Mikor üres a szekér, oh sokkal gyorsabban megy még döczögős, hegyes uton
is. A Máthéék egykori rakott szekerén alig volt már egy kis ruhanémü,
ágynémü, holmi közönségesebb, de fölötte nélkülözhetetlen házi butor. A
nagy, derék ebédlői asztalok, pohárszékek, kemény nád székek,
almáriumok, hordók, kicsinyek mint nagyok, fölös számu drága konyhai
eszközök vasból, pléhből, sőt rézből (olyan jókor kapták a liczitácziót)
alig pár nap alatt elmentek. Nem nagy áron, mert Pesten temérdek a
heverő butor, hanem mégis, mint Dániel ur megjegyzé falusiasan: veszett
fejszének legalább a nyele! Mikor házbért kell fizetni, boltbért,
kereskedőket, mészárosokat, áldás az Istentől, ha a szegény ember egy
tiz forintos vasas hordót két ezüst forinton elrázhat.
– Hála az isteni gondviselésnek, sóhajtott fel Máthéné az üres házban,
ettől az aljas foglalkozástól megmenekedtünk. Soha, a hetvenedik öreg
apám sem volt korcsmáros; nem még a legszegényebb ivadékom sem. Hogy én
kifőzőné legyek ilyen szurtos lyukban (milyen szép tiszta konyha volt a
tompai!), hogy én éjfélekig halljam a dorbézolók heje-hujáját, s nekem
még egy csendes éjszakám se lehessen, még a szent sátoros husvét és
pünkösd ünnepeken se; de azt is hittem már, hogy belébolondulok. No,
megszabadultunk.
– Meg, a hét-nyolczszáz forintunktól is szerencsésen – ütötte reá
merőben másnemü hangulattal Máthé ur.
– Ki az oka? Én? keseredett el az asszony, én jártam a Kék lóba? én
jártam a kőbányai disznókereskedőkhöz? a budai ráczürmösöket én
iszogáltam?
– Hadd el, a mi eltölt, eltölt. Ki mondta, hogy hitelbe adjunk kosztot,
hogy szerezzünk csak előbb jó embereket, pártfogókat? Én?
Azt a legokosabb asszony is belátja, hogy nem lehet mindig mindenre
megfelelni, hogy bizni kell valamit az Istenre is. Máthéné is ehhez a
közös, jóságos oltalomhoz folyamodott.
Félre fordult, és mint József testvérei előtt Egyiptom földén: szabad
folyást engedett könyeinek.
Könyek, ti drága sajkák, könyek, ti égi szárnyak! mennyi bánatot,
fájdalmat elvisztek néha napján egy-egy árva hajlékból!
Mert nem akarta, mint ahogy nem is akarhatta a Máthé-pár közül egyik is,
magára venni e hiba terhét, előbb kiviaskodták magukat a teljes
kimerülésig, s aztán, mint Arany mondja felségesen: Győztes, legyőzött –
mint a hogy két birkózó egymásra rogy – ők is egymás karjaiba estek, s
hű hitvesi csókokkal fejezék be a polgári belső villongást.
Át kellett menni a tényekre.
Összeadtak pontosan, lelkiismeretesen mindent, künn volt vagy
két-háromszáz forint koszt árában, hitelezett pénzben, igaz, a legjobb
helyeken, mert iróknál, szinészeknél, festőknél, tudósoknál: de benn a
tárczába alig volt husz, huszonöt forint. A Mester János temetése is
sokat eltemetett.
Felvetette ugyan Máthé ur azt a kérdést, hogy Zsuzsika, menj a gépész
nagybátyádhoz…
– Nem, ha addig nem mentünk felé, mig jó módban voltunk, most már inkább
a Dunába, mint hozzá.
– Jó jó. Pedig jó volna – mormogá a dologtól, tanulástól most már
rettegő férj.
– Varrok, mosok.
Most már a főzés elmaradt!
Mint őszi időn az édes anya felviszi a tanitó bácsihoz fiacskáját, vagy
gyenge leány gyermekét: olyan formán kisérte el Máthéné is Dánielt a
nagytiszteletü professzor urakhoz,
Egy kis szük szobácska volt az igazgató terem.
Jobbadán olyan professzorok töltötték be, kik alig voltak még tul a
serdülő ifju koron. Mutatta ez, hogy ma már a tudomány egészen az ifjak
kezébe került – s az öregek kora lejárt.
Mily nagyszerü is lehetett az, mikor Jézus tizenkét esztendős korában a
véneknek magyarázott a jeruzsálemi nagy templomban. Ugy látom, ez a szép
idő egészen visszatért. Nagy és dicső vivmány.
Egy kis kurta, vékony legényke ugrott Máthé urék elé pápaszemmel,
hosszan előre nyujtott fejjel, mint a kit a sok éjszakázás, tenger
tudomány megvakitott és megsüketitett.
– Hát mit akar, kosztosokat akar fogadni?
– Nem, nagytiszteletü ur – állott elé alázatosan a feleség – férjem
– Hát hagyd el – rántott egyet feleségén Máthé ur – hiszen majd elmondom
én…
A fiatal professzorok, kik tudtak már a bolondságról, összenevettek és
az öreg zsidó tanár is letette ujságait, hogy részt vegyen a két
kificzamodott elme szinjátékából.
– Én a papi pályára szántam magamat.
– De itt csak férfiakat veszünk fel – kaczagott a pápaszemes,
gyermek-ifju tanár.
– Tudom, főtisztelendő uraim – válaszolt mélyen elpirulva, s nagy
verejtékcsöppeket gyöngyözve Máthé ur.
– Öreg lesz már ide maga, barátom, szólitá meg az öreg tanár, s nem
tudja-e, hogy megiratott: az uj bort ne töltsétek ó tömlőkbe.
E pontot mindjárt zsidóul is elmondta.
– Az én férjem, megkövetem alássan a nagytiszteletű kegyes professzor
urakat – még nem ó tömlő…
– Megbirja a bort – sugá oda nevetve egyik ifju tanár még ifjabb
pályatársához, ki bizonyosan azért röhögött oly hangosan, mert érezte,
hogy ő mennyire uj tömlő.
– Egy harminczkét esztendős ember, könyörgöm alássan, sokat elbir.
Férjem van olyan (s egész büszke mértéket vett a jó nő férjéről), mint
akármely kehes, göthös, husz esztendős fiatal. Soha beteg nem volt,
kötelességének megfelelt, eddig is számtalanszor prédikált a néhai öreg
pap helyett, és bizony százszor eldicsérték a gyönyörü előadásait. Azért
is határozta magát arra, hogy pap legyen.
– Eddig rektor volt?
– Kérem volt, de ott is a legeleje.
– De lássa, jó asszony – lépett előrébb az öreg tanár – itt sokat kell
dolgozni.
– Hát dolgozunk – hangoztatta a Máthé-pár egyszerre.
– A papi tudományok igen kiterjedtek.
– Óh könyörgöm, én ismerem a mi papjainkat, azok semmit se tudnak az ég
alatt, irásból prédikálnak, a férjem nem. Irásból temetnek, a férjem
nem; csak az a kis maroknyi ágenda, a keresztelés meg urvacsoraosztás az
egész különbség egy rektor, meg egy pap között.
– Micsoda helytelen beszédek ezek? – pattogott igen helyesen egy ifju –
ez nem korcsma (igaz), ez nem piacz (igaz), válogassa meg szavait
(igaz.) A theologia a legszélesebb tudomány. Érti asszony? Ügyeljen.
– Ha a nagytiszteletü urak megbirták (és Máthéné szánalommal nézte a
három, négy ifju, vékony dongáju, szakáll-bajusztalan, pápaszemes
embert), akkor megbirja Dániel is. Vele leszek, együtt tanulunk.
S oly meleg, magas szivet sugárzó szemekkel nézett az asszony a
professzor urakra, hogy azok, abban a gondolatban, hogy két,
megfigyelést igénylő bolonddal van dolguk: csöndesebbre vették a
beszédet, és szerették volna az Ágnes asszony jó lelkü biráival oda
mondani: »Eredj haza, szegény asszony…«
– Beirták Máthé urat – rendben levő okmányai után az első évesek közé.
S megtudta, hogy a zsidó nyelvtant és szótárt hol lehet megkapni még ma,
s hol lehet jó német szótárt is találni igen jutányos áron. Egyéb jó
könyvekre is szives készséggel utasitották, melyeket mainap majdnem
minden ifju tanár maga szokott mint a legkitünőbbet, leghasználhatóbbat
kiadni – a többi addig létezetteknek teljes lerántásával.
Örömmel jelentette ki Máthéné, hogy férje már ezelőtt öt-hat hónappal
mindent megszerzett a theológus ifjaktól.
Volt a tanár urak között olyan, a ki – jogosan és méltán – ez alattomos
üzelmek ellen a leghathatósabb szavakban fakadt ki.
Máthé ur azt hitte, hogy szorgalmas előrelátásáért nagy dicséretet kap,
és nem kapott.
Meg volt azonban az öröm: Máthé Dániel papnövendék.
Azon ifjak, kik már ismerték, még egyszer megkinálták elhasznált
könyveikkel, még egyszer leirták előtte a tanár urakat nemes vonásaikkal
és emberi gyengeségeikkel, még egyszer beavatták egy kis barátságos
vacsora mellett a Bagolyban, hol a pohárköszöntőkben, a papi pálya
felmagasztalásában nem volt hiány, és bevezették abba a külön kis
szobácskába, melyet a püspök a Mocsonyi-ház földszintjén, az udvaron, a
Máthé-párnak adott.
A két-három első nap ezer tréfával tölt el, minden vidám legény reá
röpitette ártatlan nyilvesszőjét az öreg Dániel bácsira, s mikor a vén
ifjoncz zugolódás nélkül kiállotta az innen-onnan áradt jeges esőt,
megkezdődött a munka.
Máthéné elkészitette nagy bajjal kemény fejü férjét az első leczkére, s
felkisérte a második emeleti tanterem ajtajáig.
Oh hogy szeretett volna bemenni, hogy ő feleljen embere helyett, de azt
az akkori rendszer még nem engedte meg.
Haza ment tehát, tükör tisztaságuvá tette kis, sötét szobácskáját,
elhelyezte a könyveket, felmondta magának a leczkét, készült a
következőkre s a mikor azokkal is rendbe jött: sorra tisztogatta a férje
ruháit, gyönyörüen kifényesitette csizmáit, s ugy várta Dánielét, mint a
királyi tanácsosságra vágyódó polgármester koronás királyát.
Nem volt még Pesten soha olyan boldog asszony (pedig mennyi itt a boldog
feleség), mint a kis barna, vidám, fecsegő Máthéné, és milyen boldog
lett volna állandóan, hogy a magas egek örömüket találhatták volna e
minta-boldogságu nőben, ha nem lettek volna lelketlen, szavukat meg nem
tartó emberek, kik a jól elköltött ebédek, vacsorák árának utólagos
megfizetéséről csak tudni sem akartak.
Oh hogy fájt a jó asszonynak, mikor látta, hogy a vékony csészés
ebédecske mellől mily komoran keleget fel a férj; hogy hiába teszi elé a
legjobb falatokat, és akarja elhitetni, hogy ő ugy sem szereti a sültet,
csak egyék Dániel, lakjék jól: mégis napról napra halaványabb,
kedvetlenebb lett Dániel.
Azt hozta fel: hogy nem fog az esze.
Nem az volt az igazi baj: éhes volt mint a farkas, melyre hetek óta
vadásznak. Otthon, Tompán, ilyenkor rucza-sült, ludhus, benne vagyunk a
novemberben, tehát már jó frisling is (fris malacz-sült), jó uj bor, de
régi, jobbnál jobb, veres, fehér, sőt aszu is: itt ser, de adnák bár
olcsóbban, vagy volna pénz, de…
És hogy ne komoritaná el az ilyen dolog az embert, az egészséges embert!
Más a férfi, és más a nő, gondolá Máthé.
Egy nő éhezhetik, senki se látja: egy férfinak enni kell, mert a nélkül
egy krajczárt sem ér. Egy nőnek jó a viz, de férfit a bor teszi, ser,
pálinka. Egy nő bezárkózhatik egész napra, még illik is hozzá – de egy
férfi: annak utczán, kávéházban, vendéglőben, sercsarnokban a helye. Egy
férfinak látni, hallani kell. És ha nincs mezeje? – a pénz miatt!
Hiába emlegette, hol tréfásan, hol lelkesitve, hol szomorun Máthéné: oh,
ha én férfi volnék! – az ilyen beszédekre egy hujját sem adott Dániel
többé.
– Eredj, hozz pénzt, kérd meg Surányitól, Tihamértól, Aladártól,
Árthurtól, Eduárdtól, – a drága művészeidtől… pénz kell.
És a szegény asszony vette kis ridiküljét, köpenyét, és járta a
lelketlen kosztosokat reggeltől estig, és kapott gorombaságokat és
szebbnél szebb – nemtelen igéreteket, hirlapi fenyegetésekkel.
Azzal a csekélységgel, a mit mégis itt-ott ki tudott kaparni,
paradicsomi kényelmet, boldogságot törekedett szerezni kedves férjének.
Egy kis theát vásárolt, rumot, sajtot, egy kis sonkát, friss fehér
kenyeret, szivart, s gyönyörködve nézte, mikor a nagy éhes ember mint
valamely fuvó, zakatoló gép, egész kéjes szuszogással, lármával dőlt a
megrakott asztalnak.
Az elkényeztetett sziv mindig zsarnokká válik, hát még a gyomor!
Máthé Dániel csak egyről tudott, hogy itt minden az övé az utolsó
morzsáig, ő az áldozat, ő tanul, ő töri magát, le is takaritott mindent,
hogy még a légy se talált volna, a mire rá kivánkozzék.
Máthéné mosolygott, s örömében elfelejtette, hogy egész nap alig evett
valamit. Varrt, dalolt, belemerült a szép papi jövőbe, mikor tisztelendő
asszony lesz, talán esperesné, cserépfedelü hajlékban, három-négy
szobával, tágas udvarral, léczes keritéssel, számtalan baromfival,
csürrel, tehenekkel, a régieknél is szebb lovakkal; belemerűlt a vasár-
és ünnepnapokba, mikor férjével együtt megy a templomba s köszönteni
fogják minden felölről, még az uri asszonyságok is, mert a papné első a
faluban; férje, ez a szálas, derék termetü ember, hosszu reverendában,
széles, fekete selyem övvel, a bal karjára fogott keskeny, habos selyem
palásttal, az aranyos szélü bibliával, mint a püspök, fordul a katédra
felé, mig ő buzgó magas meghajlással sétál a papné székébe.
Mennyi irigye lesz, hányan fogják mondani ehol, mégis csak papné lett
Máthéné, csak beült ő a papné székébe. Ha nincs bátorsága: ma is
rektorné, s ott ül a Krisztián asztalosné mellett.
Ilyenkor még szebbnek látta férjét, s egész rajongó tisztelettel nézte
azt az embert, ki széles, lapos körmeivel szedegette a kenyérmorzsákat,
s ha ez szokásban van – azt a szutykos, fekete selmeczi pipát is magába
gyürte volna, dohányostul, szárostul, mint gyermek a cseresznyét.
Magukban voltak legtöbbször. A hol nincs mit enni, inni, elkártyázni, a
hol nem szép és nem kaczér az asszony, de sőt hideg, visszataszitó, mint
egy szent, oda kevés ember tekint be kétszer.
Oláh József ur titkon oly hireket terjesztgetett róluk az ifjuság
kebelében, hogy a minden szépre, jóra hajló ifjuság – majdnem
megvetéssel kerülte el Máthé Dánielt. Azt is észrevették, hogy hajlandó
egy-egy kis kölcsönt kérni és pedig követeléssel. Hisz ő is adott. Ez
éppen elég volt, hogy elhigyjék, mikép ezt az embert csakugyan ugy
csapták el csalásokért, hamisitásokért, iszákosságáért és verekedéseiért
hivatalából. Ilyen vén emberül mit is keresett volna itt? Okos ember,
becsületes ember, nem vész össze senkivel, hogy elmarassa, csapassa
magát, de igen, a ki tele van torkig bünnel.
Máthé Dániel társaságkedvelő ember volt, sok uri ember megfordult a
szegény házánál és hamarosan számát se tudná, kik és hányan ültek néha
egy-egy Dániel vagy Zsuzsánna napon asztalánál. Itt!… De ugy kell, mért
engedett ennek az asszonynak.
Sajnálta szép szőlőit, tele pinczéit. Mikor jött a tavasz a szőlő
munkára, százszor lecsapta a könyvet, olyan szőlőbe mehetnékje volt. A
balgatag nem tudta, hogy hiszen most éppen az ur szőlőjének munkása.
Micsoda szép szőlő ez az ő kis szőlőcskéjéhez képest.
– Óh Dániel, Dániel, ha én férfi volnék – szedegette fel a földről az
oda csapott tanrendszer zsidó czitátumait – a busuló asszony…
– Elég bolond vagy te asszonynak is. Nem is tudom, mit ülsz itt fenn
velem? Talán őrizni akarsz? Kitől, mitől? Pénz nélkül, barátom, itt
nincs becse az embernek. Azt gondoltam, eredj haza.
– Dániel! csapta össze a szegény asszony a kezeit – hát nem varrok,
mosok én eleget? Nézd – és mutatta az összeroncsolt, kisebzett ujjait.
– Mindenki nevet, hogy itt vagy velem; a házmesterné is.
Ugy! Talán inkább a Mester Jánosné drága leányai! Óh, én elmehetek, ha
terhedre vagyok (hogy sajgott a jó asszony tiszta, igaz szive.) Tőlem
élheted világodat, (azaz tanulhatsz és koplalhatsz egyedül) jó, még ma
összepakolok (és azonnal csekély ruhanemüjének összepakolásához fogott)
és számba adom a mid van (és elsőben is férje ruháit rendezte), aztán
élj boldogan, kedved szerént – rént – rént – zokogá föl-föltekintve
esedezőleg férjére.
(Oh milyen egy asszony, ki nem éppen szép, mikor sir, mily ellenszenves
egy durva férj szemeiben; mennyire lehüti még a legsoványabb szenvedélyt
is; mennyire szánalmas és nevetséges! Jó, hogy ezt nem tudta szegény
Máthéné, mert forró szeretetében inkább a szemeit ásta volna ki, semhogy
egyetlen könycseppet ejtsen; inkább a szivét szaggatta volna meg,
semhogy helyet adjon abban a keserüségnek, bánatnak.)
Otthon ilyenkor, rég, a szép Felső-Tompán, ha egy-egy élesebb, sértőbb
összeszólalkozásnál pakolni kezdett, hogy megy azonnal haza drága
szüleihez, kik, mint más szülők is – tárt karokkal várják az
elüldözöttet – hát egyszer csak átölelte derekát, hevesen addig
csókolta, mig minden felhő a leggyönyörübben elsimult. Akkor aztán
térdére vette a mérges kis asszonykát és vége-hossza nem volt az édes
szemrehányásoknak, megbocsátásoknak.
Most? Óh pedig most sokkal könnyebben megölelhetné, mert várja is – és
sokkal könnyebben térdeire vehetné, mert felette vékonyabb, mint akkor
volt, – de Dánielt a theologia – elszivtelenitette!
Csak rakosgatta Máthéné hol hevesebb, hol csöndesülő sirással a drága
leendő pap vastag, de hófehér ingeit, megigazgatott harisnyáit;
csomagolta vánkoshuzatait, kendőit és folyton nézegetett hátra, és
elhatározta, hogy egyet se szól, hideg lesz és megkinozza: De Dániel
hátat forditott, szítta lelkesen pipáját és elgondolta, hogy ha ez az
asszony elhagyná, vagy a mi nem lehetetlen: elölné magát, mert erre
Pesten számtalan minden nap az eset, akkor kit venne ő el és rögtön itt
hagyná az egész ákom-bákom zsidó nyelvtant Salamonostól, Mózesestől,
Jezsaiásostól és elmenne a szinházhoz énekesnek. Mert rektor csakugyan
nem lenne többet.
Eljött az est, vele az éjszaka.
A ládán kikeseregte magát a sértett asszony, és odáig haladt, hogy magát
tartotta hibásnak, megbocsátott tehát, lemondott a hazamenetelről. Hisz
ezt a szegény embert csak nem hagyhatta. Mi lenne itt vele? Elrontanák,
halálba üznék.
Nem nem! Védeni fogja, vele tanul, vele tür. Ha isten ugy akarja, hogy
pap legyen: valamit ő neki is el kell a jövőért türni. Meg is teszi.
Reggelre már vissza is pakolt mindent, s mint a ki nagy-nagy kivánt
áldozatot hoz, boldog volt e nemes cselekedetében. Jó reggelit készitett
s oda vitte mosolyogva a tiszteletes ágya elé.
– Dániel, óh Dániel, a jó Isten is papnak teremtett! Türök…
S a szegény hajlék csókokat látott, melyek nem voltak ugyan egyforma
igazak és forrók, de mégis nagyokat és kellemeteseket csattantak, mint
ez már a csókoknak természetökben fekszik eleitől fogva.
Lefolyt az első esztendő, hála a jó atyának, sóhajta Máthéné.
A nagy szünnapokra rokon-látogatni mentek, s betelt a megye a hirrel,
hogy Tóth Zsuzsika mégis csak papné lesz. A gonosz, furfangos asszony
orránál fogva vezeti azt a boldogtalan medvét, a kit pedig az isten is
paraszt-rektornak teremtett. No lám, Máthé! Hm!
És lehetett abban az időben oly hireket is hallani, nem hiszem, hogy a
Házi Kincstár s a Vasárnapi Ujság körülményesen le ne irták volna az
Egyház alatti rovatban, hogy im az ipacsfai, pipacsfai, asszonfai,
somfai rektorné fölkergette az urát Pestre papnövendéknek, s hogy a
pesti uj papnövelde rohamos fejlődésnek és gyarapodásnak indult ez által
annyira, hogy abból a bizonyos európai hirü nyelvtanból aligha lehetne
már kapni egyet-kettőt. Német szótárt meg éppen nem.
Az ifjuság e miatt lázas mozgalomban is van. És méltán!