az esküdtszékek történetében: hogy a midőn a biróság elnöke feltette az
esküdtek elé azt a kérdést, hogy «foglaltatik-e az incriminált
pamphletben becsületsértés Kolompy úr személye ellen?» nyolcz
szavazattal négy ellen azt felelték rá: «igenis». Mikor pedig azt a
kérdést tette fel eléjük, hogy «bűnös-e azon czikk szerzője, vagy
kiadója?» arra tíz szavazattal kettő ellen azt felelték, hogy «nem».
E szerint Kolompy úr megkapta ugyan a visum repertumot arról, hogy a
becsületén tetemes kék foltok és bőrlehámlások találtattak; de egyuttal
megvigasztaltatott, hogy ez neki jól esett; fel se vegye!
Most már Kolompy úr Napoleon öcsémnek esett neki, hogy mondja meg, ki
ama vakmerő röpiratok szerzője?
– Én nem tudom.
– Ön nem tudja? Hisz ön vállalkozott rá, hogy szerez nekünk valami
ellenséget, a ki bennünket megtámadjon.
– Hát hiszen szereztem is; hanem azért nem tudom, hogy az kicsoda! Nekem
csak a kiadó ismerősöm. Én azt szólítottam fel, hogy irasson ilyen
irányú röpiratot valakivel; de hogy ő kire bízta ezt, ez az ő titka. Ez
pedig maga is szabadkőműves, s azok inkább el hagyják fürészeltetni a
lábukat, mint valami titkát a Nagy Oriensnek elárulják.
– Vigye a tatár az ön ötletét azzal az ellenségszerzéssel.
– De hisz ön nagyon jól meglehet vele elégedve. A mióta önt ütik, azóta
a párthívei elárasztják önt kegyeikkel. Küldöznek önnek finom borokat,
vadpecsenyét, déli gyümölcsöket, mint valami lábbadozó betegnek. A
subventió bővebben folyik be s az előfizetők száma szaporodik. Ön
ünnepelt férfiúvá lett. Köszönje meg szépen. A kéményseprő mesterség
együtt jár a füsttel.
Kolompy úr és az egész világ azonban nem akart ezzel a nézettel
megelégedni. Az irodalmi körök és a közönség fel voltak izgatva, kitudni
a titokteljes szerző kilétét.
Annyi bizonyos volt, hogy akárki írja e röpiratokat, annak a bécsi és
budapesti magasabb körökben egészen otthonosnak kell lenni, s az
országban szétágazó cselszövényeket legjobban ismerni. Gyanúba vétetett
minden tollfogható mágnás. A kaszinóban a habituék gyanús szemmel néztek
egymásra esténkint s óvakodtak a társalgást irodalmi tárgyakra
átvezetni.
Végre egy világsugár hatott át a rejtélyes homályon.
A füzetek kiadójának volt egy fordítója: ez nem volt szabadkőműves, s
annálfogva elárult egy lényegesen utbavezető körülményt. Az ismeretlen
szerző a röpiratokat eredetileg német szöveggel szokta megküldeni a
kiadónak, az fordíttatja le azután magyarra.
A detectiv politikának a dolga ezzel nagyon egyszerűsítve lett. A mű
szerzője egy olyan főrangú úr, a ki német.
A vak is rátalálhatott, olyan közel esett a rejtély kitalálása. A «Mene,
Tekel, Fáresz» senki sem más, mint Princz Nornenstein Alienor. Ez a
fölfedezés, mint a békalencse, egy éjszaka megtermett, el is terjedt,
virágzásnak is indult. Most már számosan voltak, a kik vissza tudtak
emlékezni rá, hogy csakugyan hallottak ők egyszer-másszor princz
Alienortól ilyen meg ilyen nyilatkozatokat, a mik találkoznak a
füzetekben kifejezettekkel. Ez excentrikus ember. Kitelik tőle, hogy
titokban «ír!»
Princz Alienor először meghökölt, mikor e gyanúsítással a szeme elé
léptek; hanem azután mikor látta, hogy semmi veszedelem nem lesz belőle,
hagyta a megtisztelő gyanút magán száradni, s ha találkozott fejcsóváló,
szemforgató, mutató ujjal fenyegető alakokkal, titokteljesen mosolygott
reájuk. Engedte magát a «Mene, Tekel, Fáresz» veszedelmes nimbuszától
körülderengetni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mi azonban nem késünk azon gyanúnknak kifejezést adni, hogy azokat a
pamphleteket alighanem Zárkány Napoleon maga irogatja, leszidván azokban
saját magát, a hogy megérdemli, teljes kedvtelése szerint.
KARAKÁN BARÁTUNK TRAGOEDIÁJA.
De senki sem fente annyira a fogát princz Alienorra, mint Karakán
barátunk. Fogadta, hogy ha egyszer megkaphatja, bizony princzhust fog
enni! De nehéz összetalálkozni e két úrnak: Karakán úr nem jár a
casinóba, a princz meg a «Kis pipába» nem; az utczán az egyik gyalog
jár, a másik kocsin; a princz a szinházak közül a németbe jár, Karakán
úrnak pedig fogadása tartja oda be nem tenni a lábát; a «Jerichói Kürt»
munkatársai mind telivér magyar chauvinisták.
Egy szép reggel a szerkesztőségben egy ylang-ylang illatú levélke várt
Karakán úrra, melyet felbontva, nagy bámulatára Nornenstein Alienor
princz névjegye akadt kezébe, e rövid sorokkal:
«Uram, izenje meg, hol lehetne önt megtalálnom?»
Ez nagy szó! Nemcsak a merénylet vakmerősége miatt, hanem azért is,
mivel csakugyan nehéz rá megfelelni, hogy Karakán úr hol lakik? Ő minden
harmadnap változtatni szokta a szállását. Az oroszlánnak is van az a
gyöngesége, hogy fél a kakaskukorikulástól. Karakán úr is sok ilyen
kakast ismer, a kik korán reggel azzal kukorikolják fel az embert, hogy
«mikor fizet már?»
Legjobbnak találta a princznek a hotel «Hungáriá»-ban adni találkozót
holnapra. Ott bérelt szobát erre az időre.
Princz Alienor pontosan megjelent a kitűzött órában á la bon enfant
hajfodrozva, kezében napernyővel. A brilliánt gyürüt ujján vékony
aranyláncz csatolta a kézcsuklóját szorító karpereczhez, arcza,
halántékai remekül retoucheolva carminnal és ultramarinnal.
A mint belépett s bemutatta magát, rögtön a dologra tért.
– Uram. Én azt hallottam, hogy ön engemet mindenfelé keres, azon
czélból, hogy velem megverekedjék. Kedves szolgálatot véltem önnek tenni
azáltal, ha magam helyébe jövök. Nekem is épen az a szándékom, a mi
önnek.
– Uram! princz! Ha ez nem tréfa?
– Részemről nagyon is komoly dolog. Én tudom, hogy ön hires kardvívó. Én
akarok önnek egy vágást adni.
– A mennykőbe!
– Egy szép, derék vágást, a mitől az ember a karját két hétig a nyakába
felkötve hordozza, vagy a képére valahová, a hol jobban meglátszik.
– Ohó!
– Igen egyszerű dolog. Én vívni nem tudok, ön pedig mester benne;
annálfogva szükséges, hogy ön az első odavágásnál megkapja a sebet. Igen
világosan beszélek. Nekem szükségem van arra a vágásra az ön testén;
majd azt is elmondom, hogy mi okaim vannak e szükség beismerésére. De
előbb hallgassa meg ön az én ajánlatomat. Én önnel szerződésre akarok
lépni. A hány czentiméter hosszuságú vágást ejtek én az ön karján, annyi
ezer forint fizetésére kötelezem magamat.
– Az istenfáját!
– Kérem, ne káromkodjék ön, az nekem idegrángásokat okoz.
– Hiszen nem káromkodás az. «Istenfa» egy jószagú virág: Artemisia
camphorata, szagos üröm.
– No hát szidjon ön valami másféle bokrot. Hát mit szól hozzá: ha én egy
tíz czentiméternyi vágást hagynék hátra az ön nagybecsű bőrén: nem
volna-e az tízezer forinttal jól meggyógyítva?
– Tízezer forint!
– Ha pedig arra tudná ön magát elhatározni, hogy egy látható helyen, a
homlokon vagy arczon hajtassék végre ilyen műtét, annak minden futó
czentimeterje háromezer forinttal lenne kárpótolva.
– Méltóztatik tréfálni?
– Nem én. Egészen komolyan beszélek, s ha megegyezhetünk a föltételek
iránt, önt nemesi szavammal is biztosítom. Elmondom az indokokat is. Én
egy előkelő hölgynek udvarlok, a ki még ragaszkodik a középkori regényes
lovagiasság eszméihez. E napokban e hölgy a sokat emlegetett «Mene,
Tekel, Fáresz» röpiratról beszélve, úgy nyilatkozott, hogy ez iratok
szerzőjétől nem lovagias felfogás ellenfeleit álnév alá rejtőzve
piszkolni, míg azok nyiltan lépnek föl ellene. A megrovás egyenesen rám
volt czélozva. Nem tudom miért? el van terjedve a vélemény, hogy azon
füzetek szerzője én vagyok. Nem segíthetek rajta. A névtelen szerzőt
illető megrovásokat mind nekem kell fölszedegetnem. Nekem érdekemben van
az említett hölgy véleményét lovagiasságom felől megtéríteni. Már most
remélem, hogy tökéletesen megértett ön engem?
– Tehát komolyan áll az ezer, meg három ezer forint czentiméterenkint?
– A vista fizetve. A hogy önnek tetszeni fog, a karra vagy az arczra.
– Oh kérem alássan, tessék a bőrömből kisajátítani rőf számra azért az
árért, a mennyi tetszik; kaptam én már olyat ingyen is eleget, ebcsont
majd beforr. Itt a kezem rá.
– Tehát a karjára?
– Nem. Inkább a pofámra. Ide ni, a fültől kezdve a szájig. Az lesz önnek
a dicsőség, ha majd a hirhedt viador Karakán Absolon viseli, mint eleven
trophæumot, önnek a manupropriáját a czifferblattján: akár aláirhatjuk,
hogy «Sculpsit Alienor». Ebnek fáj az, nem nekem, harminczezer
forintért.
– Tehát tíz czentimétert enged ön.
– Nem lesz baj, ha hosszabban üt is ki.
– De természetesen, ön nem vág vissza én rám. Mert ha ön is megsebesít,
akkor az egész szerződés semmis.
– Vigyázni fogok.
– De nem sérthet meg akarata ellen a karddal?
– Oh semmi esetre sem. Én nem a «német» szabályvívást követem, melynél a
kart és a kardot előre nyujtják, a hogy Magyarországon is tanulják a
vivást; hanem a franczia modort, mely szerint a kar fel van húzva, s a
kard felemelve. Nézze így, princz Alienor. Mintha ez a bot volna a kard,
s az ön napernyője a másik kard. Én így állok ön előtt en garde: most
czélozzon ide a balpofámra azzal a napernyővel. Csak bátran. Nem fáj az
a kutyának! Úgy ni! Bravo! Pompásan volt. Az első vágásra, a mint a vér
foly, a négy secundans egyszerre közberont, a kardjaikat kettőnk között
keresztbe teszik, s kinyilatkoztatják, hogy a közöttünk fenforgott ügy a
lovagiasság követelményei szerint elintéztetett.
– Ezzel tehát, reménylem rendben volnánk. De már most előbb valami
ürügyet kell találnunk az összekoczczanásra.
– Úgy gondoltam, hogy a «Mene, Tekel, Fáresz»…
– Nem! Annak a szerzőségét nem akarom a világ előtt elvállalni. Valami
mást kell kigondolnunk.
– Nekem van egy jó eszmém. Én ujságíró vagyok.
– Azt tudom.
– Naponkint elszoktam járni a nemzeti szinházba. – Az ön imádott hölgye
jár-e oda?
– Páholya van ott, s minden este ott szokott lenni.
– Tehát a mai előadás alatt jőjjön fel a princz a delnő páholyába, s a
hogy az urak szokták, az előadás alatt társalogjanak mentül jobban
fenhangon. Én azután majd iktatok be a «Kürt»-be egy hatalmas megrovást
a szinházban fenhangon fecsegő úrfiak és úrnők ellen. Ön az által magát
és hölgyét találva érzendi, rögtön küldi a segédeit a szerkesztőségbe.
Ott felfedezik a czikk szerzőjét. A kihívás megtörténik, s önnek
tenyerébe hull a diadal pálmája.
A szerződés ekként mind a két gentleman által megállapíttatván, s nemesi
parolával és kézszorítással megerősíttetvén, nem volt hátra más, mint a
jól betanult szinműnek nyilvános előadása, a mi kétségen kívül igen
fényesen sikerülendett. Karakán úr soha könnyebb mesterséggel nem jutott
még ilyen szép összeg pénzhez, hogy sem az alkalmat elszalaszsza, míg
princz Alienor elég olcsón vásárolta meg azt a dicsőséget, hogy a büszke
Etelváry Rafaela herczegnő szép szemeiért a főváros leghetvenkedőbb
viadorát legyőzte, s azzal egyszerre kimutatta, hogy a szenvelgett
asszonyos külső alatt mi lakik?
Arról nem szükség senkinek tudni, hogy a princz atyjának felfedezései,
igéretei és fenyegetései mennyi befolyással voltak e furfangos tragœdia
fogalmazására.
A szerepek igen jó kezekben voltak. Az esteli előadáson Alienor
fellátogatott Rafaela herczegnő páholyába: szokott fesztelen modorában
ott fecsegett vagy egy félóráig, nem törődve a közönség
elégületlenségével, mely elég háládatlan nem köszönni meg, ha egyszerre
a szinpadon is, meg a páholyban is játszanak. Princz Alienor nagy
megelégedéssel ügyelt a páholy alatt megtámaszkodó Karakán mogorva
alakjára, ki a felvonás közben fejébe vágta kalapját és elsietett.
Ment egyenesen a szerkesztőségbe, megírni azt a bizonyos czikket.
A «Jerichói Kürt» szerkesztőségében az a jó rend uralkodott, hogy ott
minden munkatárs akkor jelent meg, a mikor neki tetszett s azt írta a
lapba, a mi saját testének jól esett és egyik munkatárs a másik rovatát
soha nem olvasta; a szerkesztő pedig egyikét sem, ennélfogva megtörtént,
hogy egy és ugyanazon dolgot két külön rovatban megírták, egymásnak
ellentmondó értesüléssel, vagy a mit az egyik már tegnap közölt, azt a
másik holnap, mint legujabb eseményt adta elő; a revisor, kinek az egész
lapot át kellett volna olvasni mindennap, este beült a kis pipába s
éjfélig ki sem jött onnan, s a metteur-en-pages, ha már egyszer ki volt
valami szedve, akár avult el, akár volt megczáfolva, azt ő belenyomta a
lapba, mert már pénzben volt a szedés, s azt a közönségnek el kellett
fogyasztani; s ha néha az is megesett, hogy a lap nem telt meg, és
sehonnan semmi fiókból nem lehetett már előkeríteni tavalyról felmaradt
szedést, a mivel a hiányt pótolni lehessen, maga a főszedő fogta az
ollót, kivágott egy megfelelő hosszúságú hasábot a legelső istentelen
hirlapból, s beszedette azt a jámbor életű «Jerichói Kürt»-be; csakúgy
szikrázott tőle másnap a kegyes olvasó szeme!
Csupán egy tagja volt a szerkesztőségnek, a ki becsületbenjáró dolognak
vette a hivatását: Leon. Ő is azon furcsa emberek közé tartozott, a kik
szeretnek titokban csupán saját maguk tudtára becsületesek lenni; ösztön
ez, mint a macskánál a mosdás, ki ha besározza a talpát, nem nyugszik,
míg tisztára nem nyalja: a kutya hagyja sárosan.
Tehát Leonnak az a különös szokása volt, hogy későn este, mikor
vacsoráról jött, mielőtt hazament volna, előbb mindig felnézett a
szerkesztőségbe. Ott már akkor egyedül volt a füstölő olajlámpás, mely
elé hosszában lerakta a főbetűszedő a hasábok kefelevonatait, s megint
elhordta onnan, akár nézett beléjük valaki, akár nem. – Leon nem
tűrhette, hogy egy olyan lapban, melybe ő dolgozik, mindenféle banális
ostobaságok jelenjenek meg, s a sajtóhibák legyenek a legmulattatóbb
rész. Minden este ő olvasta végig a kefelevonatot: igazgatott,
szelidített a kifejezéseken, elfogdosta a hircusokat. Őrködött a
társaság hangulata felett. Úgy volt, mint mikor egy józan ember hét
részeggel egybeczimborázva kerül illedelmes közönség elé.
Ezen a napon is megjelent a tete à téte-re a füstölő olajlámpával. Tanuk
nélkül lehetett jelen. Corrector és revisor az új schwechatit
próbálgatta az átelleni gambrinus-templomban. Ő egyedül szedegette egyik
papirlebbencset a másik után elő, melyeknek mindegyikén ott volt először
a szedőgyerek ólmos ujjainak helye, másodszor a masinista hüvelykének a
nyoma, harmadszor a főszedő tenyerének önlenyomata, s kergette végig a
sorokat. És aztán elgondolkozott magában, hogy milyen furcsa az, hogy a
dicsőség útja itatós papirosból van.
Irni meggyőződésével ellenkező dolgokat s azokat még ki is corrigálni és
a többiek hallatlan gallimathiásait is elolvasni és kitatarozni, s
szégyenleni magát maga előtt. Ha szidják, haragot szinlelni, ha dicsérik
azért, a mit ő maga megvet, azt még meg is köszönni. Azonban ez a
nagyság útja.
Hát egyszer az ujdonságok végén rátalál arra a kakuktojásra, a mit
Karakán barátunk igtatott be frissiben a szini előadásról, melyben
azonban a darab czímén kivül semmi sem vonatkozott a művészeti részre,
annál több gorombaság egy számszerint is kipéczézett páholy látogatóinak
a közönséget sértő magukviselete ellen.
Hiszen a dolog érdemére nézve igaza volt a czikkírónak, csakhogy a
rhetori virágok, melyek hozzá voltak kötve, mind olyanok, a minőket az
irodalmi kertből tisztességes ember ki szokott gyomlálni.
Leon nem restelte a fáradtságot, az egész czikket újra írni, s a
pimaszságokat kihagyni belőle, s úgy adni be újra. A metteur-en-pages
ugyan protestált ez eljárás ellen: ez már egészen új szedés, s kilencz
órán túl a 24 krajczár per mille «n» betű duplán számíttatik: Leon azt
is megfizette a saját zsebéből; még egy miláreszt is adott ráadásul.
Voltaképen sejtelme sem volt róla, hogy a gorombáskodás épen Rafaela,
sőt Livia ellen volt intézve. Ő, a mióta e pályára lépett, nem járt se
szinházba, se látogatóba: megfeszített szorgalommal tanult odahaza,
mikor dolgát végezte a szerkesztőségben.
Másnap korán reggel (még csak nyolcz óra volt) szokatlan látogatás lepte
meg Fürst Nornensteint: a fia, Princz Alienor.
Nagy dolognak kellett történni, hogy ez ilyen jókor fel legyen öltözve.
Kifestve ezúttal nem volt.
– Nos? Mi dőlt fel?
– Olvasd ezt, szólt princz Alienor, odanyujtva a «Jerichói Kürt»
festékszagú számát atyjának, melyben veres plajbászszal körülkoszorúzva
tünt elő az olvasásra méltó czikk. A nyilvánosan megrótt főúri társaság
egyik részese Rafaela herczegnő, s a másik én vagyok. Teendőm világos
előtted. Én a szerkesztőségtől lovagias elégtételt akarok kérni.
Leszesz-e párbajsegédem?
A fejedelem érzékenyen ölelte meg trónörökösét.
– Tehát mégis!
A vér nem válik vízzé.
– Ember vagy fiam! Mától fogva tegezni foglak. Rögtön sietek ügyedet
elintézni. Tartózkodjál odahaza; a többi segédeid gondja lesz.
Azzal forrón megrázta fiának a kezét, lekísérve őt a bérkocsijáig, maga
sietett legbensőbb barátját, gróf Kolabinszkyt felzavarni, második
párbajsegédül.
Gróf Kolabinszky szivesen vállalkozott e lovagias feladatra, de
kikötötte, hogy semmi irkafirka ne legyen a dologból, mert az ő melle
rossz, a doktor megtiltotta neki az irást, meg hogy a kocsikkal egész a
harcz szinhelyéig menjenek, mert a gyaloglás az ő egészségének megárt.
A szerkesztőséghez hajtattak egyenesen.
Gróf Kolabinszky, mielőtt belépett volna, beküldte az irodaszolgát
recognoscálni, hogy nincs-e egy ablak nyitva az irodában? mert neki
megárt a légvonat.
Az irodában még nem volt senki más, mint Leon.
A rendúr bemutatta magát és társát Leon előtt; elmondá, hogy ők princz
Nornenstein Alienor képviselői: ki magát és másokat érzékenyen találva
hisz a megjelölt czikk által s annálfogva azon czikk szerzőjét
fölfedeztetni kéri.
Leon nem habozott a válaszszal.
– Azt a czikket én írtam.
Igazat is mondott – betűszerinti értelemben.
– Azon esetben kész-e ön a megsértettnek lovagias elégtételt adni?
– Sziveskedjenek önök e tárgyban az általam felkérendő két barátommal
értekezni, a kik a megállapodást majd tudatni fogják velem.
Ezzel Leon két névjegyét átadta Alienor képviselőinek, megnevezett két
barátjához intézett felhivásával őt ez ügyben képviselni.
Gróf Kolabinszky csak aziránti aggodalmának adott kifejezést, hogy nem
laknak-e azok az urak a harmadik emeleten? mert neki a lépcsőmászás
életveszélyes merénylet. Leon biztosítá róla, hogy mind a két gentleman
első emeleti szállást tart.
Azzal meghajtották magukat; a két főúr eltávozott. Napoleon pedig leült
polemiát írni a «Mene, Tekel, Fáresz» ellen.
Fél óra mulva megnépesült az iroda. Jött nagy zajjal a nemes
czimboraság; felültek az íróasztalokra, leheveredtek a hirlapokkal
terített pamlagokra és élczeltek a főszerkesztőre, a kit feltréfálni
minden munkatársnak legkomolyabb feladata.
Karakán barátunk is berontott. Első dolga volt előkeresni a
hirlap-petrencze közül a saját lapját, abból elolvasni a saját czikkét.
«Hm! de kisimította valaki, én ezt nyomatékosabban írtam meg».
Azért maradt elég ok a megneheztelésre.
– Nem keresett engem itt valaki? kérdé türelmetlenkedve társaitól.
Azok élczeltek rá. Dehogy nem, «Szipoly» úr, «Nadály» úr, ismeretes
uzsorások.
Ő más látogatókra lesett.
– Nem járt itt két idegen úr?
Az irodaszolga mondá neki, hogy korán reggel volt itt két finynyás úr;
bizonyosan mágnások lehettek, mert nagyon fintorgatták az orrukat, mikor
ebben a bokáig érő összesepretlen papirhalomban végig kellett gázolniok,
de akkor még csak Napoleon úr volt itt, azzal beszéltek.
Karakán barátunk bajt kezdett szimatolni. Napoleon egy kis mellék-oduba
húzta félre magát, hogy dolgozhassék; benyitott hozzá s megszólítá.
– Napoleon, te!
– Nix ungrisch! volt rá a rövid felelet a sürgős dolgozótól.
De végleg megállapodott Karakán barátunk gyanuja, mikor félóra mulva két
fiatal urat látott belépni a szerkesztőségbe, kik már egyenesen Zárkány
úr után tudakozódtak, s vele egyedül óhajtottak beszélni, aztán bementek
hozzá, az ajtót gondosan betették maguk után, odabenn igen csendesen
értekeztek és igen rövid ideig, aztán megint kijöttek és eltávoztak.
Karakán alig várta, hogy kihúzzák a lábukat, rohant be Leonhoz:
– Mit akartak ezek az emberek itt?
– Velem volt dolguk, az én magánügyemben.
– Ezek párbaj-segédek voltak!
– Arról nem szokás beszélni.
– Ki igazította ki az én czikkemet a páholyi fecsegőkről?
– Én.
– S ennélfogva most te fogadtad el a kihívást e czikk miatt princz
Nornenstein Alienortól.
– De mi közöd neked az én dolgaimhoz?
– Szerencsétlen! Tönkre tettél! Koldussá tettél! kiloptad zsebemből a
nagy «Treffert!»
Azzal tombolt ki és le és fel a nyomdába; torkon ragadta a szerencsétlen
metteur-en-pagest, addig ki nem eresztette a markából, a míg az elő nem
kereste neki egy határ országos szemét közül az ő eredeti ős igazi
czikkének kefelevonatát, melyet szerencsésen megtalálva, futott
lóhalálában egyenesen princz Alienor lakására.
Princz Alienort ez alatt már siettek felkeresni a segédei.
– Minden a legjobban el van intézve. Az ellenfél segédei kardot
választottak, mi megegyeztünk «első vér»-re, holnap reggel hat órakor a
szentlőrinczi erdőben.
– Sokkal jobb szerettem volna, szólt gróf Kolabinszky, ha zárt teremben
történik; reggel deres a fű, az ember könnyen meghűti a lábát.
(Átkozott önzők az ilyen párbajvívók, hogy azoknak csak a saját
egészségükre van gondjuk: a segédekével nem törődnek).
– Tehát korán kelj, szólt a rendúr, fiának atyai utasításokat adva, s
reggelire igyál egy pohár rhumot, mely fölmelegít, meg egy pár lágy
tojást. Ma délután aludd ki magadat, mert az éjjel izgatott lészsz.
– Ne legyen miattam aggodalmad, szólt princz Alienor, az egész dolog még
csak fel sem izgat. Tapintsd csak az üteremet.
– Bámulatos! oly nyugodtan ver, mintha csak foxhuntingról volna szó.
Nekem az első párbajom előtt egész nap lázam volt, s nem tudtam se ülni,
se feküdni, folyvást szaladnom kellett. Ez a hidegvér már hollandi
örökség. – De tudsz-e te vívni? Megállj, tanítalak egy pár
mesterfogásra. Elhozattam a vívókardokat. Jer, tedd fel a ví-álarczot.
– Ah. Hagyj nekem békét ezzel a tréfával. Az én dolgom lesz az.
– De nem árt ezeket a fogásokat tudni. Állj csak ki a mensurába.
– De megtalálsz ütni.
– No ugyan nagy baj lesz! Életlen karddal.
– Csak mutasd te azt úgy a levegőben, nálam nélkül.
– Nézzed csak. Mikor az ellenfél en garde teszi magát: így ni, a kard
belső felével egyet csapni a keze fejére, mindjárt vége van. Vagy ezt
ni. Kétszer felül egymásután, a második vágás az ellenfél támadó
tempóját szelve keresztül, okvetlenül annak a karját találja. Aztán meg
ezt. Az ellenfél alvágását nem parirozni, hanem a kart felkapni, az
ellenfél vágását átsuhantani s egyidejűleg eléje vágni, ez bizonyosan
pofát talál.
– De ne hadonázz azzal a karddal, mert én csiklándom! Bizonyos vagyok én
magamról, ne félts.
– No hiszen, a mi az ellenfeledet illeti, az iránt egy nagy kő esett le
a szivemről. Megvallom: egy kicsit szepegtem. Ön tudja jól, gróf, az a
mennykő-ficzkó, az a Karakán, a híres krakehler, csak azért van
szerződtetve a «Jerichói Kürt» szerkesztőségéhez, hogy ha jön valaki
elégtételt kérni valami czikkért, előálljon, s azt mondja: én írtam azt!
Aztán tessék vele verekedni, a kit az ezredétől is azért bocsátottak el,
mert mindenkit összevagdalt. Attól féltem, hogy nekünk is őtet fogják
idetolni, s akkor nem lett volna más hátra, mint hogy magam verekedjem
meg a ficzkóval. Szerencsére nagyon jókor jöttünk, s találtunk helyette
egy görbehátú, nádtermetű, tintás ujjú diákot, a ki az első ijedtségben
kivallotta, hogy ő írta a czikket. Igazság! meg se mondtuk neked az
ellenfeled nevét. Micsoda bolond neve is van? valami Napoleon? Sárkány,
vagy Tárkány, vagy Párkány. Nini. Mi bajod lett egyszerre Alienor?
Mi ám? Az, hogy akármiféle Napoleon legyen is az a bizonyos, de ez nem
az az ember, a kivel princz Alienornak szerződése van ennyi meg ennyi
czentiméterre.
– Rögtöni szívdobogás… hebegé Alienor.