Nagy elhatározások után az ember vagy fölebb megy, vagy végkép alámerül.
Nem az erő, a mi az embert segiti, hanem mint a megrongált hajót a jó
szél; nem is a bün, a mi a küzdőt mindig lehuzza, hanem a ruhára
rakodott gubancz sár-eső; csak az a bizonyos, hogy a sorsot se
becsülettel, se ravaszsággal föl nem tarthatni. A sors ott van az
ételedben, el nem kerülheted; ott az italodban, le nem mondhatsz róla;
ott a tenyeredben, mint a czigánynő jövendölése; az erőfeszitésedben,
mint a robbanó kazánban a kőszén; fáradságodban, mint a pihenő munkás
tüdejében az árnyas fa alatt a biztos halál. Kilenczszer kikerülöd a
csapást, tizedszer magad szaladsz a karjába. Egy csöppel sincs több
eszed, mint a madárnak, mely látja a vadász czélozó csövét és nem mer
elröpülni. Nevetve, sirva, de ellenséged kezeibe kell dőlnöd.
Oda dőlt Máthé Dániel ur, de Máthéné asszonyság is.
Ki az az ellenség?
Óh ha ezt szinről-szinre megismerhetné az ember, de rostélyos vitézekkel
küzdünk, kiknek orczáját csak akkor láthatjuk, mikor diadalmas lábát
hörgő mellünkre tette. Hát ez az? Hiszen azt a botommal leüthettem
volna! Késő!
Máthé urnak – mielőtt visszatért volna elhagyott birodalmába, a
Mocsonyi-házba – egy heves szinpadi zárjelenete volt Fellsmann urral.
– Te bolond, te futsz a saját szerencséd elől – rázogatta vállait a
karmester ur, én helyetted embereket bocsáttattam el, kiknek
egészségesebb hangjuk volt, – hálátlanul viselted magadat, két év alatt
a Kőszegi szerepeit fogtam volna veled játszatni.
– Olyan áron nem.
– Micsoda áron – ugrott talpra a vén, kopott művész.
És magas állásu embereket, ifjakat, mint öregeket nevezett meg, kiknek
nevét tollamra se merem venni.
– Ezek mind olyan áron jutottak nyeregbe. Ki tud arról? Te tudsz? úgy-e
nem. Más se tud. A szerencsés ember történetét kegyes kezek óvják
magasztalással, a bukottét szabad epével. Ne ámitsd magad prüdériáddal.
De persze, te engem nem is értesz. Hogy a vén páholynyitónéhoz vittelek
– ha van pénze, javadért tettem.
El kell előbb hatni a jó hirednek, ugy emelkedhetel magasabb körökbe.
– Ne beszéljen az ur velem igy. Én becsületes ember vagyok.
– A legutolsó rima is azt mondja.
– Még eddig nem vádol a lelkem.
– Mi a te lelked? Nem különb, mint egy csomó miniszteré, meg tábornoké.
Azt a port, a mivé te válsz, majd külön tartóba teszik az egekben?
Nevetséges vagy, fiam. Még ma tehetek érted valamit, holnap sokat, egy
év mulva mindent, ha kilépsz innen – eredj. Rágd a csontot, járj foltos
csizmában, s edd meg a becsületes szivedet, mikor döföl a kenyérért, s
oda kiáltja: szamár voltál. Nem az a baj, hogy mit csinálsz, hanem az,
hogy nem tudsz kitartó lenni. A bünösökből lesznek a szentek,
becsületesek, de csak mikor már elérték czéljukat. Te igy rongyosan
akarsz, barátom, az égbe ugrani. Ohó! Tudod mit? Küld haza az asszonyt,
az a te halálos ellenséged, tedd egyszer magad függetlenné, s meglátod,
mily gyorsan és felségesen fog menni a dolog.
Az éhes tigris előtt lóbbálták a kövér fris hust.