ragasztva papirral: azt a papirt is kilyukasztotta valami baleset, s ott
be volt ragasztva másik papirral. Livia félrehuzódott az ablaktól,
átallva idegen férfi szobájába belesni; Leon azonban egyenesen oda
plántálta magát az ablak elé s benézett rajta.
Az asztal előtt, melynek egyik eltört lába téglával volt felpóczkolva,
ült a világkerülő. Hatvan éves lehetett, talán ősz, talán kopasz? azt
nem látni, fejébe van húzva a vidrasüveg; minden öltözete rongyos,
szurtos, meszes a faltól, sáros az úttól, zöld a fűtől, arcza
czéklapiros a pálinkától, s szemei tüzesek, orra megfekszi a bozontosan
előre nyuló bajuszt, mely háromféleszínű a dohány mindenféle chromaticus
befolyásától. Kártyázik egyedül. Háttal ül az ablaknak, hogy a nap ne
süssön a szemébe. Kever, emel, oszt, felszedi a kártyát, kiteríti az
ellenfeleiét, elégülten krákog. Tele a marka tarokkal, tous les trois,
quint major.
Leon odavonta Liviát is, hogy nézze azt az embert.
Livia kiváncsian várta, hogy fog ezzel Leon elkezdeni «szépen» beszélni.
Hát úgy, hogy hirtelen ráütött az öklével az ablakfára s bekiáltott
medveriasztó hangon:
– Contra a pagat ultimónak!
A vad ember e szóra és robajra, mint a meglőtt vadkan ugrott fel
helyéből s első ijedelmében az ajtónak akart rohanni, hanem aztán mikor
váratlan látogatójának arczát meglátta, odajött csendesen az ablakhoz, s
kinyitotta a félszárnyat s igen szeliden szólt a békezavaróhoz:
– No, mi kell, barátom, Napoleonkám?
– Semmi barátom! Urad és birád! Fel vagy jelentve, hogy játékbarlangot
tartasz: társaid feladtak, hogy hamisan játszol, s elnyered a pénzüket.
– Csak mindig bolondozol te én velem, Napoleonkám. Szabódék a saját
házában megtámadott.
– Semmi komázás! Azt akarod-e, hogy én menjek be tehozzád, vagy te jösz
ki én hozzám?
A pseudo-palatinus kitekintett az ablakon s igazán meghökkent, a mint
egy nőalakot is megpillantott. A pipáját a túlsó oldalra fordította a
szájában. Pedig az nevezetes pipa volt: a vizsla megállta, annyira
vadszaga volt.
– Te! Ki az? A feleséged? kérdé Leontól.
– Hát ki volna más?
Erre a szóra elkezdett satyrmódra vigyorogni az öreg; kétfelé törülgette
a bajuszát; egész jó kedve lett. Azon örült talán, hogy ime megint
beleesett egy ember a csávába, a miben ő ki lett cserezve. Fiatal ember
elvett egy fiatal leányt. Harmincz esztendő mulva ezek is így fognak
verekedni, mint mi ketten.
– No, hát mért jöttetek ide Napoleonkám?
– Majd megmondom, ha kijösz. Fogni akarom az üstöködet. Veled csak úgy
lehet beszélni. No szedd fel magadat s hozd ki a fejedet. Hanem előbb
szépen gombolkozzál össze.
A vén medve engedelmeskedett; kinyitotta a nyikorgó ajtót s megjelent
látogatói előtt. Alacsonynak látszó, görbedt hátú ember volt, az egyik
válla lejebb állt, mint a másik. Semmisem volt rajta szép.
– A fejéhez van ám nőve a kalapja; mondá Leon.
Erre csakugyan kihúzta a fejét a vidrasüvegből.
– No, annyira már rávettem a medvét, hogy mikor egy asszonyt lát maga
előtt, megemelje a tökfedőt. Velem is kezet szorítanál úgy-e, ha olyan
piszkos nem volna a kezed, hogy félsz, hogy hozzám ragad? Mikor
mosdattak meg utoljára?
A furcsa alak nevetett.
– Hehe Napoleonkám, nem akarok én már szép lenni. Majd a te kezed is
pipamocskos lesz, ha megvénülsz.
Livia bámulta Leont, hogy ezzel a rettegett erdei manóval ilyen hangon
mer beszélni.
Pedig még egy sokkal merészebb kisérletre is vállalkozott Leon. Ez
olyan, mint mikor az állatszelidítő a tigrisnek párolgó nyers hust ver
az orrához.
– Te palatinus; szólt Leon, karját bizalmasan öltve a diogenesi alak
karjába. Nem hiába jöttem én tehozzád; hanem azért, hogy valamit kérjek
tőled.
Livia gondolta magában: sárga rózsát. Volt annál még veszedelmesebb
tárgy is.
– Lásd, én most fel akarok lépni képviselőjelöltnek. Nagyon rá vagyok
szorúlva, nincs miből élnem. Ha bejutnék, egy kis hazaárulásért nekem is
adnának majd valami jó zsiros hivatalt s az nekem jól esnék. Neked nagy
befolyásod van a parasztokra. Kérném a pártfogásodat.
Ez volt az a tárgy, a mivel vad oroszlányt lehetett csinálni a
barlanglakóból.
– Mit? kiáltá fel, szerteszét köpve a szót és a dohánybűzt. Tégedet
választani meg képviselőnek? s azzal kirántá a karját Leon kezéből.
Inkább Rózsa Sándort, Patkót, Bogár Ferkót! Az egész fiatal nemzedék
ágyúból kilőni való! Gyávák, hazaárulók vagytok valamennyien! Murawieff,
Nena Sahib kell nektek, nem országgyűlés! Hozzátok ide Orsinit, arra
rászavazok, aztán a guillotinra, az legyen az alkotmányotok!
Leon ijedt arczczal csapta össze a kezeit.
– Szerencsétlen ember, mit cselekedtél?
Erre az ijedt arczra maga a dühösködő még jobban megijedt.
– No hát mit cselekedtem?
– Miket beszéltél most, két tanú jelenlétében.
– No hát adjatok fel! Aztán mi lesz értte? Hát levágják a nyakamat!
– De nem vágják le a nyakadat; hanem rosszabbat tesznek veled.
– Mi rosszabbat?
– Tudod, hogy mit csinál most a feleséged?
– Az ördög tudja. Hát mit csinál?
– A bíz abban mesterkedik, hogy tégedet, mint őrültet becsukkason s
akkor azután ha bekerültél a vörös toronyba, majd ő veri el a szép
dominiumodat. Már pedig az ilyen beszédért okvetlenül odakerülsz. Ketten
hallottuk. Ha a feleséged ránk hivatkozik: datum Lipótmező.
Livia megszánta a szorongatott embert. Ez már kegyetlenkedés volt az ő
szemében. Egy erős embernek egy gyöngét nem szabad így kínozni.
– Ne féljen Tukmányi úr, szólt bele szelíden; én nem fogom elárulni
Tukmányi urat.
A vadembert meglepte az, hogy saját nevén szólítják. Már hozzá volt
szokva egészen a gúnynevéhez. Először körülnézett, hogy nem más ember-e
az, a kihez szólnak? Azután nagyon meghatotta a kegyes pártfogás.
Hihetetlen, de igaz, hogy a mosdatlan, káromkodástól bélpoklos száj e
szókra idomulhasson.
– Csókolom a kezeit a ténsasszonynak. S azzal, hogy egyszerre más
fordulatot adjon a beszédnek, azt kérdé, hogy: «látta-e már az én szép
rózsámat? Adok belőle egyet a tekintetes asszonynak».
Leon szinlelt bámulattal mondá.
– Te ajándékozni kezdesz Garibaldiból?
– Semmi Garibaldi! förmedt fel a vadpalatinus: annak már vége van!
Garibaldi is pecsovics lett, áruló lett, királypárti lett, megadta
magát. Mazzini az egyetlen igaz ember. Tetszik-e Mazzini-rózsájából! Ha
nem tetszik, nem adok. Ha Garibaldinak mondják, nem adok belőle!
Nagyobb feladat volt az annál, hogy hogyan lehet hozzájutni Mazzinihoz,
mert az jobban körül volt véve gyilkos fegyverekkel rőzse alakjában,
mint valóságban. A vad ember nem restelte vasvillával rést törni a saját
várán, s a szűk nyiláson átfurakodni, koczkáztatva, hogy rongyos
kabátját még rongyosabbá tépi; azon átesve azután, kikereste a rózsák
legszebbikét, azt törte le Livia számára.
Ez olyan ajándék volt, a minőben még nem részült semmi herczegnő. Mi
vette rá a barlanglakót? Livia szelidsége? vagy Leon kegyeskedése? Tán
együtt mind a kettő.
– Látod, szólt Leon, a furcsa háziurhoz, miután Livia szépen megköszönte
az ajándékot; pedig mi ketten olyan szépen megélhetnénk együtt, ha
társaságba lépnénk. Én tudok mindenféle nyelveket: eljárnánk Európa nagy
városaiba; van jó hangom és előadásom; azután mutogatnánk tégedet, mint
magyarországi troglodythot, a ki megeszi a csirkét nyersen s a
cserebogarat elevenen, s majdnem úgy röfög, mint egy ember; sok pénzt
bekeresnénk vele.
– Csak nagy ördög vagy te! Védé magát gyöngén az insultált házigazda.
Azonban más jutott most eszébe. Megfogta Livia kezét, a melyikben a
kapott rózsát tartotta. Hanem arra kérem ám, hogy ezt a rózsát oda ne
ajándékozza ennek itt ni. Mert félek, hogy ojtani talál belőle.
– Nem! Nem adom oda senkinek; szólt kedélyesen Livia.
– Lovagi szavamat adom rá, hogy nem ojtom el a szemeket róla, biztosítá
Leon pathoszszal.
– Ej, a te szavadra nem adok én semmit. Férfiszó, becsületszó, esküvés
mind hazugság; de a fehér személynek hinni lehet: a míg férjhez nem
ment.
– No, de micsoda gorombaság ez? támadt rá Leon, tüntetőleg vonva Livia
kezét karja alá.
– Dejszen nem feleséged ez neked! Mert ha feleséged volna, már azóta
veszekedett volna veled.
– Akarod, hogy megtépázzam az üstöködet?
– Azzal nem bizonyítasz semmit, öcsém, hosszú Napoleon! hanem hát merd
megcsókolni, ha feleséged.
Erre a szóra a füléig lángvörös lett Livia arcza; nem is várt be több
szót, hanem futásra vette a dolgot s Leont is magával ragadta.
A troglodyth kaczagott utánuk; a két oldalát fogta a tenyereivel, a
falnak támaszkodott, azt verte az öklével, úgy kaczagott; a papucsait
felrugta a levegőbe, úgy kaczagott; hanyattvetette magát a kutyakapor
közé, s a lábaival kalimpázott a levegőben, úgy kaczagott. Még a
távolból is hangzott utánok leányszalasztó röheje.
– Minek bántál olyan kegyetlenül e szegény emberrel? duzzogott Livia
Leonra (hogy a félbeszakadt thémát más textussal helyettesítse).
– Mert rászolgált. Mikor szembe áll neki valaki, akkor meghúnyászkodik,
de a mint hátat fordít neki, már rosszban töri a fejét. Ezt minden
mellette elmenőnek érdemes oldalba ütni; ha ma nem érdemli meg, majd
megérdemli holnap; ha nekem nem vétett, vétett valakinek másnak. Ezt meg
kell verni, hogy beszéljen s meg kell verni, hogy hallgasson. Bizonyos
vagyok benne, hogy rászolgált ma is arra, a mit kapott. Ott van ni! mit
mondtam?
– Jézus Mária!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mi történt?
Rafaela álmodott tovább. Az ifjú hős már elérte a gula magaslatát; már
ott áll a koporsóban fekvő ragyogó alak előtt; megfogja annak kezét, s
arra a halott összeszorítja újjait, úgy hogy a kezeik nem birnak többé
elválni egymástól, újj újjba kulcsolódik; akkor elkezd az egész nagy
pyramid ingadozni, egy rémséges robbanás; s azzal holt menyasszony és
vőlegény együtt zuhannak a mélységbe alá.
A herczegnő felriad álmából s ébren is Leon arcza az, a mit maga előtt
lát.
– Mi történt? kérdi felriadva.
– Szerencsére nem nagy baj, felel Napoleon öcsém. A két első kerék
egyszerre zuhant az árokba.
– Hát a kocsis és az inas?
– Az egyik az innenső, a másik a túlsó árokba esett, most másznak ki,
semmi bajuk, csak nyakig sárosak.
– De hogy történhetett ez?
– Bizonyosan aludt minden jó lelkiismeretű lélek, a lovák félretértek a
dülő útra, a hol olyan közelre ásta az a vén gonosztevő a két tiltó
árkot, hogy mind a két kerék belézuhant. Nem mondtam Livia kisasszony?
– Livia! Te itt vagy! Ugyan jó, hogy elém jöttetek. Most mit csináljunk?
– Kiemeljük a megfeneklett hintót, aztán visszafordítjuk; a két cseléd
ilyen sárosan nem ülhet fel a bakra, azok haza mennek gyalog, én majd
hajtom a lovakat.
– Nem jó lesz, ellenezé a herczegnő. Ha ön hajtja a lovakat, atyám
meglát bennünket s ez őt felizgatja. Majd én hajtom a lovakat, akkor azt
hiszi, kedvtelésből tettem.
Hanem akkor a herczegnőnek kell Napoleon öcsém mellé ülni.
Igy sem jó lesz.
– Livia mellém ül; ön pedig uram, madame Corysandehoz.
Igy egészen jó lesz.
Ez alatt a cselédek ismét kerékre állították a hintót. Ugyan áldották, a
ki azt az árkot vájta. Az pedig most hasra feküdt, úgy kaczagott.
Hazaérve Livia mindenkinek eldicsekedett a nagyszerű ajándékkal, a mit a
rossz szomszédtól kapott. Ebéd felett ez volt a társalgás tárgya.
Mindenki tudott felőle valami hallatlan badarságot felhozni, a miknek
összefoglalásából a barlanglakó egy tökéletes majommá visszafajult
darwini ősremekké domborult ki.
… – És ez az ember ezelőtt harminczöt évvel épen ilyen kedélyes, derült,
jószívű, elmés ifjú volt, mint Napoleon öcsém; jegyzé meg végül az öreg
számtartó. Még szép is volt, a leányok bolondultak utána.
… Mikor délután Zárkány Napoleon elbúcsúzott a herczegi családtól, a
kézszorítás közben, mit Liviától kapott, egy repkény levél maradt a
kezében. Ez örökzöld levél azt mondá: «Menj!… Rád várok…»
MÁSODIK RÉSZ. A REND-ÚR.
A «FÜRST» ÉS A «PRINCZ».
Kedves princz Alienor, megbocsát ön, hogy itt az előszobájában egy
férfinak (azt hiszem, a komornyikja volt) egy pofont adék, s egy másik
állatot, a kinek a neme után nem tudakozódtam, innen az ön szobájából
nyakánál fogva kilökék… Ez már az én modorom, ha valahová bekoczogtatok,
a hová nem akarnak beereszteni. Egyébiránt az ön hibája, hogy
elmulasztotta utasításba adni, miszerint azon bizalmas személyek közé, a
kiknek szabad bejárásuk van önhöz, az apja is oda számítandó. Azért
kérem, ne dúlja fel magát, még csak reggel tizenegy óra van: a legszebb
hajnali álom ideje. Ha kivánja, idehozatom a chocoladéját; az
ágyfüggönyöket csak félig huzzuk szét, s aztán beszélgethetünk. Ön
azalatt kibontogatja a hajából a papillotokat, vagy ha ezt a friseur
nélkül nem teheti, felveheti a peplumot, ledülhet a kerevetre, s én majd
kezébe adom a nargiléhjét, kedves princz Alienor. Csak nem szégyenli
magát tőlem? Igaz, hogy én férfi vagyok, s ön ezzel a himzett
hálófőkötővel, ezekkel a függőkkel a füleiben úgy tünik fel, mint egy
kisasszony; hanem hiszen mi benső viszonyban állunk egymással, s nincs
okunk titkolózni, még ha két külön nemhez tartoznánk is.
– Ugyan édes «Fürst Pratz von und zu Nornenstein», széles birodalmad
nagyszámú alattvalói között nem találsz senkit mást, a kit untass, mint
engemet?
– Au contraire, kedves Princz Alienor; én önnek gratulálni jöttem a
születése napjához: huszonkettedik születése napjához.
– Merci! A huszonkettedik nem érdemes a gratulatióra.
– Mert még kettővel hátrább van a huszonnégynél. Lássa ön, épen ezért
jöttem ma önhöz. Mert én nem tartozom önnek a szeretői közé, a kik azért
gratulálnak, hogy ékszereket kapjanak ajándékba, sem czimborái közé, kik
a pezsgőt várják a nyájas üdvözlet után!…
– Hanem az apáim közé.
– Biztosítom önt róla, hogy e szónak csak singulárisa van, mint a
«halál»-nak. Én hoztam önnek valamit a gratulatióhoz. Épen arról akarok
önnel beszélni, hogy szándékom van a hátralévő két fatalis évet
anticipálni, s önt nagykorusítani.
– Már ezt meg lehet hallgatni.
– No úgy-e? Most már kiment az álom a szeméből? Még tán fel is
öltözködnék? El van készítve számára a légfütő szekrényben a burkony és
selyemsalavári, hogy meg ne hűtse magát fölkeléskor a hideg
öltönydarabokkal. Kezébe adjam? Tehát nem volna önre nézve kellemetlen,
ha két évvel ideje előtt birtokába vehetné anyai örökségét s évdíj
helyett egész vagyonával rendelkezhetnék? Nem kivánok minden kérdésemre
választ. Tudom méltánylani azon gondot, melylyel ön szép fogainak és
szájpadlásának tartozik; csak vegye ön tele a száját az anatherinvízzel,
s ha helyesli, a mit mondok, majd bólintson a fejével, ha nem helyesli,
rázza meg azt, én érteni fogok belőle.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Tehát én ki akarom önnek adni anyai örökét. (Mellesleg megjegyezve,
azt nem jól teszi ön, ha a «keleti szőrvesztő szert» használja arra,
hogy karjáról és lábszárairól a férfias pelyhet eltávolítsa, attól a bőr
érdességet kap; a rómaiak azt izzó dióhéjjal szokták elperzselni, attól
a bőr egész nőies simaságot kap.) Azonban kedves princz Alienor, én
önnek anyai örökét csak egy föltétel alatt vagyok hajlandó kiadni két
évvel a törvényes idő előtt, s a föltétel az, hogy ön az apai örökségnek
is átveendi egy részét.
– Ah! Kezdesz érdekes lenni.
– Úgy van, kedves princz Alienor; önt nagyon fösvényül részesíté az apja
mindazon lényeges tulajdonokban, a miket ő maga őseitől örökölt.
Legelőször is hasonlítsa ön össze külsőnket. Én az idén töltöm be az
ötvenedik évet, s bár homlokom tarkóig kopasz s hajam, bajuszom szürkül:
nem festem, nekem az így illik, azért tökéletes délczeg férfi vagyok.
Egészségem vas; kezeimmel patkókat török szét; megvívok a medvével a
vadászaton s megállok a hózivatarban napestig, még be sem rekedek utána.
Ön pedig egy huszonkét éves ifjú, a ki, hogy nőiesebbnek lássák, kitépi
a szőrt az álláról, festi az arczát, ajkait, elfárad a tánczban s
kiszalad a szinházból, ha a darabban lőnek.
– Valóban nagyon külömbözünk egymástól.
– Mikor én ilyen idős voltam, mint ön, már kilencz párbajom volt, egy
orosz ezredest megöltem kardviadalban; háromszor voltam nyertes az
epsomi és longchampsi akadályversenyen saját magam lovagolta paripával;
kezemet, lábamat törtem s kigyógyultam; átúsztam fogadásból a nagy
vizesés medenczéjét Schafhausennél, s felmásztam a Dhawalagiri csúcsára.
Harmincz esztendős koromban ezredese voltam az osztrák hadseregnek s
viseltem mellemen hét ország érdemrendét. Egy praetereálás miatt
odadobtam kardbojtot és érdemrendeket s elmentem hadakozni Abd-el Kader
ellen, mint önkénytes s verekedtem beduinokkal és oroszlánokkal.
– Ezt én mind nem csinálom utánad.
– Tudom. És sok egyebet nem. Én nemcsak athleta voltam, hanem gavallér
is. Én is szerettem az asszonyokat; de nem azokat, a kiknek birása olcsó
gyönyörüség, hanem a kiknek megnyerése fáradság és veszély. Nem én
voltam bolondja a nőnek, hanem az őrjöngött értem. S e genreben nem volt
előttem semmi elérhetlen. Csókot kaptam nyilvános tornában egy
királynétól s elszöktettem a török szultán háreméből a nagy
Bejrám-ünnepi kegyencznőt.
– S utoljára elvetted egy amsterdami kereskedő leányát feleségül.
– De a ki harmincz millió mark aranyat hozott nászajándékul s a világ
első szépsége volt, s huszonnégy kérője közül választott engem, a kinek
nagy szüksége volt rá, hogy uralkodó fejedelmi házam vagyoni állását
rehabilitáljam.
– És egy kis lágy kereskedővért olts bele a Nornenstein fejedelmi
erekbe.
– Sajnos, hogy így van. Ön e vérvegyülék hybriduma. A kiben mind a két
faj jó tulajdonai kárbavesztek. A hollandiból megkapta ön a lágyságot, a
hidegséget, az önzést; a vendböl (mert mi azok vagyunk) a pazarlást, az
élvkeresést, a kevélységet; az első paralyzálta az utolsóban a férfias
bátorságot, a nyugtalan tettvágyat, a lelkesülést: az utóbbi kiölte az
elsőből a családiasságot, a szemérmet, a megfontolást.
– Akkor ez nem az én hibám, hanem a vegyészé.
– Meg a nevelőé. Anyja keze alatt nevekedett ön. Az csinált önből,
férfiból, leányt.
– Látod milyen kár volt, hogy nem te vállaltad magadra Mentor szerepét.
Ha mindennap nyers hússal etettél s jeges vízbe mártottál volna, most
meglehet, hogy méltó utódod volnék.
– Tettem volna azt is, ha ennél nagyobb küldetés nem várt volna rám a
világban. Ön nem is álmodott még eddig arról. Azt hiszi, kedves, hogy a
férfierő csak verekedésben s asszonycsábításban nyilvánult nálam?
Életemnek évtizedei voltak arra szentelve, hogy vasakarattal, szivós
makacssággal küzdjek egy eltaposott ügy mellett, melyre egész Európa
ráépítkezett már, s melyről én még most is le akarom szórni az új
építményeket. S ön erről mit sem tud?
– Rotteckben nem fordul elő a neved.
– A nevem nem, de tetteim igen. Olvasott ön a német «rendurak»-ról
(Standesherren), a mediatizált uralkodó fejedelmekről valamit?
– Már elfelejtettem.
– De azt tán nem felejtette el ön, hogy ősei is uralkodó fejedelmek
voltak «von und zu Nornenstein». Olyan jó uralkodók, mint a
Brandenburgiak, vagy a Coburgok. Egyenrangúak a Görzökkel, Platenekkel,
Nájpergekkel. A kik határaikon vámot szedtek, fővárosukban residentiát
tartottak és testőrsereget, halál és kegyelemjogot gyakoroltak,
újonczokat szedhettek.
– S katonáikat eladhatták, mint a hesseni választófejedelem.
– Azt is megtehették. Kedves princz Alienor, én koczkáztatom azt, hogy
önnek a türelmét kimerítsem, a midőn elmondom önnek a «Pratz von und zu
Nornenstein» uralkodó fejedelmek történetét.
– A kék öreg Istenre Bajorországban! ez sok lesz.
– Nagyon örvendek, hogy egy férfias tényre már kényszerítettem önt. Ön
már káromkodik. És pedig ez volt az ön nagyatyjának kedvencz
erőkifejezése: «beim blauen Herrgott in Bayern!» Az ön nagyatyja még
tettleges uralkodó fejedelem volt Nornensteinban; országfejedelem s
mikor meghalt, kétheti országos gyász volt hirdetve egész Nornensteinra.
– A mit meg is tartottak – a kéményseprők.
– Negyvenkilencz országfejedelemség volt Németország területén.
Souverain önálló birodalom, mely saját törvénynyel, saját pénzzel, saját
mértékkel, saját országos színekkel, saját hadi egyenruhával birt.
– És saját államadósságokkal.
– Mikor a brandenburgi vakmerő erőszakkal bekebelezte a nevezetes két
Giech és Schönberg uralkodó fejedelemségeket, az jeladás lett a többi
apróbb-nagyobb királyoknak, fejedelmeknek, hogy a területükön alapult
uralkodó fejedelemségeket felfalatozzák.
– Királyi cannibalismus!
– Negyvenkilencz uralkodó fejedelem s huszonöt őrgróf egyhangú
tiltakozása áll örökké útjában ez égbekiáltó jogtapodásnak. A
Bundesarchiv őrzi ezüst tokba elzárva a mindannyi Durchlaucht és
Erlaucht pecsétjével szentesített okmányt. A gonosz emlékű bécsi
congressus megkisérté ez országrablást szentesíteni s paragrafusra
szedte jogaink elrablását. Azontúl elneveztek bennünket mediatizált
fejedelmeknek. Csupán Metternichnek volt irántunk rokonszenve, ő
bennünket «szomorú áldozatok»-nak czímezett.
– Kérlek jobbágyi hódolattal, fenséges «szomorú áldozat», majd ha vége
lesz, költs fel.
– Nem fog ön elaludni rajta, kedves princz Alienor, majd mindjárt fog
következni valami, a mi az ujabb kor ivadékát is érdekelni találja.
Annyit talán hallott ön udvarmesterétől, hogy első Napoleon kedvencz
eszméje volt a «rhenusi szövetség», a mi ránk nézve egyértelmű a
paradicsommal. Gaugrófjaink csoportosan harczoltak Napoleon táborában.
Ezért bántak el velünk a győztesek oly irgalom nélkül. Souverain
jogainkat elébb átalakították privilegiumokká. Kimondták, hogy a
«rendur»-ak képezik a német birodalom legkiváltságoltabb osztályát; elől
ülnek az országgyülésen, birtokaik a katonai szolgálat alól
fölmentetnek, s ha nekik tetszik a hadi pálya, bármely ország
hadseregébe szabad választás szerint beléphetnek; a családfők testőröket
tarthatnak s jobbágyaik fölött első folyamodású biróságot
gyakorolhatnak! Gyalázatos alábbszállítása uralkodói hatalmunknak: de
bár töredéke a trónnak, még mindig ereklye. Meg akartuk azt őrizni.
Mikor én önnek anyját nőül vettem, mely házassági tény a Bundesacte
75-ik §-a szerint minden német uralkodónak bejelentendő s azok által
tudomásul veendő volt, azt mondám: jól van, nem akarjátok elismerni a mi
isteni jogainkat in theoria, bizonyítsuk be azoknak létezését in praxi.
Önnek anyja, mint mondám, harmincz millió mark aranyat hozott a házhoz
nászadományul. A Bundesacte 89-ik §-a megtiltja a renduraknak
hitbizományokat alapítani oly nászhozományokból, melyek nem fejedelmi
származású nőtől erednek. De azt nem tilthatták meg, hogy a meglevő
birtokba beruháztassanak. A nornensteini herczegség fővárosában
fejedelmi várkastély emelkedett, nagyszerű városháza épült ötven
lakosztálylyal, gyönyörű szinháza vetekedett a weimarival, s télen
dráma, nyáron olasz staggione volt benne. A mellett az egész terület
utai téglaburkolatú Klinkerutakká alakíttattak át, hogy a mint az utazó
a brandenburgiak területéről a mienkre belépett, bár nem is voltak ott
festett korlátaink, rögtön megtudta, hogy ez Nornenstein tartozandósága.
Egy fogadalmi templomot is kezdtünk el építtetni, de az már
félbenmaradt. A demokratikus lavina, melyet egykor pajkos suhanczok
megindítottak a lejtőn, rohant alá feltartóztathatlanul. A kimondott elv
vonta maga után a következményeket. A midőn a nagyfejedelmek elnyelték a
kis fejedelmeket, ki lett mondva az itélet, hogy a királyokat el fogják
nyelni a még nagyobb császárok, s valamennyit elnyeli a Moloch, a nép!
– Fenséges uralkodó fejedelem, biz Isten, olyan szépen prédikálsz, mint
pater Klinkowström.
– Várjon csak, kedves princz Alienor, még szebben is fogok. Egyszer az a
követelés jutott eszébe a democratiának, hogy az igazságszolgáltatást
egyszerüsíteni kell. Mi a felsőházban hasztalan protestáltunk ellene:
egy pairtolonczozás, s le voltunk szavazva. Elvették tőlünk a
törvényszék jogát s azzal a nornensteini pompás városháza, közepén az
aranyos toronynyal és óraművel, üresen maradt.
– A szegény parasztok nagy örömére.