Az egészen más, mikor az embert magasabb, diszesebb állásra nevezik ki,
akkor abból a dicsőségből minden jó barát, rokon, sőt ismerős is a maga
mértéke szerint részt veszen; de mikor azt se tudják jó szerén, hogy ugy
csapták-e el az embert, vagy valami bolondság miatt kikopott, mikor el
se merik képzelni, hogy Máthé ur pap lesz, derék esperes talán, nem
lehet mást várni, mint sajnálkozást, vagy irigységet, kárörömöt,
kaczagást. A miben nem is volt hiányosság.
A kalácsokat, réteseket, sülteket a jó szomszédok, sőt maguk az
ajándékozó szülők segitették megenni, és a nagy csutora és üveg-borokat
meginni, utána vidám, hangos dalolást csapni, a rektor urat égig
fölmagasztalni, az irigy esperest lecsépelni, mint a bakari rektort is,
az adminisztrátorral együtt, egyebet ugyan mit tehettek.
De a mit senki se hinne el, a rektorné asszony titokban boldogan nézte,
hogy férje előtt imhol föltárták a rektori élet alacsony voltát, s
láthatja Dániel, hogy egy asszonynak mindig igaza van.
Mit látott Dániel, mit nem, az biztosan éppen nem mondható meg, annyit,
nem akarva is, észrevehetett rajta mindenki, hogy nem a régi ember
többé. Mig egyfelől felesége napról-napra diszesebben öltözködik, épül,
s a legjobb kedvvel jár-kél dolga után, gyengébb ruháit adogatja egy-egy
szegényebb, jobb asszonyának s fölkelhetőit sikeresen árusitgatja, hogy
már szinte alig-alig van valami eladni való, Máthé urnak mind nem lehet
becsületes, jó kedvét venni, morog, s a mit annak előtte ritkán tett,
káromkodik, szidja az igazságtalan világot, s minden szembe jövőben
halálos ellenséget lát. Miért? csak azért, hogy egy rektor hogy merészel
papságra vágyni. Ezt hangoztatja az árendás, ezt toldja-foldja Sarju
mészáros, ki pedig maga is több mint mesterember, mert sakter és kántor
a zsidóknál; ezt fürteti-fartatja a jegyző, ki pedig Patajon szabólegény
volt, s a felesége által jutott a szép, jövedelmező hivatalba; erről
szól nagy fejcsóválások között a mérnökné, ki bába-asszonyságot tanult,
s igy lett Hargitai mérnökné, a tanfelügyelő ur is közelebb a földvári
vásáron a Hólyag vendéglőben erről tartott előadást a tanitó-karnak,
holott ha a bátyja Pesten pupos hátával nem járja sorra kézcsókkal az
urakat, és Dencz ur oda fönn az ábéczék és mappák mellett nem rokona, és
egy csomó grófnál valamikor nem tanitóskodik, hát most ugy fordulhat,
városi aljegyző sem, a mi eddig volt.
De Péternek, Pálnak szabad fölebb sohajtozni, még egy szegény hernyónak
is szabad a fa tetejére mászni, hanem Máthé Dániel, ő legyen holtig
rektor, papok szolgája, mikor pap lehet. Meg fogja ragadni a sors
kerekét, van hozzá elég izmos, erős keze, fölpattan a szerencse
szekerére, majd meglátja ő, hogy ott neki is helye vagyon, most már
igazán nem hallgatna senkire, csak önnön tiszta szivére, okos fejére,
mint Mátyás királyról mondják, hogy ő is mindétig csak a maga akaratát
követte, és nem lett-e ő mégis a legnagyobb magyar király s aztán meg
mind bolond ember az, a ki az asztalfőre nem vágyik.
Máthé ur mindenünnen meritette az erőt; látta, hogy Zsuzsikája semmit
sem busul, de sőt dalol, szökik, tánczol, ámbátor, hogy jobb volna, ha
az ember türtőztetné magát, mig a csalfa szerencsét egészen derékon nem
kapta – akkor ő ugyan mit tépelődjék? Tanulnia kell? hát tanulni fog. De
sokat? hát jó, sokat. Négy esztendő nem a világ. Jó emberek laknak oda
fönn, beszéli Oláh ur; lakást bérel, kosztosokat tart, s ha elvégezte a
papságot, kezében lesz a diploma: csak játék fog az már lenni, hogy egy
csinos eklézsiát kapjon. Tompára – ide Tompára még meghalni se jönne
soha! Ezek az emberek hálátlanok, szivtelenek. Lemegy ő Baranyába, az a
kálomista papság fészke, ott van Ipocsfa, Pipacsfa, Bodzafa, Rekettye,
Bokortő, Gyüszü – azok mind hires, virágzó eklézsiák. Ott fog szerencsét
próbálni. Itt, ahol rektoroskodott, ne számitson reá egy is, mert itt az
erkölcstelenség igen el van terjedve.
Mindennap ujabb meg ujabb vaspántokkal erősitgette kisded hajóját.
– Mi az, Bojtor bácsi? kiáltottak egyszerre Máthé ur és Máthéné a ház
körül való foglalkozásaikban, a falu czigány postására – csak nem hozott
nekünk valamit?
– Vaj hoztam
S vigyorogva vette ki nagy gonddal a vén czigány a reczés, rózsaszin
levelet.
– Oláh ur, Oláh ur – kapta el a levelet Máthéné – az én kedves, aranyos
Pestemről, s nem tudott hova lenni határtalan örömében.
– Lássuk, tartotta oda fejét, hol fázva, hol melegedve, Máthé ur, de oly
boldog érzéssel, hogy az Istent nem lehet eléggé áldani az ilyen
váratlan, gyönyörteljes perczekért.
Előbb csendesen nevetett, majd hangosabban nevetett a tréfás sorok
felett, utoljára a feleségén kaczagott, a ki már sirt, s harmadszor
kezdte a szebb sorokat ujból és ujból olvasni.
– Nem hagy el az Isten, látom én, Zsuzsika, ha ő adta szivünkbe ezt az
akaratot, hogy menjünk.
– Hát ugyan ki adta volna más?
– Igaz.
– Talán lehet olyat kigondolni? Isten cselekszik velünk mindent.
– Igaz.
– Mert járt valamikor az én eszem olyanokon? De az Isten…
– Én soha se vádoltalak.
– Mégis ki mondta, hogy megbolondultam talán?
– Akkor el voltam keseredve az examen miatt.
– S rajtam kellett kitölteni a boszuját…
– Jó, jó, – akarta megölelni a boldog férj szeretett kis feleségét.
– Menjen, ne nyuljon hozzám, mert egy férj sem érdemli meg, hogy igaz
szivü asszonyt adjon mellé az Isten.
Nem állott ugyan nehéz helytt a béke, de a szemrehányás, a kétségbe vont
női itélő tehetség és bölcseség elégtétel-szomjuhozása majd a fél
délelőttet elhuzták a feleseléssel, hol élesebb, hol engesztelékenyebb
czivakodással.
Teljes diadalt aratott – a mint ennek ugy is kell lenni mindenütt – az
asszony.
A boldog elutazás igazán a küszöbön volt.
Most a győzelem csöndes kikötőjében kezébe vette Máthé ur a levelet,
feltolta sürü, fényes gesztenye haján a kis rektori sapkát (ez még nem
vesztette el trónusát, e kedves kis gond, füst és por boritotta házi
süveg) és miután több versen meg-megpödörte bajuszát és rendes állapotba
helyezte majd aggódó, majd tul reménykedő szivét – hát a levél
olvasásához fogott.
Pest, 1859. márczius hó 17-én.