Mint a mesék varangy képü, gonosz törpéje sikong, visit örömében, mikor
kezébe kerül az áldozat, s nem tudja: a szivén kezdje-e előbb a vágást,
vagy a körmeit szedje le egyenkint, azután a szemeit ássa, azután a
nyelvét szedje ki; a kis Szusz koma is, ki mindenkinek szolgája volt és
durva otrombaságainak czéltáblája, rugott, szökött, a hogy kiért a kapu
alá, jó kedvében félre csapta rongyos kucsmáját, előkereste dolmánya
bélésébe varrt nehány hatosát, és elhatározta, hogy ma nagyot iszik, a
maga kontójára, pálinkát, erős, égető, melegitő törkölyt és mulat a
Máthéék torán.
Bement a Magyar favágóhoz. Ott mindig ültek tót napszámosok, kik
megitták utolsó keresményüket, és várták a szerencse hozó hajnalt.
Mint egy finom gavallér, ugy robogott be ezek közé Szusz koma. A fő
helyre ült, a nagy üvegek mellé, közel a vastag depósnéhoz, ki bár tul
volt a hatvanon, de azért a férfiaktól minden figyelmet nagyon jó néven
vett.
Érezte ezt Szusz ur is, mert föltette mind a két lábát egy székre, és
kellemes időközökben üritgette törkölyös üvegét. Derült, nyiladozott
előtte az élet. Minden pohár közelebb vitte czéljához, mely nála is,
mint a legmagasabb méltóságoknál, nem lehetett egyéb, mint a tökéletes
boldogság.
Hogy irigyelték a napszámosok. Minden poharát ünnepélyes tekintettel
kisérték, egyhangulag. Hátra vetette kicsinyes, de szép szabásu, okos
alkatu fejét, s a pálinka jótékony melege, s a nagy fotogén lámpa
sárgásveres világa, s talán még a depósné biztató mosolya is egészséges
szinnel vonták be a sürü szakálltól és vastag bajusztól alig látszó
csontos arczát.
Senkihez se szólva, mint a hozzá nem méltó társaságba vetődött gőgös
nagy ur, csak magával közölte gondolatait.
– Csak neked van hozzám huzó, igaz szived, ismétlé a Máthé ur szavait.
Szegény bolond! Nekem senkihez sincs szivem. Én gyülölök, utálok
mindenkit. Ez az én pályám. Husz év óta müködöm ezen a téren.
Megmenthetnélek! nehány szavamba kerülne, csak elmondanám, milyen
munkára akar kibérelni Felsmann ur, a maga zsebje töltésére, hogy a
szinészek szerint a hangod csak bőgni való, s még kóristának is rossz
fogsz lenni, mint a bün, mert a mit énekelsz is, hamisan veszed és
kiállhatatlanul, de mért nyitnám ki a szemedet? Hát az én szegény apámét
ki nyitotta ki, hogy ne vegye meg a barátja mételyes juhait, a testvére
váltóit ne irja alá, mert annak már egy krajczárja sincs, ne menjen be a
tardi gyár részvényeibe, mert azok egy napon mindent elvisznek, s reá
csak a fizetés marad? Ki volt az a jó lélek, a ki csak egyet szólt volna
apámnak, hogy azok a lőcsei németek egytől-egyig gazok. Nem kellett
volna semmi segitség, csak egy szó: Farkasvári barátom, vigyázz, a
németek szöknek. De örvendett Herczegh bácsi, nevetett Kérész bácsi,
hunyorgott a vén Orosz, mindenki alig várta, hogy a gazdag Farkasvári
koldussá legyen. Anyám felakasztotta magát… ki fogta meg a kezét? Hol
volt az Isten? Én, Máthé, nem akarok jobb lenni az Istennél, a kit te
szolgálsz; én meg nem fogom a kezedet.
– Egyetlen örömömet nem áldozhatom föl. Nos, ki jött hozzánk, mikor
megbuktunk, tönkre mentünk, hogy Gyula, jer velem, ne busulj, én rokonod
vagyok, bátyád, sógorod, nemzetséged?… Eredj! ez volt a biztatás, láss
munkához, elég nagy vagy már. Te is elég nagy vagy, Máthé Dániel. Eredj,
takaritsd a mások csizmáját, tartsd te is a széles hátadat. Isten
szereti, hogy az emberek saját lábaikon járjanak, nos: indulj. Ketten
vagytok. Lássam, hogy megyen, vak világtalant! Legyünk többen, kár
volna, ha kifogyna belőlünk a világ.
Maradék törkölyét oda töltötte egy gömbölyü képü kis tót gyerek szájába,
kifizette számláját, s a legjobb kedélylyel vaczokja felé indult a
Mocsonyi-ház pinczéjébe.
Hiába szaladt fel sirva Máthéné a püspökhöz, hiába csókolt kezet a
konyhaajtóban a kántorné forma egyszerü jó püspöknének, hiába vette
ölébe a kis leányokat, hiába imádkozott, s hogy nagyobb foganatja
legyen, letérdelve, a minek el kellett jönni, az eljött. Csak a jó Isten
nem jött el, hogy felvilágositsa, megdorgálja azt a bolond Máthé
Dánielt, kinyissa a szemeit, a mit az erős Isten oly könnyen megtehetne,
s hogy a fülébe dörögje, nem ezt: bizzál fiam, a te hited megtartand
tégedet, hanem ezt: szamár, hova tetted az eszedet, vigyázz, nem látod,
mi van a lábad előtt? feneketlen örvény, visszarántalak, nem állhatom,
hogy egy becsületes ember az ostobasága miatt elpusztuljon!
Mert az Isten örök jóságában, bölcsességében itt is ugy tett, mint
Farkasváriéknál. Szabad folyamatot engedett a dolgoknak.
A madár repüljön, a hal uszszék, a féreg csúszszon, az ember?
Ah, Máthé Dániel urék most költözködnek ki. A theologus urak, mint az
ért gabonánál a madarak, megint ott nevetgéltek a Máthé pár körül. Ők
ifjak, mi nyomná még az ő szivüket. Ők legfelül lebegnek az élet
zenithjén, a harmat első cseppje az övék, a napsugár első csókja az
övék, a fris tavaszi szellő első édes lendülete az övék.
(Az enyém is volt valaha, s a tiéd is, Máthé Dániel.)
Kevés az, a mit elvisznek Máthé urék, s szegény Máthéné azt is oly nehéz
szivvel viszi. Nem örvend, hogy kiszabadultak abból a penészlyukból, s
hogy nem kell többé megtanulni a Dániel leczkéit.
Ezután már csak énekelnek, mint a pacsirták, későn, korán, még a hideg
télben is, s mégis nem tud eltelni örömmel.
Bezzeg ehhez az uj munkához nagy buzgósággal fog Máthé ur, kótáz,
énekel, szaval, jártatja kezeit-lábait, mint a nagy szinészek: Benza,
Kőszegi, Medini, hol egyiknek, hol a másiknak a szerepeit próbálva, mert
a magasra törekvő mindent szeret, csak a mindennapi kötelességét utálja.
Kiterjeszti lapát szélességü tenyereit, hátra szegzi nyakát, mint a
szép, ifju Lendvay, kiált, hogy a harmadik utczából is oda csődülnek a
józsefvárosiak, kik sok bolond embert láttak már, de még akkorát soha.
Mosolyogva fordul szomoru nejéhez, kinek mint az őszi kelletlen eső, nem
tud kifogyni szemeiből a köny, buzditja, bátoritja, kaczér szinész módra
kelleti magát, mutogatván hatalmas lábszárait, s széles mellét.
De egy rövidlátó asszonynyal bajos birni, ő nem látja a páholyokat a
fényes uri közönséggel, csak a rongyos falusi templomot, s ott egy
oldalban a papné mázolt, rózsás ernyőjü székét, nem látja a rengeteg
embertömeget tapsra készitett kezekkel, csak a vén presbitereket az ur
asztala előtt és a papot, a ki a világon a legmagasabb személy a király
ő felsége után; nem látja a zugó éljeneket, éljen Máthé, Máthé, Máthé!
csak a tompaiak elnyujtott zsoltárait kiséri szent áhitattal, csöndes
elmerüléssel, és azt se látja, a mint az aranyos rojtu függöny
felgördül, s két szép dáma karján kilép a közönség elé, magát a földig
hajtogatva, a jeles Máthé Dániel, mint hol egy király, hol egy császár,
hol egy generális; ő csak azt látja, a mint vasárnap egy gyönyörüséges
prédikáczió után a tompai templom oldalajtaja előtt levett kalappal
várják az öregek, a falu vénei a tiszteletes urat, hogy égig
magasztalják, hogy igy áldja, ugy áldja Isten, mert Tompának ilyen nagy
papja még sohasem volt.
No és a ragyogó, ezüsttől, aranytól tündöklő szinház helyett is mit
látott Máthéné? A félig fa, félig zsupp tetejü roskadt tompai paróchiát
L formájával, apró, keresztvasas ablakaival, falusi muskátlis
cserepeivel, a férje szobáját, a tiszteletesét, a czintériumot, a nagy
szobát, a papnéét, a kis sötét ebédlőt, a törpe, sülyedt konyhát, de
melynek széles tüzhelyén akár püspöki ebédeket el tudna késziteni.
Mind, mind csak ilyeneket látott.
De a robogó hintókat, a disz-ruhás, nagy botos szinházi portást nem
birta meglátni, a muzsikusokat sem, s a táblán a rostély alatt a
szinczédulát sem, melyen az pompázik: Ez, s ez: Máthé Dániel ujonan
szerződött tag első fellépte, második fellépte, s a jó ég tudná,
hányadik még.
Élethalálra szóló küzdelmet folytatott a józsefvárosi ősz-utczában, a
23. szám kis kerti házacskájában a Máthé-pár, csak hogy a férj dél felé,
a nő éjszak felé huzott, egészen czélszerü irányban kiki. A mit Dániel
ma épitett, azt Dánielné még az nap fundamentumig lerombolta, a haladás
tehát a maga rendén ment.
Akkor szerepeltek a hires Korcsák, Vas, Morvai kórista urak, ezek mellé
sorakozott Máthé Dániel.
A Prófétát adták.
– Látod, ölelte meg gyöngéden Máthé Dániel ur nejét, nesze a jegy, ma
papi ruhában fogsz látni, egy papot adok. Jőjj el.
– Papot? Ah ne káromold az Istent!
– Fogok adni királyokat is, de ha igy beszélsz – majd választok más
királynét.
Mint a szinpadról – (melyet ismert már Máthé ur) – egy heves szerep után
a nagy szinész: ugy rohant el Máthé ur is a másfél öl széles szobából.
Vissza se fordult.
Künn oda vágta az ajtóhoz:
– Maradj magadnak, együgyü. A mint vetsz, ugy arasd is.
A mélyen megsértett férj még az nap utána látott, hogy Felsmann ur
vezetése mellett patrónát keressen, teljes kiképeztetés czéljából. Mert
ha ez már általában igy szokás a szini-világban, akkor neki is erre a
biztos utra kell lépnie.
– Ah, ah, ölelgeté a vén pálinkás, fogatlan, parókás német karmester –
bizd rám csak magadat. Hány esztendős vagy?
– Harmincznégy.
– Mondunk huszonötöt.
– Ki volt atyád?
– Töröki rektor.
– Mondjuk… mondjuk, megyés főnök. Szeretik a magas állást a hölgyek.
Én egy német gróf fiának adtam ki magamat. És később egy kellner-herczeg
kiütött a szerencsémből.
– Hazudni nem akarok.
– Hát a nődnek nem fogsz hazudni, hol jártál? Ki nem hazudik? Ki él ma
becsületes uton; még jóravaló favágó se lehetsz, hogy a társadat el ne
add. Csak a pecsenye legyen az asztalon, meg a jó bor: a többit bizd az
istenekre, kik maguk se voltak jobbak. Jupitert, Apollót ismered? Hát te
miért akarnál különb lenni. Csak eszed legyen és kitartásod. E nélkül
czélt nem érsz. Ha meghalsz, csak olyan tisztán, becsületesen fogsz
sirodban pihenni, mint akár a pécsi püspök. Az a fő, hogy az ember
mindig készen legyen.
Késő este kerekedett haza – egy maga (most már a koldus kórista urat egy
Szusz se kisérte) – Máthé ur.
De vacsora se volt, és feleség se volt.
Egy levél, egy lepecsételt levél hivta föl az ur figyelmét.
Mohón kapott a levél után Máthé Dániel. Feltörte, elolvasta.
– Hah! gonosz, hütelen teremtés! Asszony, gyöngeség a neved…
Nem, nem igy szólt.
Keservesen lehajtotta a fejét, egy darabig maga elé bámult, majd pár
könyet morzsolt el szemeiben, mi közben végig-végig tekintett a levél
tiszta, szép betüjü sorain.
»Kedves Dánielem!
Mi nem látjuk többet egymást az életben. Szusz urtól mindent megtudtam,
hova jársz, mióta élsz a Mester János leányaival, s most ezen utaddal is
mily alacsony ösvényre léptél. Nem az ének, meg a szinészet kellett
neked, hanem a jó élet«…
Egyszerre csak hirtelen fölkapta fokosát Máthé ur és most igazán rohant
a Mocsonyi-ház felé.
– Megfogtalak, gazember! orditá az állati erejü Máthé, torkon ragadva a
pinczelyukban kaczagó Szusz komát – hova tetted a feleségemet? – ez a
hála? nyomorult eb! Még ilyen rongyos kutyában se tud lenni sziv?…
– Nem kellett volna, hogy megszánjalak; téged nem is sajnáltalak volna,
ne szorits, hadd beszéljek, de sajnáltam a jó feleségedet, nehogy ugy
járjon, mint édes anyám.
– Az hogy járt?
– Felakasztotta magát.
– Ezzel a szijjal huzlak fel rögtön, ha meg nem mondod, hol a feleségem.
A Dunában?
– Nem – ereszsz el.
– Mérget ivott?
– Ihatott volna – elég oka volt reá. Ha megölsz se mondom meg, hol van.
– Tudod?
– Tudom. Neked ugy se kellett.
Máthé ur ugy akarta, hogy egyetlen csapással fizesse ki a nyomorultat,
de az oly ügyesen kisiklott a reszkető ember kezei közül, hogy a
sötétben valami éles, törött pléh kályhába csapta a markát, a mint a
menekülő után kapott.
Csorgott a vér kezeiből. S igy, mint a kit össze-visszavertek: szaladt,
dühöngött – tántorgott a lakására.
Most nem gondolt a házasságra, hogy ha meghalna az asszony, kit venne
el, mily szabad világot kezdene egyszerre. A maga egész teljességében
látta, mily üres az egész ház, mily elhagyatott, hitvány, semmi ember ő
most.
Még pár éve sincs, hogy lemondott rektori hivataláról s ugy érzi, mintha
husz nehéz esztendő választaná el kedves tompai kertjeitől, szőlőitől,
és, most érezte, kedves tanitványaitól. Mindenki szerette, most utálni
fogja. S maga is visszaborzadt attól, a mivé kicsiny hijja, hogy lett.
Oh ha megtalálhatná még egyszer feleségét, inkább visszamenne
theologusnak, világ szégyenére, csak még egyszer azt mondhatná: Zsuzsika
lelkem, te bolond asszony, mit is akartál?
Kinos küzdelem után, éppen első álmát kezdte, s otthon vacsorált Tompán
Zsuzsikájával, s nyulni akart a jó fehér borral telt mázos kancsóhoz,
midőn valaki kopogtat, erősen kopogtat.
– No – ezek a rendőrök, szökött ki ágyából, ijedten magára kapva ruháit.
Hozzák bizonyosan Zsuzsikát, holtan. A Dunából fogták ki, egy kapu alatt
találták, a mint mérget ivott, vagy ugy vágták le valahol a város
erdőben valami fáról. Teremtő Isten, mire jut az ember…
Ujra kopogtattak.
Remegve, mint a vérpad előtt álló bünös, nyitott ajtót.
A püspök szelid, nemes alakja mosolygott reá, s a háta mögül a Zsuzsika
apró, két fekete szeme.
– Jaj angyalom – soha többet nem énekelek.
– De tanulni fog, fiam – mosolygott jó kedvvel a püspök.
– Mint a legutolsó gyerek – főtisztelendő atyám, csakhogy még egyszer
megkerült ez az asszony. Hol voltál? akarta mondani, hogy hihettél annak
a becstelen rágalmazónak, de az a rongyos rágalmazó is beütötte a kóczos
orczáját s olyan derült, ragyogó szemekkel, hogy elkiáltotta magát
Dániel:
– Áldjon meg az Isten, kis Szusz koma! – mégis jó szived volt, pedig
majd megöltelek.
S mutatta a kis ember jó kedvvel, hogy milyen kék a nyaka.
A püspök mint egy apostol állott a nagy énekmüvész előtt, (ki megragadta
a főpap kezeit) s atyai szivvel figyelmeztette, hogy a protestáns papok
programmja:
Éhezni, türni, és soha el nem csüggedni!