Soha annyi tisztességesen öltözött ember nem lakott Pesten, mint
1859-től 1861–62-ig. Azt lehetett már hinni, látva a szebbnél-szebb
magyar diszruhás férfiakat és nőket, – hogy Istennek hála, a szegénység,
legalább Pest városából – csakugyan kipusztult. A papok ide lenn,
falvakon, ősi szokásuk szerint, kopott, inkább zöld, mint fekete szinü
ruhákban jártak még, törött, gyürött, barna kalappal, sarkantyutlan,
terpedt, bárka csizmákban, és eszük ágában se volt, hogy e miatt
busulnának; és már akkor papnövendék fiaik Pesten atillásan, ezüst, sőt
aranyrojtu nyakkendősen, egyik-másik lelkesebb sarkantyus csizmákban,
vagy rojtos topánkákban, kalpagosan, darutollas kucsmásan és hatalmas
fokossal jártak. Az »A ki nem jár hitlenek tanácsán«, az »Örvendj egész
föld az Istennek, és énekelj szép zengéssel« és »Te benned biztunk
eleitől fogva« kezdetü felséges zsoltárok helyett tele torokkal
énekelték most a Thaly Kálmán szép nótáját, hogy »Árpád apánk, ne féltsd
ősi nemzeted, Nem vész el már, ha eddig el nem veszett« – s hogy
»Hegedüszó, muzsikaszó, czimbalom« s »Itt törtek össze rabigát,
Hunyadnak karjai« s hogy »Megbünhödte már e nép a multat, jövendőt.«
Fölkelt a magyar, mindenfelé táncz, dal, ének, atilla, sarkantyu. Futott
a gond, haladt a nyomoruság, bujt az eddig kevélyen uralkodó bánat. Pest
egy széles paradicsommá változott, s bámulatában szinte megállott a vén,
még most is kételkedő Duna partjain. S éppen ebben a szép
aranykorszakban koczogott be Uj-Pest felől két szekérrel a maga és veje
alkalmatosságán Vörös András uram. Az első szekéren Máthé Dániel ur ült
és hitvestársa, ki örömében sirva fakadt, hogy meglátta a számtalan
diszmagyarruhás urat és asszonyságot; a másik szekéren nagy ládákban
fehérnemük és jóféle falusi füstölt husok, sonkák, oldalasok, kolbászok
és egyéb ételnemüek voltak.
Megérzi azt az éber lélek, mikor kelljen örvendenie.
Nem csoda, a Máthé-párt is elfogta a nagy öröm, fényes hintók szélsebes
robogása, atillás, kucsmás, mentés, sarkantyus férfiak, és ezüst és
arany paszomántos nők járása-kelése, tiz, husz felől, de száz felől is a
vig muzsika zengése, (persze ilyen helyen sok lakodalom lehet egyszerre,
gondolák, és nem is helytelenül, Máthéék) barátságos arczok, nem durvák,
irigyek, mint falun, egyenes, nyilt és deszka simaságu utak, utczák,
hire se sárnak, szemétnek, mint Felső-Tompán, és mennyi teméntelen
zöldség már kora tavaszon, rakással, de garmadával, a szebbnél-szebb
kenyerek, sátorok alatt friss, pirosló sütemény, – és mindenütt minő
rend, hogy ennyi nép keresztül nem megy egymás hátán! Mint a halak a
vizben, ugy elsiklanak egymás mellett.
– No – döföli jó kedvvel Máthé ur hitvesét, ez ám a város.
– De magának, elhiszem, mégis különb Felső-Tompa.
– Hej, csak a jó Isten megsegitsen!
– Mert ezek itt mind éhen halnak – mutatott a nő szemrehányással a sok
csinos jövő-menőre. Itt van csak élet.
– Meg fogjuk a dolgot, Zsuzsika, mi is.
– Én tudom, hogy meg; én mosok, én főzök, én varrok, mert én a dologtól
soha se féltem. Maga csak tanuljon, a többit bizza rám. Otthon is ki
vitte a gazdaságot? Én. Ki gondozta a lovakat, teheneket? Én. Maga csak
tanuljon.
– De attól félek, kinevetnek, ha nem tudok. Nagy dologba fogtunk!
– Ne féljen, mert nem eresztem föl addig, mig mindent szóhiba nélkül nem
tud. Megkivánja azt az én becsületem.
– No tán az enyém is.
– Maga? Maga holtig ott maradt volna a közt a sok részeges paraszt
rektor között, ha az én lelkem ki nem találja, hogy mit csináljunk.
Lássa meg négy esztendő mulva, akkor köszönje meg.
– Nézze, nézze – kiáltott a meglepetés és öröm kitörésével némi
hallgatás után Máthéné – nem látja ott a sarkon.
– Hol? Mit? kutatott a férj.
– Ott a nagy ház mellett.
– Dehogy nem, kiket?
– Mégse látja? Én már rég leugrottam volna, ha férfi vagyok, amott
megyen Oláh ur.
– Az tisztán Oláh Józsi – bámulta Máthé ur azt a tizenöt-husz nyalka,
magyar diszruhás ifju embert, kik egy csoportban haladtak, nevetgélve,
tekintgetve, szivarozva, egyik-másik kiflit falogatva.
Máthé ur leszökött, azaz inkább letolta a szekérről a gondos feleség, és
oda sietett az ifjakhoz.
– Jó napot kivánok, Oláh ur – integetett hatalmas tenyereivel Máthé
Dániel.
Oláh ur egy perczre elkapta a fejét, a mint a szalmás, tollas, poros,
napszámos-forma falusi rektort megpillantá, mert arra okos ember nem
gondolhatott, hogy ezek már itt legyenek.
Máthé ur betörtetett az atillás, kucsmás ifjak közé.
– Hát Oláh ur – kapta meg a veres legénykét – itt vagyunk ám.
– Ejnye, ejnye – tekintgetett ide-oda Oláh ur, hogy a sok diszmagyar
ruhás uri ember és asszonyság nem kaczagják-e őt ezzel a falusi
ripőkkel. Az asszonyság is…
– Itt van. Mindenestől itt vagyunk. Hova szálljunk?
– Szállhatnak mi hozzánk, bácsi. Mi a mi szobánkból átmegyünk a
tanterembe, ott hálunk, bácsiék ülhetnek a mi szobánkban – állott elő
egy kis köpczös, nyájas képü, kucsmás legényke.
– A szekeret behajtjuk a két kecskéhez – javasolta egy másik, sugár
termetü, barna szép ifju ember. Én mindjárt el is kisérhetem a
bácsiékat. Azt a kis methodikát holnapután is megkapom Dencznél, ugy sem
ér egy fakovát.
Már most Oláh ur se maradhatott hátra. Ugy tett, mintha ezek az emberek
neki apja, anyja, mindene volnának, s a legnagyobb szivélyességgel
ragadta karon Máthé urat, s ajánlta fel szolgálatát a jövevényeknek.
Most már maga volt a megtestesült nyájasság, szolgálatkészség. Ment az
asszonysághoz, kezet csókolt neki, s tette, hogy nem tud hova lenni
örömében. Mily nem várt szerencse!
A tizenöt-husz ifju is odament egy perczre a szekerekhez.
Kezet nyujtottak Máthééknak, a parasztoknak, s tudakozódtak becsületes,
jó rektorukról, kiknél örömmel fordul meg ünnepek alkalmával a theologus
ifjuság.
– Él-e még a Szeremley bácsi? Az volt ám a becsületes, jó lelkü ember.
Hát Szeremley néni siratja-e még Juliskát? Be szép fiatal asszony volt.
A kis Mariska is megnőtt már bizonyosan.
– Hát! – kérdé a másik – Molnárékat tetszik-e ismerni, a szilvás-völgyi
rektorékat?
– Igen – szüré fogai közt Máthéné, szégyelve, hogy ezek a szép ifjak
mind csak rektorokról kérdezősködnek.
– Azok nekem rokonaim.
S aki ott volt és figyelt, hát meghallhatta a barátságszerető, igaz
lelkü Molnár István élete történetét, hogy mennyit kellett neki
szenvedni a vén gaz Fodortól, nejétől s a falusiaktól.
– Fodor uramat ám elcsapták, nem pap többé – értesité az ifjut a
kellemes hirről Vörös András uram.
Sok, sok rektor és pap története került elő pár percz alatt.
De az ifjaknak menni kellett, mert oda bent egy szük, sötét utczában
várták a methódikával – a Szeméttéren.
Csak Oláh ur ült fel Máthéék mellé, hogy kalauzolja a kedves bácsiékat.
Máthé Dániel ur a zsebébe tömte volna minden jó dohányát a derék Oláh
Józsefnek, Máthéné meg mind szedegette ki a kézi táskából a pogácsákat,
mákos-réteseket, sőt diósakat és sülteket is.
Oláh ur – a mennyire a nyilt utczákon ez lehetséges volt – meg is felelt
a bizodalomnak. Kimutatta, hogy reá mindig lehet számitani.
Egy kissé restelte, hogy fényes áprilisi napon ilyen karavánnal vonuljon
végig az országuton, be az üllői utczára, hanem a nagy szeretet, melyet
ezek iránt a boldogtalanok iránt táplált – mégis legyőzte benne a
nevetséges helyzet fölötti szégyent.
Oda vezérelte őket a vén Mocsonyi ház elé.
– Püh! borzasztó szag van itt! – csavargatta orrát Máthéné, a nagy,
ronda épület udvarán, hol a zajra, kocsinyikorgásra, egyszerre minden
lakó kiütötte a fejét.
– Ez pesti levegő. Két nap alatt megszokja az ember. Óh ez még tiszta
ház.
A finnyás, kényes asszonyka a borzasztó csatorna-levegőben majd elájult.
Hamar haza kerültek az ifjak a methodikáról. S ha száz kezük lett volna,
mind a százat a Máthéék szolgálatára ajánlották volna fel.
Ládák kipakoltattak, élelmiszerek napfényre kerültek, borok, dohányok
telepedtek az asztalokra, és a szép papnövelde ifjusága sietett
megismerkedni az uj theologussal és theologusnéval. Künn, a folyosón,
egy-egy magát türtőztetni nem tudó ifju nagyokat nevetett az öreg Máthén
és hitvestársán, hogy mi az ördög üthetett ehhez a vén fajankóhoz, majd
ujabb, meg ujabb leendő pap suhant be a lakmározók közé, éltetve a jó
borok mellett az okos eszmét, hogy Máthé Pestre jött és ott hagyta a
rektorságot.
Vigan haladott az idő, evés, ivás, dohányzás, énekelés, derült
adomázgatás között, ugy hogy Máthé ur oda hajolt Oláh ur vállára, és
kivallotta, hogy Tompán két esztendő alatt se nevetett ennyit.
– Itt pedig igy élünk.
Ha már a papi élet csarnoka ilyen, gondolta a Máthé-pár, milyen lesz
akkor a valóságos papság annak idején.
– Elmegyünk a püspökhöz – nógatta Máthéné férjét, vegye fel a jobb
ruháját, lássa, én már rendbe tudtam magamat hozni.
S valóban a csinos kis barna asszonyka legjobb köntösében állott a
fiatalság körében.
Ámde Máthé ur ivott, sokat ivott, folyvást ivott, s némely ember mentül
többet iszik, annál jobban érzi cselekedete sulyát.
Oláh ur azt javasolta, hogy hagyják el máról a látogatást, a mit ma
megadna a nagylelkü püspök, azt holnap is megadja készségesen. Eljárja ő
addig a dolgot.
A helyett mást javasolt Oláh ur Máthé apánknak.
Addig is, mig más lelketlenek körül nem veszik, bevezette szobájába s
föltárta előtte az első évi theologia kincs-bányáját szakadozott
könyvekben, és vaskos iratcsomagokban.
– Nézze édes bátyám, én azt gondolnám, jó idején be kellene szereznünk
minden szükséges könyvet, és kéziratot. Ez lehet az első lépés.
Gondolja, én nem erőltetem. Nos?
– Igaz – reszketett Máthé ur a tanulástól.
– Továbbá, nem vesz-e tőlem valamit rossz néven? Azt látja, hogy én a
szívemet, utolsó csepp véremet adnám, de adom magukért. Édes jó apám!
S a félmámoros embert mély gyöngédséggel átölelte, és megcsókolta.
– Gyula, te vagy? nos, hozz egy korsó jó vizet az Orczi-kertből, mordult
szikrázó szemekkel Oláh ur egy kis törpe, görbe nyaku, villogó, kék
szemü, szakállas, bajuszos, vén forma emberkéhez, kinek aszott, sovány
testén gyenge ruhafoszlányok fityegtek. Lábán akkora német csizmák (a
szép magyar világban!) csoszogtak, hogy egy sok munkával élő béresnek is
elég lettek volna. De kezei kicsinyek valának és finom formájuak, és
redős, halavány arcza szabályos szép metszetü.
– A ruháit – ruháit – hebegé a kis emberke és mutatott Máthé urra, hogy
a ruháit akarná kitakaritani.
– Hagyja el, barátom, én ezeket eddig magam szoktam – szólt Máthé ur,
részvéttel nézve az idegesen kapkodó és óvatosan lépkedő embert.
– Hallottuk? Egy, kettő, kis koma.
S Oláh ur egy könyvet hajitott a kis koma után, ki ügyesen, alkalmasint
régi gyakorlottsággal kerülte ki a dobást.
– Ki ez? kérdé Máthé ur.
– Hagyjuk. Egy bolond. Története van. Később…
– Szép ember lehetett valamikor, és uri nemzetség. Mi tehette ily
szerencsétlenné? Nincsenek rokonai, testvérei? Szegény!
– Ugyan ne érzelegjen bátyám. Itt Pesten senki sem ér reá érzelegni.
Gyorsan lát itt munkához minden egyén, a ki nem halad, elmarad, s a ki
elmaradt, az olyan az utcza-szemétre került.
– Látom, az szegény már oda került!
S valami ott bent, mélyen a sziv fenekén – elszomoritotta a volt rektor
urat.
– Megint érzeleg. Fogjon csak a hifil-hofálhoz!
– Hát az mi? Hifil-hofál? tördelé a régi rektor ur.
– Az öreg Salamon tudománya. Erről is kell szólanom. A ki itt jól
zsidóul nem tud, annak ugy tudja meg: szökni kell. De nézzen rám, itt
vagyok én. Betanitom. Hanem a tárgyra. Mondtam, nem vesz-e tőlem
valamit, – ha bizodalmasan mondom – rosz néven?
– Óh akármit, tessék.
– Ha a rektorné asszony – azaz akarom mondani, a kedves neje itt ugy
prédál, hát a sonkából, kolbászból, oldalasból két nap alatt itt egy
csipetnyi se lesz. S pedig mérsékelten elég volna pünkösdig.
Tanácsolnám, tegyük ide az én ládámba. Én mindent kiüritenék belőle. Ez
nagy láda. Akár hálni lehetne benne. Ez egy. De ugy-e, igazat mondtam?
Csak azt szeretném, hogy belássa, apám, hogy én az utolsó csepp véremet
kész vagyok adni magukért. Hisz én hivtam Pestre bátyámékat. Nem igaz?
– Igaz!
– Most ezeket a könyveket adom által, a legkisebb árban, csak ne vegye
rossz néven: készpénz fizetéssel, mivel itt minden ugy jár.
– Hát hiszen – oh persze, persze… készpénz…
De ez a szó, mint egy komisz dongó, ugy vágódott a Máthé ur füleihez.
– Tisztán kell vennünk mindent. Itt nem érzelgünk. Nos, tehát, ez a
zsidó nyelvtan, kulcs az ó-testámentomhoz. Ez a leghiresebb nyelvtan
egész Európában, maga az öreg mondja, a ki rettenetes nagy zsidó. Ez
európai kincs volna tehát – és csak két forint pengőben. A forditások
mindenütt finoman alá vannak plajbászolva. Rigorózumokon ez közkincs.
Sokakat tett ez már népszerüvé. Ez itt a szent történelem, minden
későbbiek fundamentuma. Ebből lehet csak igazán megtudni, mekkora ember
volt Jákob. Az öreg Salamon szerint olyan emberünk nem is volt több a
földön. Tizenkét gyermeket nevelt. Ez a jó családapák mintaképe.
Máthé ur oda kapott a szent könyvhöz… Hisz neki nem voltak gyermekei.
– Szintén két forint. Mindenütt meg van alaposan kasztrálva. Ezeken a
vastag huzásokon sötétben is el lehet menni. Közkincs ez is, de átadom,
mert szeretem bátyámat, mint véremet. Tanrendszer, tanrendszer,
ütögetett egy kéziratcsomagot az asztalhoz és pedig jó erősen Oláh ur –
ez is az öreg Salamon paripája. Tele van bolond zsidó czitátummal, a mit
senki sem tart meg. Az egész munka riptim raptim értelmetlen zagyvalék,
de kedvencze az öregnek. Saját képére és formájára teremtette, a ki
irta. Ez elől el szoktunk szökni, bátyám, s hogy az öreget
kiengeszteljük, évenkint nagy Mózes-napi óvácziókban részeltetjük.
Különben áldott jó ember az öreg.
Lesorolta Oláh ur a többi hasznos szent tudományokat is az első évről,
és summájáért tiz ezüst forintot számitott csak, de kész pénzben.
Ily olcsó vásár elől nem lehetett kitérnie a Máthé párnak, jóllehet
Máthé urból alig alig lehetett harapó fogóval is kihuzni egy-egy
forintot.
Este e miatt, és még az első pesti este, össze is veszett a kedves
feleségével.
Máthéné kijelentette, hogy férje egy önző, fukar, szüklelkü ember;
vigyázzon, mert itt önzéssel senki meg nem él. Ez nem Tompa, a hol
minden jó szót pénzért adtak, itt láthatja ezekről az ifjakról, hogy
mások az emberek. Aztán papnak gyakorolnia kell magát már jó előre a jó
cselekedetekben.
– Óh, ha én születtem volna férfinak – fakadott ki a jó asszony lelke
keserü szavakban, majd megmutattam volna, milyennek kell lenni egy igazi
lelkésznek! Mit mond Máthé… De maga aluszik, ne alugyék, lássa, én mind
a jövendővel foglalkozom – azt mondja Máthé evangélista: Ne gyüjtsetek
kincset e földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és a hol a lopók
kiássák, és ellopják azt. Hanem gyűjtsetek magatoknak kincset
mennyországba, hol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és hol a
lopók ki nem ássák, sem el nem lopják… Maga aluszik? Ne alugyék. Oh,
csak én születtem volna férfinak!… Mondja Urunk Jézus a bibliás ifjunak,
de maga ezt se tudja – a ki engem követni akar, adja el mindenét, oszsza
ki a szegények közt, és ugy kövessen engemet. Hallja? Hogy lesz maga pap
ilyenek nélkül?
– A sonkát még is el kell zárni, szólalt meg Máthé ur, kinos zsidó
czitátumokkal tépelődve, és rettenetes formában látva maga előtt az öreg
Salamont. Ez nyilván még az esperesnél is nehezebb ember lehet.
– Nem örvend a maga lelke, hogy ezek az ifjak egy kis ételért, italért
ugy megszerettek bennünket? Hálákat adhatna a jó Istennek inkább, mint
hogy a sonkákkal vesződik. Otthon is, égett ki a szemem a szégyentől,
hogy mily fukarságokat követett el. Ezt se add, azt se add, semmit se
adj oda.
Még egy rossz viselt ruhámat is lopva adhattam a szegénynek.
– Szükségünk lehetne még reá, morgott a férj.
– Meg is tették a tisztességet, hogy eljöttünk! Majd ingyen jő valaki,
ugy-e? Nincs czudarabb a fösvény embernél.
– Fösvény nem vagyok…
– Nem magáról beszélek. Hallotta, miket tett a püspök? Olyannak kell
lenni minden papnak. Holnap tisztességes magyar ruhákat vásárlunk s
meglátogatjuk a püspököt.
– Akkor az a hat-hétszáz forint nagyon hamar elmegy.
– Csak maga tanuljon, ád az Isten, a hova kell.
– Beszélsz te még, Zsuzsika, máskép is!
– Nem menne maga vissza holnap Vörös uramékkal? Hátha szépen könyörögne,
és visszatennék rektornak? Szégyelje magát, hogy olyan kislelkü! Mert a
munkától fél. Ne féljen, én…
– Tudom, főzök, mosok, de mit, kinek! vergődött a megijedt ember.
Már ilyen emberrel, azt gondolom, egy igaz lelkü asszony se tudna
beszélni! Máthéné se beszélt, hanem befelé fordult és keserves
szemrehányásokban… ah… mi az?… ah…
Csöndes, harmonikus ének verődött be az oldaltanteremből.
A fiatalság adott éjjeli zenét, énekben a Máthé-párnak.
– Ez a hála, szeretet, jóság – akadozott érzelmes szavakban a jó
asszony. Nem, nem, nem csal meg engemet a reménység, hogy én beülök még
a papné székébe, s ebből az emberből lelkes papot formálok.
Máthé ur is megjegyzett egy fontosat, hogy a basszus nagyon gyönge a
karban, s a harmonia se igen ép. Az ő énekkaruk százszor jobb és erősebb
volt Tompán. Majd megcsinálja ő.
S mig egy uj ének mozgalmas édes rhithmusai zendültek meg oda tul:
rektori multjához hiven, belemerült ő is az énekbe, magában futta a
basszust, de jobban, és verte a taktust, egy-egy hibánál rugva egyet a
lábával.
Ez a csekélység reá birta lelkét, hogy szebb képet rajzoljon a jövőről,
elfelejtse az Oláh ur rémképeit, az európai hirü nyelvtanról és zsidó
czitátumokról, és lásson jól alkotott énekkarokat, és halljon
egészséges, korrekt énekeket.
Isten széppé tette a Máthé-pár első pesti álmát, az asszonynak adott
templomot, és benne diszes széket, külön a papné számára; ennek az
embernek adott mezőt, a hol kifejthette énekművészetét, és
megmutathatta, hogy milyen egy jól, alaposan szervezett énekkar.