Igyál egy kis hideg vizet. A Pontius Pilátusra! Hogy ver egyszerre az
ütered! Nem szeretem ezt a bajt sehogy sem. Egészen reszketsz. Még a
szád is fehér lett. Teringettét. Igyál inkább egy pohár rumot, s
lélekzelj egyet nagyot. Hiszen csupa erő, izom vagy. Két olyan ficzkót
megennél kenyérre kenve, mint az ellenfeled. Egy inséges Napoleon.
De princz Alienornak egyszerre az egész kedve odalett. Ez a quiproquo
neki semmiképen nem tetszett.
– Én nem tudom…
– Mit nem tudsz?
– Nem fog-e Rafaela herczegnő megneheztelni?
– Csak nem bántad talán meg a kihívást?
– Oh azt nem. De úgy látom, hogy ti még is követtetek el egy
inconvenientiát a kihívásnál.
– Teringettét! Te adsz nekem leczkét abból, hogy mik a párbaji
convenientiák?
– Journalsértésnél mindig alternativát szokás feltenni, vagy revocálja a
czikkiró a sérelmet, vagy fegyveres elégtételt ád. Ti az elsőt meg sem
kisérlettétek.
A két főúr megdöbbenve nézett egymásra. Az igaz, hogy az első se kérve,
se ajánlva nem igen volt.
A rend-úr kezdett kétségbeesni fia fölött. Az rettenetes volna.
E kényelmetlen helyzetet egész alkalmilag szakítá meg a belépő
komornyik.
– Egy úr van itten, erővel be akar jönni. Nincs látogató jegye. Valamit
beszél Jerichoról, hogy odavaló.
Princz Alienor arczát egy reménysugár deríté fel.
– Bocsásd be.
Karakán barátunk rontott be a szobába. Fujt a sietségtől, s a homloka
csupa izzadság volt.
– Alászolgájuk uraim. Az én nevem Karakán Absolon, a «Jerichói Kürt»
főmunkatársa. Csak most értesültem, hogy önök uraim, princz Alienor
megbizásából, a szerkesztőségben jártak, s ama bizonyos szinházi czikk
szerzője után tudakozódtak. Azon czikk szerzője, uraim, én vagyok!
(– Nos, mit mondtam? dörmögé gróf Kolabinszkyhez Nornenstein fejedelem.)
– Becsületemre esküszöm, hogy én írtam azt a czikket; heveskedék Karakán
Absolon, itt van az eredeti kéziratom, azon módon, a hogy a szedőinas
bepiszkolta a festékes ujjával, itt az eredeti szedés, a hogy én azt
megírtam; az a másik úr, a ki a szerzőséget magára vállalta, csak
átidomította azt; maga ott sem volt a szinházban. Én vagyok a szerző,
igaz, katholikus hitemre esküszöm. Önök tartoznak nekem hitelt adni.
Tanúkkal is bizonyíthatom. S én azt nem engedhetem, lovagias érzületem
tiltja, hogy az én vétségemért más valaki bünhödjék. Én nem bújok el
senki háta mögé. A mit írtam, azért helyt állok, ha ott maradok is.
– (Ettől féltem, dörmögé Nornenstein Octavian rendúr. No ez szép
fordulat. Tudtam előre.) Azután nyugalmat erőltetve, fordult Karakánhoz.
De uram, ha ön lovagiasságra hivatkozik, akkor tán megengedi magához azt
a kérdést intézni, hogy nem találná-e helyesebbnek egy olyan megbántást,
mely nőket is érintett, szintén hirlapi úton helyrehozni?
Most egyszerre mindkét segédjének bámulatára előlépett princz Alienor.
Arcza büszke volt és fejtartása vakmerő.
– Semmi egyezkedés! Én nem kívántam revocálást! Az csak ráduplázás volna
a bántalomra. Én fegyveres elégtételt kértem, s azt követelek.
Nornenstein Octavian fejedelem azt hitte, hogy fiából most a hamis
becsvágy beszél, s csitítva sugá oda neki:
(– Te, fiam. Ez a legveszedelmesebb verekedő a monarchiában.)
Princz Alienor fennhangon válaszolt rá.
– S én nem bánom, ha vívómester is! Ő még dicsekszik azzal, hogy
engemet, és még más valakit, a kinek én védelemmel tartozom, megbántani
merészelt. Én e megbántás emlékét oda akarom neki a pofájára
feljegyezni.
Karakán Absolon arcza ragyogott a dicsőségtől. Oda! oda! Egy tíz
czentiméter hosszúságút!
Fürst Octavian Nornenstein pedig meg volt dicsőülve.
Odament fiához és keblére szorította.
– Most ismerek a saját véremre benned! Épen így szóltam én, mikor egy
névtelen megbántás okozójául egy óriást, az orosz ezredest találtam
magam előtt; gyermek voltam: az meg egy hős; én is azt mondtam, a mit
te. Mindegy! Én megakarom azt az embert ölni! És megöltem.
(Jaj, hogy dörzsöli a képemet a szakállad!)
– Nos, hát uram, Karakán Absolon úr, nevezze meg ön a segédeit, a kikkel
értekezzünk, s mondja meg, hogy a nap folytán hol találhatjuk meg, ha
szükség lesz rá.
A nagy viador mondott két hozzá méltó gentlemant, s olyan nagy volt az
öröme a fölött, hogy ajánlata elfogadtatott, hogy még bucsúra is nyujtá
kezét princz Alienornak, mikor eltávozott. Szerencsére ez jobban
betanulta szerepét, s eldugta a kezét a háta mögé.
– Futó bolond! dörmögé utána Octavian fejedelem.
– Nem szeretnék vele egyedül találkozni valami erdőben; volt gróf
Kolabinszky észrevétele.
A két úr azonnal fölkerekedett és ment azt a két gentlemant
innen-amonnan összeszedegetni, a kik az ellensegédek lesznek; gróf
Kolabinszkynek ismét nem kellett sok emeletet járni, mert mind a két
distingvált úr a kávéházban volt található. Délig rendbehozatott az ügy.
Nornenstein Octavian fejedelem túl a rendén meg volt elégedve utódjának
magatartásával. Első vérre fog menni. Itt minden a pillanatnyi
sugallattól függ. Végtére is Alienorban fel van ébresztve a
férfiszellem; ez volt a főczél: ez a tiszta nyereség. Lehet, hogy ő is
sebet kap; annál jobb ránézve. Az első sebbel fel van az ember avatva
hősnek.
A mellett az urak érdemesnek sem tartották még Zárkány Napoleonnal, vagy
annak segédeivel is szóba állani, s a változásról őket értesíteni. A
dolog nagyon érthető volt. A szegény tintásujjú megszeppent, mikor
megtudta, hogy karddal fognak a nyaka körül járni, s sietett hirtelen
maga elé tolni a conventionatus viadort, az most örül, hogy kihúzhatta a
lábát a sárban hagyott csizmából, s mezítláb megmenekülhetett. Jó lesz
szegénynek békét hagyni.
Hanem ennek a téves felfogásnak azután az a következése lett, hogy
Zárkány Napoleon másnap jóval a kitüzött óra előtt első volt a kijelölt
helyen megjelenésben segédeivel és orvosával együtt, s jó öt perczet
várt, míg a szentlőrinczi úton egy másik fedett hintó is utána érkezett;
melyből megint Karakán barátunk segédei ugráltak elő. Ezek nem hoztak
magukkal feltsert, gondolták, majd hoz a princz.
A két összetalálkozó consortium aztán rettenetes farkasszemet nézett
egymással. Tévedés nem lehetett a dologban; mind a kettőnek az
utasítása: balra a csőszháztól, a tölgyes közepén levő tisztás volt.
– Hát ti mit kerestek itten? Kérdezé Karakán Absolon Leontól.
– Azt én kérdezhetném inkább tőletek, a ki elébb foglaltam el a tért.
– Adjatok nekünk helyet, mi most verekedni akarunk.
– Azt nekem nem szükséges megtudnom. Verekedhetsz, a mennyit akarsz, de
itt, és ebben az órában nem.
– Miért nem?
– Azt mondják el egymásnak a segédeink, ha jónak látják.
– Napoleon öcsém, ne hozz ki a türelmemből. Én nem parlamentairozok
sokat. Nekem ma itt párbajom van princz Nornenstein Alienorral.
– Az nem lehetetlen; mihelyt az enyim be lesz fejezve ugyanazon
gentlemannel.
– No most már elég. Princz Alienor az én ellenfelem. Ő provocált engem
szabályszerüen.
– Az én kihivatásom ép oly szabályszerüen esett meg.
– De ez tévedés volt; félreértésen alapult.
– Erről engem nem világosított fel senki.
– No hát felvilágosítlak én.
– Te pedig nem vagy Nornenstein képviselője.
– No hát vagyok a magam képviselője, s már most én mondom, hogy tisztulj
innen; mert különben velem gyülik meg a bajod.
– Az is megtörténhetik.
– Zárkány úr! Én nagyon röviden szoktam azokkal elbánni, a kik a lábukat
előttem keresztbe teszik.
– Nem kétkedem benne.
– No hát, az istenfáját! vagy elmegy ön innen, vagy velem verekszik meg
elébb.
– S minthogy nem megyek el innen, a míg mások nem engedik meg…
– Hát akkor csak le a kabáttal, aztán ki a gyepre! Egy, kettő, három, az
idő rövid.
– Az megint igaz.
A segédek hasztalan vetették magukat közbe; Karakán henczegett pogányul,
Leon pedig csak vállát vonogatta. Egyik sem akart tágítani. Utoljára is
rájuk kellett hagyni, hogy verekedjenek össze inpromptu.
Levetkőztek. Karakán bikaerejű test volt. Zárkány Napoleon karcsú,
nyulánk; de hosszú karú és lábszárú.
Karakánnak meg voltak a professionatus henczegő modorai. Markába köpött,
mikor a kardot a kezébe vette; mutogatta a foga fehérét, gyönyörüséggel,
valódi étvágygyal mosolygott ellenfelére, ravaszul hátrahúzta magát, s
karját úgy összehúzta, hogy öklével vállát érinté, s mikor előre
csapott, vadállati horkantást hallatott, s a lábával nagyokat
dobbantott. Mindez könnyen megzavarja a tapasztalatlan ellenfelet. Aztán
az volt a szokása a vivásnál, hogy nem sokat törődve a védmozdulatokkal,
első rohamra, mint a medve, legázolta ellenfelét, s annak nem engedett
időt a támadásba átmenni. Ezzel rendesen megpiszkolta elleneseit, s ha
maga is sebet kapott, az nem sokat számított.
Hanem ezúttal mégis olyan vívóval akadt össze, a kinek szintén meg
voltak a maga sajátságai. Leonnak meg abban állt a fortélya, hogy hosszú
karjai voltak, s azokkal úgy betudott vágni az ellenfél kardján
keresztül, hogy az maga sem értette, hogy jutott ahhoz a vágáshoz? A
mellett a hosszú lábainak is jól tudta hasznát venni. Szökelt előre és
hátra. Nem lehetett rárohanással letörni, mert ő épen olyan gyorsan
tudott hátrálni, s hátrálás közben finom, kimért visszavágásokkal
ellenfelének meggyüjteni a baját. Úgy elszökött Karakán elől, hogy nem
birta kardhegyre kapni. «A tánczmesteres istenfádat».
A csetepaténak eredménye ez lett:
Először kapott Karakán barátunk Leontól egyet a jobb pofájára, a mi, ha
princz Alienornak számított volna, megér huszonnyolczezer forintot.
Akkor Leon egy kicsit hagyta magát kergetni, s e közben ott felejtett
neki a mellén egy tizenöt czentimérnyi vonalt, tizenötezer forint
értékben, azután nem tagadhatott meg tőle egy tizenkét czentiméternyit a
karjára, végül megtisztelte pour la dame a kezefejére egy ötezeressel:
úgy hogy az együtt egy igen csinos összeget repræsentált volna, ha
princz Alienortól vette volna eredetét. Az utolsó vágás egyúttal
harczképtelenné is tette ellenfelét. Ez volt az utolsó cotillon-figura.
Mikor princz Alienor a segédjeivel és orvosával megérkezett a találkozás
szinhelyére, már akkor Karakán ki volt terítve a gyepre, s három ember
varrta és ragasztotta össze a bőrét, míg körüle vérázott szivacsok
hevertek.
Alienort az ájulás környezte e látványra.
Leon segédjei nem késtek a felvilágosítást megadni Alienor segédjeinek.
A két munkatárs összeveszett azon tisztesség felett, hogy melyiknek
legyen joga princz Nornenstein Alienornak elégtételt adhatni a «Jerichói
Kürt»-ben megjelent, s mindkettőjük által jogosan sajátul elismert czikk
miatt? Zárkány úrnak kedvezett a sors, a kinek a cartellje különben is
fennáll.
Ezt nem lehetett eltagadni.
És már most az az ember, a ki a gyakorlott spadassint így tönkre
aprította, hogy fog még tánczba kerekedni princz Alienorral.
(– No most már fiam csak hidegvér! dörmögé Octavian Alienor fülébe.)
Princz Alienor halavány volt, mint egy sápkóros leány; hanem azért erőt
vett magán, hogy ideges borzalmát el ne árulja.
Ideges ellenszenve volt a köszörült vas iránt, a mit ott szeme előtt
törölgettek meg a harasztban a vértől. S neki most azt a vasat meg
kellett fogni és szembe állni azzal az emberrel, a ki már egyet
lefektetett a fübe. De meghalni könnyebb, mint visszalépni.
Mikor apja odalépett hozzá, hogy a fekete selyem kendővel átkösse a
kezét csuklóban, hogy az üterét ne érje a vágás, ijedten sugá neki:
– (Neked lázad van.)
Mielőtt az ellenfeleket levetkőztették volna, gróf Kolabinszky, a
segédek egyike, hogy ezúttal a párbajszabályok minden szakaszának eleget
tegyen, föltette a kérdést a vívandók elé, hogy nem hajlandók-e
kibékülni? nevezetesen a sértő fél nem akarja-e a sértést megkövetés
által helyrehozni?
Ezt mindig meg szokták kérdezni, de a felelet rá rendesen az, hogy
«nem».
Ezúttal azonban kivétel történt. E felszólításra Zárkány Napoleon azt
felelte:
«Igen».
És azzal oldalzsebébe nyult, s kihúzott egy iratot.
«Én ezennel nyilvánítom önök előtt, hogy ama czikkben foglalt
megsértéseket bánom és rosszalom, s azokért a sértetteket megkövetem és
tölük bocsánatot kérek, ezt irásban is adom, s felhatalmazom önöket,
hogy e megkövetést hirlapilag közzétegyék».
Princz Alienor új életre feltámadva érzé magát. Egész hévvel ragadá meg
Leon kezét és kérte, hogy nevezze őt ezentúl barátjának, egyedüli igaz
barátjának.
– Erről ismerni meg az igazi gavallért! szólt beavatkozva a
kézszorongatási duettbe Octavian fejedelem. Ez a nemesi bátorság:
elismerni és visszavonni a megbántást férfiasan, ha megérdemli a bántott
fél.
Napoleon pedig nem szorongatta vissza a kezeiket. Csendesen mosolygott.
Gondolta magában: mégis csak én vagyok itt a legnagyobb komédiás;
megkövetést teljesítek egy czikkért, a mit egy harmadik írt, s a miben
az megsértett egy hölgyet, a kit én tisztelek, s egy másikat, a kit
szeretek; s még ezért agybafőbe hagyom magamat dicsértetni.
Leon pedig e váratlan ötletével annyira meghódította a kedélyeket, hogy
még gróf Kolabinszkynak is az jutott eszébe, hogy felső kabátját
rásegítse, nehogy meghűtse magát a felhevülés után, s egy perczre még is
elfeledkezett saját magára vigyázni.
A TRAGOEDIA VAUDEVILLEBEN VÉGZŐDIK.
– Jó reggelt, kedves Zárkány barátom, köszönte be egy reggel Leonhoz
Nornenstein Octavian fejedelem; lássa, már úgy vagyunk önnel, mint a
megszorult adós a jótékony hitelezővel: mentül jobban eladósodtunk nála,
annál többet követelünk tőle. Ön minket lovagias eljárásával teljesen
lekötelezett, s már most azt nyerte vele, hogy le nem rázhat a nyakáról.
Annak a fatális affairenek még folytatása is van. Nézze csak: micsoda
levelet ír nekem az a rettenetes Karakán! Olvassa csak el. Senkivel sem
merem közölni, mert ha kipattan belőle valami, akkor kivándorolhatok a
fiammal együtt Tazmaniába. Egyedül önhöz van bizalmam. Ön olyan nagyon
megnyerte azt. Nos mit szól ehhez a históriához? A ficzkó leirja, hogy
micsoda szemfényvesztési kisérlet volt ő közötte és fiam között. A fiam
megvette az ő pofáját, hogy ráhúzhasson egyet, drága pénzért. Én azt el
is hiszem, ez az ötlet nagyon hajaz az én fiamhoz. Egészen beillik a
conduitjába. A bramarbas ám megkapta a vágást a pofájára; de nem a
fiamtól, hanem öntől, per procura. Persze, hogy ennek most Alienorra
nézve semmi becse nincsen. De Karakán úr csak viseli azt mégis. Már most
ez az ember azzal fenyegetőzik, hogy ha én neki ennyi, meg ennyi pénzt
rögtön le nem teszek, hát ő ezt az egész történetet kinyomatja, minden
hirlapnak megküldi, annyival is inkább, mert Kolompy úr ama párbaj
indokai miatt, de még inkább a következményei miatt neki felmondott,
most ő kenyér nélkül maradt, harcz- és ir-képtelenné lett: ezt a levelet
is balkézzel calligraphiázta. Már most mit csináljak én ezzel az
emberrel? tanácsoljon ön. Agyonüssem-e? Befogassam-e? Vagy kifizessem!
Hogy elhallgasson.
– Egyiket se kisértse meg ezek közül magasságod. Az agyonütést ily
esetben hazai törvényeink tiltják, a befogatást pedig nem rendelik el. A
kifizetés végre semmi czélra sem vezetne, mert a mint a pénz elfogy,
megint itt volna a fenyegetéssel, hogy szólni fog, ha nem adnak.
Magasságod erszénye fölött örökösen egy damoclesi zsebmetszőkés függne.
Hagyja nálam ezt a levelet, holnap reggelig elintézem az egész dolgot.
– Tartok tőle, hogy már eddig sem egészen titok az a cselszövény, a
casinóban csipkelődő észrevételeket hallottam elejtegetni.
Másnap reggel a «Jerichói Kürt» tárczájában teljes szövege szerint
megjelent Karakán Absolon levele Nornenstein Octaviánhoz a princz
Alienorral kötött szövetség meséjével együtt.
Nornenstein Octavián az ágy mennyezetéig ugrott fel fektéből, a mint ezt
megpillantotta: «Perfidia, toronymagas!»
Hanem aztán mikor végigolvasta a czikket, akkor kellemesen volt
megnyugtatva. Zárkány Napoleon zárszavai a közönséget hivták fel itélő
biróul, hogy lehet-e hitelt adni ily izetlen, esetlen eszmeficzamnak, a
mit egy gyanús egyéniség gondolt ki, egy a közvélemény előtt magasan
álló család megsarczolására, mely e kicsikarási szándék és rágalom ellen
legjobb védelemnek találja azt szórul-szóra közölni, átadva a fenyegetőt
a közvélemény törvényszékének. Az egész vad mese különben nem is eredeti
gondolat, szórul-szóra volt az megirva Grandmesnil: «Le duel payé» czímü
vaudevillejében, a mit a Port-Saint-Martinban előadtak, ki is fütyöltek
az első előadásnál. Tehát nemcsak rágalom, hanem még plagium is hozzá.
Fürst Nornenstein sietett Zárkány Leonhoz.
– No ön szépen megijesztett! Hanem aztán megvigasztalt. Így csakugyan
agyon van ütve a mendemonda. De ugyan mondja csak ön: valóban létezik
egy ilyen monsieur Grandmesnil, a ki egy hasonló tartalmú «Le duel payé»
czimű vaudevillet irt?
– Nem tudom; mert én soha sem hallottam a nevét.
– E szerint ez mystificatió? magyarán, hazugság?
– Olyan hazugság, a minőt az ember a rablónak fel van jogosítva mondani,
ki pisztolyt szegez a mellére.
– De koczkáztatja ön, hogy valaki nem restelli azt a fáradtságot, hogy
elmenjen Párisba, s felkutassa a Port-Saint-Martin szinház könyvtárát s
kiderítse, hogy az a darab nem is létezik.
– Az alatt rég elfelejtik itthon az egész ügyet, s ha kiderítik a
mystificatiót, csak engem nevetnek ki érte; én pedig ujságiró vagyok,
rajtam elfér.
– Köszönöm. Már most mit gondol ön, nem jó volna, ha ön ezt az egész
ezer forintot ebbe a hirlapba betakargatva, annak a ficzkónak elküldené.
– De az bizony annak nagyon jól fogna esni.
Ezért ugyan aztán Leon kapott Karakántól egy levelet vissza, melyben
elneveztetik a világ minden nyelvén tolvajnak, rablónak, haramiának;
hanem az ezer forint nem küldetik vissza.
Ezzel aztán princz Alienor első kirohanása a tettek mezejére szerencsés
visszavonulásával végződött, azt azonban mindenki tudta, ha nem mondta
is, hogy ezúttal a nornensteini Pratz dynastiának Zárkány Napoleon volt
a Szobieszkyje.
Azt az érzékeny szivüek megnyugtatására megjegyezhetjük, hogy azért
Karakán barátunk nem maradt kenyér nélkül: átment a radicalis irányáról
ismeretes «Isten ostora» czímű szélsőbali laphoz főmunkatársnak, a hol
tárt karokkal fogadtatott.
POMPEIA.