Falusi embernek, s főkép egy becsületes embernek nem lehet olyan könnyen
mozdulni a hivatalából, mint a nagyvárosi uraknak. Azok összevesznek
előljáróikkal, egy kis pénzt félrekezelnek, s kész az egész munka,
szabadok – előttük a szép világ! Ma pénztárnokok, holnap vasuti
konduktorok, fényes arany vagy ezüst paszománttal; ma szerkesztők
valamely uj journálnál, holnap már képviselőjelöltek a Tisza-Duna
között, s járnak velök a bemutató honmentők. De fölötte máskép vagyon ez
falun. Ott a sörtéseket el kell adni, teheneket el kell adni, lovakon
tultenni, szőlőt elcsereberélni, borokat elhelyeztetni soha meg nem
fizetem korcsmárosokhoz, s a falutól, s esperes urtól is nehéz kivájni
az elbocsátó levelet. A nélkül pedig nincs ut se fel, se alá.
Nem kellett már a rektorság Máthé Dániel urnak.
Két okból. Először csakugyan mást választottak a rektorok elnökének, egy
kicsapott takarékpénztári ellenőrből lett rektort, ifjukori halálos
ellenségét – tehát most már nem marad; másodszor komisz, irgalmatlan
ének! S ő ezt soha se tudta! Hogy nyujtotta pedig sokszor, milyen
áhitattal, azt hitte: mindenkinek a szive megérzi, hogy ő most mily
remek munkát cselekszik. Nem kellett az asszonynak ösztökélni,
ingerelni, hogy menjünk már, mit ülünk már ebben a förtelmes fészekben.
(Mert különben Felső-Tompa gyönyörü szép kis helyecske volt bizony.)
Röpösött is a Máthéné lelke örömében. Okos, tiszta fejü asszony létére,
olyan bolond volt, hogy mindenütt a diszes rektorságot ócsárolta, a
Fülöp Áron boltosnál, a Sarju mészárosnál, ki pedig szintén zsidó volt,
tehát nem részünkről való; a Görbe Tutyi asztalosnál, (ki egyébként is,
a mért rektor nem lehetett, minden belső embert halálosan gyülölt) s
valami szin alatt, hogy teritőt készit az ur asztalára ajándékba,
mielőtt elmennének – mindjárt, mindjárt bekukkantott a templomba – nézni
a papné székét. Sőt nevetséges dolog csak kimondani is, sokszor bele is
ült! Nem bün, igaz, igaz.
Senki se látta különben, csak Pista Andrisné, a harangozóné, de az – a
mint megmutatta a körülmény, – éppenséggel elég volt.
– A rektorné asszony Pál-napján, éjfélben, tánczolt a templomban egy
ingben, s eladta a lelkét az ördögnek, csakhogy az ura tompai pap
lehessen.
No az már igazán nem volt igaz.
– A rektor ur Sarju zsidónál minden éjjel hamis bankót csinál, s Pestre
viszik a sok pénzt.
Ebből se volt egyéb igaz, mint hogy Sarju vette át a Máthé ur borait.
A közben, a mint elterjedt a hire, hogy Máthé Dániel beadta a lemondását
a presbiteriumnak, s Szent-György napkor már el is költöznek Tompáról,
seregestől járt a nép, asszonya, férfia, örege, apraja a jó rektorékhoz.
– Óh lelkem, jó asszonyság, aranyos rektorné asszonyom, ne menjenek el
közülünk, hiszen mint a szemünk világát, ugy szerettük mindig.
– Mivel bántottuk meg, ki bántotta, hogy az a haragos Isten pusztitsa
el, a ki csak egy rossz szót is szólott a mi drága, jó rektor urunkról.
– Nem lesz többet olyan énekes, mint a milyen Máthé Dániel volt – nem,
soha többet Tompán, de még a környéken sem. Nem halljuk többet oly
szivre hatón, hogy: »Ez husvét ünnepében. Ez husvét ünnepében!« –
hangzott utczahosszat a szivből jajgató asszonyok ajkairól.
– Olyan bucsuztatókat se hall többet a falu, a milyeneket Máthé Dániel
mondogatott százszor, meg százszor, még a koldus Tamás Pál fölött is:
»Botját, tarisznyáját letette már Tamás,
Fölveszi bizonynyal holnap utána más;
De éneket, szépet, a hogyan ő zengi:
Áldott Jézuskáról, nem mond szebbet senki.«
Betölt a falu sirással, a mellett, mint a sötét felhő, jött a sok fekete
ruhás rektor barátkozni, hizelegni, kelletni magát a tompaiaknál,
ócsárolni Máthé urat, hogy kevély volt, szivtelen volt, lenézte a
szegény tanitót, kikerülte a szegény embert, mert nem birt a
dölyfösségével, hogy megszedte magát a nép zsirján, hogy kiszivta a
szegénység vérét. Menjen a gonosztévője, akassza fel cselekedeteiért a
hóhér…
Az esperes ur is be-bejött a faluba két vén szürke lován, hozta a
sógorát, a bakari részeges kántort, s árulta a presbiteriumnak, mint a
legfáinabb portékát, a kinél különbet fél Magyarország nem szült. Mi
ehhez képest Máthé? még a rongya se.
– Igaz a, nagytiszteletü esperes uram, mondogaták itt-ott, valamely
pinczékben hallgatva a bakari rektor törött-fazék-hangját.
– Ez a hang, barátaim, bátoritá őket a jó esperes ur, maga is fúva a
szép: »Igyunk fiuk« éneket. Aztán ha le nem mondott volna, suttogá az
esperes, akczió alá kellett volna vetnem, mert csalás, hamisitás,
sikkasztás, kötelességmulasztás, erkölcstelen parázna élet, stb.
temérdek kanonikus hiba! Éppen a legjobbkor mondott le. Viszi a büne, a
gonoszsága, barátaim. Igyunk.
Igy vigasztalta a jó lelkipásztor-főnök az együgyü népet, a ki mindig
vak, s az is marad holtig. Mert a nehéz, terhes esperességgel az a
kötelesség is jár, hogy vizitálni kell a népet sürün, és alkalmatosan
vezetni.
A felső-tompaiak azonban megrögzött, konok emberek voltak, alig tette ki
a lábát a jó esperes ur közülök, a két fehér ló még a csordás kutat sem
érte el, már a boldogtalan, együgyü nép ott rimánkodott a rektora, a
kedves, szeretett, jó rektora udvarában.
– Nem innen egy tapodtat sem, kedves rektor urunk, megjavitjuk a
fizetését, hát hiszen épitünk még egy szobát, megfedjük a csürt
cseréppel, uj kutat ásunk, nem megy, itt haljon meg közöttünk. Minden
papunk, rektorunk itt halt még meg. Behelyheztetjük a czinterium
udvarába, követ emelünk, mint a papunknak.
– Majd ha Felső-Tompán pap lesz Dánielem, mondá igaz örömmel a rektorné.
A jó emberek egymásra néztek, megcsóválták busan a fejüket, hogy a
szegény rektorné csakugyan eladta a lelkét, csakugyan igaz, hogy Pál
napján a templomban, hogy éjfélkor, teremtő Isten, s szomorun széledtek
el egymásután hazafelé, hirdetve, hogy Máthéné alighanem igazán
meghibázott az elméjében, bejár a templomba az ablakon, a hasadékokon
tánczolni, s másnap érthetetlen dolgokat beszél, könyvekről, tanulásról,
papságról!
Mély, mély, őszinte részvét töltötte el a tompaiak szivét.
Előbb erőszakosan közbevágtak, mikor Máthé ur eladta a szép lovait, hogy
mit csinál ilyen potom áron; majd – mert az ember meghajlik a sors előtt
– maguk is elkapkodták, a mit lehetett, jó olcsón, egy hordót, egy
széket, asztalt, egy borjut, egy disznót.
Menni kellett a dolognak a maga rendjén, mint a nagy betegségnek, és
végződni vagy egészséggel, vagy halállal.
Eljött az idő, hogy a felső-tompaiak uj rektort választottak, azt, a kit
Máthé Dániel, kedves volt rektoruk ajánlott. Nem kellett az esperes ur
szeretett sógora, pedig ugyan sokszor megjelent a két vén fehér ló
Tompán.
Lakott a faluban valami szegény, árva fiu, egy kicsit sánta is volt,
valamennyire vak is, de azzal az egyik nagy kék szemével oly nyájasan
tudott mosolyogni, hogy minden ember megszerette.
– Válaszszák meg, kedves barátim, Harmath Sándort, szólt Máthé ur a
tompaiakhoz, s a tompaiak egyhangulag megválasztották.
Össze is szidta őket az esperes, és kijelentette hogy ez ellen
protestál, és fölmegy a püspökig.
– Micsoda? egy nyomorék embert ekkora faluba, mikor itt fölös számmal
vannak épek. (Teszem, a bakari sógor is.)
Máthé Dániel meg akarta várni, hogy exament tegyen kedves
tanitványaival, utoljára, még egyszer. Azért is az egész őszt és telet a
legnagyobb munkában töltötte el. Ne legyen egy is, a ki ne tudja
kötelességét. Kora reggeltől késő estig ott ült az iskolában, hogy
sokszor alig tudott elszakadni kedves gyermekeitől.
Máthéné – mint általában ilyen esetben a nők – erősebb lelkü volt, vigan
varrt, szabott, kötött, készülve az élet szebb, dicsőbb napjaira. Ő már
tisztán látta Pestet, a sok kosztos ifju embert, a fényes templomot, ott
a püspökné mellett egy kis szöglet-helyecskét, az ő székét, mert hiszen
innen-onnan ő is papné már. Négy, öt év, kicsi dolog, négy-öt tél hamar
elolvad fagyával, jegével, havával.
Hizott, épült, csinosodott, a kis sovány, fekete asszonyka szinte
kigömbölyödött. A nagy öröm és boldogság fényessé tette orczáját,
szemeit, mint a nap a rektori lakás kis ablakát, a hova, a mikor csak
teheti, örömest oda süt.
Im holnap Gergely napja, vasárnap. Itt az exámen.
Máthé Dániel urat, mert tán meghütötte magát valahol, kiborzogatta a
hideg, s elgyujtotta a láz. Éppen Gergely-nap előtt.
A vén Csendes Miskáné, ki megkente a rektor urat, hogy kivegye belőle a
bajt – az udvarban azt mondta a rektornénak:
– Angyalom, kedves tiszteletes asszonyom (már igy czimeztette magát
bizodalmasabb jó asszonyaival) ez a hideglelés, akármikép forgassam az
eszemet – nem jó jel, nem jó jel.
No ez abban maradt.
De éjjel félrebeszélt Máthé ur, s mind a papságról.
Szerencse, hogy a feleségén kivül senki se hallotta, hogy miket mondott.
A harangozóné azonban, ki mindent tudni akart az utolsó pontig – ezeket
a szavakat is meghallotta.
Most még nem mondta el senkinek.
A természet segitett Máthé uron; másnap semmi baja se volt.
Diszesen, nagy közönség előtt tarthatta meg az exament.
Fent, a magasan álló rektori katédra körül, ültek a vizsgáló urak
hosszu, fekete asztal mellett, melyet ily alkalomra rendesen a
faluházától szokott az egyház elkérni, a fekete, törött, kopott,
nyikorgó székekkel együtt. Oda adták a nagy tintatartót is rossz
tollaival – bár senki se irt velök egyszer is. Átküldte a biró ur a
vastag, két itczés ivóüveget, s a majdnem itczés ivópoharakat. Ezekből
sem ivott pedig senki. De igy hozta magával a tisztesség és – falun erre
sokat adnak.
Az esperes ur föl is emelte egyszer-egyszer a nehéz, durva poharat, és
mint mindenre, és örökké, erre is elmosolyodott, bár ma se lehet tudni:
mi okból. Az adminisztrátor ur is elmosolyodott, hanem ha ő már azért,
hogy az esperes urat a választásokra lekötelezze. Sokszor az emberek azt
hiszik, hogy egy jól alkalmazott mosoly többet ér, mint egy papirosba
takart két forintos tallér, vagy akár egy arany. Nem hiszem, hogy erre
is nem nevetett az esperes. A bakari rektor ur is ott ült egy
szögletben, feltaszitott orral, keresztbe font kezekkel, hogy a
vizsgáról a Duna-Vidékbe egy jó borsos czikket irjon, és jól leteremtse
a nyomorult Harmath Sándort.
Nem megyek addig tovább, mig ide nem teszem, hogy ez meg is történt.
Temérdek nép volt a hosszu, tágas teremben, hogy egy egészséges
lélegzetet alig vehetett az elfáradt, verejtékező vendég.
Voltak ott zsidó szülők, tiszteletteljes alázattal gyermekeiket
hallgatni, hivatalnokok, feszengő diskuráló magatartással,
mesteremberek, büszke örömmel, hogy a parasztoknál előbb ülhetnek,
paraszt menyecskék, viruló orczával, öreg szülék, kurta bundácskákban,
barázdált, ránczos ajkakkal, melyek a hatvan esztendős parasztasszonyt
már nyolczvannak mutatták, ott voltak az esküdtek, presbiterek
kurátorostól, birástól, jegyzőstől, figyelmező tekintettel, bár
mindnyájan csak a fiatalabb, szebb asszonyokat nézték, és keveset
figyeltek az esperes ur fontos kérdéseire; a falu tisztességesebb része
bizonyára ott ült, el lehet mondani.
S mégis a Duna-Vidék azt irta: »Kongott a terem a hidegségtől és
ürességtől; valóban sajnáltuk a derék, ügybuzgó, nagytiszteletü esperes
urat! Ám a népet nem lehet félrevezetni, hatalmasan boszut állott a
felfuvalkodott Máthé Dánielen…«
A gyermekek, fiuk, mint leányok, gyönyörüen feleltek, hogy a szülőknek
örömkönyek ragyogtak szemeikben.
– Ne énekeljetek olyan csuful, kiáltott egyre, egyre az esperes ur,
miféle paraszt tempó igy olvasni; állj ide, ne hebegj, mit szuszogsz,
milyen a körmöd, hát a nyakad? A rektorné asszony, de látom nincs itt,
ilyesmikre ügyelhetett volna. Bakaron a tisztaság főtantárgy.
Az adminisztrátor ur hajtogatta nyirott, fekete, gömbölyü fejét, s
mindenben a nagytiszteletü urnak adott igazat, ki még a feddéseket is,
mint az egy espereshez illik, nevetve adta meg.
– Menjünk át más tárgyra, nézzük a mértant, számtant. Fiuk, az
olvasással nem vagyok megelégedve.
Máthé urnak megteltek a szemei. Máskor az esperes ur csak dicséreteket
hangoztatott.
Az esperes ur hivatalából kifolyólag oly kérdéseket tett, melyek azt
czélozták, hogy a gyermekek zavarba jőjjenek. És nem jöttek zavarba.
– A számtan menne, de többet kellett volna felölelni ebből a felette
szükséges tárgyból, mit gondol a rektor ur? mi?
S a jó esperes ur itt is olyan barátságosan nevetett.
Máthé Dániel nem tudott mit felelni, csak gyüjtötte a könyeket forgó
szemeibe.
– A számtan, kérem alásan, igen jól ment – kiáltott Fülöp ur, a zsidó
boltos, kissé fölebb emelve ősz fejét.
Hanem egy zsidóra ki hallgatna, mikor az esperes ur beszél.
Természetesen.
– Menjünk át, át, át, át, s a felügyelő esperes ur széles, nevető
szájával nagyon ásitott – mire is menjünk által – s oda bökött körömnyi
kis plajbászával egy pontra.
– Lássunk valamit a történelemből.
Minden gyermek felugrott és tartotta az ujját: én is, én is!
Az uribb rendü fiuk és leányok állottak elő, kik falun csodálatos módon
mindig csakugyan a gyengébbek. Mikor ez a nyolcz, tiz fiu és leány
kidadogta magát: igazán nevetett az esperes ur.
– Jaj, édes fiacskáim, ez gyengén menne!
– Kérem, tessék – szólott Máthé ur – itt még, s a jókra mutatott – ötven
hatvan nem felelt. Azokat tessék.
Az adminisztrátor ur felszökött, és szúrós szemekkel utasitotta rendre a
meggondolatlan embert.
– Hallgasson, hallgasson, integetett széles lapát tenyereivel.
– Elővesszük, kedves gyermekeim, mert nekem még ma sok fontos teendőm
vagyon más eklézsiák ügyeiben is – nevetett az esperes ur – elővesszük a
verseket. Ki akar mondani verset? verset?… v.....ssett?
S ismét az uri gyerekek és lányok állottak elő.
A versekkel aztán befejezték az egészet, mivel hogy az esperes ur félt
az alkonyodástól, s mivel neki még sok szegény eklézsiák ügyeiben
kellett intézkednie.
Fölállott, s örökké ragyogó, nevető arczával egy negyed óráig tartó kis
rövid imát rögtönzött, nevetve.
Most a jutalmakat osztotta ki, két, három krajczáros könyveket,
tollakat, papiros-csomagokat, egy nemes lelkü öreg királyi tanácsos ur
ajándékából – mintegy hetven darabot, és minden tárgynál igy, ezen
szavakkal (ekkorra az öreg tisztes aggastyán is oda érkezett szelid,
vizes szemeivel, és hetyke kis termetével) hivta fel a figyelmet:
– Vajas Sándor, jer’ ide fiam.
A fiu rögtön kezet csókolt.
– Oda a nagyságos királyi tanácsos urnak is.
Oda is.
– Vedd ezen hasznos kis könyvecskét, ugymint hazánk egyik nagy emberének
versekbe foglalt szép életrajzát, a nagyságos királyi tanácsos, Mihály
László ur kegyes ajándékából. Elmehetsz. Te (oda sugta) kezet csókolj.
– Márton Jula, jer ide leányom.
Egy szép, fekete leányka járult kézcsókra – ide is, oda is.
– Vedd ezen hasznos kis könyvecskét, ugymint hazánk egyik nagy emberének
versbe foglaltatott szép életrajzát, a nagyságos királyi tanácsos,
Mihály László ur kegyes ajándékából.
– Alapitványából, vág oda meggörnyedve, alázatos tisztelettel az
adminisztrátor ur.
– Tehát alapitványából. Elmehetsz, szolgáljon épülésedre.
Oda bent a Márton Jula atyafiai rögtön belenéztek hazánk jeles
költőjének szép versekbe foglalt életrajzába.
– Imre Pál, vedd ezen hasznos kis könyvecskét…
Igazán az esperesi teendők nem utolsó csekélységek.
Minden jutalom kiosztatott, sorról sorra és a nagyságos királyi
tanácsos, Mihály László név hetvenszer hangzott fel a népes
gyülekezetben, hogy minden lélek megtölt vele.
De a Máthé ur neve is felhangzott száz meg száz ajakról – a kis faluban,
szeretettel, magasztalással, áldással, mikor a nagy tiszteletü esperes
ur éjfél felé két vén fehér lován a bakari sógorral haza felé
barkácsolt, az adminisztrátor urnál előbb lefolyt jó vacsora után, fel –
tudják a felső-tompaiak, hogy fel: de azért Máthé Dániel ur
vigasztalhatatlan volt, a jobbnál jobb ajándékkalácsok, rétesek, sültek
és borok mellett, jó ember és barátságos társaságban, mert ugy volt
meggyőződve, hogy: utolsó examenje csufosan ütött ki!