Két szép nyári hónap is elegendő arra, hogy a rabszolgaságba szoritott
lélek kiszabaditsa magát kötelékeiből, és régi szabadságát
visszakövetelje. Hasztalan volt minden óvatosság, lelkiismeretes
szorgalom. Máthéné nem birta szivéhez, szemeihez lánczolni Dánielt, hogy
az csak a papokhoz menjen látogatni, a hova talál, mert mint a farkas a
farkasok közé: ugy e még meg nem paposodott ember is a rektorokhoz
futott, a hegyi eszem-iszom rektorhoz, a vén Varjuhoz, a szállási Vörös
Gyurihoz, Csukához, a pénteki Májas Palkóhoz, kik egyebet se tudnak,
mint a papok ellen áskálódni, jól enni, inni.
– Prédikálj, lelkem, csak egyet prédikálj itt, a szép kadocsai
templomban, itt konfirmált engemet az öreg esperes, hadd sirom ki
magamat még egyszer a gyermekkori kedves barátnéimmal.
Pedig csak azt akarta, hogy mint theologusné, beülhessen a papné
székébe. Lehet, hogy sirt volna is.
Dániel parasztosan kiáltotta: eleget kukorékoltam, nem kukorékolok.
Megyek névnapra Ordasra.
– Kukorékolni? ájuldozott a jó asszony e sértő szóra – hát a pap
kukorékol? Isten szolgája tehet ilyet – óh, ha én születtem volna
férfinak!
Hiszem is, hogy sok derék asszony meg fogna felelni kötelességének s
jobban mint egynémely férfi – ha átvehetné az erősebb nem fölséges
szerepét.
Azok a szép, nagy, tüzes fekete szemek, hogy emelkednének a magas ég
felé; azok a fehér, hosszu ujju, tiszta kezek, hogy kulcsolódnának
imára; azok a telt, rózsás ajkak hogy vernék föl a hitetlen agglegények
fásult érzéseit. Hiszem, egészen hiszem.
Máthé csakugyan elment Ordasra, a süket jegyző névnapjára. Természetesen
Máthéné, a theologusné, se maradhatott el. Egyfelől, hogy férjét
oltalmazza, óvja, másfelől, hogy minél többek előtt feldicsérhesse a
papi életet, a melynél szebb, nyugodalmasabb, tiszteletre méltóbb élet
nincs. Mert hol lehetne látni csak egyetlen papot, ki megfeledkeznék
magáról.
Lementek Baranyába – s uram teremtőm, mind csak a rektorokhoz, onnan
felsiettek Tolnába, átmentek Fehérbe, a Vértes vidékére s mindenütt,
mindenütt a kántorokhoz, alig egy paphoz.
De Máthé ur vissza is kapta hajdani kedvét. Elragadta az embereket
hatalmas hangjával. Tiz helytt is megválasztották volna rektornak.
Meghizott, megpirosodott, betölt dicsőséggel a magasztalt hangja miatt.
Gondolt is egyet, a mit ha megtud Zsuzsika, kétségbe esik.
Ám az isteni gondviselés ezt a fájdalmat még most nem mérte ki szivére.
Vége szakad mindennek, a gyönyörü napok is elfolytak.
Egy telides-teli rakott szekéren bekoczogtak Pestre, a Mocsonyi ház elé.
Máthéné tette az előkészületeket a tanulásra. Tanult zsidóul, görögül,
belemerült a csodákba, a hét kenyerekbe, a Bálám szavába, a megfékezett
tengerbe, a Lázár koporsójába, e magasztos, dicső történetekbe.
Dániel pedig járt a Griffbe a szinészek közé, a Mezitlábashoz, a
Petőfi-csárdába – és énekelt, énekelt és fizette a bámuló hallgatóit
étellel-itallal.
– Bolond vagy, Dani – ölelgeté a karmester ur – ha ott nem hagyod a
koldus papságot, csapj át szinésznek, operistának. A kinek ilyen
rengeteg tőkéje van: használja a kamatait. Most bevétetlek a karba,
onnan átteszlek egy-egy jó mellék rolléra, aztán leszoritjuk Kőszegi
uramat. Hét-nyolcz ezer pengő évi fizetésed lesz. Még azt is
elfelejtetjük veled, öcsém, hogy láttál valaha templomot.
A vállára ütött a karmester ur Dánielnek.
– Tudod mit? haza küldöd az asszonyt, küldesz neki havonkint valamit.
Neked szerzünk egy pénzes, gazdag német asszonyt, nagyszerü legény vagy
te, te s ütögette a hátát, tapogatta a karjait, mint a lókupecz a ló
szügyét, farát, sörényét, te Dani, te az operistánéknál is furorét
csinálsz. Tudom én, kihez viszlek. Itt a szerencse bizonyos, csak meg
kell ragadni. Én is egy bécsi gazdag suszterné költségén nevekedtem. De
ki tudja azt most? Senki. Éljen a szerencse, a földi dolgok istene.
Holnap délután eljösz hozzám próbára. Bruderkám, ki azt a poharat. Glück
auf!
– Glück auf! – sivitott valami viszhang a külső szobából.
Birtokosa beütötte a fejét, a hol Máthé urék mulattak a főbb szinész
urakkal.
– Hát te mit kereszsz itt, kis Szusz koma, intett felé a már jó kedvtől
dűlöngő öreg theologus. Kerülj belebb. Kivel vagy?
– Magam. Tudtam, hogy itt mulat.
– Gyere, kicsi kutyám, van még egy falatom, megosztom. Ez szokott engem
haza kisérni – mutatott egész pátrónusi kézlejtéssel Máthé ur a
csodálatos kis emberkére.
– Ki ez? huzta komoran kunkorékos ősz szemöldeit a vén, boronált arczu
német karmester. Nem szeretem az ilyen speczieseket. Igen, magamra
gondolok, nem jutok-e én is valaha ilyen kosztümre. Furcsa a sors.
Távolitsd el, ideges vagyok, ha ilyen elzüllött fráterokat kell látnom.
Nesze.
S a karmester ur kopott, zsiros nyaku, fekete német kabátján át pár
krajczárt, s egy szivarvéget nyujtott a kis Szusz komának.
– Igyál oda künn, s várj reám, kis koma.
Mint a ki keményebb modorhoz van szokva, s a csekély figyelmeztetésekre
csak meg sem billenti a fejét: a kis koma is csak vigyorgott, és
feltünően kis kezével morzsolta borzas, kóczos, gesztenyeszőke
szakállát. Magas, hófehér homlokán keresztül-kasul igazgatta gyér, őszes
haját, bajuszát, mint olyan, ki a társasághoz tartozik, többször hosszan
kipödörgette. S egyszer-egyszer végeit vastag, felcserepedzett szájába
fogva, gyönyörködve szemlélgette, majd innen, majd onnan, mint
körülbelől egyedüli megmaradt ékességét a multból. A barna-piros, kurta
mellény magyar volt rajta, lefoszló ezüstös zsinórzattal, a nadrág már
német, és oly hosszu és bő, hogy szánalmat vagy nevetséget ébresztett, a
sáros csizmák, nagyok, mint valamely falusi béreséi, befejezte az egész
öltözetet egy szinehagyott kék pitykés dolmány, melyből vékony, meztelen
nyakát mint a gém a vizből, mindig künn akarta tartani.
Máthé ur fokosával gyengén vállon ütötte, s atyai védő mosolylyal
felhivta, hogy most már azonnal lóduljon.
– Várj s egy pohárral még ihatol.
Nem tudni, melyik a boldogabb, az-e, ki igy pártfogolhat valakit, saját
koldus volta mellett is; vagy a ki érezheti, hogy ime, a kegyelmes isten
mégis csak nem hagyja el végkép az embert.
Nagy megelégedés és nyugalom látszott mind a kettő arczán.
– Ki ez az ember, Dani! De nekem többet ne mutasd, ideges vagyok, egy
idő óta nem szeretek a tükörbe nézni.
– Jaj, ez egy valaha gazdag földbirtokos egyetlen fia, a kit a harmadik
házig is hintóban vittek, s a kinek még az inge is selyem volt.
– Bolond?
– Csak annyiban, mint minden szerencsétlen ember. Esetlen, buta, vagy
sir, vagy nevet, vagy alszik, vagy szalad, de helyt nem tud állni.
Kergetné azt, a mit elvesztett, s megfogná azt, a mi többé nem az övé.
Most szolga nálunk. Merőben hozzám csatlakozott. Látta, hogy én legjobb
vagyok hozzá.
– Korbácsold meg, s addig kergesd, a mig látod.
– Hogy tenném, mikor senkije.
– Tifuszos mellé nem ülök, kolerás mellé nem fekszem, mert rám ragad.
– Nincs szivem, hogy ilyen nyomorultat elverjek magamtól.
– No akkor reád is szárad a köpönyegje.
– De Isten…
– Nem vagy még pap, ne emlegesd. Istennek semmire, senkire semmi gondja.
Egy gép se fütyül, egy se zakatol, egy se dolgozik magától. Mese beszéd
az egész Isten. Hány nyomorultat láttam, a ki jó volt, igaz szivü, s
most putton van a hátán, vizet hord, meg szemetet. Ha Isten van, szabad
ezt neki megengedni? Nálunk van egy gaz uzsorás, a kit mindenki becsül,
ebédeltet, s a legnagyobb szinész szerencséjének tartja, ha azzal a
rablóval tegeződhetik. Hánynak lehuzta ez már a bőrét, hány asszonyt,
leányt tett ez már tönkre, s szabadalma van reá, hogy ezt nyiltan
teheti. S nagyságos biró urak, grófok járnak vele fényes nappal karon
fogva a Váczi-utczán. Nos hát, theologus, van Isten? Van, mig pénzemben
tart. Jágó mondja: végy pénzt, sok pénzt, akárhonnan, de végy sokat és
rakd meg a zsebeidet, s a szüzek is a te szemeidet lesik. A nélkül olyan
rongy lész, mint az a barátod, buta, esetlen, komisz. A kinek nincs
pénze, az olyan embertől, tudd meg: félnek, s a törvény az olyat
kegyetlenül elitéli. A házasságtörő bünét arra fogják, a csaló vétkét
arra kenik, a hamisitó, rabló, gyilkos kötelét annak a nyakába
akasztják. Mert a bünért valakinek csak bünhődni kell, máskép mire való
volna a törvényszék. A pénzes ember a társadalom gazdagon termő
gyümölcsfája, az ilyet megsérteni tiltja a szent törvény. Tökéletes
igaza is van, szerezz pénzt, ha élni akarsz; fiatal vagy, ne tátsd a
szádat, fel tettre, ne holnap, ma. Az emberek várják, hogy megemelhessék
előtted a süvegjöket, ne akadályozd meg őket; siess…
Megint beugrott a kis Szusz koma, mint a kit hivtak sürgősen.
– Te, a nyomorultak nagyon ravaszok, ettől az embertől őrizkedjél. Azt
akarja elhitetni veled, hogy hivtad, pedig csak inni akar.
Megyek, ideges vagyok. Nincs kedvem tükörbe nézni.
A vén karmester felvette kalapját, letette bora árát s izgatottan
távozott. Még hátra se tekintett.
Máthé Dániel ur sem tehetett mást.
– Kis Szusz koma, jer – meg akarom rakni a zsebeimet pénzzel.
Mint a szalonnát látó éhes eb, akkorát szökött örömében Szusz koma.
– Hol?
– Kamatoztatni akarom a tőkepénzemet.
– Hát van? Tudtam én, hogy fog busulni Oláh ur, ha megtudja, hogy van
még pénz bőven. S ő már tartja a haragot. Lám, én kitartottam. De hol a
pénz?
– Itt.
S Máthé ur mutatta a vastag, csutkos torkát.
– Aha, csak ott lemegy. Ott nincs, bácsi…
– Nincs még késő, elmegyünk az öreg Nádor bácsihoz, s megpróbáltatom a
hangomat előbb vele. Ő becsületes ember, megmondja az igazat.
Volt annyi józanság, ittassága daczára is, Máthé urban, hogy a
mellékkereset árán pirult volna megtölteni zsebeit. Még nem romlott el,
csak elvadult.
– Hej, ha beüt, kis Szusz: urrá teszlek, felöltöztetlek, kocsin
jártatlak. Ki megyünk a Mocsonyi-fészekből, palotában lakunk, elvetjük a
Brésit bárát, s még neked is inast tartok. Nagy ebédeket eszünk, jó bort
iszunk. Jó lesz-e?
Ennyi igéret után a kis Szusz látta, hogy mi beszél a bácsiból, a kis
bor, s hogy ő is éhes. Nem is tett mást, mint kaczagott, s morzsolta
szorgalmasan a kóczos, gubancz szakállát. Ma a déli csésze fenekéről
összekapargatott étel óta nem látott harapni valót, de ivott, s hát a ki
még nem is ihatik. Panaszra tehát nem volt oka, nevethetett bátran.
Csakugyan felmentek Nádor urhoz, ki az egyház orgonistája volt.
A vén, beteges agglegényt ágyából verték már fel.
Meglátta-e az arczon a boldogságot, az édes, sugárzó reményt még egy
sötétes, hideg szobában is, azt gondolom, hogy igen, mert az öreges
férfiu indulatosan kapta magára éji kabátját.
– Mit akarnak?
Mint a mámoros ember teszi, hosszu bevezetéssel, kacskaringós, oda nem
tartozó dolgokkal, előadta Máthé ur, hogy ő a hangját…
– Részeg disznó. Jelentést fogok tenni holnap a püspöknek – mormogá
inkább magában, mint hangosan – s csoszogott a zongora felé, mert félt
ekkora embertől, a ki bizonyosan azt hitte, hogy nincsenek itthon, s
lopni akart. Titkon küldött is a rendőrség után.
– Mi hangja van?
– Basszus.
– De rekedt, részeges basszus – jegyzé meg magában az orgonista. S alig
várta, hogy jőjjenek a rendőrök. Halljuk hát.
– Hova álljak?
– (Ki az utczára gonosz rabló.) Ide szemközt.
S felhangzott a kontra c.
– Borzasztó hang, birja. Nem is oly csuf. D, é, f, g, a, h, c.
– Ereszsze ki azt a hangot – ugy. Hát aztán mit akar ezzel a hanggal?
– Operista akarok lenni.
– Khorista? Elhagyja a papi pályát?
– El.
– Értem, nem szeret dolgozni. Barátom, kitartás nélkül nincs kenyér.
Lássam, érti a kótát?
– Értem.
– Fogja és énekelje.
– Ennyit nem tudok, de egy zsoltárt, a mit ismerek, leéneklek.
Az orgonista keresett egy-két zsoltárt, a protestánsok énekkönyvéből.
Durván, müveletlenül hangzottak a szép melódiák, de egy-egy mély f, g,
sőt d, hatalmas hullámokkal töltötte be a sötét félhomályu szobát. A
zongora szintugy rezgett, mintha az óriási hang visszhangja verné, s a
beteg vén ember sáppadt arczai kigyultak, szemei könyekbe borultak, fakó
ajkaira mosoly huzódott, melyből nem lehetett kiolvasni tisztán:
szánalmat érez-e vagy meghatottságot.
Majd egy óra hosszat énekeltette az embert, egy kis keskeny rendőr be is
tekintett, hogy készen állnak, de Nádor ur intett nekik, hogy
távozhatnak – nem forog fenn olyan baj, más valami betegség van itt, a
mihez talán a Lipótmező szükséges.
– Hát milyen hangom van, tekintetes uram? kérdé csorgó homlokkal Máthé
ur, a biztos diadal érzetében.
– Szeret énekelni?
– Nagyon.
S kész lett volna Máthé ur az egész zsoltárt keresztül énekelni.
– Hát akkor menjen el falura, kántornak.
– Az már voltam.
– Látszik. Elbocsátották?
– Engem soha, magamtól jöttem.
– Ki csábitotta el?
Máthé ur akarva, nem akarva, feleségére gondolt.
– Az Isten tudná! De a szinháznál azt mondják, sokra vihetem.
– Kicsoda az a gazember?
– Felsmann Leó ur biztat, hogy tőkepénz a torkom. Ezereket ér…
Volt annyi emberség az öreg orgonistában, hogy nem nevetett, csak
köhögött.
– Hát magának is van valami próbálni valója – fordult a kis Szuszhoz –
nos: álljon elő maga is, ha már benne vagyunk. S ütögette az akkordokat.
Igen, a kis Szusznak volt pompás próbálni valója, a gyomra. Hanem erre
nem volt itt mező. Irgett-forgott tehát, mig nagyokat röhögve kilódult.
Előkelő, tisztességes ember, akár biró, akár művész, lelkéből örvend, ha
magasvágyu vetélytársa jó nagyot zuhan: e szivbeli gyönyör miért volna
megtagadva egy olyan nyomorult embertől, mint Szusz ur.
Bizony örvendett, és egy jó vacsoráért – a mihez különben semmi kilátása
se volt – nem adta volna, hogy ez a hires próba igy történt.
Szaporodjanak az elesettek, a koldus is jobban érzi magát, ha testületük
ujakkal szaporodik.
A sziv örök rejtélyei közé tartozik e hitvány öröm.
Lent a szük és piszkos Magyar-utczán bölcselmi gondolatok között haladt
a kincses torku Máthé Dániel.
– Ez is a püspök unokája; minden szavából kilátszott, hogy össze voltak
beszélve. Hisz hogy énekeltem! Irigység, sárga irigység. Azért is énekes
leszek. Megmutatom – de hát miért akarják a szegény emberek utját
állani? Azt se akarta, hogy pap legyek, most meg azt ellenzi, hogy az
énekművészetre adjam magam? Ki találná el a nagy urak kedvét. És azért
is. Kamatozzék a tőke, a kincset ne rejtsük véka alá. Hanem most igazán
velem jössz, kis koma, ha egész nap engem szolgáltál, lássuk, miféle
vacsorát kapunk otthon.
Otthon igen, Felső-Tompán: most lehetett volna pompás kis vacsorát
kapni, hideg sültet, mézet, diót, szőlőt, fehér kenyeret, jó bort. Itt?
Majd nem sokára a szinháznál. Azok csak az urak. Hogy élnek, mint a
herczegek, kis-királyok. Ha tetszett Zsuzsikának elcsalni theológusnak,
most legyen az én akaratom. Énekre születtem.
S néhány futamot dudolt el, mély, törött basszus hangon.
Haza érkeztek.
Égett a lámpa, előtte irogatott Máthéné csinos, egyszerü fehér
háló-köntösben. A falusi levegő és egészségesebb koszt az asszonykán is
sokat segitett. Megépült, élénk barna piros szint nyert s vállas karjai
kissé megtömődtek. Valóban szebbnek látszott, mint eddig.
A csalódás szerényebbé és alázatosabbá tette Máthé urat: szivélyes
gyöngédséggel közeledett feleségéhez, átölelte és hevesen megcsókolta.
Remény, öröm, hév futott át a szerető asszony idegein, s ha senki sem
látja: bizonyosan még forróbban viszonozta volna férje szeretetét. Igy
is elárulta, hogy szive telides teli van örömmel; fölkelt, vidáman
mutatta férjének, hogy a zsidó bibliából egy csomó szót már kiszedett, s
más studiumokból is jócskán másolt.
A mellett lehetett látni, hogy a kis asztalka teli van rakva szépen
simitott férfiingekkel és egyéb fehérnemüekkel – s a kemencze párkányán
vörös asztal kendővel leteritve egy kis vacsora is rendelkezésre áll.
Máthé ur az irásokra, zsidó szavakra mitsem adott, de a vacsorát mohó
étvágygyal kezdé feldolgozni. Maga mellé ültette a jó kis Szuszt.
– Egyél, kis koma, ne félj, ne busulj. Azért mégis ugy lesz, a mint én
mondtam,
– A püspök ur kerestetett Dániel, maga is itt járt a tantermekben.
Kapunk tanitványokat, s most már minden jobban fog menni. Egy év megint
elszalad s a másik kettő is lefoly lassacskán, s a jó Isten partra segit
bennünket. Csak türjünk zugolódás nélkül, és ne essünk mindjárt
kétségbe. Én nem esem mert nő vagyok, de ti férfiak, mihelyt nem megy
valami a kedvetek szerint, nem is akartok arról tudni, hogy Isten
mindent legjobban kormányoz.
Ekkorra a kis vékony sültecskét Szusz urral elfogyasztotta Dániel.
– Nem ugy lesz, Zsuzsika, hanem ugy lesz – ne beszélj, ne vágj a
szavamba, mert nagy dolgot mondok – hanem töltsünk előbb pipára, mert a
nélkül nem fog az eszem, s most pedig épen azt akarom, hogy jól fogjon –
fogjon. Hát ugy lesz, hogy kimegyünk ebből a sötét pinczéből. Valet
mondok a reverendának és koplalásnak, és a zsidó prófétáknak – és
átmegyünk a nemzeti szinházhoz. Tudod? a magyar nemzeti szinházhoz. Ne
sirj, ne ugrálj, mert ugy is hiába. Barátom, ez el van végezve, már a
hangomat is megpróbálták, operista leszek, most még kisebb fizetéssel,
pár év mulva ezerekkel. Hallod? négy, öt, hat, hét, de tiz ezerrel is.
Uri dámát csinálok belőled, hintón járatlak, s még azt is elfelejted,
hogy láttál valaha kálomista templomot.
– De a püspököt nem csalhatjuk meg, mikor ő már tanitványokat szerzett,
s mikor most már kezdene jobban menni a sorsunk…
– Püspök ide, püspök oda, az is ellenségem. Jól laktam a penészes
kenyerével. Enni akarok ezentul a kalácsból.
– Kórista akarsz lenni, mint a strázsabeli korcsmáros, vagy itt a nagy
suszter, akinek alig van betevő falatja, pedig egész nap énekel hol
itthon, hol temetéseken, hol estve a szinháznál. Óh te, Dániel, Dániel,
mi jutott a te eszedbe…
– Hiába ugrálsz, tánczolsz, ha mindjárt a tenyerembe sirod is azt a két
bogyó szemedet, engem a föltett szándékomtól még sem fogsz
eltántoritani.
Hogy nevetett a kis Szusz, hogy röpösött az összeránczosodott sovány
lelke, hogy ütögette a bő nadrágját, és morzsolta a kóczos szakállát,
hogy ezek itt mindjárt alábbvalóbbak lesznek mint ő, mert belevesznek a
nyomoruságba nyakig – és elvesznek. Bár minden ember elveszne, vagy
odáig jutna, a hol ő van, a kit a rossz emberek mindenből kifosztottak,
s a mit szépen megengedett és elnézett az Isten. Egy békéltető szót
közbe nem szólott volna. Nagy örömmel távozott, mikor látta, hogy
ezeknek a feje alja im tökéletesen meg van vetve.
– Ne busulj – szólt a távozóhoz Máthé ur – ne busulj, szegény kis koma,
a mig engem látsz. Csak neked van hozzám huzó igaz szived. Nem hagylak!…