leendő Apánk!
Itt a vén Mocsonyi-ház második emeletén, mi az összes első évesek,
Üveges Kristóf barátom neve estéjén nagyot ittunk. Mi természetesebb,
mint ősi magyar szokás szerint, pohár emeltetett a haza minden jelesére.
Én kedves bátyám egészségére üritettem poharat. És mi történt? egy
szivvel-lélekkel elhatároztuk, hogy oda hagyjuk Szabóné asszonyomat
örökös krumplijával és babjával és rághatatlan sültjeivel és mindnyájan
a kedves bátyám kosztosai leszünk 16-an, de csalunk még magunk mellé
többeket. Lakást is néztünk már a Nyúl-utczában, két- háromszáz
forintért könnyen megkaphatjuk. Jó felügyelet alatt, a mire rögtön
kapnánk alkalmas, szakavatott embert, mert itt temérdek a bukott ember –
és egyik csaknem eszi a másikat – lehetne mondom egy kis csinos
bormérést is tartani. Oh milyen jó volna, tiszta étel, tiszta bor. A
kedves asszonyságnak még a drága körmeit is áldanók. Az egész szállás
ingyenben lenne. Sokan élnek igy özvegy professzornék, de méltóságos
nyugalmazott főhivatalnoknék is – és pompásan élnek. Csak a jó tompai
borokból tartson fönn.
Kedves, bátyám! hamar népszerü lenne, még a tanári kar is
el-eljárdogálna hozzánk. Tudja-e, hogy ez a kalkulust nagy mértékben
csinálná? Dogma, zsidó, isagogika, moral, mind elvesztené a hegyes
fogait. Kedves bátyámnak nem is igen kellene tanulni: mégis kijárna a
jeles, kitünő. Jó bor, jó étel, a világ legjobb reczeptje. A fiatalabb
tanárok élnek-halnak a jó borért.
A kedves jó asszonyság egy töltelékes káposztával, a mennyi tanár van,
mind meghóditaná, mert itt a jó koszt ritka, mint a fehér holló, s az
öreg Salamon bácsi él, hal, a jó ételért, mert gazdasszonya a
legrosszabb kotyvalékkal kinozza. Emlitettem neki bátyámék szándékát.
Előre is szivből üdvözli…
De üdvözölheti azt egész Pest jóravaló fiatalsága és professzorátusa.
– Tegye le azt a levelet, figyelmezteté óvatosan a boldog feleség,
hasonlókép boldog társát, (mert ilyen levél, hogy is ne tehetne egy
törekvő egyént boldoggá), jön Harmath Sándor.
– Hiszen tán neki is megmutathatom?
– Dehogy nem, hogy üsse dobra, mit akarunk! Szegény boldogult apámtól
azt tanultam, még a gondolatod árnyékát is eltitkold, mert nem tudod,
honnan ront meg az irigy. Eddig se kellett volna kibeszélnünk semmit.
– Tán én beszéltem?
– Édes istenem, itt is én vagyok a hibás! Jó, jó, eltüröm, visszaadom én
ezt egyszer magának! Nem morgott mindenütt, hogy mért mondott le?
S mig méltó neheztelésében mindent elfelejtett a mit ő mondott, minden
szóra emlékezni akart, a mit Dániel mondhatott. És sokra, oh sok hibás
cselekedetre emlékezett, hogy vissza akarta venni lemondását, majd a
szemére lobbantja ő ezt még neki, hogy az esperest is megkereste,
forditana a dolgon, tán még pár évekig maradna, jó, jó, lesz még idő,
mikor ezt a borsot is az orra alá törhetem, mikor papi székben ül; hogy
ha én nem lettem volna, ma is rektoroskodnék. Hanem ugy van az, gondolá
tovább keserü sértődéssel, az asszony akármi jót csinál, az semmi.
Örömöt, mély, kibeszélhetlen örömöt talált azonban abban, hogy azok az
idők mind eljönnek, mikor mindenben neki ad igazat a jó sors. Most
martirnak tekintette magát, kit nem méltányolnak, de sőt talán még…
Nem mondta ki: bolondnak is tartanak.
Itt a Jézus magasztos példájától elkezdve, egész az uj iskola
inspektorig, a ki semmiből lett egyszerre nagyságos urrá: ezer meg ezer
szép példa sietett vigasztalására, hogy a bátrakat mint emeli a jó
Isten.
Valóban nagy elégtétel is az, mikor az ember a feláldozott csekély
tételekért előre látja a biztosan kamatozó fényes jövőt.
Harmath Sándor, az uj rektor, szokatlanul ünnepélyes hangulattal és
ünnepélyes öltözetben lépett be. Mint a ki bucsuzni jött, vagy a ki
bejelenti, hogy mikor tartja esküvőjét, ekkor és ekkor…
– Tessék leülni, rektor ur, szürte fogán át Máthéné a csuf rektor szót,
melyben annyi a sár, iszap – mi jót hozott nekünk?
– Köszönöm, istennek hála, én elég jól vagyok, csak a szemeim gyengék,
azaz, hogy ez az egyik, mert a másikkal, a bal szememmel, már semmi
dolgom.
Máthé urat nem bántotta még a sors annyira, hogy ezen a furcsa beszéden
jót ne kaczagjon.
Jó emberek, mint a gyermekek, hamar nevetnek és hamar sirnak – mert
nincs szándékukban a csalás.
– Terringettét, Sándor, maga ugyan keveset sajnálja a szemét, annyira
se, mint egy jó gombot.
– De sokkal jobban sajnálom a rektor urékat.
– Hogyan?
Máthénénak a száján volt már: mi nem vagyunk többé rektorok, de nagy
haraggal elnyomta a vágást. Egyszersmind kivette férje kezéből a levelet
és eltette. Ily együgyü embernek mire való volna megmutatni!
– Én azt gondoltam, rektor ur – –
– No, no, mit gondolt? házasodik? jól teszi. Nem jó az embernek egyedül
lenni, s meg egy jó asszony a világon a legfőbb kincs.
Eltagadhatlan jó érzéssel fordult e szóra Máthéné férjéhez, s szive
rejtekében ily megjegyzés visszhangzott: ne félj, Dániel, meg fogod te
azt még sokszor látni, hogy mi egy asszony! S természetesen, a
verőfényes papi esztendőkre gondolt, itt Felső-Tompán, mert ő, mint
okosabb, gyakorlatibb gondolkozásu fél, a baranyai reményeket nem
osztotta.
– Isten mentsen, hogy a házasságra gondolnék, nem ilyen embernek való
az! – más jutott az eszembe, rektor ur.
– És az?
– Tekintetes Kupak ügyvéd urnál én bármikor kapok jó alkalmaztatást;
irásomat szereti, a dolgot nem unom, és aztán meg nekem senkim, se apám,
se anyám, se testvérem!
– Hát ezzel mit akar?
– Azt akarom, rektor ur…
Most már igazán, mint a nyil pattant le Máthéné szájáról a szó:
– Az én uram nem rektor többé – azt tudhatja, Sándor.
– Előttem ma is az, s hiszem, hogy Isten is azt akarja, hogy az legyen.
Máthé ur szivében megrezdült egy gyöngéd hur a tisztességes rektori
állás iránt, s nagyobb melegséggel huzódott az ifju nyomorék emberhez.
– Miért gondolja, lássam, miért gondolja, vagy hiszi?
– Szereti és sajnálja a nép, aztán olyan szép hanggal sohase lennék más,
mint rektor.
– A szép hangra papnak is szüksége van – vetette oda a szót Máthéné.
– Nem igaz. Harmincz pap közül egynek van valamire való becsületes
hangja. Többnyire mind az orrukból beszélnek és kiabálnak – s mégis
megélnek.
Ez a biztatás természetesen előre is jól esett Máthénénak, ki tudta,
hogy Dánielnek pompás hangja van.
– Maga bizonyosan nem hiszi, hogy Máthé lehet pap – sujtotta meg ez éles
kérdéssel Máthéné az uj rektort.
– Nem hiszem, vagy talán hiszem, de én az egész papi állást nem igen
irigylem.
– Látom.
S Máthéné gunyos diadallal nevetett.
– A rektor ur ideje eltölt már attól, hogy deákoskodjék.
– Vajjon! hm! nem tudtam – vagdalkozék Máthéné.
– Én szivesen lemondok a rektorságról.
– Oh, csak tartsa meg – az én férjemnek elég volt.
– A rektor urat mindenki áldani fogja, s ha valamikor megsértették, a ki
megszomoritotta, meg is vigasztalja. Azért, hogy nem őt választották
elnöknek, nem kellene ugy neheztelni. A rektorok már is megbánták.
– Én nem neheztelek, édes Sándor öcsém – szólt érzékenyen Máthé ur.
– De én meg nem maradok itt, tudom Istenem. No lássa, hogy becsülik
máshol az én uramat, fogja ezt a levelet, és olvassa el, akkor szóljon
aztán, tudja: akkor szóljon.
S oda nyomta az előbb óvatosan elrejtett levelet Harmath ur kezeibe, s
felszólitotta, hogy olvassa el hangosan – s azonnal.
Harmath ur elolvasta.
– Nos, hát kinek tartják ott Pesten Máthé Dánielt; ki üdvözli őt előre
is? Mit szól erre a rektor ur, szeretném hallani.
– Nem mondom, hogy nem szép levél, de én korcsmárosnak nem mennék el,
mikor rektor lehetek.
– Korcsmárosnak? az hazugság! a kit Isten megnyomoritott. – –
– Zsuzsika – kiáltott feleségére a rektor, fölemelt ököllel.
– A kit Isten megbélyegzett, attól őrizkedjél – egészitette ki a
mondatot Harmath Sándor. Engem nem bélyegzett meg. Nem loptam, nem
csaltam, mint Oláh ur – a csalogatójuk.
Harmath ur felvette a kalapját, köszönt, s csöndesen távozott.