Máthé ur tömött, gyapjas haju fején ugy állott a kis bojtos veres sapka,
mint azén, a kit a jó Isten is egyenesen korcsmárosnak teremtett. Orczái
megpirosodtak, mivel ugy hozta az illedelem, hogy minden jobb vendégével
ő is igyék egy-egy kortyot bár. Hogy ne tette volna meg? Művelt ember,
aki egyenesen falusi papságra készül, tudja, mi minden kötelességnek
kell megfelelni. Széles tenyerei a sok hordótakaritásban megdurvultak,
sőt egyik ujját valami becstelen vasas hordó örökre meg is csonkitotta.
Jó, hogy a balkezet, a melyikkel nem kell urvacsorát osztani. Hatalmas
melléből ugy dőlt, áradt a mély basszus hang, hogy a karmester ur minden
este ujabb meg ujabb magasztalásokkal árasztotta el.
A theologus urak, ki koszt fejében, ki benső igaz barátságból – bőven
elárasztották mind a négy évre tankönyvekkel. Zsidó nyelvtan, európai
hirü bibliák, zsidó, görög, latin, arab, velejáró vastag szakadozott
szótárak; morális dogma, egyháztörténelem, az ujabb német irodalom
legremekebb müvei, szorgalmas forditásokban; egyházjog, minden
szerzőtől, gyüszünkint hordva össze, hogy annál becsesebb és eredetibb
legyen: prédikácziók, Erdélyi-tár, Magyarországi-tár, Nagy lant, Kis
lant, Házi kincstár, Alapvető, Jézus szeme, különböző jól talált czimek
alatt, már mind ott pompáztak egy ujdonat uj diszes üveges
szekrénykében. Elzárva gondosan, még a portól is megkimélve.
Gyönyörködött is bennök sokszor órákon át – Máthéné. És sirt, mert
látta, hogy Dániel kártyázik, igaz, az irókkal, müvészekkel, a kiknek
mindig hasznukat lehet venni, de mégis csak többet kártyázik. Különben
hát a papok – mint Dániel menté magát – nem kártyáznak? Uri társaságokba
a nélkül nem is veszik be az embert. Sirt, mert látta, hogy Dániel nem
tud bánni a pénzzel. Alig fizet valaki. Férfi tiszte volna beszedni a
pénzeket. Egy nő nem köthet ki velök. Sirt, mert látta, hogy Dániel
hetekig oda van néha a falvakon bort venni, és nem is igen vágyik haza.
Rossz, oh rossz oka lehet ennek! És ennél a pontnál sokkal öregebb és
forróbb könyek hullottak szemeiből.
Alig várta, hogy Dániel beiratkozzék rendes theologusnak, a mikor majd a
tanulás mindezeken alkalmasint változtatni fog. A bormérést felmondják,
a külső ajtót bezárják, a czéget leveszik és csak becsületes kosztosokat
tartanak. Nem megy többé nagyban semmi. (Oh jó asszony, már nem is igen
mehetett volna!) Mindent összébb huznak. Tanulás lesz a fő. És
nevetséges csak meg is emliteni, de a nyomoruságban minden nevetséges,
egy-egy csöndes órában elővette a papi szent könyveket, és egy-egy
oldalt próbára megtanult. Senki el nem hinné, az ilyesmi vigasztalta meg
legjobban. Ott látta Dánielt a szószéken, a mint hirdeté: Térjetek meg,
mert elközelített a mennyeknek országa, a Jézus utjait egyengessétek.
Hogy egyengette erős, hosszu karjaival a megtermett ember urunk Jézus
utjait, szinte lehetett tapasztalni. Ott látta ilyenkor magát, tiszta
fekete ruhában, mint a püspöknét, de a külön papnéi székben, mert falun
a papné székéhez záros kulcs vagyon, nem mint Pesten, hol rend sincs.
Majd csinál ő rendet Felső-Tompán.
Ilyenkor a jó Isten szemmel láthatólag megjelent a kis korcsmában, mivel
akkor már eltávoztak az ivók és ajtót zártak, és egészen theologiai
foglalkozások léptek a zaj helyére. Megvigasztalta a jó asszonyt atyai
szeretetteljes szavaival, mondván: »Bizzál, leányom, s a te hited
megtartand tégedet.«
Óh, hogy hitt, hogy hitt, a mint csak az eltévedettek, együgyüek,
szegények tudnak hinni.
Befolyt e mély hitre az a körülmény is, hogy az öt-hat száz forintból
alig volt már valamelyes az erszényben. Igaz, csak be volt fektetve
egy-egy müvésznél, kosztosnál, tehát nem veszett el.
Hanem most, most, itt a házbér!
S az addig békés, barátságos, meleg hajlékot e gondolatra: házbér, heves
hideg borzongatta ki. Ugy ropogtak a falak, mint a nagy beteg csontjai,
ugy recsegtek a pádimentum deszkái, mintha halált hirdetnének. Nem lehet
elhinni, mert az képtelenség Pesten, s éppen a Két-Nyul-utczában, de
Máthénénak ugy rémlett, hogy az ablakokban bagoly is huhogna.
Ki fog meghalni? Nem-e az a szegény Mester János, ott a fás-kamarában, a
kinek irgalomból helyet adtak.
Késő éj volt már, egy óra tájt járhatott az idő.
Künn szél zúgott, metsző, embertelen dunai szél. Rögtön kioltotta a kis
lámpást, melylyel Máthéné a cseléddel együtt a beteget akarta
meglátogatni.
Dániel ma se volt itthon, valami kosztpénzek felszedése miatt járt
Ó-Budán, Uj-Pesten, Kőbányán, a hova szöktek némely kosztosok.
Hogy lehetnek ily galád szivüek is! És ily müvelt városban!
– Rézi, szólitotta meg az öreges cselédet Máthéné, hogy van az a beteg
ember?
(Mondhatta volna Mester János ur, mert jó módu ur volt valamikor, ám egy
bukott egyénnek neve sincs többé, csak ő, az a!)
– Hogy van, hát ugy van, a hogy lesz minden korcs ember a világon –
dörmögött a vén asszony – követem alássan a ténsasszonyt, hát biz az
döglődik. Jól élt, elették, itták a mijök volt, szerették a zsiros
ételt, a kövér ludat, malaczot, hizott pulykát, nyárson sült
vesepecsenyét, a fáin pörkölt husokat disznóból, marhából vegyesen, most
rágódjanak a csontokon, a miket nekem adtak. Hát nem lehetett volna
kevesebbet enni le a csontról, a nagy oldalakról, czubákokról, hanem a
cselédnek ugy kellett kiadni, mint az idegen kutyának? Hm, de nem hagyja
ám azt az Isten büntetés nélkül, de nem ám. Sokszor sirtam, mikor
láttam, hogy annak az öt rossz gyereknek csupa zsir a szája, keze,
ruhája, én meg azt se tudtam, milyen volt az a malacz, a mit én öltem,
én sütöttem, én tálaltam be. Annyi lelkük sem volt, hogy egy kis falat
mutatót nyujtottak volna bár. Nem hagyja Isten az ilyet büntetés nélkül.
Ne is hagyja az a jóságos, bölcs teremtő.
Máthéné összébb fogta ruháját, nagy kendőjét a lámpa elé tartotta, és
sietett a beteghez, kiről ők épp olyan formán feledkeztek meg, mint
Réziről Mesterék.
A fás-kamarában? (Hiszen nem volt se ingök, se galléruk, se szolgájuk az
a hektikás ember, azután hogy köhögött mindig!) Hátha valamikor (Óh egy
pap nem juthat oda, egy papot nem lehet kiszemelni a rossz embereknek,
védik a papok, védi a püspök testével, aztán egy pap a Jézus szolgája,
Isten cselédje… hm, de hány ur nézi el a cselédjét…) Ma lesz a napja,
hogy Mester urat, de hova, a konyhába? az ebédlőbe, a mi szobánkba
(hányszor aludt egy-egy korcs vendég, a ki most megszökött a koszt
árával, az ebédlőben, jól vetett ágyon, részegen. S azt se mondta, mikor
jó reggeli után odább állott: fél kalap, pedig az haza mehetett volna,
mert ép volt – ezt a bukott embert kilöktétek a fáskamarába?) Fogja meg
Rézi azt a szalmalészát, beviszszük az ebédlőbe. A vén asszonynak
megnyultak az orczái és szivesebben tekintett a ténsasszonyra. Mester
János engedte ide-oda tenni elaszott, fekete, sárga, kis ökölnyi fejét,
és belenyugodott, ha kiteszik is az utczára. Mindegy ő neki már! Nem
tették ki. Bevitték az ebédlőbe, éppen oda, a hol a király ő Felsége
képe volt, talán, hogy lássa a király, hogy mi történik egy korcsmárosné
szívében? Ez a rossz idő, édes Mester ur – vigasztalá Máthéné a szótalan
beteget, ki kezdett magához térni, mikor látta, hogy nem lökik ki a
kapun – ha eláll a szél, majd meglássa, mindjárt jobban lesz.
Az én édes atyám is köhögött, de azért hosszu-hosszu időt ért. Ne
busuljon, főzök egy kis jó meleg herbatheát (óh mennyivel több jót tenne
egy pohárka erős törköly vagy seprő a kiszáradt, hideg gyomornak,
lehetett észlelni a megállott fagyos, üveges szemekből.) Máthéné
megsimogatta a beteg ember kékes, elszáradt kezeit, letörölte redős,
keskeny homlokáról a gyöngyöző jéghideg verejtéket s gyengéden megitatta
vele a forró, párolgó italt.
A thea használt-e, vagy a nyájas részvét, vagy a tiszta szoba: óh ki
tudna Istenen kivül belátni a megcsomósodott idegszálak közé, ki tudna
oda férkőzni a vergődő szivhez, melynek pedig minden dobbanása egy-egy
nyilatkozó szó, ki volna képes határozottan olvasni ott, hol a nyomorult
ember még Isten elől is elrejtőzik, de Máthéné mégis látott, olvasott s
az, a mit látott és olvasott, keserves fuldokló zokogásra inditotta a
szivét.
– Óh Dániel, Dániel – tördelé e szavakat az asszony, ég felé forditott
tekintettel, holott e perczben Máthé ur éppen a kőbányai
sertéskereskedőkkel s néhány szinészszel és theologussal kártyázott a
nagy hid melletti sörházban, a hol jó embereket, müvelt, becsületes
férfiakat, családapákat, jóra menendő ifjakat éjfél után is megtűrnek –
óh Dániel, miért vagy…
Nem mondta, elharapta a többi szót. El is kell harapni minden jó
asszonynak a világon. Ez az egyetlen harapás az, a melyik nem marja a
férfi szivét.
Dániel ugy szürkülő hajnaltájt csakugyan hazakerült. Virágos kedve volt,
czimborákkal jött; egy pár jeles iróval és szinészszel, s a kis Szücs
komával, ki megfizethetlenül viselte magát.
– Mama – aranyos mama – kopogtatott Dániel az ablakon.