mentül jobban tágúl a bendője, annál éhesebb. L’appetit vient en
mangeant! Következett a jobbágyok felszabadítása az úri szolgálat, a
dézsmafizetés alól. Egy tollvonással megszüntünk a mi népünknek urai
lenni, hitvány mammonnal fizettetve ki isteni jogainkért. A Dagon
bálvány követelése még tovább ment. Magának vindicálta az egyházak
fölötti patronatus jogát, s mi egy ballotázása után a mezitlábas
képviselőknek megszüntünk az egyház pártfogói lenni, templomunk nem a mi
templomunk volt többé.
– Szegény fejedelmek! Már az úr Istennek sem parancsolhattatok.
– Még nem értünk a keserű pohár fenekére. Astaroth bálvány újra éhezett,
Beliál pokla égett, új áldozat kellett. Kimondatott a nagy carbonari
szövetségben, melynek parlament a neve, hogy nincsenek többé
kiváltságok: minden ember csak ember és semmi más, az én fejem csak
olyan fej, mint a kefekötőé, s az én kezem csak olyan kéz, mint a
cserző-vargáé: mind a kettőnk fejére egyformán kivetik az adót, s mind a
kettőnk tenyere egyformán tartozik azt befizetni.
– A helyett, hogy egy tenyér fizetne meg mind a két fej helyett.
– Még ez sem bírt elűzni az őseimet uralt földről. Uj megaláztatás
következett. Daczára a Bundesacte 33-dik §-ának, mely örök időkre
megállapítja a «Rendurak» férfitagjaira nézve a fegyveres szolgálat
önkénytességét, kimondatott a herodesi rendszabály, hogy minden lakosa a
német területnek alá van vetve a hadkötelezettségnek, kiki azon
országban, mely fölötte souverain, s az én egyetlen gyermekem, ki akkor
két esztendős volt, azért lesz fejedelmi gonddal felnevelve, hogy egykor
a potsdami fändrich csizmáit tisztítsa.
– Nem tettem volna meg neki.
– E cholerahírre önnek az anyja elhagyta Nornensteint s elment
Amsterdamba, elhatározva, hogy fiát minden egyébnek fogja nevelni, csak
katonának nem. Én még helyben maradtam. «Nec civium ardor prava
jubentium!» (Már Horácz tudta, hogy ha a «Burger» parancsolni kezd, az
csak rosszat parancsol.) Vártam a jobb sors fordulatára: bíztam az örök
igazságban, s hittem az európai bonyolulatok non putaremeiben. Végre
eljött az utolsó csapás a vasuti törvények alakjában. Egy, a
gergezenusok ördögszállta disznóiból alakult consortium engedélyt kapott
rá, hogy sínvonalát a nornensteini területen keresztül rakhassa le, s a
civilisatió vandaljai neki álltak a kisajátításnak, lyukat furtak magán
a szent Nornenfelsen keresztül, melyen maga Odin Isten tartotta
ítéleteit hajdan; kettévágták töltéssel a parkomat, pocsékká tették a
vadaskertemet, áthidalták a halastavamat, rést vágtak a hárserdőmön
keresztül, s odafészkeltek az indóházukkal a kastélyom tövébe, a honnan
minden pasasér beleláthatott a számba; a hol nekem magamnak meg kellett
állnom a sorompó előtt s várnom engedelmesen, míg egy vonat birkákkal,
ökrökkel és filiszterekkel rakva végigrobog; s mikor egyszer
hajtóvadászat alkalmával az űzött szarvas után átugrattam a korlátot, a
kriminál elé idéztek s a szemtelen publikánus, a staatsanwaltok
legcretinebb példánya, még hat esztendei várfogságot kért rám:
Nornenstein uralkodó fejedelmére!
– Ez elől aztán elszöktél.
– És a mi mind ennél még nagyobb baj volt, az, hogy a sine nobis épült
vasut elvitte magával a szomszéd városba Nornensteinból az ipart és
kereskedelmet is.
– S neked nem maradt se zsidód, se csizmadiád!
– A mely állam nem tartja meg kötelezettségeit fiai irányában, annak
fiai is feloldva érzik magukat az állam iránti tartozásaik alól. Én
rögtön felmondtam tőkepénzeimet, piaczra dobtam állampapirjaimat,
elárusítottam minden fekvő birtokomat a hitbizományon kivül, s e
pénzerővel kerestem magamnak egy olyan országot, mely hajlamaimnak
legjobban megfelelt, s kitüzött czélom szolgálhatására elég közelséggel
bírt. Ez volt Magyarország. Itt még olcsón lehetett nagy területeket
vásárolni, itt még a földesúr uralkodó fejedelme volt az ő jobbágyainak,
a megvett birtokkal a pallosjog is együtt járt, itt még a kiváltságolt
osztály nem fizetett adót, nem tartozott katonáskodni, a magyar nábob
méltán nevezte magát «kis király»-nak: valóban az volt.
– De te ugyan «pünkösdi király» lettél közöttük. Egy esztendő mulva,
hogy ide telepedtél, kiütött a forradalom, itt is felszabadították a
parasztot, itt is kifizették a kis királyokat papirpénzzel, s aztán
kivetették rájuk az adót, elvitték a fiaikat katonáknak s átszelték a
birtokaikat vasutakkal.
– Az mind igaz; de azért mégis ég és föld a különbség az itteni és az
otthoni állapotok között. A magyarra nézve német vagyok, az osztrákra
nézve magyar. Egyikhez sem köt le semmi tekintet. Azt fogadom el tőlük,
a mi nekem tetszik, s azt adom nekik, a mi nekem nem kell. Otthon
parancsszóval sem tudtam rávenni a parasztot, hogy segítsen nekem szidni
a kormányt: itt megteszi nekem egy kurjantásra. Otthon minden garasomat
számbavették: itt annyi adót fizetek, a mennyiben a becslőbiztossal
megalkuszom; a fiamat megváltottam a katonáskodás alul egy ezer
forinttal, s a vasutvonalat oda traciroztattam, a hol nekem
legkényelmesebb volt, és végül itt azzal és a felől conspirálhatok, a
kivel és a miről nekem tetszik, ha csak dohányt nem csempészek, nem
szólít meg senki.
– Kérlek, nekem valamit el ne mondj ez intriguáid közül, mert tudod,
hogy én vagyok a városban a legpletykább ember.
– Szép férfitulajdon! De annyit mégis megtudhat ön, a mit már minden
ember tud, hogy a midőn 1865. márczius 30-án a frankfurti «rendurak»
egylete Heidelbergben bizottsági ülését tartá: e titkos ülésben oly
határozatok hozattak, melyek az európai bonyodalmakkal szemközt messze
kiható terveket állapítanak meg, s hogy e titkos ülésnek egyik
másodelnöke Fürst Octavian Pratz von und zu Nornenstein, önnek testi
édes apja volt.
– Remélem, hogy azon határozatoknak semmi közük sincs az én
nagykorusításom tervéhez.
– Igen nagy közük van hozzá, kedves princz Alienor. Mint előre bocsátám,
ön a törvényes idő előtt csak akként juthat anyai örökéhez, ha apai
örökének egy részét átveszi; az ön atyjának van férfias bátorsága és
vannak magas ambitiói. Nem kinálom mind a kettőt: engedek közülök
választani. Én mint apa, nem teszek le arról a hitről, hogy ön az ifjú
Achillesként, kit leánynak neveltek, a kinálkozó alkalom esetén rögtön
és meglepően fogja elárulni férfilétét s utána kap a kardmarkolatnak. Én
abban is megnyugvást fogok találni, ha ön távol akar maradni azon
politikai chimaeráktól, a miket mi vének még egyre üldözünk s azt
mondja, semmi közöm nekem a rhenusi szövetségtekhez, apró
fejedelemségeitekhez: az én birtokom Magyarországban fekszik, én azt
akarom szaporítani: ideházasodom; elveszem Etelváry Rafaela herczegnőt,
a ki az országban legszebb, leggazdagabb és tegyük hozzá: a
legszellemdúsabb úrhölgy; itt alapítok családot, leszek ebben az
országban főispán vagy képviselő: feje az aristocratikus demokratiának.
A nornensteini fejedelmek története be van fejezve s kezdődik a
Nornenstein-Etelváry herczegeké. Én ebben is meg fogok nyugodni.
– Talán én is.
– Csakhogy egy körülményt ne felejtsen el. Etelváry Rafaela herczegnő,
bár nem uralkodó princesse, de azért oly büszke lélek, a kit e
sardanapali magaviselettel nem lehet meghódítani. Az csak igazi férfinak
adja meg magát.
– Kivánod, hogy bajuszomat meg hagyjam nőni?
– Nem, kedves princz Alienor; a férfi bizonyítványai a szívben vannak és
a karban; a jellemben és az észben. Önben minden alszik, a mi a férfit
teszi. Bizonyosan megvan, de én azt hiszem, hogy alszik. Ön egész
álomjáró. Ébredjen föl! Adja valami jelét férfilétének! Merjen valamit!
ha megbukik is; nem árt semmit. Nem bánom: legyen az bolondság, de
férfias bolondság. Áruljon el valami ambitiót. Álljon be lázító
coripheusnak a demagógok vagy az ultramontánok közé: nekem az mindegy.
Legyen veszekedő; kössön bele valakibe, hívja ki, vagdalja meg, vagy
vagdaltassa meg magát. Tegye magát nevezetessé valami fogadással: legyen
az távlovaglás, vagy versenyúszás; vállalkozzék valami exoticus
utazásra; alapítson valami férfias klubbot: legyen az tüzoltó, athletik,
rókavadász vagy criquetjátszó klubb; lépjen föl magyar országgyülési
képviselőnek, beszéljen bolondokat, verekedtesse össze a korteseket s
választassa meg magát tenger-bor árán; de tegyen valamit, mert biz
Isten, azt fogja önnek mondani Etelváry Rafaela herczegnő, ha őt
megkéri, hogy: két asszony nem lehet egy háznál. Nos, mit válaszol ön?
Vállat vonogat? Ez a válasz? No hát jól van. A szokott bolondságokban
nincs kedve nyilvánítani a férfiasságot. Juttassa hát azt érvényre az
ész és lelki erő útján. Menjen el Németországba: csatlakozzék a ligához;
ajánlja fel szolgálatát Ehrenbreitstein fejedelmi rokonunknak, annak
lesz esze az ön számára is, meg fogja mondani, mit cselekedjék? tolni
fogja önt előre: annak van egy leánya, nagyon csúf, de uralkodó
fejedelemnő, s azt megkérheti per procura, csak a photographiáikat kell
kicserélniök; a hatalmas összeköttetés elősegítve egy jól vezetett
európai cselszövény által, vissza fogja önt helyezni ősei birtokába,
fényes uralkodói állásába. Nos, princz Alienor, hát a körmeitől kér ön
tanácsot? Feleljen, mi tetszik? Vagy még nem ébredt fel? Kinyissam az
ablaktáblákat? Bántja önt a világosság talán? No a háromezer ördögbe is!
hát ne tegyen úgy, mintha a fogaival nézne s az orrával hallgatna rám,
hanem feleljen! Akarja-e ön rögtöni nagykorusítását s anyai örökének
átvételét azon az áron, hogy valami önhöz méltó életjelt adjon magáról?
– Semmit sem. Várok még két évig s addig csinálok adósságot anyai
örökömre.
– Nem lehet, édes princz Alienor. Legalább sokat nem.
– Miért nem?
– Mert a hitelezők okos emberek.
– El volna tán költve anyai örököm?
– Oh nincs, kedves princz Alienor; mind megvan teljes értékben, és be
van ruházva az ősi hitbizományba.
– Vagy tán túl van terhelve?
– Egy fillér teher sincsen rajta. Olyan tiszta a hypotheca, mint az
Aphroëssa sziget, a mi most merült fel a tengerből. Ott van az anyai
öröke először is egy gyönyörű várkastélyban, mely fejedelmi
rezidencziának volt építve, azután egy góthstylben épült városházában,
azután egy remek dalszinházban, mely igazi trianoni minta, továbbá egy
fegyvertárban, egy fogadalmi templomban, egy muzeumban és végül
huszonnégy mértföldnyi példányszerű klinker utakban. Az egész
harminczmillió márka arany ott van becsületesen elhelyezve. Ez az ön
anyai öröke. Nagy kincs, ha egyszer ismét visszajuthat ön a nornensteini
uralkodói trónra; akkor Nornstein ismét a régi gazdagság gyülhelye lesz,
a várpalota hajdani, tallérokkal kirakott falazatú szobáját behúzhatja
ön papirszőnyeg helyett porosz tallérjegyekkel, privilegiumot oszthat
kereskedőknek és iparosoknak, s korlátot zárhat a vasuton keresztül s
adót, vámot szedhet ismét és balletet tarthat a saját költségén; de a
míg ez a fordulat be nem következik, addig, bizony Isten, nem ád önnek
senki az ön várpalotájára, színházára, templomára, városházára,
országutaira s etczeteráira egy számkivetett osztrák ezüst forintot sem.
– Ezer milliom lobogó mennykő!
– No hála a lorettói szent szűznek, hogy végre mégis káromkodik ön!
Attól féltem, hogy e felfedezésnél el fog ön ájulni, s magamnak kell
majd szalamia-szeszért szaladnom. Csakugyan sikerült önt kiugratnom az
ágyból. Ez már első lépésnek jó. Már most csak folytassa, édes princz
Alienor. Kezdje el az apján, szidja össze minek volt olyan bolond, hogy
ennyi pénzt vert bele olyan beruházásokba, a mik csak fejedelmeknek
valók? Majd ebből azután belejön a mások ellenében kifejtendő erélyes
kedélyállapotba is, s végül az anyagi veszteség gondja rávezeti önt
magáért a nagy eszméért való lelkesedésre s megértendi ön, mit tesz az:
önkéntes számkivetésben lakni az osztrák-magyar monarchiában, az
uralkodó fejedelmi czímerrel pecsétnyomó gyűrünkön? s mi dolgunk van
nekünk mind ez elemek közepett, a mik segítenek nekünk bontani ott, a
hol bontani kell! s majd megtudja aztán, hogy minő eszmelánczolat fűzi
össze az ön nagykorúsításának tényét a heidelbergei rendúri titkos ülés
márczius 30-diki határozataival. Nos princz Alienor, kezdjen hozzá!
De bizony princz Alienor nem kezdett semmihez, hanem azt tette, a mit
haragbajött asszonyok szoktak tenni, hogy elkezdett szótlanul járkálni
fel s alá a szobájában, karjait összefonva mellén, a hosszú, tarka,
selyem peplum lebegett utána, a feje körül kötött hímzett hálófőkötő még
nőiesebbé tette halvány arczát, mint maga az erélytelen harag
kifejezése. Időközönkinti csuklása elárulá, hogy görcsöket kapott.
Fürst Octavian Pratz von und zu Nornenstein csak várta egy darabig, hogy
mikor fog megállani s mikor kezd el beszélni? Mikor látta, hogy hiába
vár, vette a kalapját s otthagyta a princzet.
Mikor az előszobába kiért, a komornyiknak egy napoleondort nyomott a
markába.
– Ez a pofonért. S most menj be az uradhoz és mondd meg neki, hogy ha ő
megteszi a kedvemért azt, hogy valakivel, akárkivel megverekszik, nem
pisztolyra, hanem kardra, a mely affaireban vér folyik: akkor én magam
fogok neki kölcsönözni a nornensteini monumentáira.
A «JERICHÓI KÜRT» GÉPEZETE.
– Nos hát, hogy van ön megelégedve a «Jerichói Kürt» szerkesztőségével,
barátom Napoleon? Megismerkedett ön collégáival, az én munkatársaimmal?
Mind kitünő fiatal emberek. Ott van Buksy úr, nagytudományú férfiú,
fordít angolból, francziából, olaszból… («Német szótár segélyével.» A
zárjelben Napoleon öcsém beszél.) Ő a mi külföldi rovatvezetőnk. A
hányszor Viktor Emánuelt országrablónak, Bismarckot Heródesnek nevezi,
annyi szivart kap a hónap végén extrabonificatióképen. Azután Pökhendi
úr: kitünő tudományos férfiú, a ki ír nemzetgazdászatról, conjecturális
politikáról, egyházpolitikáról és magas diplomátiáról. (Lásd Welker és
Rotteck «Staatslexiconát».) Az a komoly tekintetű, magas termetű szikár
alak különösen megbecsülhetetlen egyéniség. Neve Stomfaksz úr. Az ő
feladata összegyüjteni azon híreket, melyek a pártunkhoz tartozó főurak
körül történtekre vonatkoznak, azoknak megérkezését, elutazását jelezni,
a családjaikban történt örvendetes és gyászos eseményeket felsorolni,
kitünő egyháznagyok mozdulatait figyelemmel kisérni; jótékonyságaikat
elismeréssel jutalmazni, péterfillérek gyüjteményeit megköszönni. Ugrik
úr kezeli a színházrovatot: feladatának teljes magaslatán állva, mellőzi
a haszontalan szépműtani és művészeti szempontokat, egyedül a dogmák
szempontjából birálja meg a darabokat. Semmi sem kerüli el figyelmét e
tekintetben s a visszaéléseket lángostorral korbácsolja. Tapló úr azzal
a szőke kecskeszakállal és ragyás orral, referál a képviselők és méltsás
főrendek üléseiről, szellemdús aperçuekkel fűszerezve a szónokok
előadásait s találó silhouetteket nyirva a kiválóbb alakokról. («S
tanulmányozza a régi lőcsei kalendáriumot adomákért, miket felfrissít.»)
Bámba úr teljhatalmú függetlenséggel dolgozik in spiritualibus. («És in
spirituosis.») Éles, kemény választóvízbe mártott tolla van. Nem kimél
senkit, nem válogatja a szavakat: oda sújt, a hol legjobban fáj és
sohasem revocál. Végül ott találja ön Karakán barátunkat. Ő úgy látszik,
mintha nem dolgoznék semmit, mintha egyéb feladata sem volna, mint
feljárni a szerkesztőségbe a többieket infestálni, elanekdotázni az
időt, senkit sem engedni dolgozni; úgy, hogy mikor jön a
metteur-en-pages a kéziratért, akkor nyakrafőre kap mindenki az ollóhoz
s vágja ki a tölteléket a többi lapokból, míg végre egyesült erővel ki
nem lökik Karakán barátunkat a bureauból, hogy dologhoz foghassanak. Ez
pedig a legszükségesebb tagja a szerkesztőségünknek. Hallgasson ön ide
és bámulja azt a furfangosságot, melylyel én hadjáratunkat berendeztem.
Mint ön és mindenki tudja, a «Jerichói Kürt» feladata mindenkinek
megmondani az igazat. Ezt teszszük. Mindenkit megostorozunk, a ki
ügyünknek ellensége. Ez veszélyes merénylet. Hasonló a keresztes
hadjárathoz. Az igazhivők táborának szüksége van egy «oroszlánszívű
Richárdra», a ki a hitetlenek ellen karddal is kész legyen megvédeni
zászlónkat. Ez a mi oroszlánszívű Richárdunk Karakán úr. Látta ön azokat
a karokat, vállakat? Egy Sámson! Ugy tud vívni balkézzel, mint a jobbal.
Katonatiszt volt, de le kellett neki köszönni a sok verekedés miatt.
Mindenkibe belekötött s mindenkit megpiszkolt. Ez százötven forinttal
van szerződtetve a laphoz, («Ecclesia militans») igenis: azon czélból,
hogy ha a «franc maçon»-nak kedve kerekednék a divatszerű
ellenargumentumokhoz folyamodni s ügyét a kard élére apellálni, az
ordaliákhoz megtalálja nálunk is a maga emberét. E vértezett lovag
pajzsának oltalma alatt mindenki írhat mindent bátran és szabadon.
Czikkeink mind álnév alatt jelennek meg. Karakán barátunk készen áll
azoknak bármelyikeért elvállalni a felelősséget, ha valaki sértve érzi
magát, megverekedni vele. Ugyanő a sajtóbiróság előtt is helyt áll, ha
szükség, s elitéltetés esetén kettőzött honoráriumért kiüli a fogságot.
– És sok párbaja volt már a «Kürt» czikkeiért Karakán urnak?
– Egyetlen egy sem! De csak egy sem. A collegák tudják, hogy mi lakik a
bokorban s még csak mukkanni sem mernek. Őrizkednek a keztyűt ide dobni.
– Lássa ön, ez nagy baj. Ön gondoskodott arról, hogy meg legyen védve;
de nem gondoskodott arról, hogy meg legyen támadva.
– Micsoda? Ezt nem értem.
– Dehogy nem. A «Jerichói Kürt» hadakozik a saját árnyékával, mert nincs
ellenfele. A többi lapok nem vitáznak vele, tudomást sem vesznek róla,
agyonhallgatják. Ligát kötöttek s megállapodtak benne, hogy a «Jerichói
Kürt» akármit mondjon róluk, még ha azzal vádolja is őket, hogy
ezüst-kanalat loptak, az se tekintessék sértésnek. Ebből aztán először
is az a baj származik, hogy a közönségnek tizenkilencz huszadrésze azt
sem tudja, hogy vagyunk-e a világon? a többi lapok nem költik fel
irántunk a kiváncsiságot. De nagyobb baj ennél még, hogy a mi magas
pártfogóink, miután egyedül kiabálunk, senki ellenünk nem mond, egészen
fölöslegesnek tartják a buzgalmunkat; megszününk rájuk nézve égető
szükség lenni. Nem értik, miért haragszunk? miután senki sem bánt
bennünket. Nem fogják fel, mit védelmezünk? miután semmi sincsen
megtámadva; sőt vannak közöttük finyás emberek, a kiknek az ízlését az
æsthetika annyira elrontotta, hogy egészséges, jól odamondott
kifejezéseinket nem találják alkalmasaknak, a midőn ellenünkben hasonlót
senki sem használ. Nekünk az a bajunk épen, hogy nincs ellenségünk, a ki
bennünket mindennap mérgezett nyilaival keresztüllövöldözzön, fogaival
megmarczangoljon, üvegcserepeken meghengergessen, hogy mi azután
sebeinkre hivatkozhassunk s vértanúságunk jeleit bemutathassuk. Nekünk
egy jó telivér ellenségre volna szükségünk, a ki küzdelmeink értékét
kellő világításba helyezze.
– Napoleon! Ön csakugyan nagy ember. Igaz a, hogy az a legnagyobb
bajunk, hogy senki sem akar bennünket bántani. De hát hogy lehet ezen
segíteni? Hogy lehet valakit arra rávenni, hogy támadjon ránk és bánjék
velünk kegyetlenül?
– Már pedig mulhatatlan föltétele egy diadalmas harcznak: egy magát
megveretni vállalkozó ellenség.
– Nem lehetne megvesztegetni valami desperatus zugirót, hogy adjon ki
ellenünk egy pamphletet?
– A pamphlet jó eszme; de a zugiró nem. Először az ilyen nem marad
titokban s nevetségessé tesz bennünket. Azután meg valami üresfejű
piszkolódást visszaverni semmi dicsőség. Nekünk olyan megtámadóra van
szükségünk, a ki a harczot komolyan veszi, a ki meggyőződésből beszél, s
a mit mond, abban eszme, gondolatok magva van, a ki azután a megkezdett
vitát egész hévvel folytatni is tudja, s a ki egyuttal oly társadalmi
állással is bír, mely őt arra kötelezi, hogy kilétét titokban tartsa, s
magára ismerni ne engedjen.
– Napoleon! Önnek van már ilyen embere! A felsőbb körökhöz tartozó
egyéniség? Micsoda?
– Nem szólok többet. Elég volt önnel sejtetnem, hogy mit akarok! A többi
az én gondom.
– Napoleon! ön nagy ember!
Hogy mint járt el ezek után feladatában Napoleon, azt szabad legyen
egyideig eltitkolnunk.
Tíz napra e párbeszéd után egyik pesti könyvárúsnál, a ki abban a hírben
áll, hogy a «Nagy Orient»-hez tartozik, jelent meg egy röpirat, ezen
czímmel: «Mene, Tekel, Fáresz!»
A röpirat általános felpezsdülését gerjesztett s az első kiadása három
nap alatt elkelt.
Magas szempontból itélő ész tünt ki belőle: modora finoman gúnyoros
volt, és a mellett merész; iránya az ultramontán és conservativ eszmék
ellen volt intézve, nem sokat elméletezett, hanem adatokat hozott elő,
jártasságot árult el a magas körökben, élesen jellemezve azoknak
vezértehetségeit, füszerezve előadását csipős adomákkal, repülő
mondatokkal, meglebbentve titokfedő függönyöket, mik alatt még több is
rejlik az elmondottaknál, s nem kimélve még a női hiúságot sem.
Ez már aztán gazdag fogás volt a «Jerichói Kürt»-re nézve: ez méltó
ellenfél volt Leonhoz. Tíz napig volt neki miről írni. Tette is egész
buzgalommal. Kimutatta alaposan a névtelen szerző irányának veszélyes
voltát; ad absurdum vezette le minden okoskodását: adatairól
bebizonyította, hogy azok egytől egyig hamisak; végül kegyetlen beszédet
tartott neki erkölcsiségről, kegyeletről, nők iránti tiszteletről és
mindezen philippicának aláirta a nevét. Első eset, hogy valaki a saját
neve alatt írt a «Jerichói Kürt»-be.
Napoleon öcsémnek e czikkek sok nagybecsű kézszorítást jövedelmeztek.
Hanem aztán tíz nap mulva megint jött a «Mene, Tekel, Fáresz». A második
füzet.
Ez már az eszményi álláspontokat védelmezve, nem feledkezett meg azoknak
megtámadójáról sem. Napoleon öcsém ugyan kikapta benne a magáét. Le volt
benne rajzolva a Dunába ugrásig az a nevetséges szerep, a mire ő
vállalkozott. Egy ifjú, a ki pénzért ráadja a fejét, hogy a
szabadelvűtlen eszmék mellett buzogjon. Meg volt neki mondva magyarán,
hogy zelusa csak nagymérvű hypocrisis és charlatánság. Be volt mutatva a
világnak, mint egy Don Quixote, s egész helyzete a világ előtt a
legkegyetlenebbül lett diffamálva.
Mikor ez a második füzet megjelent, Karakán barátunk dühösen rontott fel
a szerkesztőségbe, hol már Napoleon öcsém dolgozott a válaszon, ki levén
előtte terítve a sértő röpirat.
– Ezért meg kell verekedned! ordítá Karakán úr. Olyan volt, mint egy
bika.
– Először is nem verekedhetem, mert nem tudom, hogy kivel? Másodszor: az
eszmék harczát csak eszmékkel hiszem végigküzdhetőnek; végül pedig nem
ízlésem a verekedés, nem is értek hozzá, nem voltam katona.
– Ez gyávaság! mormogá rá Karakán barátunk.
De annál jobban megnyerte ez a válasz Napoleon öcsém munkatársainak és
főnökének tetszését. Igen is, a szellem harczát a szellem fegyvereivel
végigharczolni! Ez volt az ő jelszavuk is. Nosza tehát: «kaszát, ásót,
vasvillát ragadjatok!» (Értve mindig szellemi ásókat, kaszákat és
vasvillákat.) Valamennyien mind neki estek a névtelen pamphletírónak s
azt a megtámadott főmunkatárs becsületeért szellemi dorongokkal úgy
elcsépelték, szellemi bivalylábakkal úgy megtérdelték, szellemi
kulimászszal úgy bekenték, hogy az, ha egy csepp szeméremérzet van a
testében, kénytelen rögtön incognitó kivándorolni Európából.
De fájdalom, hogy ez egy megátalkodott ember volt, a ki a névtelenség
álarcza alatt nem birt elpirulni s annálfogva ujabb tíz nap mulva jött a
III-dik füzet «Mene, Tekel, Fáresz». Ez még a mennyire lehet felülmulta
az első kettőt. Folytatta az elvi harczot komoly indokokkal is, de
egyuttal nem szalasztá el az alkalmat az ellennézetek pártfeleit arról
az oldalról is megtámadni, a hol legérzékenyebbek voltak: az
egyéniségeket mutatva be, remekül torzított körvonalakban, a kik az
ügyet szolgálják. Itt azután sorban kijutott a «Jerichói Kürt»
szerkesztőségi tagjainak is a fekete levesből; de senki sem került ki a
csávából olyan jól kicserzetten, mint Kolompy úr, a laptulajdonos maga.
De már ez több volt az elégnél. Kolompy ur nem az az ember, ki ily
megbántásokat megtorlatlanul elvisel; sajtópert indított a kiadó ellen,
mivelhogy a szerző nem volt beperelhető.
E pernek kettős haszna igérkezett: először a büntetés, másodszor a
szerző felfedeztetése; mert az kétségtelen volt, hogy ha a kiadó
megkapja a félévi fogságot, a mit fejére kértek, akkor majd kiadja a
szerzőt, hogy üljön be a kóterbe az.