– Mi az ördög – villant át egy szuró gondolat a férj szivén, a mint az
étterem egyik szögletében ágyat pillantott meg – ki fekszik ott?
– Beteg.
– Kicsoda? Hogy tehettétek ide? Ezeknek egy kis korhely-leves kell.
Máthéné kiadta a kulcsot, becsapta az ablakot, s korhely férjét egy
tekintetre se méltatta.
– Hát ez mi? kérdé a belépett férj, hogy kerül ide Mester János? Tán
atyádfia? Nem tudtam, hogy ilyen szép atyafiságra jövök.
A két, három vendég Máthé ur háta mögött nevetve suttogott és óvatosan
tekintgetett a beteg felé.
– Ide ma senki se jő – intett kezével az asszonyság.
– Hát akkor elmegyünk, barátim, a Kék lóba – kaczagott Máthé ur.
A Kék ló olyan fogadó Pesten, a hova minden megtámadott férj vágyik. Egy
kis oldalajtócskán örökké be lehet ide jutni, bármely késő időben is.
Vannak itt nők, ifjak és javabeliek, kik férjeikre haragusznak, vagy
kedveseiktől elszakadtak, vagy óhajtanának valamely alkalmas egyénnel
szövetségre lépni. Máthé Dániel urat, a leendő papot, három-négy is
körülfogta azonnal. Pirosak, mint a haragos rózsa, fehérek, mint a vén
sárgás fal, bátrak, szemesek, mint a vásári pecsenyesütőnék, szagosak,
mint egy öreg borbélylegény, ki haj helyett már csak a nyaka kóczát
kenegeti, fürgék, beszédesek, mint az ujabb szinpadi szobaleányok, és
élni szeretők, mint a kiknek nincs veszteni valójuk.
Csakhamar a gavallér Máthé ur képezte a központot.
Az ő asztalán égett legtöbb pálinka, ott párolgott legtöbb thea, ott
csoszogott legtöbb pinczér, ott vijjogott legtöbb és legtermettebb
fehérnép.
Azt lehetett érteni, hogy a szinészek, festők, irók, tudósok mit
keresnek itt, mert ők tanulmányoznak, őket a költészet muzsája utasitja
ide – a halhatatlanság Istenasszonya, de hogy egy férj, ki pap akar
lenni, az egyház fölkent szolgája, feddhetlen élettel, tiszta szivvel,
mocsoktalan kezekkel, hogy mit keressen ily sátrakban: azt theologiai
tudományokból nem lehet kiokoskodni.
Mint az érett gyümölcs a fán, mely sulyával lefelé huzza az ágakat, ugy
csüngött a sok hölgy az athléta Máthé Dánielen, karjain, nyakán, mellén,
hátán és lábain. Eleinte szemérmesen odább téritgette őket a jó ember –
hogy hagyják el a kisasszonyok, ne vesződjenek velem a tekintetes
asszonyok – én feleséges ember vagyok már, ah ha, csak tüzre olaj volt a
beszéd. Nagyokat csiptek az orczáján, s ott a közönség szeme láttára –
mint valamikor falun ártatlan leányka tanitványai, egy-egy szép történet
elbeszélésénél, elárasztották csókjaikkal.
Kettőt, hármat durván lelökött magáról Máthé ur, de azok még nagyobb
kedveskedéssel akarták kimutatni, hogy bennök a sziv tántorithatatlan.
A kávés, hogy egy kis diszt adjon a társalgásnak – valami kóbor
hárfáscsaládot keritett, egy pápaszemes vörös vén asszonyt, két sovány,
fakó, rongyos szőke leánynyal. Mint aratás után a vidám aratók a széles
tiszta csürben egy pár szál czigány igaz magyar nótáira, ugy dobogtak,
kurjongattak itt is a müvész urak tanulmányozási szempontból a
hölgyekkel, s forgatták a mind hevesebben, lelkesebben tánczoló Máthé
Dániel urat.
Mikor az ember ki akar magáért tenni: hát akkor nem sajnálja a
fáradságot. A Máthé ur szorgalmatossága is éppen ezt mutatta.
Nagyokat ugrott az öles ember, s szöktében a levegőbe kapta a hölgyeket,
hogy azok visitottak örömükben. Nevetett, ujjongott. Ujjaival végig
simitotta a különös nők orczáit, melyekről pirosság, fehérség leolvadt
és egybefutott a szemöldekről lecsepegő fekete festékkel. Ilyen valamit
se látott még.
Kétségkivül ezzel a tapasztalattal is sokkal gazdagabbnak érezte most
magát, mint művész társai is, kik e fesztelen mulatságnak részesei
lehettek. Milyen volt a levegő! por, gőz, festék, sár.
Oh otthon a Két-Nyul-utczában se pihentek ez alatt.
A nagy sirásra, jövésre-menésre, az özvegy szabómesterné is bekerült a
fészer melletti lakosztályból az ebédlőterembe. Mikor halálozás van
biztos kilátásban, vagy valakit a rendőrök összekötöztek, vagy az
egymást félreértett házastársak késsel, bottal nyargalóznak, akkor az
ilyen időn kivüli látogatás egészen rendén vagyon.
Éjfél, hajnal – mindegy – belépni szabad.
Máthéné szivszakadva sirt, imára kulcsolt kezeit tördelte, oda-oda
futott az ablakhoz – egy perczre hallgatózott – s ismét jajgatásban tört
ki.
Mind a vén Rézi cseléd, mind az özvegy szabóné ugy voltak meggyőződve,
hogy Máthéné Mester János urat siratja. De mire is gondolhattak volna
egyébre, az Isten világára.
– Bizony – kezdé a szabóné, közelebb ülve a megállott szemü, hörgő
beteghez – ez se hitte, hogy ilyen becsületes helyen halhat meg.
Szemétdombon szokott az ilyen ember meghalni. Felesége mosóné a
Sáros-fürdőnél, egy czafat, rongy teremtés, hogy kimondani is szégyen,
milyen életet folytat. Folytat, folytat, mig lesz a nagy hátán, vállain,
kövér karjain hus, de ha lefogy, a kutyák se harapnak bele. Pedig mi
volt, hogy ide került? Teremtő atyám! Nagysás uri dáma, selymes, mentés,
arany-főkötős, brazletás, medalliomos, gyűrüs, köves gyűrüs, karika
gyűrüs. Volt azok között még gyémántos is, egy kis galambfejes. Bár
elloptam volna, tehettem volna, az isten se vert volna meg érte, most
legalább én élhetnék belőle, lenne a télre fám, egy kis meleg czipőm,
vagy bár egy kis kávéra valóm. Hagyja el a ténsasszony, ne sirjon olyan
keservesen, mert bizony meg nem érdemli Mester uram. Ugy-e? Mi szükség
volt egy családos apának eladogatni potom áron a drága birtokait?
Kellett azt tenni egy 16 esztendős leánykáért, a kibe belebolondult, s a
ki pedig itt még most is iskolába jár. Hisz a tulajdon két leánya is
majd akkora volt. Persze, azok már a Kék lóban folytatják az édes
mamájuk életét. Ifjak, hát jól megy nekik, nem tudnak az apjukról.
Higyje meg a jó ténsasszony, bár tudom, hogy rokonok, mégis csak fáj a
rokon nyomorusága, de Mester ur még azt a fás-kamarában való helyecskét
sem érdemelte meg. Hát azért, mert megbukott, nem állhattak volna
becsületes munkához? Hisz adott nekik az Isten gyermekeket. Óh, csak
azok a boldogok, kiknek az Isten gyermekeket ád. Nekünk nem adott!
Mekkora öröm az, egy kis leányt fésülni, öltöztetni, reá mosni,
foltozni, iskolába járatni, s annyiszor megölelni, megcsókolni, a
hányszor csak a szive vonzódása ugy hozza! Minő boldogság, mikor
lakodalom van a háznál, reggeltől estig csak a szép jövőről beszélni, és
látni, hogy van már, a kire az ember ebben a szomoru világban
támaszkodhatik, a kit ünnepeken bár meglátogathat, a kivel egy-egy
ebédet együtt költhet el, a kinek látja szerencséjét, nekem senkim! Ne
sirjon a téns asszony, egy korhely emberért egyetlen mákszem köny is
kár.
Erre a szóra, hogy korhely, szembe szökött Máthéné a szabónéval.
– Ki a korhely? az én uram? ha korhely, nekem korhely, az az én bajom.
Aztán az én uram nem korhely, az én uram tiszta életü, az én uram
papságra készül, azzal pedig korcsosság nem fér össze, az én uram most
is munkában jár…
Hát Dániel ur a nagy munkából éppen haza állitott, ugy reggeli hat óra
tájt, porosan, borszaggal, pálinkabüzzel, leoldozott nyakravalóval,
szétnyilt inggel, és az elején két helytt is lehasogatott zsinoros
attilával.
Szemei alig forogtak a fáradság, kimerülés miatt. S lépteit tántorgókká
tette a mámor, a dorbézoló éjszakázás.
Máthéné férjéhez szaladt, átölelte, és ha senki sincs más a szobában,
bocsánatot kér tőle, hogy oly kemény volt hozzá. Csókokkal halmozta el
azokon a helyeken, a melyekre csak kevéssel előbb egy csomó idegen hölgy
nyomkodta rokonszenve jeleit.
Másra volt elkészülve Máthé ur, vizes lepedőre.
Most azt hivén, hogy neje bünös, mert nem meri megtámadni, morogva,
káromkodva rázta le magáról a szegény jó asszonyt.
A betegre mutatott fokosával.
– Felelj arról. Ugy-e?
S a fokossal a jogaiban megsértett férj retteneteset csapott a hosszu
ebédlő-asztalra.
Hogyne, ő ugy állott neje előtt, mint egy ártatlan lélek. Egy tiszta
lelkü egyén pedig, kinek keze, ajka, tárczája tiszta a büntől,
rettenetes.
– Tedd le azt a fokost, ha részeg vagy, feküdj le, egyenesedett ki a
mélyen megbántott hű asszony, a beteg hadd pihenjen. Nézz Istent, nem
tudod mire jutsz.
– Meghalt! kiáltá a szabóné. Ez jól járt.
A halál talán mindent megváltoztat, és mindent kiegyenlit. Arra, a ki
meghalt, már nincs mit haragudni, még ha vetélytársunk lett volna is.
Vetélytárs! azzal az elaszott, ökölnyi, sárga fejjel! vetélytárs,
azokkal a botvékonyságu karokkal, és tiz darab csupacsont ujjal!
vetélytárs, azzal a nyitva maradt (tán sokat mondani óhajtott) szájjal,
vetélytárs, azokkal az örökre lezárult szemekkel!
Oh igen, Máthé Dániel ur, ön annak a derék Mester János urnak
vetélytársa.
Máthé ur leeresztette a fokost, szive megcsöndesedett, a mámor kiment
szemeiből.
Az ebédlő-szobában halott van, egy rongy, egy semmi ember, egy utczára,
szemétdombra való ember. Kidobod? megteheted, mert ha ur volnál, meg nem
türnéd a házadban, de szegény vagy s a szegényre különösen vigyáz az
Isten. A szegénynek nincs joga szivtelennek lenni.
Máthé Dániel ur tisztességes szép temetést rendezett a koldus Mester
Jánosnak. Ő maga énekelte el fölötte, mint egykori rektor, a szép
halotti éneket, hogy:
A fájdalmak éles nyilai leverék az én erőmet.
Földi házam por sátorát levetettem immáron,
Oda fent a szép egekben, örök javamat várom…
Átjött a Sáros fürdőtől a bánatos özvegy, ájuldozva két szegényes,
mesterlegényforma ember támogatása mellett, kik folyvást éberen készen
tartották a nagy vizes üveget azon esetre, ha valami történnék, a mi
mégis – szerencse a lesujtott nő nagy lelkének – mégis nem történt.
Megjöttek a leányok – Máthé ur mindjárt felismerte őket a Kék lóból –
fekete fátyolosan, és szivszaggató jajgatásokat vittek véghez drága
atyjuk kihült hamvai fölött. Jött nehány iró és müvész is –
tanulmányozás czéljából, s eljött a püspök káplánja, egy szép, magas,
sugár, szőke ifju – teljes diszben, kigöndöritett hajjal, a nőkre
tekintgető tüzes szemekkel, s olvasta az udvarra kitett koporsó előtt
azt az imát, mely a szegény szerencsétlen életü elesett emberekről szól,
a végén e fölemelő sorokkal: »Ama nemes harczot megharczoltam, futásomat
elvégeztem, a hitet megtartottam. Végezetre eltétetett nekem az igazság
koronája…«