másként vagytok szokva: ti nappal éltek. Nem tartóztatlak. A hintó
előállhat. Csókolj meg, te márványszobor s add át e csókot atyádnak.
Madame Corysande: nagyon örülök, hogy önt megismertem. Ne felejtse el
Rafaelával mindazt közölni, a mit önnek megmagyaráztam. Látogasson meg
minél többször. Zárkány Napoleonnak vigye meg viszonüdvözletemet. Ha
útra kel: mondja meg neki, a mit felőle hallott tőlem. Egyébb útravaló
neki nem kell. Jó reggelt! Ti mondjatok nekem «jó éjt».
A VÉDSZENT, A KI LESZÁLL.
Az etelvári kastélytól a «herczeglakig» (a hogy a herczeg úrlakát
nevezték), jó lovakon másfél órai út volt.
Rafaela meg volt elégedve magával és tervének jól sikerültével.
Az a nagyszerű terve sikerült, hogy ki tudta játszani Napoleon öcsémet.
Ez a vakmerő fiatal ember még arra mer gondolni, hogy álmában
találkozzék ő vele. S az álomország csodálatos birodalom! Ott nem azok
parancsolnak, a kik hatalmasok. De sikerült őt kijátszania. Tessék neki
egyedül álmodni akárkiről, de álma nem viszonoztatik. Minő vakmerőség!
Még ugyan hátra van ez a veszedelmes másfél óra, s reggel három órától
ötig a herczeglakban még álmodni szoktak, s az is megesik, hogy a kik az
egész éjjelt ébren töltötték, mikor kocsira ülnek, a szempilláiknak nem
birnak parancsolni; hanem hiszen itt van madame Corysande, majd az
eltöltött éj élményei, a körülébredező természet látványa annyi tárgyat
nyujtanak a beszélgetésre, hogy könnyű lesz mellette ébren maradni.
Az út egy ezerholdas buzavetés síma táblái között vonult el. A
leggyönyörűbb zöld szőnyeg; se buzavirág, se pipacs közte: tiszta buza
ez, jól mívelt földbe vetve; most bujnak a kalászai, s minden levelén, s
végig a kalászok érdes toklászain az eső és harmat billió cseppje
ragyog. A nap most kel föl, s visszfényt támaszt a kalásztengeren,
melyben az utasok futó árnyékát egy fényoszlop kiséri: a füszálakon
támadó szivárvány.
– Nézze herczegnő, szól madame Corysande, minő dicsfény veszi az ön
fejének az árnyékát körül.
– Én látom az én fejem árnyéka körül képződő «halo»-t: de az, mit ön
lát, az a saját árnya körül támadó glória. Kiki a maga szivárványát
látja. Ez a megtört napsugarak tüneménye.
– Ah! a herczegnő is természettudós! sóhajta fel sajnálkozva madame
Corysande.
Rafaela nem állhatta meg, hogy el ne mosolyogjék.
– Ön talán nagyon megeléglette a természettudományokat?
– Ellenszenvem van irántuk, herczegnő, – az én lelkemet a hit tartja
fenn; szeretek hinni a csodákban, a természetfölöttiben, s minden
megmagyarázott csoda, a mit a természettudomány a maga anyagi
mozderejére visszavezet, olyan fájdalmas kiábrándulás érzetét kelti
bennem, mintha valaki megcsalt volna, a kit én híven szerettem. A
természettudomány nem egyébre való, mint az embereket hitetlenekké
tenni. S mit használ a természet rejtett titkait megtudni? Mozditja-e
elő a gyógyászatot egy hajszállal is az, hogy a chirurgia oly nagy
haladást tett? Az orvosok közül csak azt tűröm, a ki delejességgel
gyógyít s a sympatheticus gyógyszerek hatásában hiszek. Ragaszkodom a
földfelettihez s nem engedem magamtól ábrándjaimat elokoskodtatni. Nekem
a mennydörgésben Isten haragja szól s a szivárványban Isten bocsánata
tündököl. Én a fénykört fejünk árnyéka körül felavató dicsfénynek
tekintem. A mindent tudás lehet férfierény; de a nőre nézve
szerencsétlenség az. Minden nőnek szüksége van jó adag tudatlanságra,
hogy fel ne lázadjon a természet ellen annak a tudatában, hogy az emberi
hivatás terheit és örömeit oly egyenlőtlenül osztotta fel a férfi és a
nő között. Irigylem a parasztnőt, a ki mind erről nem tud semmit. S nem
lennék herczegnő: nem kellene ez az egész birtok, a hogy a láthatárig
elterjed, azzal a föltétellel, hogy mindent megtudjak, a mi a
természetben történik.
A jó madame Corysande annyira meg volt telve visszafojtott
gondolatokkal, hogy a mint egyszerre alkalma nyilt beszédének szabad
folyást engedni, ezt a szabadságot teljes mértékben felhasználni is
sietett s beszélt aztán Rafaelának idealis, transcendentalis fogalmakról
annyit, hogy Rafaela szerencsésen elaludt mellette.
S a mint pedig Rafaela szemeit lehunyta, abban a perczben odavitte őt a
csodatevő álomtündér Napoleon öcsémhez. Hogy került hozzá? az homályban
maradt előtte. Mintha ő maga egy rámába foglalt kép volna, mely a hozzá
fohászkodó kértére megelevenedik. Napoleon öcsém hirhedett publicista
lett, kinek munkái általános feltünést okoztak. S mintha mind e művek
alapeszméit az a védszent sugallná lelkébe. Az emberek bámulva kérdezik,
ki adott neki ilyen inspiratiót? Ki? A védszent. Rafaela tudja magáról,
hogy ő az a védszent s haragszik érte magára, hogy miért az? S az ifju
feljebb halad: népképviselő lesz. A védszent most már ott ül a
képviselőház karzatán s hallja a csodáshatású szónoklatot, a mit amaz
ifjú tart a teremben. Ki sugallja neki e remek mondatokat? Ki adja neki
e magas felfogást, ez igaz lelkesülést? A védszent. Rafaela szeretné
elhagyni a karzatot, de nem mehet, meg van igézve. Most eltünik a
védencz. Senkisem tudja hová lett; egyedül a védszent. Ő olvassa
leveleit, miket az távol országokból küldöz; rejtelmes, nagyhorderejű
államtitkokkal terhes leveleket; ki tudja találni e titkos jelirást, ő
tudja, mi nagy mű van rábizva. A mű sikerül. Jutalom, kitüntetés várnak
a visszatérőre. Érdemrendek ragyognak mellén; magas hivatalok várnak
reá. Ki adta azokat neki? A védszent. Az vezeti mindig feljebb, feljebb.
A magas gúla tetejéig. Grófi, herczegi korona, gazdagság vár reá.
Kormányhatalomban osztozik. A védszent még itt sem engedi pihenni. Fel,
fel, egész a gúla tetejéig. Mi van a gúla legmagasán? Egy koporsó. S
abban a koporsóban fekszik egy szép halott szűz, fényes öltözetben, s e
holt hajadonban Rafaela önmagát ismeri meg. – S a védencz odajön a
koporsóhoz és sír fölötte. – És az álmodónak eszében van az, hogy ő most
álmodik. És még arra is tud eszmélni, hogy az álomnak magyarázata van.
Hogy egy leánynak halottul látni magát: menyasszonyságot jelent! S a
fölötti haragjában, hogy miért álmodja most ő azt? szemöldei
összehuzódnak és homlokán veríték gyöngyözik.
Pedig kár a szép herczegnőnek ez alabastrom homlokra gyöngyöket idézni e
miatt, Napoleon öcsém nem várja őt álmában, mert az már ébren van és a
herczeglaki gesztenyefasorok alatt sétál.
Az egyik fasor alatt ő, a másik fasor mentében Livia.
Mind a kettőt egy gondolat hozta ide összebeszélés nélkül.
– Ön a herczegnő elé sétál Livia kisasszony?
– Igen. Ön szintén?
– Könnyű kiszámítani visszaérkeztét. Reggel három óra után Etelvárott
lefeküsznek; a herczegnő akkor elindul, s most már közel jár ide.
– Én is így számítottam.
– Lássa: egy gondolaton voltunk. Hallotta az éjjel azt a nagy zivatart?
– Nem hallottam. Én igen mélyen alszom.
– Egészen megújult utána a természet.
– S ma igen szép, derült nap lesz.
A kelő nap épen az egyenes sétány végén látszott meg, s mint egy arany
folyosón tündökölt végig a gyönyörű egyforma gesztenyefák sorain, a
háttérben meglátszó várkastély minden ablaka tűzben látszott állni a
reggeli fénytől. E hosszú sétány félmértföldnyi vonalban szelte át a
gyönyörű parkot, melynek egyik végéről a másikig lehetett látni.
– Igen kellemes az ilyen reggeli séta, jegyzé meg Napoleon öcsém.
– Én megszoktam, hogy mindig eléje menjek a herczegnőnek, mikor
Etelvárról hazajön.
– Megengedi, hogy én is önnel mehessek?
– A hogy tetszeni fog.
Most egy dülőúthoz értek. Ez az egyenes fasorból a park vadaskerti
osztálya felé kanyarult.
– Most melyik úton menjünk? kérdezé Napoleon öcsém Livia kisasszonytól.
– Melyiket választja ön?
– Én azt hiszem, hogy a herczegnő a dülőúton fog jönni.
– Miért gondolja azt?
– A körülmények összevetéséből. A kocsis, ki a herczegnőt vitte, jó
barátságban van a csaplár leányával, ki a telepen bort mér; mikor
egyedül jön, mindig a csárda felé tér le, s ott meg szokott állni, maga
egy korty törköly pálinkát kap, a lovai egy falat kenyeret a szép
csaplárleánytól.
– De most a herczegnőt hozza.
– Úgy van. De az egész éjjel fennvirrasztottak mindannyian. S most az
úton szépen szunnyadnak az úrhölgyek a hintóban, kocsis, inas a bakon.
Az okos két szürke pedig koczog csendesen s ki nem tér a kerékvágásból.
Hanem a mint a dülő út bekanyarodásához érnek, ott eszükbe jut, hogy ők
erre szoktak járni s eszükbe jut a csemege, a mivel a csaplárleány
fogadja őket rendesen s azzal szépen maguktól rátérnek a dülő útra. Akar
ön velem fogadni, hogy így lesz?
– Nem. Inkább elhiszem.
Azzal tehát letértek a mellékútra, itt már nem voltak rendes fasorok, a
mik külön válasszák őket: mögöttük eltünt a százablakú kastély, előttük
a mindenüvé belátó nap; az összeboruló hársfák boltozata eltakarta őket.
Leon közelebb huzódott Liviához, s karját nyújtotta neki.
Livia szeliden odasimult hozzá, s karjára füződött.
Akkor Leon megállt s karjára nyugtatott kezét másik kezével megszorítva,
azt kérdezé a leánytól:
– Hiszesz-e még bennem?
– A míg csak élek; felelé a leány.
– Ismersz-e még engem?
– Egyedül én téged.
– Viseled-e még gyűrűmet ujjadon?
E szóra lehúzta keztyüjét a leány, s megmutatá ujján azt a vékony
platina gyűrűt (a mit ezüstnek is nézhetett akárki).
És akkor odaszorítá Leon ezt a kis rózsaszinű ujjat azzal a fehér
gyűrűvel ajkához és végtől-végig csókolá azt, halkan suttogva a halk
csókok-közben:
– Én szentem, – én védangyalom. Örömem és szomorúságom. Reményem és
nyugtalanságom. Életemnek egyedüli czélja! Ne dobd el ezt a gyűrűt
magadtól, kérlek. Mindenkinek bolondja vagyok – tréfából, de igazán csak
te neked, mert nálad tartom az eszemet. Hallottál rólam eddig is sok
rosszat, hallani fogsz ezentúl is eleget. Mondani fogják neked, hogy
hűtelen vagyok mindenhez, hogy megcsalok mindenkit, hogy gúnyt űzök
mindenből, a mi rám lett bizva: nép zászlójából, ország czímeréből,
király koronájából, papok pásztorbotjából, holtak keresztjéből, szerető
szivekből. Lehet igaz, lehet nem igaz. De ezt az egy szentséget, ezt a
te jegygyűrűdet meg nem csalom soha. Hiszed-e ezt nekem?
– Mindent hiszek neked, Leon. És én viszont azt mondom neked, hogy ha
mind azt a sok szentséget, drágaságot cserébe kinálnák nekem ezért a
gyűrűért: nem adnám azt oda soha.
Leon szemében könnyek ragyogtak. E drága gyöngyöket nem látta azonban
senki, csak az Isten, ha egyedül volt, s ez a leány: ha ketten voltak.
– S most tanácsodat kérni jöttem; – fogózzál karomba; s hallgasd meg,
mit mondok. Aztán válaszsz, merre menjek? Előttem is válaszút áll most.
Az ifjú pár karöltve haladt a csendes hársak között.
Nem a tündérszép, a tündérkevély herczegnő volt Leon védszentje, kinek
sugallatára várt; hanem egy szegény árva leány!
– Lásd: én belőlem mindenki bolondot csinál. Valóságos jogát tartja
hozzá. Legnagyobb bolondot csinált belőlem az apám. Nemcsak azáltal,
hogy gyermekkoromtól fogva tréfálkozó pajtásának tartott, s abban
gyakorolt, hogy melyikünk tud a másikon nevezetesb kópéságot elkövetni?
de legkülönösebben azáltal, hogy mágnásnak nevelt s szegény legénynek
hagyott. Tanultam én mindent, a mivel egy ember, ha előkelő úr, ha nincs
egyéb gondja, mint a világban élni, nevezetes ember lehet; de semmitsem,
a miből meg lehessen valakinek élni. Azzal, a mit én tudok, egy gróf és
gazdag ember lehet diplomata és miniszter; egy szegény legény lehet
charlatán. S minthogy én az előbbi nem vagyok, roppant hajlamot érzek az
utóbbihoz. Megadóztatni az emberek gyarlóságait! Adót vetni az
együgyűekre, s robotoltatni az ostobákat. Csak két ember tart tőle
vissza. Te és a herczeg. Egyedül az egész világon ti ketten vagytok
azok, a kikre ha gondolok, gyermeknek érzem magamat s azt hiszem, hogy
jó vagyok. Olyankor fölébred egész büszkeségem, s nagyravágyó leszek,
mint egy gyermek. Ne nevess ki érette!
A leánynak hő kézszorítása biztosítá róla, hogy komolyan hallgatnak rá.
– Egy életpályát látok magam előtt, melyen a nagy tehetségek s a nagy
charlatánok futnak. Néha a charlatánok jutnak el a czélhoz, s a
tehetségek maradnak le a pályáról. S mind a kettőnek kell mind a
kettőből birni valamit, s a nagy világ soha sem tudja meg felőlük,
melyik volt az igazi? csak a mikor a függönyt leeresztik, mikor a
haldokló Augustus azt mondja: «tapsoljatok, vége van a komédiának.» Mert
komédiát játszani kell. Azt, a ki kihagyja magát tanulni, a világban
rosszul látják el. Ha azt tudják meg felőle, hogy gyönge, félretolják az
útból, ha azt látják, hogy erős, mindenki szövetkezik ellene. De milyen
bolond vagyok én, hogy úgy beszélek veled, mint egy tanár a kathedrából.
– Én nagyon szeretem azt hallani.
– Az egyik ösvénye a válaszútnak hosszú és tekervényes; ha ezen
elindulok, sokáig nem látsz, néha majd egészen is eltünök előled, úgy,
hogy híremet se hallod. Majd meg olyan híreket hallasz felőlem, a mik
hitedet megingatni jönnek. Szégyenleni fogod magadat miattam.
– Nem fogom azokat elhinni.
– Ugy-e nem? Nehéz megpróbáltatásokat fogsz majd kiállani. Minden
valószinüség kiáltó bizonyítványt fog ellenem adni. Saját szemeid fogják
mondani, hogy hűtelen vagyok hozzád.
– Saját szemeimnek sem hiszek. Azt fogom mondani, hogy álmodom.
– Fogsz rólam olyan hírt hallani, a mely azt hirdeti, hogy mélyen buktam
s oly alacsonyságba sülyedtem, a honnan nem érdemes egy tiszta nőnek
kezével fölemelni. Vagy pedig hallasz rólam olyan hírt, hogy magasra
emelkedtem, dicsőség, világi fény vesz körül, a melyben nem szokták
meglátni a régi szerelmet s el szokták felejteni az egyszerű, hallgató
hű leányt. Bízni fogsz-e még akkor is bennem?
– Akár bukol, akár emelkedel: tudom, hogy visszatérsz hozzám.
– S ha ez nagyon soká fog tartani? Ha év mulik év után, s mindenik év
egy elvesztett halott lesz rád nézve?
– Várok rád s tudom, hogy ha megvénülök is, értem fogsz jönni.
– Magadat is csábítani fog a jó szerencse; a mit gyémánt szived
megérdemel. Reád méltók, nálamnál méltóbbak fognak versenyezni, hogy
emlékemet kitörüljék abból, képemet fölváltsák.
– Nem adom azt oda soha. Ezt a gyűrűt nem cserélem föl máséval soha.
A leány mind a két kezét összekulcsolá, mintha imával akarná védni azt
az ereklyét.
– Áldott jó lelkem. Tehát kész vagy rám várni a végtelen időkig és hinni
és tűrni örömtelenül, s temetve tartani közös reményeinket. Ez a
válaszút egyik ága. A másik ösvény sokkal közelebb ér véget. Az az én
kis Szent-Ilona szigetemre vezet. Egy kis nemesi udvartelek; a mi egész
birtokomból megmaradt. Hogy apám jó hirnevét megmentsem: anyámtól maradt
örökömet is odahagytam hitelezőinek, s most csak Szent-Ilonám van még.
Terem rajta buza és tengeri, a mennyi egy család szükségeire elég. Ha
magam utána látok, újig mindig kitart s adóra is marad. Dohányt is lehet
rajta termeszteni jó sikerrel. Van hozzá egy kis regale, s ha a
tagosztályi per véget ér, a közös legelőből is jut még valami. Kis ősi
házunk kevés tatarozással lakhatóvá tehető s a régi bútorok még
kiszolgálnak egy nemzedéket s én ismertem már embereket, a kik ilyen
házban boldogok voltak. Láttad házunkat ugy-e? Emlékezel a nagy
diófákra, a mik kétfelől beárnyékozzák? Tudod a kis patakot, a mely a
kerten keresztül folyik? a szép gyümölcsfák alja terítve nyáron érett
gyümölcscsel? Nem szeretnél e házban lakni? Nem volnál ott boldog velem?
Válaszsz számomra a két út közül. Kezedbe adtam sorsomat. Ha azt mondod:
menjünk a szent-ilonai házba, ma kihirdettetem esküvőnket s két hét
mulva egymásé vagyunk. S aztán nem fogja hiremet hallani többé senki.
Otthonülő, csendes, hűséges férj leszek, tüzes gazda, jó feleségtartó,
cselédrendbentartó, nagy dohánytermesztő. Hívatal után nem látok,
kártyapajtás nem kell. Nem lesz más örömem, más bánatom, csak a tied.
Akarod-e?
A leány megállt és kezét homlokára tette. Arcza elhalványult. Oly
csábító volt a boldogság eszméje ily közelből. Neki dőlt egy mohos
fának, melyet végig befutott a repkény s tekintete elmélyedt az erdő
labirinthjában.
Olyan jó volna elkezdeni a boldogságot.
Öntudatlanul leszakítá egy levelét az örökzöldnek s azt, mintha válasz
volna, odanyomta kedvese kezébe.
– Ne felelj rögtön reá, szólt Leon, gyöngéden visszautasítva az
ajándékot. Még itt maradok estig, addig gondolj végig azokon, a miket
neked mondtam. Sorsom kezedben van. Küldhetsz, a hova akarsz. A mit
választasz számomra, azt fogadom el.
A leány a boldogság gyönyörével simult még szorosabban hozzá s arczára
visszatért a lángoló pir. Szive magasan dobogott arra a gondolatra, hogy
ő e férfi sorsát most kezében tartja. Egy szavától függ annak fordulata:
«menj,» vagy «jőjj!»
Többet aztán nem beszéltek erről, hanem magasztalták a rigókat, a mik
olyan szép hangversenyt rendeznek az erdőben.
Egyszer a parkból kivitt az út a szabadba.
Mintegy ötven-hatvan holdat tevő szabad tér nyilt meg előttük, melyen az
út átvezetett. E téren már nem voltak szálfák, csak egy-egy
elnyomorodott bokor, néhol a földben hagyott reves tuskók, kiirtott erdő
emlékei.
Göröngyös ugarok, embermagas gazzal, vetéstáblák, a mik virítnak a
pipacstól, csüküllőtől, aszú legelők szikfűvel lepve; egy olyan
gazdaság, a mit a gazdája évtizedek óta felében szokott kiadni. Semmi
háziállat nyoma rajta. Az útakat kétfelől szegélyezi a szerb tövis.
– Milyen szép pénzt bevehet a vad palatinus az idén a papsajtból, mondá
Leon. (Az pedig nem sajt, hanem gyom.)
– Miért hívják azt palatinusnak?
– Diák korában az apja kérkedett vele, hogy az ő fia magyar nemes, abból
pedig minden lehet: még palatinus is. Azóta rajta maradt a palatinus
név.
– Rossz ember ez, vagy bolond?
– Szép harmóniában egyesül nála mind a kettő, s igyekszik egymást
gyarapítani.
– Hogy léteznek ilyen alakok a herczegi kastély közelében?
– Úgy, hogy mikor a herczeg a park kiterjesztése végett a szomszédságba
eső közbirtokosokkal mind kiegyezett telkeik megvétele iránt,
háromszoros árakat adva meg nekik, ez az egy szomszéd (igazi neve
Tukmányi) nem akarta a magáét tizszeres áron alul adni. Ezért a hatvan
holdért hatvanezer forintot kért. A herczeg nem adta meg s e nélkül
készítette el a parkját. Megbánta később nagyon. A palatinus nagyon
kellemetlen szomszéd. Mindenféle boszantás nemeit kigondolja a herczeg
ellen. Vadait ellövöldözi s még azonfölül folyton hajtja a kártalanítási
pöröket az uradalom ellen. A birtoka hosszú, keskeny, az országútról az
erdei csárdához okvetlen az ő tagján kell keresztül jönni, s ezt az útat
ő nem zárhatja el, mert szolgalom kötelezi a fentartására; hanem azt
megteszi, hogy helylyel-közzel az út két oldalán mély vermeket ás, a mik
épen csak hogy megengedik két szekérkeréknek a közöttük átvonulást. A
herczeg megbánta már nagyon, hogy eleinte meg nem adta neki a kivánt
hatvanezer forintot, de azóta valahányszor megkisérték vele az
alkudozást, mindig többet kér; most már nem elég neki százezer forint,
még azonfölül holtig való ellátást követel.
– Pedig ugyan nyomorúságos élete lehet neki itten.
– Kevéssel beéri. Meg van elégedve sült krumplival, meg avas
szalonnával; ruházatra nem igen költ.
– Azt mondják, hogy felesége is van.
– Hol van, hol nincs. Az egyik oka a mostani állapotának épen az
asszony. Legény korában jómódú, ügyes fiú volt; akkor elvett egy szegény
leányt, azért, hogy majd az jó háziasszony lesz. Hanem a leány, a mint
asszonynyá lett, egyszerre megváltozott, elfeledte, hogyan kell
dolgozni, préda, czifrálkodó lett, veszekedő, patvarkodó. Mindennap
verekedtek, s egy-egy nagy ütközet után az asszony elbujdosott a háztól,
időjártával megint hazakerült s újra kezdődött a nibelungenharcz. Még
most is folyik. Az asszony hónapokig odavan. Senki se kérdi tőle, hol
jár? aztán megint beállít, akkor megverik; másnap ő kezdi el a
verekedést s ez megy szépen felváltva. Arról tudni meg, hogy mikor van
itthon a palatinusné, hogy olyankor a férj elmegy kóborolni a régi
ismerősökhöz, azokkal is minden fölött összevész, ott is rendesen
megverik; beül a malom alá politizálni s heczczeli a parasztokat.
Azalatt az asszony, a mi csak elpusztítható van a háznál, azt
elprédálja; mikor aztán odább megy, akkor a férj szépen hazakerül. Néha
el vannak félesztendeig is csöndesen a közös házban; olyankor nem
szólnak egymáshoz. Az egyik a pitvarajtón jár ki, a másik a konyhaajtón.
A mit egymásnak tudtára akarnak adni, azt felirják krétával egymásnak az
ajtajára kivülről; az arra menők olvashatják az egész épületes
levelezést, mely kezdődik a leggyöngédebb czímeken, a mik között a «te
boszorkány» és a «te zsivány» a legszelidebbek közé tartozik. Mikor
otthon van az asszony, akkor a gazda mindennap hátához veri a kozmás
ételt, avas rántást, a fővetlen babot lábosostul, mikor aztán maga
marad, akkor jó dolga van, süthet magának burgonyát, s hogy jól
mulasson, egész nap kártyázik; de minthogy se játszó társa, se pénze
nincsen hozzá, játszik tarokkot egyedül; ha nyer, azt felirja, ha veszt,
akkor nem fizet; ha nem jár jó kártyája, összevész a képzelt
játszótársakkal s felrugja a székeiket s aztán játszik patiencet
egyedül. Ebben telik le az egész egész élete.
– Félelmes embernek mondják.
– Ha valaki megijed tőle, azzal goromba. Kutyára nincs szüksége a
háznál, maga is meg tudja ugatni az embereket.
– Egyszer elmentem a háza előtt, s rám kiáltott, hogy mit nézegetek ott
körül? Pedig bizony nem ő rá voltam kiváncsi, hanem az udvarban egy szép
sárga rózsabokrot láttam.
– Igen. Ez képezi épen az ő büszkeségét. Ez a szép aranyszinű
centifolia. Ennek a dugványát az ő nagyapja a Louvre-kertjéből hozta el
a tarsolyában, a franczia háború alatt s büszke volt rá, hogy a rózsát
Wellingtonnak híjják. Igazán egyetlen példány. Maga az eredeti rég
elveszett; ez pedig egész bozóttá lett már. Nincs olyan ár, a miért e
rózsából hagyján egy ojtóágat, vagy dugványt adna oda az öreg, de csak
egy rózsát is le hagyna szakítani. Azt ő körülkerteli tövissel s nyilás
idején őrzi puskával. Ez az ő symboluma. Koronkint új nevet ad neki. Egy
időben elnevezte Bemnek: Wellingtont elcsapta. Az volt az ő legnagyobb
embere. Azután Napoleont tisztelte meg vele. Most Garibaldinak híjja.
A sétáló pár e beszélgetés alatt elhagyva a park hűs árnyékos fáit, az
ugaron átvezető út hosszában haladt előre, különválva. Az irigy út
választotta őket el egymástól, mely közepén sáros volt, s csak a két
oldalán volt egy keskeny pázsitos mesgye, a min száraz lábbal lehetett
előre haladni egyesével.
Az úttól nehány ölnyi távolban feküdt a vén világkerülő háza. Igazán
feküdt, mint egy kifáradt mastodon, a ki várja már az özönvizet, a mi
eltakarja. Falairól lehullott minden vakolat, kifitítva a ronda
vályograkást; a háztetőn több volt a lyuk, mint a zsindely. Hanem egy
szegletén a rozzant, ronda vityillónak virított egy rengeteg rózsabokor,
mely még a szarufákon is túl emelkedett s ráborult a rongyos háztetőre.
Az a rózsabokor tele volt aranysárga virágokkal, a mik a rózsák között a
mammuthok; mintha arany palást volna egy rongyos koldus vállára vetve;
ez a rózsabokor pedig körül volt kerítve egy tüskesánczczal, a tövisek
egész gyűjteménye volt a körül embermagasságra összehordva, egy minden
ostrommal daczoló mamelon.
A különös védelem annyiban indokolt volt, hogy az udvarnak mind a két
kapuja kidőlt már a sarkából; az járhatott rajta keresztül, a ki akart.
– Menjünk az udvaron keresztül, mondá Liviának Leon.
– Félek, hogy ránk kiált megint az az ember.
– Szabad-e neked félned, mikor én velem vagy?
– Ne tegezz itt! Meghallják.
– Alszik ez a fenevad most.
– Lépteink felkölthetik.
– Ne féljen tőle. Nyujtsa karját. Szabad-e önnek félni, mikor én
mellette vagyok?
– Nem magamért félek. Engem csak nem bánt, de önbe belevesz.
– Ne féljen semmit. Én ismerem őt jól. Tudok a nyelvén beszélni. Jőjjön
oda velem. Én kicsalom az odujából. Meglássa, hogy megszelidül majd. Még
ráveszem, hogy ajándékozzon önnek a rózsából.
Livia gyermeteg odaadással kapaszkodott Leon karjába, a ki aztán odament
vele az egyik ablakhoz, mely legközelebb volt a rózsatőhöz.