Máthé urnak – mert az okosság tért nyert lelkében – a nyelvén volt: vigy
hát illőbb helyre. Nem mondta ki.
Felbontotta a szerződést, és büszke, dacztól ragyogó homlokkal sietett
haza felé – a zsidó biblia öreg betüihez.
Elragadta-e felesége boldogsága, mert Máthéné határtalanul boldog volt;
a hóna alatt éppen egy nagy fehér kenyeret emelt be a piaczról, és más
kellemes vásárlásokat is tett a jó Dani kedveért, a kis szobában ismét a
régi rend ragyogott; az asztal rakva volt iratokkal, tankönyvekkel,
jöttek-mentek a theologus urak, hogy üdvözöljék a művészt, ki
szerencsésen odahagyta a Lipták-Korcsák-Morvás konzorcziumot a kórusban,
minden a közeledő szebb állapotokról beszélt, tehát neki is bele kellene
mélyednie a leendő papi pálya élveibe.
Ujra neki dőlt a tanulásnak – sok sóhajtozással, de csak tolta a napokat
– felesége pedig oly vidáman tanult, a Dani apró tanitványait oly
lelkesen tanitotta, a mellett minden theologusnak ő foltozta ruháit, ő
vasalta gallérait – papi szivességből, csak Dánielt szeressék, és őt ne
csufolja senki.
Szép magyar ruhái lefoszlottak, olcsó német köntösöket varrogatott,
drága fehérnemüit a legolcsóbb fajtákkal váltogatta fel; télen át
viselte a nyári czipőt, mert az ilyenkor a zsibvásáron olcsóbb, és
nyáron át – ah ő csak egyet látott, a mind közelebb-közelebb jövő papnéi
széket, faragott czifrázatával, falusi rózsáival.
De látta a kevély rektornékat, kik rettentő irigyei, és a világért meg
nem látogatnák, de várjanak csak; látta a lombos papi udvart, hallotta a
reggeli harangszót, déli harangszót, vasárnapi harangszót és minden
szép, buzgó imádsága férjének az ő füleiben csengett.
Egy jó öreg lépésnyire volt már a czélhoz.
Dániel a negyedik év második felében járt.
1866. junius havában rémülten beszélték az emberek, kiütött a kolera.
Futott a ki futhatott Pest vidékéről, hol legelőbb szedte könnyü
áldozatait a rettenetes ragály. Pesten is kezdte bemutatni, hogy egy-egy
ház minden emeletén mily hamar keresztül tud menni.
Máthéné nem félt, sőt boldog volt, a hol ápolhatta a betegeket. Hiszen
neki, mint papnénak, ugy is ez lesz legszebb tiszte.
Gyakorolta tehát magát.
Egy ködös, hüvös juliusi reggelen vánszorogva támolygott be Máthéékhoz
Oláh József ur, a haricskai uj pap. Sáppadt volt és didergett.
– Ne féljenek tőlem, nem vagyok kolerás, de Isten sorsomat ugy látszik a
magukéhoz kötötte. Én szerencsét hoztam, Dani barátom.
(Annak, a ki már pap, lehet igy szólani, egy csak végzendő
theologushoz).
– Mifélét? kérdé egyszerre a Máthé-pár, mely nem taszitotta ki a gonosz
embert.
– Nekem okvetetlen fürdőre kell mennem.
– De igy? hisz most is reszket Oláh tisztelendő ur.
– Azt gondolom, közel az idő, midőn apósom eklézsiájába juthatok. Dani
barátom igen rövid idő alatt haricskai rendes lelkész lehet.
A papné széke egész fenséges magasságban látható lőn.
– De hogy? ragadta meg a szót Máthéné. Óh, ha a jó Isten… te Dániel,
látod, mily jó Oláh ur, mindig is a legjobb emberünk volt, csak te nem
ismerted. Én tudom, milyen tiszta, igaz sziv. Aztán oda juthatnánk,
tiszteletes ur?…
– Oda nem megyek, mormogá Máthé ur, ott ugy hull az ember, mint a légy.
– Csak hullott, de már megszünt, s a hol megszünt a ragály, az a
legbiztosabb hely.
Borzasztó ostrom következett most.
Egyik felől a lángoló szivü asszony, másik felől az esdeklő, rimánkodó,
könyörgő Oláh ur, minden argumentumaikat elővették, hogy Máthé ur
engedje magát a püspök által exmittáltatni. Ez nagyon jó hatással lesz
jövőjére, a néppel megszerettetheti magát.
– Én nem félek a betegektől, boldog vagyok, ha segithetek a szenvedőn,
emelgette imára kulcsolt kezeit a jó asszony, én voltam már egyszer
kolerában, nem esem bele, én tudom, hogy kell bánni a legnagyobb
kolerással is.
És ölelte, csókolta Dánielt, hogy ne féljen, csak bizza magát mindenben
ő reá. Ugy-e, hogy eddig is nem volt oka megbánni, a mért engedett a
szavának. Ezután még kevésbbé lesz.
– Menjünk, kedves Dánielem, velünk lesz az Isten, aztán mindig az
oldaladnál leszek én. Tartok erős seprő-pálinkát, kámfort.
– Nem megyek.
– De ha a püspök felszólitja, egyenesedett ki hirtelen a reszkető Oláh
ur, a püspökkel nem lehet daczolni, jegyezze meg.
– Baranyára igérkeztem egy rokonomhoz. Készülök a papi vizsgára.
– Egy ily cselekmény a czenzorokra is jó hatással lesz. Az esperes
sógorom, a főjegyző ennek barátja, az öreg lapjára duplán prenumerálok,
előre készitek mindent, hogy játszva menjen keresztül.
– Játszva, hallod, csupa játszva, biztatá Máthéné a nehéz mozdulatu
embert. Nem veszed-e észre, hogy ezt a szerencsét egyenesen a jó Isten
küldte házunkhoz. Ragadd meg, de neked nem kell a szerencse, sohasem is
kellett, te rám soha sem hallgattál, oh én csak egy bolond asszony
vagyok, oh ha én férfinak születtem volna… volna Dáni… el… sirt ugrált,
kaparászott ide-oda az izgatott asszony, ki minden erejével a haricskai
egyházba kapaszkodott, s a templomba, és igen, igen, a papné székébe.
Forditott a ravasz Oláh ur a dolgokon.
Nagy ebédet adott Máthééknak, és sok jó veres bort rendelt.
A veres bor is, talán mint a veres ember, erősebb, kitartóbb, ravaszabb,
de meg is mozgatta Máthé urat.
Mind a ketten töltögették a poharát; innen Oláh ur, amonnan a felesége.
Égett, lángolt, bátorodott.
Én mindig azt tapasztaltam, csak határozott bátorság: és megyen az ember
vakon. Az igazság, a nemesség, a szeretet, a boszu, a gonoszság és a
sors is vakon megy, csak a halál megy mindig nyugodtan, világos
szemekkel éjjel, nappal; hegynek fel, völgynek alá, folyamok mentén,
virágok közt, szikla kopár törmelékeken.
Oh egy kis faluba pedig, melyet jó messziről megmutat a csererdő, a fák
lombjain, csucsain kiemelkedő piros torony, fehér csillagával; a
szőlőhegy hivogató gyümölcsével, majd a fehér házikók elszórt csoportja;
a kacskaringós gyalogut réten, buzaföldön, kerteken keresztül, hogy ide
ne találna a százszemü halál.
Máthéék elébe vágtak.
A kis Szusz koma is elkisérte őket. Rongyos, szegény ember nem igen kell
a kolerának, mely a legszebb szüzekben, legdelibb ifjakban is kedve
szerint válogathat.
Nevetséges, nem nevetséges, akárhogy vegyük: Máthéné az első napon
betekintett a templomba. Röpösött a tiszta, mocsoktalan lelke, mikor
megtalálta a papné székét, benne az énekes és imádságos könyvet. Bár
protestáns nő volt, bele tette a szüz Mária képét védelemül.
S olyan bátran, mintha lakodalomba menne, indult a betegek felé.
Máthé Dániel ur prédikált, temetett és most már urvacsorát is osztott és
keresztelt. Pap volt, felszerelve mind ama kellékekkel, melyek a
protestáns pap teljes fegyverzetét képezik.
Fekete, hosszu ruhája, csucsos kalapja, mintha még magasabbá tette volna
öles, izmos termetét. Hosszu gesztenyeveres szakálla mélyen alá csüngött
mellére, vastag szőke bajusza az eclesia militans hősét mutatta benne.
Mily szép, deli ember volt igy, fokos nélkül is és kurta száru pipa
nélkül is.
A halál e közben járt-kelt faluról falura, hol ott termett, hol ide
toppant, mint a szegény gyürüs zsidó, csak sip nélkül, nesztelenül, mint
a tolvaj.
– Látod, ugy-e nem kell félni a kolerától. Én nem félek, nekem van
védelmezőm, én tudom, hogy meg nem halok, biztatá férjét Máthéné.
Csókolják az orczámat, kezemet a haldoklók – és engem semmi nem fog.
– Akkor tudom, mi a bajom, szólt sáppadtan Máthé ur.
– Mi? sikoltott rémülten a nő.
– Nincs se étem, se álmom. Az orczádról elkaptam a kolerát.
S az erős ember nyöszörögve összekuczorodott.
– Vizet adjatok, ég a gyomrom.
– Ebből igyál –
– Eredj! s messze lökte magától a helyettespap feleségét. Menj, menj!
– De az Istenért, Dániel, Dánielem, hisz semmi bajod.
– Orvost – ah!
S a földre hengeredett.
Biró, kisbiró, harangozó, egyházfi, Suráné, Vermesné, a kenő Karvalyné,
mind ott sürögtek-forogtak a tiszteletes körül, ki álló, üveges
szemekkel, tátott szájjal, rángatódzó karokkal türte, hogy morzsolják,
keféljék.
A kis Szusz koma neki gyürkőzött, s mint az asztalos a bogos deszkát,
ugy gyalulta keféjével szeretett pátronusát.
– Meghalok, kis koma!
– Nem hal meg.
(Bizony már hidegedtek a hatalmas kezei és elefánt lábai.)
Az okos, nyugodt, béketürő Máthéné kiabált, szaladt ide-oda, pálinkát
keresett, kámfort kutatott, kasztoreumot, de mindent, mindent kiosztott
már a betegeknél, és semmi ilyes szer nem volt a háznál.
Sirt, hogy a falak megsajnálták.
– Vigyétek ki azt az asszonyt, hörgé a férj.
– Dánielem, hát egyedül reám haragszol! Hát szeretett valaki jobban,
mint én!
S oda borult férje hülni kezdő tetemére. Csókolta, harapta, körmölte,
hogy folyt belőle a megállott vér, hátha az használ, látott ő már olyat.
Máthé ur felnyögött a különös orvosság alatt, de se rugni, se döfni nem
volt többé ereje.
Aléltan hajtotta hátra fejét, utolsó tekintetével a kis Szusz komát
kereste, kinek kék szemeiből patakként csurgott alá a forró köny.
– Te szerettél igazán!…
– Oh, Dánielem!
– Menj, menj…
Reggelre minden elcsöndesedett; a szegény gyürüs zsidó, a halál egy
faluval odább utazott, a halottak nótájával; Máthéné szépen, diszesen
felöltözködve, beült a papné székébe, hogy várja urát, a papot, mert
vasárnap van. A nép a templomban!
Máthé Dániel ur a ravatalon nyugszik.
A kis Szusz koma is ott aluszik a kertben, egy nagy diófa alatt,
mosolygó vonásokkal, kékes fehér hideg kezét kóczos szakállán
pihentetve, örökre igy, hogy mutassa, mily szép a halál!