oly csábító, oly
csalfa, mint a fekete.
Kettészakítá a társalgást a rázendülő polka, melynél Pompeia bárónőt a
tánczosa sietett elrabolni; arra aztán Napoleon is elszédelgett a
társaság közé.
A kinek egy hölgy a cotillonrovatot hagyja fenn, annak nagy oka van e
dicsőségével elbizakodni. A két óráig tartó füzértáncz alatt több idő
van az ellenőrizetlen társalgásra, mint a keringőre. A kedélyes
zürzavarból mindig visszatér mindenki a maga párjához, s két órai
megszokás egymást a maga párjának tekinteni: már egy darab együttlét.
A füzértáncz csak a nyugóra után kezdődött; mikor egy lelkesítő vacsora
behatása vállalkozóbbá teszi a kedélyeket, mikor a mellbokréták már el
vannak hervadva, a hajfürtök lelankadtak, s a csipkefodrok gyürődöttek;
mikor már azt mondja az ember mindenre: bouquettra, hajfürtre, csipkére
és – szívre: hadd pusztuljon, ha elkezdett!
Nornenstein Octavian fejedelem mérgesen jött ki a férfibuffettből. S
fenhangon gondolkozott, úgy, hogy akárki meghallhatta:
(«Átkozott flamand vér! Nem hiába almaboron hízott Mynheer volt az anyai
ősöd! Három pohár pezsgő leüti a lábáról. Én csap alul tanultam inni a
bort, nem folyondár virág tölcséréből. De azért se fogod csúffá tenni a
Nornenstein-czímert!)
Azzal fölkereste Rafaela herczegnőt, s így adta neki elő a bajt.
– Herczegnő! Az én Alienoromon az a baj esett, hogy elcsúszott egy
narancshéjban, s kificzamította a lábát. Sebaj; minden jól lesz. Én
jövök magamat felajánlani a fiam helyett tánczosul, s igérem, hogy
becsületére fogok válni a cserének.
A herczegnő kecsesen nevetett és kezet adott rá. Octavián fejedelmi
rendúr élére állt a colonne-nak, s az egész társaság egyhangú véleménye
az lett, hogy soha még elmésebb, ügyesebb cotillonvezér nem működött a
küzdtéren, mint a minőt a véletlen ajándékozott. Octavián délczeg és
ideges férfi volt, könnyen tánczolt s tánczosnéi repültek inkább, mint
lejtettek vele. Az egész mulatságnak új érdeket, vervet adott az a
körülmény, hogy az öreg gárda lépett a sorompóba, s bizony megszégyenít
minden fiatalt, – Nornenstein hangja, alakja uralkodott az egész
teremben.
Az alatt fesztelen beszélgethetett egy ifjú tánczosnőjével, annak
széktámlájára támaszkodva.
– Én mindent elolvasok, a mit ön ir. És az mind úgy jön nekem, mintha
mindazt a gondolatot ébresztené fel bennem, a mi eddig csak álomban élt
nálam. Mások is írnak e tárgyról; de azokon meglátszik a kényszerített
buzgóság. Az ön mondatain áttündöklik az egyszerű meggyőződés. És aztán
nemcsak azt olvasom, a mit ön ir, hanem azt is, a mit ön ellen írnak. A
«Mene, Tekel, Fáresz» minden füzete meg van nálam. Az egy rendkívüli
ember. Nem is ember, hanem dæmon. Ötletei elkábítók, világnézete képes a
gyönge fejűt elszédíteni; megrémít vakmerőségével, s dühbe hoz
kegyetlenségével, melylyel ellenfeleit megkínozza; gyanusításai úgy
hasonlítanak az igazsághoz, hogy szinte fájnak az olvasónak. Mondja
csak, hogy tudnak az írók egymással ily kegyetlenül bánni?
– Biztosíthatom róla báróné, hogy az nekünk nem fáj. Úgy vagyunk már
trainirozva, mint az angol öklözők; egy ökölcsapás, a mitől más ember
szerte-szét hullana, számításba sem jön.
– Jól van, azt elhiszem, hogy annak, a ki kapja az ütést, nem fáj az, de
hogy nem fáj annak, a ki adja? Hogy nem érzi az ösztönszerű
visszaborzadást saját tettétől egy mívelt, becsületben, erkölcsben
nevelt ember, mikor egy pályatársát lelkileg megsebesíteni, kínpadra
vonni, megölni törekszik?
– Bárónő! a kannibálok nem azért eszik meg egymást mintha haragudnának
egymásra, vagy rossz erkölcseik volnának, hanem: mert egymást megenni
először is hőstett, másodszor pedig delicia.
– És ön azt mégsem teszi soha. Az ön viszonzásai mindig oly nyugodtak,
oly hideg méltósággal vannak tartva. Ez, a mi önre nézve nyert ügygyé
tesz minden vitát. A hidegvér meghódít. Én nem jó volnék az ön helyében.
Én dühbe jönnék s mindent elrontanék, mikor mindent megtámadva látok, a
mi előttem szent. Így aztán nem tudok más boszuállást kitalálni, mint
hogy előveszem a gombostűt s összeszurkálom a «Mene, Tekel, Fáresz»
minden lapját: azt hiszem, hogy azt mind megérzi az, a ki írta.
– Ah, a bárónő tehát egész harczot folytat mellettünk.
– És azonkívül, a hol önt támadja meg, ott ollóval kivágom a sorból az
ön nevét. Szidja a semmit! – Aztán tömjénfüst fölé tartom s ráteszem a
fülemet: úgy hallgatom, hogy sírnak benne a rossz szellemek!
Egy újabb cotillonfigura félbeszakítá e társalgást.
Mikor visszakerültek helyükre, Pompeia, még a táncztól lihegő kebellel,
újra fölvevé az elejtett fonalat. Tudniillik azt a fonalat, a miből a
hálót szövik.
A bókok, a hizelgés már bevégezték szerepüket, következett a bizalmasság
második stádiuma: az ismerősök megszólalása.
– Mily hévvel vezényel a fejedelem ő magassága s maga is átugrik a
kifeszített fátyolon, s kapkodja a felvetett zsebkendőt és pihenés
közben elmondja minden összetalálkozónak, hogy neki most Alienort kell
helyettesíteni, a ki szegény kificzamította a lábát, s aztán mindenki
hasonló komoly arczczal sopánkodik rajta, s ajánlja a jeges borítékot.
– Ezt valóban én is baráti kötelességemnek tartottam emlékezetbe hozni.
– És a mellett mindenki gondolja magában, hogy «az ám: megártott neki
az, a mit a «fehér lapból» tanult».
Pompeia nem akarta azt mondani, hogy megártott neki a bor: elég volt a
«carte blanche»-ra czéloznia.
– Szívdobogást kapott tőle; menté Leon.
– Nem igaz sem az egyik, sem a másik. A princz csak teszi magát
gyöngélkedőnek. Ki akarta magát húzni a cotillonból. Ez az egész. Ő
kényelmes, önző és lusta. Azt nem bánná, ha az egész hölgytársaság őt
mulattatná; de hogy ő mulattassa azt, ahhoz rest. Valami más oka is
lehet. De a restség az alapok. Semmi ambitió nincs benne, még csak a
cotillon-előtánczosi dicsvágy sem. Készebb azt a szégyent eltűrni, hogy
borszédítettnek higyje az előkelő világ, mint hogy kényelmes helyét
odahagyja.
«Cotillon!» hangzék a fejedelmi vezényszó, s arra Leonnak kötelessége
lett hölgye karcsú derekát rögtön átölelni, magához szorítani, s neki
eredni vele a világnak; az ezüst szőke fürtök röptében arczához
verődtek, az egymásnak ellenmondó szempár szemeibe tüzelt közvetlen
közelből: a tündéri zürzavarban el-elhagytak egy tánczoló párt, a
tánczosnőben Leon Liviára ismert. Az nem látta őt meg. Lesütött szemmel
tánczolt.
Ismét visszatértek helyükre.
– Hallja csak ön: ez önt személyesen is érdekelni fogja. Nornenstein
Octavián gyakran eljár atyámhoz, s előttem fesztelenül beszélgetnek.
Természetesen, én vagyok a házi asszony. Egyszer azt mondja a fejedelem
atyámnak: «Ennek az én trónörökösömnek még is kellene már valami állást
szerezni a világban». – «Miért nem küldöd a hadsereghez?» mondá rá az
atyám, ki előtt egyedüli rang a katonai. Ő előtte az, a ki kard nélkül
jár, lehet akármilyen nagy herczeg, de nem lehet férfi. Erre azonban a
fejedelem dühbe jött, s arra fakadt: «tán markotányosnénak küldjem oda?»
Akkor aztán elmondta, hogy micsoda bizarr ötlete volt nemrég a
princznek. Felöltözött hölgyruhába, egészen a journál szerint, s úgy
ment el egyikébe azoknak a báloknak, a hova a hölgyek kiséret nélkül is
beléphetnek, s mulatta magát azon, hogy egy pár fiatal embert
elbolondíthatott. A rendőrség azonban felismerte, s nem látszott tréfára
venni az ötletet. Octavián fejedelemnek sok fáradságába került a dolgot
elsimítani, hogy botrány ne legyen belőle. Harczias hajlamai nincsenek.
Tehát a feketefrakkos világban kell neki valami fényes állást szerezni,
hogy számot tegyen a társaságban. «Lehetne belőle képviselő a magyar
országgyülésen,» vélte a fejedelem. Atyám nagyot nevetett rá. «De hát
ért ő valamit a magyar törvényekhez, alkotmányhoz?» «Annyit, mint a ház
háromötödrésze. Vannak ott poéták, sportsmannok, papok, kereskedők,
vannak világcarricaturái, vannak, kik a tanácskozás nyelvét nem értik;
vannak, kik a buffeten túl nem is keresik a helyüket; mért ne lehetne
Alienor is ott?» – «Az már igaz, mondá az atyám, de hát tulajdonképen mi
haszon lenne ő rá nézve, s mi változás állna be a világban ha Alienor
princz (megelőzvén a nagykorusíttatás) fiadból atyáddá emeltetnék?» –
«Oh Alienor nagyon jó helyen volna ott, mondá Fürst Octavián; ő
nevezetes celebritás fogna ott lenni. Nem a szószéken: az rá nézve
pitoyable debut lenne, hanem a kuliszszák között. Nincs olyan cselszövő
a világon több, mint Alienor. Ez az asszonyi tulajdon nagyon nagy
tökéletességre van benne fejlődve. Pártokat aláaknázni, kormányférfiakat
kitúrni a helyeikből, vakon rohanó töredékeket eszközül felhasználni,
fractiókat összeboronálni nagyon jól értene ő. S a miniszteri székek
nagyon közel vannak a képviselői padokhoz.» – «Tán még utoljára
miniszter is lehetne belőle!» szólt atyám felkaczagva. «No, hát mi
nevetni való van ezen? Egy magyarországi nagybirtokú dynastából? Hiszen
úgy is olyan kevés válogatásuk van már a mágnásokban, hogy kénytelenek a
professorok közül szemelgetni a minisztereket. Mi teszi a jó minisztert?
A jó államtitkár, meg a jó miniszteri ebédek. Csak arra kell ügyelnie,
hogy az osztálytanácsosainak a dolgába bele ne avatkozzon, s valódi
franczia pezsgőt adasson fel. Tán nem láttunk már ilyen minisztereket
még külömb országokban is? Bismarck az iskoláit sem végezte, Persigny
nem tudott helyesen írni s Gladstone fiatal korában a kakasviadalon
kívül egyebet nem kultivált.» Az atyám erre egyre kaczagott. «De hát
mégis miféle ressortot szántál Alienornak?» – «Hát akármelyiket.
Legkönynyebben a honvédelmit.» – «De hiszen magad mondtad, hogy nem való
katonának.» – «Katonának nem, de honvédnek igen: olyan katonának, a ki
csak tartalékul szolgál; hadgyakorlatoknál vaktöltéssel lövöldöz,
háborúban ágyúdörejtávolba campiroz, s a kinek a minisztere végre is
csak akkor köt kardot, a mikor névnap van az udvarnál. Mindez pedig nem
tréfa. Te tudod, hogy mik a végczéljaink? Azokhoz minden eszközt fel
kell használni. – A magyar parlament is egy eszköz. A merre az megindul,
viszi magával Ausztriát is…» – De most vegyen karjára: a vezér cotillont
kiáltott, rajtunk a sor.
Leon ezúttal nagyon kicsinyre szabta az ellipsoid kört, hogy mentül
előbb helyére érhessen Pompeiával.
– Szóljon közbe ön is valamit. A ki ránk ügyel, észre fogja venni, hogy
mindig én beszélek önhöz.
– Igazolni fogja azt az önzésemet, hogy önt örömest hallom.
– Tehát aztán az atyám azt kérdezte a fejedelemtől: «De hát hogyan fogsz
hozzá, hogy fiadat a házba behozd? úgy tudom, hogy a publikumot olyankor
haranguirozni kell: pohárral és szóval.» – «A pohár meglesz, szólt Pratz
Octavián; pénzt szántam rá eleget. Szónoklatokat a fiam nem tud tartani,
hanem van neki egy igen jó barátja, a ki ért hozzá.»
– Az bizonyosan én vagyok.
– Szeretem, hogy kitalálta ön. Aztán mondá: «külömben is le vagyunk
ennek a fiatal gentlemannak kötelezve.»
– Tehát annál fogva én vagyok az ő adósuk.
– Várjon csak, Nornenstein fejedelem nagyon sok jóakarattal van önhöz;
csakhogy abban a hitben – mondom: tévhítben – él, hogy jóakaratot
tanusítani gazdag embernek leginkább pénzzel lehet. Az ő terve princz
Alienort az etelvári kerületben választatni meg, a herczeg befolyásával
– és az ön vezetésével.
– Ah, tehát már emelkedem a sors létrafokán, már kortesvezérré
kandidálnak.
– Teljhatalommal az affaire pénzügyi kérdéseiben.
– A mi a kortesvezérre nézve felér egy syndicatussal.
– Azután elmondtak előttem mindenféle cselfogást, a mikkel választások
idején a választókat megnyerni, elfogni, elijeszteni szokás. Ezeket, úgy
hiszem, sokkal jobban ismeri ön, mint én és azok az urak, a kik az
mondják, hogy ők nagyon értenek a cselszövéshez. Hanem mi nők mégis
jobban értünk hozzá. Úgy-e bár, azok után, a miket önnek elárultam,
valódi megbántás lesz az, ha önt fel fogják szólítani, hogy vigye el
princz Alienort az etelvári kerületbe megválasztatni: «Coute que coute».
És én azt mondom önnek mégis, hogy fogadja el e megbizást. – (Vigyázzon!
Ránk ügyelnek.) – Tegyen úgy, mintha egy szál jáczintot kérne a
virágcsokromból s én azt kinálnám önnek. – Nos, elfogadja?
– A jáczintot nagy triumfussal, hanem a megbizást…
– Azt még inkább. Mondok önnek valamit. Ha beleviszi princz Alienort a
választási mozgalomba, a hogy én a szinészt és a szinpadot ismerem, ő a
fele játék alatt megszökik az előadásból, s akkor ön marad ott a helyén,
kitűzi a saját zászlóját, s maga hozza el az etelvári kerület babérjait.
– Mivelhogy a tábornok ő nagyméltósága nincs jelen, a ki erre az obligát
nevetést ismételje, engedje meg bárónő, hogy azt magam teljesítsem.
– Rossz helyütt alkalmazná ön azt. Ön ismeri jól saját értékét, s annak
a helynek a nagy becsét is, a melyet a képviselői mandátum megszerez. Ön
nem menne oda cselt szőni, áskálódni, hanem nyiltan és lelkesen küzdeni
egy eszméért, a minek még most oly kevés előharczosa van; és a mely
nekem és sokunknak egész lelkünket betölti. Mi a nem közönséges embert
látjuk önben. – S ha önnek mondják azt, hogy a képviselői padhoz a
miniszteri szék nem messze van: az nem hiú szólásforma. Lehetnek, a kik
önben vélik feltalálni azt, a ki egykor maga után viszi Magyarország
vitéz légióit: nem azokat, kik ágyúdörejtávolban táboroznak, hanem
azokat, a kik előre mennek az igaz ügyért harczolni. De vigyázzon ön!
Forduljon meg! A hölgykeringő járja; a herczegnőt látom közeledni: az
önért jön.
Rafaela herczegnő valóban Leonért jött. Megszégyenítette. Ő egy
fordulóra sem kérte fel a herczegnőt. Azért is egy hálósipkás
cotillonrendet akasztott a mellére.
Mikor helyére ért vele, meg is feddé.
– Ön észre sem veszi hajdani ismerőseit. Nagyon elveszté magát az
ezüsthajú tündér szép szemeibe.
– S az ország nehéz gondjaiba.
– Visszaadom önt napjának.
– Még nem, herczegnő.
Azzal Leon meghajtá magát a herczegnő előtt s egy lépést tett Livia
felé.
A leányka elérté a közelítést s karjára támaszkodott. Leon vitte őt
magával. Most már szemébe nézett. A táncz szilaj lejtése közben azt sugá
Leon: «szeretsz-e még?» Livia visszasúgott: «örökké». – Senki sem
hallotta mit sugdostak.
– Természetes! szólt csipősen Pompeia hazakerült tánczosához, ha a
herczegnő elvitte önt, akkor önnek elválhatlanával is kellett egy
fordulót tennie.
– De kedves gyermek!
– Én még sem értem a herczegnőt: mit akar vele? Úgy tartja, mint saját
magát. Ezzel szerencsétlenné teszi szegény leányt. Főrangú úr nem veszi
el, mert tudja, hogy szegény és nem magas születésű, szegény ember pedig
nem mer hozzá közelítni, mert úrnőnek volt szoktatva. Én nem tudom, hogy
mi lesz ebből?
– Én sem tudom bárónő.
A cotillonnak vége lett a legelmésebben szabályozott zürzavar után. Leon
bucsút vett tánczosnőjétől s gomblyukába tűzte a nyert rózsaszín
jáczintot, az Isten kegyelméből uralkodó bálkirálynők becsületrendjének
csillagkeresztjét s a megfordulásnál szemközt találta magát Octavian
fejedelemmel.
Ily nagy munka után a rendúr még csak nem is izzadt.
– Nos? hát? Lehet önnel még prózában beszélni? Ön tökéletes hódítást
követett el. Láttam, ügyeltem önökre. Az egész cotillon alatt a többi
férfitársaság nem létezett a bárónőre nézve: a cotillonjegyek mind ott
maradtak a fauteuiljében heverve, felhasználatlanul. S mily hévvel
beszélt önhöz, és milyen közelből! Hogy az ajkaival mit beszélt? az
persze titok, hanem hogy a szemeivel mit beszélt? azt érthette, a ki
rávigyázott. S még ez a virág is a gomblyukban! Tökéletes a hódítás. Már
most csak törekedjék ön minél gyorsabban gazdag emberré lenni. Egyéb nem
kell. Akarja ön, hogy bemutassam a bárónő atyjának? épen itt jön. –
«Zárkány Napoleon úr.»
Falbenheim tábornok nem tagadhatta el, hogy Pompeiának édes atyja. Épen
olyan világos szőke haja volt; szemöldei és szempillái hasonló fehérek,
s à la Haynau bajúsza, mint két halászmadárszárny verte a levegőt
röptében. Tíz érdemrend volt a mellén.
A kitünő hadvezér, miután a bemutatott úr nevének sem előtte, sem utána
nem hallott semmi felvilágosító minőséget, csakis olyan fejbóllintással
vevé tudomásul a bemutatást. A mit Leon rögtön észrevett s azzal
katonásan, ujjai hegyét homlokához emelve, sietett a mulasztást
készségesen utánpótolni; előadva minősítését:
– Kiszolgált egyéves önkénytes káplár a rezervában a hadseregnél.
Erre megmutatta neki a fogait a bajusza alatt a tábornok, a mi annyit
fejezett ki nála, hogy elmosolyodott.
– Ön leányom tánczosa volt a cotillonban, szólt aztán leereszkedőleg.
Látogasson meg egyszer bennünket.
– Élni fogok ez engedelemmel.
Azzal «jobbra át»-ot csinált és eldefilirozott.
A társaság oszlóban volt. Leonnak még alkalma nyilt a ruhatárban
előkerestetni Pompeia burnuszát és capuchonját s azokat felsegíteni,
azután sikerült neki három kengyelfutó fiatal óriás között a
leggyorsabbnak lenni s éjben, ködben leghamarább feltalálni Falbenheimék
bérkocsisát az urasági szekérvár között s azzal diadalmasan visszatérni
és tartani a hintó ajtaját, a míg a tábornok úr kisasszonyát felsegíti a
hintóba, s aztán becsapni az ajtót, jó éjt kivánni és megmondani a
bérkocsisnak, hogy hova hajtson? a mik mind határozottan kitünő előnyök.
Pompeia, a mint hazaérve, éji toilettjét bevégzé, mielőtt nyugalomra
tért volna, elővett egy dobozkát: olyanformát, a minőkben műkedvelő
entomologok lepkegyűjteményeiket tartják. Azt felnyította. Sajátságos
gyűjtemény volt az. Kártyából kivágott alakok, gombostűvel a doboz
oldalához tűzve. Legtöbb a veres-alsó, de makk-filkók is feles számmal.
Pompeia most elővette a patience-kártyát s kikeresett belőle egy «valet
de coeur»-t, azt kis himzetollójával kinyírta a lapból; aztán hátuljára
oda írt egy nevet: «Zárkány Napoleon».
Tehát csak «valet de coeur!» Csak a «szív szolgája».
Ezt is oda tűzte gombostűvel a doboz oldalához.
Olyan bizonyos volt már felőle.
A sok kártya-silhouette között van egyetlenegy, a «szívkirály» is; hanem
hogy annak a hátlapjára minő név van írva? azt nekünk Falbenheim Pompeia
nem mutatja meg.
Leon is hazatért: ő sem vetette magát az ágyra mindjárt. Előbb kivette a
kebléből azt a medaillont, mely annak a védszentnek a képét rejti, a
kivel ő tanácsot szokott tartani s a míg ahhoz beszélgetett, az is
lassankint elmondott neki mindent szépen.
«Hogy Falbenheim Pompeia téged oly felötlően kitüntetett: az azt
jelenti, hegy te egészen közönyös vagy rá nézve; de van valaki más, a
kit féltékenynyé akar tenni te veled.
«Princz Alienort gúnyolta előtted, leszólta, nevetségessé tette. Tehát
bizonyosan ez az, a kit szeret. Ez a «szívkirály.
«Nornenstein Octavian bemutat téged Pompeiának, őt magasztalja te
előtted, tégedet ő előtte. Belétek akarja vitatni, hogy szerelmesek
vagytok egymásba. Még azzal is biztat, hogy majd valami országos
hitelművelet alkalmával gyorsan szerzett vagyonhoz segít, s akkor semmi
akadály sem lesz közöttetek.
«Ezt Nornenstein Octavian azért teszi, mert fél, hogy Alienor bele talál
bolondulni Pompeia ezüst-arany hajába s fogva marad benne, mint egy
légy.
«Alienor pedig aligha fogva nincs már. Ittasnak színleli magát inkább,
csakhogy ne legyen a füzértánczban társa Rafaelának Pompeia láttára.
«Octavian pedig semmiképen sem engedi, hogy Rafaela megmeneküljön a
játékból; inkább maga áll be fia helyett tánczosának. Tehát Rafaelát
akarja Alienornak megtartani.
«Most azután kioldózik az egész cselszövény csomója. Ezért törekszik
Pompeia meghiusítani azt a vállalatot, hogy Alienort az etelvári
kerületben képviselővé megválaszszák, a mi őt a legszorosabban csatolná
az Etelváry herczeg családjához, míg egy boszantó megbukás, visszalépés
összeforraszthatatlan törést idézne elő közöttük.
«Te vagy az, a ki azt végrehajthatod.